Rideg tudomány

Egy robogó hajó hasít a kozmosz ürességén át, távoli, rideg csillagok között. Fehér falai rejtekén egy ember követ egy Kapitányt.

— Tényleg kihallgatni visznek? — felnéz — Miért?

— Igen. — visszanéz — A Föderáció archívumában történt eset miatt.

— Ahhoz semmi közöm! — visszább fogja hangját — Ez biztos!

— Ezt majd eldöntik a bírók. — elfordítja tekintetét — Most csak annyit tudunk, hogy az ereklye mellett feküdtél a rablóval.

Hideg közönyt hall a bajusz alól. Homloka forrón bizsereg, egész arcán érzi a görcsös grimaszt megfeszülni. Háromszor fújja ki magát.

— Az öregemberhez sincs közöm! Követett az úton és megtámadott…

— Ember? Azt mondtad? — megsimítja bajuszát — Az mi?

— Hát... — megvakarja tarkóját — Mint én. Én ember vagyok.

— Motayi Flacco nem ember volt. Még csak nem is hasonlít rátok.

Egy rövid villanásig eltűnnek a fehér falak. Újra a sötétben áll, a kis öreg előtt. Csak a szemét látja, azt is rosszul.„Nem ember? Nem! Azt mondta… Sajnálom!”Egy rántás ébreszti a merengésből. Vállát a marok szorítja, a bajusz alatt mozdul a száj.

— Van valami, amit tudnom kéne ezen kívül?

— Nincs.

Gyorsan rávágja. Túl gyorsan, ezt azonnal észreveszi. Ujjai mélyen belesüllyednek tarkóján a hajba. Egyre hangosabban serceg a vakaródzása. Hirtelen hagyja abba, keze csattan combjának ütődve.

— Értem. — Matechust nagyot fújtat orrán — Kövess!

Egy fél kört mennek néma csendben a folyosón.„Honnan tudja, hova megy? Olyan egyforma minden… A zavaros formák jelek?”A Kapitány a gyűrű belső falán lévő ajtóhoz lép. Kezét a sötét üveglapra teszi. Fény villan, a fém csikorogva emelkedik.

— Gyere! — magával rántja.

A terembe érve furcsa asztalok és még furcsább tárgyak tárulnak a szemek elé. Beljebb egy alak sürög forog, egy zöld bőrű valami pakolászik. Emberszerű, de nem az, pici kráterek borítják, szeme fekete, egyenruhája zöld-fehér, más, mint Chrisé. Telítettebb, sötétebb. Félelmetesebb.

— Tudományos Tiszt! Meghoztam a vendégedet!

Egy hangos nyelés ropogtatja nyakát.„Vendég? Miért az övé?”Chris egy lépést tesz hátra, de a katonás marok nem ereszti.

— Máris, máris, Matechust Tonemo! Csak ezt befejezem! — kapkodva csörömpöl — Ez kész! Jövök! Jövök már! Jövök!

Esetlen mozdulatokkal vágtat az asztalok közt. Elsodorja az üvegeket, azok a földre érve hangos csattanással törnek szilánkokra, de nem is érdekli, száguld tovább Chris felé.

— Te vagy a Clomat Chasirte? — egy leheletnyire áll meg előtte.

— A… A mi vagyok? — habog a kellemetlen közelségtől hátrálva.

— Várjál! Várjál csak! Várjál! Közönséges... Közönséges génömleny!

— Közönséges mi?! — felfortyan — Ember vagyok, te zöld… Akármi!

A furcsa lény nem tágít, fekete szemében a burok mögött kék karikák fordulnak a Kapitány felé.

— Köszönöm Matechust Tonemo! — visszafordul a mérges barna pillantások közé. — Átvettem a Clomat Chasirte példányt.

Az erős marok elereszti a fiú vállát. Egy aprót paskol rajta.

— Ne félj Protinentől! Ő ártalmatlan.

