Szemtől szemben

Az utolsó ágyú fenyegető csövei bukkannak fel a domb mögül, már a főváros képe is dereng a távolban. A Harcos mozgása már nem olyan könnyed, mint az ütközet elején. Légzését szabályozza, szíve erős, egyenletesen ver, de testét már rázza a hideg. Fülét feszíti, Térolvas.

Az ellenség már felkészült. A domboldal kanyarjának szegezik fegyvereiket, kezükben csörögnek a puskák.„Döngő léptek... Valami nagy van velük... Ismerős hangok.”

— Bújj elő, páncélos árnyék! Tudjuk, hogy ott vagy!

„Mint az ő dübörgő hangja... Egy Beraddo van közöttük.”A Harcos egy szikla mögé bújik, katonái mind mellé guggolnak.

— Bújj elő, Föderáció mészárosa! Légy harcos!

Chris katonáira tekint.„Itt nekik nem nő babér, a kereszttűzben nincs esélyük. Nekem sem túl sok…”Int, hogy várakozzanak, de ő sem mozdul, csak tüdejét tölti meg.

— Harcos, Beraddo?! — rekedten kiált — Nagy szó egy hordával!

— Hordád itt csak neked van! A mieink hősök! Szabadságharcosok!

— Az Otlacák másképp látják! — egy követ ragad, eléjük dobja, de azonnal dörren a lövés, amint a port felveri — Én sem látok harcost, sem hősöket, csak egy gyáva békafejűt és a fegyveres orvgyilkosait!

Felzúdul a tömeg, szitkok repülnek, érthető és értelmetlen trágárságok zúgnak a bujkálók felé. Chris számol, a hangokat figyeli. Lassan csendesednek, egy suhogás csitítja őket, mint egy termetes tenyér intése.

— Búj elő, harcos! Akkor a szavamat adom, hogy méltósággal halhatsz meg a Föderációd peremvidékén.

Chris tiszt társára pillant, ujjával az övén pihenő Tantarot lövedékekre bökdös. Botako a fejét rázza, kezével a szálló porra mutat.

— A város felé fúj, Uram! — suttogja — Ezrek. Talán többen is.

— Remek. — elmosolyodik — Akkor megyek. Ha jól hallom, engem akar… — meglöki a rakétavetőt — Nem tudja, ki a nagyágyú köztünk.

Lövés dördül, majd újabb három. Nincs becsapódás, mintha a levegőbe tüzeltek volna. A föld megremeg, egy dobbanás rázza. Újra felmordul a dübörgő hang, belerezeg a repedt fekete páncél is.

— Harcos, nem szólok többször! Bújj elő és állj ki ellenem!

Chris feláll, a fedezékből kilépve lassan kerüli a domboldalt. Először a bestiát pillantja, vastag ezüstös vérteket visel, még ökleit is fém fedi. Fejét nem védi sisak, csak furcsa, fekete csíkok rejtik, mint egy festés.

— A félelmetes fekete árny, az Első Harcos! — mosolyogva dörög a száj — Nagyobbnak hittelek. A Császárod mindent felnagyít, én pedig megint bedőltem neki! — hangosan felröhög, mint a kalózai is.

— Beraddo, tegyétek le a fegyvert! Akkor a szavamat adom, hogy tovább élhettek a Föderáció börtöneinek vendégszeretetében.

A lény hangos nevetésében fészkelődik. Lábait megveti a porban. Izmai ropognak.

— Beraddo, nem szólok többször! Fegyvert a földre!

A szörnyeteg rohamoz. Tekintete a kígyóé, ami marni készül. Remeg a föld léptei alatt. Az apró fekete páncél felé dönget. A Harcos izmai roppannak. Jobbját hátra lendíti, miközben törzse fordul. Lábát mélyen belenyomja a porba. Kitámaszt. Ökle megkeményedik, ízületei recsegve készülnek a csapásra. A szikra is pulzál, fel-le fut a gerincben, de egy villanás megbénítja az ütésre kész testet.„Mint Morbor… A mosolya... A finom reggeli...”Egy pillanatig tart. Elég.

A Beraddo harcos páncélos ökle megérkezik. Nem éri a fém a fémet, mégis roppan a fekete mellvért. A bestia erőtere szilánkosra zúzza az acélt, darabjai szállnak a levegőben. Chris magatehetetlenül repül, a sziklának csapódva csattan, majd még egyszer a porban is. Egyetlen ütés, de a fájdalom még lélegzetekig tartja mozdulatlanul. A szörnyeteg tombol, a kalózok őrjöngve ünnepelnek.

