Napkelte a kórház ablakában

Chris fut. Karját előre húzva vezetik, a hosszú folyosók pislákoló fényében egy Tündért követ. Mona szalad, nem mondja hova, sem azt, hogy miért. A lány szájából egyetlen szó is elég volt, hogy a fiú elinduljon.„Gyere!”A kórház furcsa szagát elnyomja a kedves illat, a kopott padló kényelmetlenségét a puha szorítás. Az ajtók nyílnak, a folyosók fordulnak, a megbabonázott ember szalad.

A sok mondani való, az új élmények egész sora gyűlik a barna tincsek alatt. Jók és rosszak, furcsák és megszokottak, mégsem hangzik beszéd. A barna szemekben csak a kecses Tündér képe tükröződik, puha talpainak apró koppanásait elnyomja az örömtől lüktető szív hangja.„Még ki sem bújt a Noraman egyenruhájából. Vajon mi történt vele? Mit élhetett át? Egy biztos, nem bízott benne, hogy még találkozunk.”

Az utolsó folyosón Mona hátra fordul, kedvesen mosolyog a megbűvölt követő felé. Ujját pajkosan szája elé teszi. Lopakodni kell, a legnagyobb csendben. A szorítása nem ernyed. Ő irányít. Diktálja az iramot, apró lépésekkel osonnak a fényt eregető ajtók előtt.„Ébren vannak. Dolgozók? Betegek? Semmi jelentősége...”Csak a lány és az ember legendás lopakodása létezik a pillanatban. Ketten settenkednek a félhomályban.

Az utolsó átjáró felirata végül felfedi az úticél titkát.„Pihenő szoba - Mona Isenhurt vezető sebész.”Az ajtó emelkedik, a fém koppan. A helyiség kicsi, nincs benne pompa. Egy ágy, egy asztalka, két székkel. Fénye már fakó, a fehér is inkább csak szürke, de nincs a bolygón más hely, ahol Chris szívesebben lenne. Mona az ajtót zárja úgy tűnik, nem számít más vendégre. Kis falát felemeli a világ ellen. Bent van, aki számít, kint van, aki nem.

A fiú egy parányi ablakot szemlél, belül tiszta, mégis alig látni ki rajta.„Nem látszanak a csillagok.”Egy apró zaj töri meg a csendet. Mona már ül, a kis asztalnál. Tekintete a merengő fiúra vetül. Ő is helyet foglal, nézi a zafír párt, egészen belefelejtkezik. Nem is tudja hol kezdje a kalandos történetet.

— Mona... Volt egy tárgyalás... Meg egy másik...

— Bántottak? Vallattak? Fenyegettek? — szemében már az iszonyat rajzolja át a fényeket.

— Nem, nem, az őrök kedvesek voltak...

A fiú elfordítja fejét, maga mellé fúj egy rövidet. „A Noraman őrei után... Még csak nem is csúsztatás.”

— Mit akartak tőled?

Egy rövid pillantásig néznek össze, majd a fiú ismét valami mást keres fókuszául a zafírok helyett. Tekintete lassan siklik a padlón, egy termetes repedésen áll meg.„Ez jó lesz? Egy kicsit hiányos, de a lényeg látszik...”Még bólint is fejével, mintha az alku megköttetett volna saját magával.

— A bűncselekményről kérdeztek, meg a kalózokról. — elmosolyodik — A Császár pedig a Föderációról mesélt...

Furcsa lüktetés hasít az ember fülébe. A lány szíve ütemeket duplázva küzd az eszméletért. Mire a fiú újra felnéz, a kék szemek elszürkülve várják.„A kalózokról kár volt fecsegni...”

— Chris, te beszéltél Alestro Thammissal?!

— Igen! Nagyon kedves volt. — elhalványodik a mosoly — De kicsit azért féltem tőle... Főleg a hangjától.

— Protinen megmondta... Félt, hogy ez lesz. — ujjai gallyakként ropognak — A jelentések megelőztek minket.

— Semmi baj, Mona. Kedves volt, segített, ő... — egy nagyot nyel — Munkát ajánlott nekem, amíg itt vagyok.

Mona tüdeje apránként telik, a kevés megmaradt erővel gyűjti a levegőt.

— Miféle munkát? Mi olyat tehetnél neki, amire nincs ezer másik?