A bátorító szavak irányába forduló fiú a Kapitány arcát figyeli, de ő nem rá néz, a távoli sarok sötét árnyékát fürkészi. Szemöldöke meg-megrezzen, bajusza is másképp mozdul a fuvallatok alatt. Hátat fordít, sebes léptekkel távozik a helyiségből. Chris magára marad a zöld idegen társaságában. Az, mintha a világ leg természetesebb dolga lenne, az ember testét végig tapogatva kutat szó nélkül. A dermedt fiút megrázza az irtózat, amikor a Tudományos Tiszt az öv alá ér.

— Na ezt nem! — ellöki a kutató kezet.

A tudós megáll, lassan felegyenesedik. Szája hosszan ráng, fel és alá, jobbra és balra csapkodja a kitüremkedést. Csupasz szemöldöke lejjebb süllyed. Prüszkölve szól újra.

— A ruhádat ellenőriztem, hogy jól van-e beállítva...

— Hagyjál! Ne érj hozzám!

— A Clomat Chasirte ellenséges! — mormolja elnyúlt orra alá — Az elsődleges szaporító szerv érintése agresszív reakciót vált ki.

A görcstől remegő arcon a fogak összeszorulnak. Hiába fújja ki magát, már nem segít. Felkiált.

— Te sem örülnél, ha ott tapogatnálak!

— A kérdéses szervvel nem rendelkezem. — a karikák végigpásztázzák az embert — Clomat Chasirte, nem sokat tudsz a Dikave anatómiáról.

— Semmit nem tudok! Honnan tudhatnék bármit?!

— Agresszív! Agresszív reakció az építő kritikára. — morogja — Nem is hasonlít az Otlaca fajra. Ez Vitmiss viselkedési mintázat!

A magában motyogó zöld figura újra és újra végignézi, majd tekintetét fényes tárgyakra fordítja. Többször megismétli, egyre halkabban.

— Én ember vagyok! Kezelj úgy!

— Igen-igen! Egy Clomat Chasirte példány! Érdekes! Gyere! —karját megragadva magával rántja — Ülj fel! — hirtelen mozdulattal egy asztalhoz löki.

Az ember végül engedelmeskedik a lénynek. Ruháján át is érzi a rideg fém hűvösét.„Ugye nem akar felvágni?!”Már nem csak az asztal hideg, kezeit egymáshoz szorítva dörzsöli, de nem segít, egyre jegesebb minden porcikája. A tudós nem ér hozzá, valami mást mutat.

— Clomat Chasirte, figyelj! Nézd meg ezt! — ujja koppan az üvegen — A rögzített adatokban az a kilengés ott újra és újra! Látod? Látod?!

A barna szemekben a kérdéses fénylő valami tükröződik, de csak színes kusza vonalak futnak rajta, értelmetlen jelekkel alatta.

— Nem tudom, mit kéne látnom.

— Ott! Ott! Kiugrik! Látod már Clomat Chasirte? Ott!

— Nem látom, mit kéne látnom!

A lény hirtelen mozdulattal Chris arcához kap. Kemény, hideg kezeivel szétfeszíti jobb szemhéjait, feltárva a barna írisz titkait. Olyan közelről tekint bele, hogy szinte a levegő nem fér közéjük. Kíváncsi fújtatása a fiú orrát csiklandozza.

— Ez a látószerv hibátlan. Ép fénytörők. Három színű dekóder csapok! — elhajol — A szemed jó! A hiba az idegrendszerben, vagy a központi feldolgozó szervben lesz.

— Biztosan nem vágod fel az agyamat! Te... Te elmebeteg!

— Agresszió! Agresszíven reagál a diagnózisra! — morgolódik halkan — Semmit nem fogok felvágni, Clomat Chasirte!

Nem múlik a hideg az ujjakban. Egyre kétségbeesettebben dörzsöli kezeit, a bőre már fáj, de nem melegszik fel. A tudós egy percig mered a vonalakra. Rövidet prüszköl. Ruhája oldaláról egy kis tárgyat akaszt le, szájához tartva kiabálni kezd bele.