— Az Első Harcos csak egy föderációs mese!

A hang bekúszik a törött páncél alá, egyenesen az ember mellkasába. A forró düh elönti fejét, de a test nem mozdul a bestia gúnyolódása alatt. Az izmai bénultan remegnek, az ereiben a koncentrált energia szétzilálva kering. Már az ájulás környékezi, fejét oldalra dönti.

— Szikra… — suttog zihálva — Nomah... Akármi vagy… Segíts már!

A pulzálás megmozdul, a gerincből kitörve szétfut a testben. A Harcos borostyánszín szeme villan a fekete szilánkok tükrében. Kezeit a földre támasztja. Feláll. Páncéljának kitört darabjai a porba hullanak, vörös cseppek kíséretében. Lassú léptekkel indul ellensége felé. Elhallgat a gúnyos dübörgés. A széles szájban megakad a lélegzet, a vékony pupillák kiszélesednek.

— Mi vagy te?!

Egy villanás. Eltűnik az idő és a tér. Chris eszmél. Már a szörnyeteg felett emelkedik, lába alatt elsüvít a szél. Jobbja visszafeszítve, éppen a nyaka felett vár a pusztító csapásra készen.„Nem!”Csak a tenyérél csattan a kemény tarkón. Tokan mester Altatója célba ér, a Beraddo hatalmas robajjal dől össze. Nem mozdul újra, csupán az orrlyukai előtt felkavarodó por árulkodik lélegzeteiről. A Harcos csendesen ér a földre, háttal áll a rongyos népeknek. Tüdejét tölti, sajgó mellkasába levegőt szív.

— Fegyvert... A Földre! — üvölti hörögve, miközben aurája felcsap.

A fehér lángoktól megriadt kalózok körül kopog a fém. Fegyvereik egymás után hullanak alá remegő kezükből.

— Mit csináltok?! Lőjetek ti… — egy puska dörren, a loccsanás elnémítja az ellenséget.

Süvít a rakéta is. Az ágyú robban, a földre vetődő kalózokat beborítják az acéldarabok. Mire egyik-másik feleszmél, már tízen állnak a Harcos körül. A rakétavető is az összeverődött hordára szegeződik. Tízen tartanak vissza közel hatvan kalózt, de azok már mozdulni sem mernek.

— Tizedes, számolja a foglyokat! Jelentse az eredményt!

— Értettem! — fordul — Tamri, Mokana, fogolystátuszt biztosítani!

Chris az elterült Beraddo hátára ül, szembe fordul a legyőzöttekkel. Aurája lángol körülötte, de belül egyre fogy valami, miközben az idegen szemek bámulják.„Egyetlen kupac rettegő hús… A szörnyet nézik…”A közlegények bilincselnek, majd a düledező ágyú kitépett kábeleivel kötözik a többit, van, akit saját ruhájával tekernek gúzsba. Nem készültek egy sereg elvezetésére. Órákat várnak az erősítésre.

A távolból egy sereg érkezik. Nem dicsőséges vonulás, vánszorognak, véresek és mocskosak. Alig vannak annyian, mint a földön várakozó kalózok. Élükön egy alezredes halad, kezében nincs fegyver, csak oldalán lóg egy pisztoly féle. Sisakján a fekete üveg repedése megtöri a Morbir Nomos napjának fényét. Megtorpan a lángoló jelenéstől húsz lépésre. Körbenéz, majd újra elindul, a vezér előtt tiszteleg.

— Dicső napot a föderációban, Első Harcos! A Taktikai Tiszt parancsára most visszakísérjük önt a…

— Az én parancsom, hogy a foglyokat pakolják fel a szállítókra! — nem néz rá, csak fehér lángjait ereszti magasabbra — Azonnal!

— Első Harcos… Tisztelettel, az akció parancsnoka a Taktikai…

— Kilences szintű engedély. — lecsúszik a bestiáról — Vigyék a foglyokat a Föderációs Vezető Megbízottnak. Alena nyalhatja a száját, lesz mivel elütnie az időt a kihallgatáson. Likvidálás nincs! Ez parancs!