— Mona, ha megmondom, mérges leszel.

Igazát szinte azonnal látni véli. Mona szemöldöke remeg, szeme alatt lassan borul vörösbe. A szuszogás fújtatássá torzul. Chris elfordítja arcát, a padló repedés felé menekül tekintete. Összébb húzza magát, fülei már égnek a kiabálásra várva. A csend megmarad, csak kezén árad szét a puha tenyér melege az asztal felett.

— F… Fé… Féltelek... — a szó olyan nehezen ér fel, mintha ólom lenne.

A hang visszacsalja az ember tekintetét. A kék kövek alatt lángol a két pusztaság. A leheletnyi kiáltás még egy percig marad köztük. Chris újra érzi szelíd mosolyát előbújni.„Kimondta! Úgy mondta ki!”Saját arcán is elfut a savas forróság. Égeti fülét, száját, még szemén is tapasztalni véli a hőt. A zafír tükrökben saját vörös ábrázatát látja, de nem fordul el, együtt izzanak a kis asztalt közre fogva.

— Tudod, ezt jó… — nyelésében szorul a gombóc — Ezt jó hallani.

A puha tenyér remegni kezd, nem nagyon, éppen csak mintha fázna a kellemes forróságban. Az ember balja lopva oson fölé, betakarja saját melegével. Már három kéz várakozik az asztal felett, de a középső még nem nyugodott meg, parányi rángásai apránként erősödnek.

— Thammis veszélyes. — suttogja — Még jobban, mint a lányai. Szerinted ki taníttatta ilyenné Alenát, Enerint, vagy a többi százat?

— Enerin? — elkerekednek a barna szemek — Ő is a Noramanon szolgált?

Egy halk szuszogás gyűjt erőt a Tündérnek. Egy ki, egy be. Szemöldöke nagyot rándul, erősebben, mint Alena bármelyik említésekor.

— Nem. Ő volt a mi kísérő Hercegnőnk. Morbornak és nekem. Olyan volt, mint neked Alena a Noramanon. — szinte izzanak a drágakövek — Használt minket, amíg kellettünk, azután magára hagyta Morbort.

— Alena nem hagyott magamra. — hangja felszalad, de leereszti — Ő jött értem a tárgyalásra. Kimentett. Ma ő kísért… — elhallgat.

Chris kezei között érzi az erősödő reszketést, de még tartja mosolyát, akárcsak a lány tenyerét az asztal felett.„Alena nem olyan, mint a másik. Figyel rám és tényleg segít.”A szavak nem találnak utat, bent maradnak az ember legmélyén. Csak bal keze mozdul, újra és újra végig simítja a Tündérét.

— Thammis akkor is veszélyes. — elfordulnak a zafírok — A Föderáció sötét oldala. Neki nem számítanak a szabályok, csak az akarata!

— De Mona, ötszáz éve nem volt ilyen alkalom... — elharapja.

A lány arcára kiül a szigor.„Csak kicsúszott! Ügyes vagy ember!”

— Chris, miféle munka ez? Mibe rángattak bele?

— Tudod... Én lettem az Első Harcos.

Lüktetés, szuszogás, csend. A puha tenyér ujjai jéghideggé dermednek az ember kezei közt.

— Az egy nem létező tisztség. Nomah meséje, csak pénzmosás! — hangjában valami tündértelen zúg fel — Morbort is hitegették vele, hogy ő lesz az Első Harcos, de ez csak a Thammis ház mocskos ügylete.

— Mona, Nomah nem mese, én láttam a Noramanon!

— Ez csak egy ötszáz éves gyermeteg történet a harcosok közt!

— Hidd el, én tényleg láttam! Többször is álmodtam vele!

Mona arcáról lassan száll el a harag. Helyét valami sokkal rosszabb veszi át, az orvos tekintete. Hallgatja Chris fehér páncélos vízióit a tüskés szörnyekről, zuhanó szürkebőrű babákról, de minden szuszogással csak egyre kevesebb marad a Tündérből a kék pillantások mögött.

— Alestro és Alena telebeszélték a fejed! Nem furcsállod, hogy amint ideérünk, téged kineveznek egy fél évezrede üresnek mondott posztra? Ne legyél már ilyen hiszékeny, Chris!