— Egészségügyi Tiszt, az ideiglenes laborba!

Elcsendesedik minden. A tárgy visszakerül az oldalára, majd némán mered az emberre. Még a lélegzetek is elnémulnak a hosszú percek alatt. Kopogás közelít, az ajtó nyílik, Christ elönti a melegség, amint megérzi a kedves illatot. Mona lép át a küszöbön, majd egy pillanatra megáll, szigorúan tekint a sötét sarok felé. Arca fordul, de megenyhül az asztalon üldögélő fiút látva. Melléjük érve már visszafogottan mosolyog.

— Itt vagyok, Protinen! Mi a baj?

— Egészségügyi Tiszt, gyere! Ezt nézd meg! Ott! Ott! És ott!

A lány csendben figyeli az üveglapot. lassan hajol egyre közelebb hozzá. A formáiban elveszve üresedik ki Chris tekintete. Nem nézi tovább egy lélegzetnél, magát összehúzva fordítja el arcát.

— Az mi?! Az! Az most új! Az nem az! Az más! Az nem érdekes!

Mona fejét oldalra billentve egy pillantást vet az összegörnyedt fiúra, kerekedő ajkai felett vörösödnek orcái. A leleplezett ember kínjába már a falat bámulja, de szeme sarkából éppen látja azt, ami a legrosszabbkor jön. Mona nem haragszik. Mosolyog. Gerincében a furcsa lüktetés megvadulva kezd fel-le cikázni.„Elég már!”Gyorsul, valósággal rázza a csigolyáit. Már izmai is belerándulnak, mintha csak hátát csapkodná egyenesbe valami, érzi belülről a feszítést.

— Most azt nézd, Egészségügyi Tiszt! Ott! Ezt láttam! — a fényes üveget csapkodja— Egészségügyi Tiszt, végezzünk el egy kísérletet.

„Kísérletet?!”Ujjai ismét eljegesednek, ezer hideg tű szúrása hasít végig bennük. A riadt barna szemek a fényes üveget bámulók felé fordulnak. A tudós keze végül az ember felé lendül, karját megragadva kezdi előre feszegetni.

— Egészségügyi Tiszt! Ragadd meg itt, az öltözet végénél!

Mona nem ellenkezik, ahogy már az összetört ember sem. A kéz gyengéden átfogja a ruha fedte alkart.

— Látod, Egészségügyi Tiszt! Semmi! Nem történik semmi! — hangja furcsán elégedett — Most a mellső végtag hámját fogd meg!

Egy apró mozdulattal csúszik lejjebb fogása. A bőrök összeérnek.

— Ott! Ott! A hatalmas kiugrás! Ott! Látod már Clomat Chasirte?

Válasz nem érkezik. A fiú előtt minden homályba borul, egész testét gyötri a forróság. Szíve zakatol, gondolatai megvadulnak. A lányra bámul. Arca nem homályos, penge éles minden kis részlete. Elveszik a zafír kék szemekben. Gerincében a lüktetés már csak nyomás, de az elviselhetetlen. Elkapja tekintetét. Nem segít. A forduló szemek a fedett idomokon vesztegelnek egy pillanatig, majd szemérmesen tovább haladva a formás derékon átfutva ér el lábaihoz. A kedves illatot érzi maga körül, fülében egy szívhang dobban. Összerándul.„Ez nem az enyém…”Egy érzés gyűlik benne. Nem vágy és nem is öröm, egy sokkal félelmetesebb, megmagyarázhatatlan szikra hasít át rajta. Zihálva eszmél a kábulatból, kezét kiszaggatja Mona érintéséből.

— Elég! —magára találó tudata végül a fal felé fordítja az embert.

— Agresszió! Az intenzív reprodukciós biokémiai késztetés kiváltotta agresszív viselkedés elfedi az eredményt! — dörmög orra alá.

A lámpák zizegése tölti meg a teret. Három lassan vett lélegzet jut az embernek, majd a zöld bőrű tudós ismét nekikezd mondandójának.