Mintha a megdermedt tiszt ott sem lenne, Chris Botakohoz sétál, peckesen megáll mellette. Nem néznek egymásra, a város felé bámulnak. Az Alezredes nem szól, az emberei mégis szétfutnak, a rádiósok a kompokat hívják, mások halkan jelentenek.

— Podis, hogyan tovább?

— Ön dönt, Uram! — végignéz a vezéren — Folytatni akarja?

— Nem. — elmosolyodik — De a parancs egyértelmű. Bevonulunk.

— Bevonulunk, Uram! — nem kiált, csak kezével int — Együtt.

A Bátor Tízek felveszik a fordított V-formációt. Nem búcsúznak, nem nézelődnek, elindulnak a főváros felé a vezért követve. A kővel kirakott útra érve mögöttük eltűnik a sereg a dombok mögött. A szállítók hajtóművei árulkodnak csak az ottmaradtakról. A lángok kialszanak, az ember tartása görbül. Minden porcikáját tépi a fájdalom, még kislábujjai hegyén is érzi a Beraddo ütésének erejét. Tüdeje ég, szája száraz. Kifullad, pedig nem rohannak. Megáll, kulacsát leakasztja oldaláról, lepattintja tetejét. Víz.

— Ünnepelünk. — fájdalmas grimaszára mosolyt erőltet — Igyanak velem! A Császár örülhet, a Föderáció ma tíz igazi legendát kapott. — meghúzza, majd flaskáját a Tizedes kezébe adja.

A fekete üvegrostélyok felbillennek, a társaság félkörbe húzódik.

— Tizenegyet, Uram! — iszik és tovább adja.

Amíg a kulacs körbe jár, Chris az összetőrt páncélját vizsgálja. Űrruhája átszakadt, a szilánkok helyenként a húsba fúródtak. Nincs a fájdalom, csak a kínzó lüktetés a Beraddo energiacsapásától. Végigtapogatja magát a fém alatt, a fekete kesztyűn át is érzi a nedvességet.

A sisakok üvegei villannak, Botako lecsapja rostélyát. Egy rövid lélegzetig vár, majd a görnyedő vezér felé fordul.

— Uram, a követség elindult a Föderációs Vezető Megbízottal.

— Akkor mi is indulunk! — kihúzza magát — A parancs szerint nekünk kell először odaérni. — elvigyorodik — A Császár jól megtervezte a mai napot. Nem unatkoztunk egy percet sem.

Botako még egyszer végignéz az emberen. A csapat felsorakozik, de a tisztes nem mozdul, némán várakozik a viszonzott pillantásig.

— Menjünk, Podis! — az osztag felé fordul — Nem lesz baj.

A csendes menet a fehér kapu felé vonul, de nincs távolság a vezér és a Tizedes közt. Botako fegyverét kezében szorítva halad, alig egy lépésre Chris balján. Elérnek az első kis házakig. Az utcák üresek, ameddig a szem ellát. Az osztag a főépület felé talpal a némaságban. A fiú a város képébe felejtkezve mereng. Csupa illesztett, fehér követ lát, nincs csillogás, természetes építőanyagok veszik körbe őket.

— Otlacák… — suttogja — Akár emberek is lehetnének.

— Lehetnének, Uram? — nem fordul oldalra — Hasonlítanak önre.

— Csak lehetnének, Podis. — sóhajt — Ridegek, mint a drágakövek.

— Nem ismerek egyet sem, Uram! Én sem járok kórházba.

A város közepén egy hatalmas épület áll, egy mesebeli palota is lehetne. Még a peremrészen járnak, de a távoli hivalkodó tornyok már szinte teljesen betöltik a látóteret. Körülöttük virágok és fák borítják az utak szélét, a kis házak, akár egy földi faluból is származhatnának. Csak a tetők különböznek, fém lapok borítják, fehérre mázolva. Chris pillantásai fordulnak. Az ablakokban kék szemek csillannak.

— Nem bújnak elő. — szemöldöke összerándul — Félnek tőlünk.

— Katonák vagyunk egy megtámadott városban, Uram! — a hang nyugodt, mégis belehasít az emberbe — Sisakok, páncélok és puskák.

— Akkor is… — szája lekonyul — Mi segíteni jöttünk. Barátként.

— Az Otlaca elnök nem barátja Thammisnak, Uram! Senkinek sem.