A szike repül, mélyre szalad. Az ember némán áll fel, az ablakhoz lép. Nem lát ki rajta, mégis úgy mered felfelé, mintha a Centaco Maxim égboltja teljes pompájában kínálná magát. A tükörképet nézi, magát a túlméretes ruhában és a mögötte gubbasztó lányt a széken.

Mona a falon világító időjelző szerkezetre tekint. Csendben feláll, majd az ajtó felé indul. Mosolya újra kedves, pedig csak az ember hátának beszél, arcát nem láthatja a tükörképben.

— Most el kell mennem. Hamarosan jövök. Ne kószálj el!

Chris már nincs ott, a sötét szobában a kékbőrű ősz óriás szavait hallgatja. A birodalom széteséséről, a házak széthúzásáról. A fiú szemében is látszanak a nyomai, a sok pompa és csillogás alatt.„Alena is félt az utcán beszélni, a bestiák mindenhol ott lesnek.”A kis falak közt sem érzi magát biztonságban.„Megint úgy nézett…”

Egy óra is eltelik, talán kettő, de Mona még nem ér vissza. Chris szeme leragad, a sok izgalom egyszerre viselte meg a testét és a lelkét. Elgémberedetten mozdul az ablak elől, nyújtózik, majd az ajtó felé lépdel. Az ágya képe lebeg már szemeiben, de a lánytól el akar köszönni indulás előtt. Kezét emeli a panelre, de megáll az utolsó mozdulatban.„Azt tudják, hogy a kórházban vagyok, de azt talán nem, hogy Mona szobájában.”A jog bestiáinak torz képét látja a remegő Tündér körül a sötét fénykarikában. Megrázkódik.

Karját ereszti, hátra fordulva az ágyat veszi célba. Lepihen kicsit, talán nem kap ki érte. A parányi párnát áttolja a másik szélre. Szinte csak a kereten nyúlik el, úgy hajtja karjaira fejét. Szemét pihenteti, miközben Mona egész szobát belengő illatát érzi mindenhol.„Az éjszaka eseményei nem tervszerűen alakulnak. Életjelet jöttem adni magamról, de csak az ölelésben kezdtem el élni. Szokatlan érzés… Kár volt vitatkozni… Nem is úgy gondolta… Nomah… … A Fehér Páncélos... Háború dúl... Nagy csata... A Császárhoz beszél... Ellöki kezét... Felemelkedik... Vitmiss férfiak égnek el a fényben…”

Egy pillanatnyi zaj ébreszti az embert. Az ágy szélén kuporogva fordítja szemét a sötétben, de nem lát mozgást, érzékei még eltompulva pihennek. Szemét lehunyva ismét megadja magát a test szükségének.

„Egy lány fut a fehér vértes karok közé… Zafír szemei ragyognak… A lovag boldog arcát tükrözik… Mona és Nomah ölelik egymást… Puha érintés... A kedves illat... Az ajkak összeérnek…”

Chris riadtan ébred az erős szorításra. Forróságot érez, maró lángokat. Derekát ölelve a fém peremről az ágy közepe felé húzzák. A kedves illat egészen beteríti. Mona fekszik mögötte, arca a hátához simul, a fiú szívét hallgatja. Nem sípol műszer, az orvos nincs jelen. Nem szól semmit, csak öleli magához az ébredező embert.„Kiabálásra számítottam… Esetleg egy pofonra…”Hátán hideg foltok gyarapodnak a meleg fülek felett. A Tündér néma könnyei áztatják a bő ruhát.

— Én szeretném… — suttogja zihálva — Megfogadtam… Ha visszakaplak… De nem tudom elmondani. — tovább zokog csendesen.

A forró szorítás alatt az izmok mozdulnak, a fiú szembefordul a kék zafírokkal. Magához húzza a reszkető Monát. A csendes éjszaka sötétjében a szívek egymást ölelik.

— Én sem tudom elmondani.

A fáradt lány társa szorításában végül elindul az álmok pihentető útján. Az emelkedő nap vörös csillogása, apránként tölti meg a szobát fényével. Chris mozdulatlanul figyeli az alvó Tündér minden rezdülését. Nyugodt, egyenletes légzése szép álomképekről árulkodik. Távol került a Föderáció rideg falaitól, egy békés helyen jár, akárcsak mellette a fiú, aki éber, mégis álmodik.