— Egészségügyi Tiszt! Elmehetsz! Küld ide a Taktikai Tisztet!

Csendes koppanások indulnak az ajtó felé. A fiú tartása tovább rogyadozik. Nem fordul a távozó lány felé, üresen nézi a fehér falat.

— Vigyázz rá, Protinen! — hangja hideg, szinte már fenyegető.

Nem bírja ki, megfordul. Mona nem feléjük néz, az árnyas sarokba mered. Nem mosolyog, ajkai orra alatt felfeszülve görbülnek lefelé. Szemöldöke remeg.„Talán ő is fél a sötétben… Vagy a tudóstól…”Esetlenül lép át az ajtón, minden mozdulata görcsös, mintha öklei a levegőben támaszkodnának. Nem néz vissza. Újabb néma percek telnek, a tudós az üveglapra tapadva figyeli a vibráló vonalakat. Az ember ismét a falra meredve várakozik, de fülében a döngő léptek közeledése végül megfordítja. Morbor görnyedt testtel passzírozza át magát a kicsinek cseppet sem nevezhető ajtón.

— Hívtál, Protinen? — egy rebbenésig néz a sarokba és tovább indul.

— Taktikai Tiszt, gyere! Állj ide! — a fiú mellé mutat — Clomat Chasirte, gyere ide! Emeld meg a Taktikai Tisztet!

Elborzadva néz végig a gigászi lényen, mire a fejéhez ér, már szédül.

— Emeljem meg? Viccelsz ugye?

— Nem viccel. — halkan dörmög lefelé — Nincs humora.

— Clomat Chasirte, emeld fel, mint a köztes gyűrűben!

Újra felnéz, Morbor szélesedő mosolyára. Nem viszonozza, arcán hideg cseppek gördülnek. Kérdőn rándul szemöldöke, de már nem mer Protinen felé fordulni.

— Azt akarja, hogy dobj el úgy, mint a folyosón. Rajta! Jó móka lesz!

Egy perc várakozás után az ember megadva magát a tudós akaratának végül közelebb lép Morborhoz. Fogáspontot keres a masszív testen. Görcsösen átkarolja vastag lábát, majd kegyetlen erőlködésbe kezd. Hörgő nyögésein kívül semmi sem történik. A tudós a hidegen nézi.

— Clomat Chasirte, nem így! Ahogy a köztes gyűrűben!

— Nem bírom! — rekedten üvölt — Nehéz! Nem érted?

— Agresszió! A feladat teljesítésének hiányára adott válaszreakció. — morogja — Más módszer kell… Más helyszín... Más időpont.

Morbor kezével óvatosan megérinti az erőlködő fiút, apró nyomással jelzi, a végszó elhangzott. Chris elengedi az izmos lábat, verejtékes arcát felemeli. Szája szóra nyílik, de megelőzik.

— Eleget láttam! — egy rideg női hang csattan fel, hallotta már előtte — Te és a tudományod! — hangos csörrenéssel lép ki a sarok árnyékából — Sarlatánság és időpazarlás! — az ajtó felé indul.

A távozó nőt a barna pillantások követik. Egyenruhája szürke kezeslábas, mély kivágása nem fedi túl bájait. Helyenként fém, osztott páncélzat borítja. Haja szőke, mégis ezüstösen csillog. Bőre tónusos, sötétebb, mint Monáé. „Idősebb… Talán harminc…”Oldalán fegyver, vagy ahhoz hasonló tárgy lóg tokjában. Zöldes szemeivel egy lopott pillantást vet a fiúra, majd érzelemmentes arccal kiront a helyiségből.

— Nem lehet így dolgozni! — prüszköl halkan — Ez a pronmale alantas gomuthi semmirevaló moteralme destruktív purna!

A fiú némán nézi a tomboló tudóst. Hátán súlyos, de gyengéd érintés kezdi finoman a folyosó felé tolni. Felnéz. Az óriás mosolya kiszélesedik.

— Gyere, együnk valamit!