Chris újra körbe néz. A leskelődő kék szemekben meglátja az ismerős remegést. Gyomra összerándul, öklei halkan ropognak mellette.

— Hárommillió rettegő Mona… — sóhajt — Találó. Nagyon találó.

— Nem harcos faj, Uram! — sisakja aprót fordul — Csak élni akarnak.

Utoljára néz szét, de a kék szemekben csak a Tündér ítélkező pillantásait látja. Megremeg. Léptei gyorsulnak, maga előtt a fehér követ bámulja. Az osztag újra felzárkózik mögé.

— Haladjunk, éhen halok! A kantinban az fizet, aki a legkevesebbet ölte. — nem néz tisztesére — A lakomát és az italokat is az állja!

— Akkor drága estéje lesz, Uram! Ön ma még nem ölt meg senkit.

Csak a szélesedő mosoly felel a halk szavakra. A melengető érzés szétterül, elnyomja az égő izmok lüktetését is. Az órákig tartó menet a fehér lépcsőknél ér véget, a fokok legyőzése az utolsó akadály a fáradt katonáknak. A fehér terasz végén a nagy ajtó már nyitva várja őket, egy apró küldöttség indul eléjük. Az elnök és kísérete lassan halad a sötét csarnokból. A terasz közepén találkozik a két csoport. A fekete fehér egyenruhás katonák vezérük mögött állnak, csak Botako kíséri oldalán.

— Elnök Úr, Alestro Thammis Császár és a Föderáció üdvözletét hozom. A város előtt felsorakozott kalóz fenyegetést megszüntettük.

— Az Istennő hozta, katona! Magát és a seregét is! — meghajol — Elhozták a békét, legyenek a vendégeink! Kerüljenek beljebb a…

A Harcos végignéz a felegyenesedő alakokon. Embereket lát, furcsa ruhákban. A hajak feketék, a szemek kékek, mégis a szájakon akad meg a szeme. Egy hideg hullám hasít át hátán. Karján feláll a szőr, szinte serceg az űrruha alatt.„A hamis orvosi mosoly…”Megfeszíti fülét. Térolvas. Túl a szavak üres zúgásán, a szívek lüktetését figyeli. Szapora dobbanásokat érez, ritmustalan ütéseket. Egy fémes csengést hall, a kapu szárnyai mögött az árnyékból. Fújtatások kísérik.

— Fedezékbe!

Az előkelőségek fejükhöz kapva borulnak a földre. Mögöttük a sötétből fegyverek dörrennek. A Harcos félrelöki a Tizedest, elhárítva a golyót, ami a saját fekete vértjén csattan. Szállnak a szilánkok minden irányba. Egy villanásig tépi a húst. Elmúlik. A felocsúdó katonák fegyvereiket fordítják a kapu felé. Táraikat ürítik az árnyékba, de csak vakon lőnek a sötétbe. Chris elrúgja magát. Átugrik a politikusok feje felett. Lábát megvetve a kövön a lövések közé szalad. Beront a sötét árnyak közé, a lövedékek kereszttüzében halad a szürkülő térben.

Az ébredő aura megvillantja a célpontokat. A Tizedes nem habozik, a többiek sem. Pár pillanat alatt a kalózvér színes masszája borítja a fehér padlót. Az izzó Harcos áll az összeroskadó testek közt, fénye lassan kialszik, erejének is a legvégét járja. Légzése nehezedik, szíve sem ver már erősen. Forgó gyomorral pillant a földön reszkető házigazdákra. Mély levegőt vesz, majd a tárt ajtók között sétál a fényre. A padlón kuporgók elé lép, kezét nyújtja a felnéző alaknak.

— Elnök Úr, a veszély elhárítva!

A remegő férfi a marokba csap. Felhúzzák a földről.

— Ki maga, katona?

— A Föderáció... Első H... Harcos... — torka összeszorul.

Látása elhomályosodik. Térdei megrogynak, oldalára dőlve nagyot csattan a kövön. Reszketve nyeli el a sötétség.

„A fehér páncélos… Fényüveg szilánkok a húsban… Kaedru felcserek… Nem használ a szer… Ropognak a szilánkok… Rekedt üvöltések… Thesairis halott… Maledicto él… Az Átkok ellen nincs fegyver…”

Egy elmosott kép éled előtte. Újra látja a sárga homokos tájat. Elfeketedik. A lépések csattognak alatta. Rázza a hideg a páncélban.

— A komphoz! —„Podis? Mitől van így megijedve... Csak egy kis pihenő, bajtárs... Semmi több...”

Fém cseng a fémen. A visszhang belehasít a fülébe.

— Megbízott... Nem biztonságos... Szállítóval...— „Alena megérkezett? A babérokat le kell aratni... A Bátor Tízek győztek…”

Négy gépies sikoltás rázza meg alatta a padlót. Az acél remeg, a páncél rázkódik körülötte. Mellkasában lüktet a hideg forróság. Tépi és nyomja, feszíti és szorítja. A szikra tarkójában szunnyad. Nem mozdul.

— Nem tudom elállítani! —„Semmi baj, Tamri! Nemsokára jobb lesz... Csak kifújom magam… Novis, mondjon egy viccet! Valami jót…”

Fülsiketítő vonyítás tölti meg a teret. Valami nehéz csattan, a vinnyogó hang újra és újra megrázza az ember dobhártyáját.

— Félre... Várják a... Eszméletlen... —„A Föderáció lovagjai… Viszik a pihenő vezért... A harcos katonák… A kantinba, fiúk… Ma én fizetek…”

Furcsa szag terjeng a vegyszerek párájában. Fém koppan alatta.

— Mélyen belefúródott... Lőtt seb… Szilánkok... Vért veszít... —„Kaptam egy taslit… Nagy ügy… Látná a másikat...”

Vállai felett csattannak a rögzítők. Rángatják a feketeségben. Már nem érzi az acél szorítását. Eltűnik a vért otthonos melege.

— Az egész mellkasa tele van vele! —„Miért kiabál? Megrémíti a közlegényeket! A fegyelem a legértékesebb… Csatába megyünk…”

A vibráló fény beszökik a sötétségbe. Szemét nyitja, de nem lát tisztán. Kék-fehér foltok veszik körbe, vörös foszlányok mozognak előttük.

— A maximumot… Nem tudjuk lent tartani! —„Milyen izgatott… Nem tudja? A Harcos genetikája kiszűr mindent... Nem is kérdezte…”

Valami felbúg, majd csattan. Egy illat szökik be a fémes szagok közé. Ismerős neki. Egy újabb kék-fehér folt jelenik meg a többi között.

— Mi történt vele?! —„Kedves a hangja... Hasonlít valakiére...”

— Isenhurt Doktornő, maga nem lehet itt! —„Érdekes megszólítás... Őt is így nevezik... Otlacák… Hárommillió rettegő Mona… Találó…”

Erősödik az illat. Nem tudja mi az, mégis, mintha mindig ismerte volna. A hideg hús lassan melegszik benne. Szája önkéntelenül mozdul. Felkanyarodik a kemény cső körül. Reszket a forróságban.

— Megvan a lövedék…„Óvatosan… Az ott fáj... Hideg...”

Valami újra búg, egy ismerős hang zúgja túl a többit. Egy parfüm szaga tölti meg a teret, elnyomja a verejtéket és minden mást is.

— Te mi a fenét keresel itt?! —„Alena? Gyorsan letudtad a mentegetőzést odalent... Ments ki innen! A fiúk várnak… Én fizetek!”

A foltok elmosódnak. Már nem lát színeket sem. A fény is halványodik.

— Nincs mivel pótolni! Ennyivel kell megoldanunk! —„Fáradt vagyok… Fejezzük be... Így képtelenség pihenni... Mindenki menjen a dolgára… Ez parancs... Podis, zavarja el őket, kérem… Köszönöm…”

„A fehér páncélos… A kígyószemű nem mosolyog… Nem maradhatok… Nem mehetsz el… A Vitmissek láncon… Az öcsém még szabad… Hagytad futni… Megadok bármit… Tőled nem kell semmi…”

Saját fogainak ropogása ébreszti az embert. Szeme nyílik, de a félhomályban csak sötét foltokat lát. Nem tud mozdulni, minden porcikáját húzza az ágy. Alig kap levegőt, mellkasát ólomsúly nyomja. Az ismerős illat körbe veszi, egy parfüm keveredik vele. Két elmosott kék és két zöld csillanás villan vele szemben. Lassan borulnak újra sötétségbe. Csak csend marad körülötte, a puha ágy és a megnyugtató némaság.