Haladék

A feszengő Chris a folyosóra viharzik. Alenához tart, vérgőzös fejében már csak a harcos Hercegnő képe lebeg. Gerincében cikázik a pulzálás, megvadulva csapkod, mintha össze lenne zavarodva.„Hallgass!”Egy lépés félre megy. Maga sem hiszi el, de valóban egy szikrához szólt. Szellőként éri utol a hang, nem kiáltás, halk, erőtlen.

— Kérlek… várj…

Lába alatt meghajlik az acél padló. Izmai ropogtatják csontjait, miközben az izzás szinte elevenen megfőzi saját bőre alatt. Görcsösen összeszorított fogai közt hörög maga mögé, mint egy sebzett állat.

— Megmondtam, hogy végeztünk!

Léptei mindenfelé szórják a fémes recsegést. Lassan zúgássá olvad a visszhang, már éppen kezét emeli füléhez, amikor az erőtlen suttogás újra áthasít az acél ropogásán.

— Nem értem mi történik veled… Rettegek…

Megáll. Az ismerős szavak hallatán megdermednek lábai. Fejét vinné az örvénylés, de valami mégsem engedi. Saját kétségbeesett szavai ellene fordulnak. Elméje üvöltve tombol.„Menj már!”Mellkasát vákuumként tépi a hideg.„Mona retteg... Na és?! Nem is neked mondta! Csak menj tovább!”Szeme összeszorul.„Ez így nem helyes!”

Nagy levegőt vesz. Üresen fújja ki, majd megfordul és visszatér a szobába. Mona ugyanott áll, magába roskadva a tér közepén. A fiú lassan sétál az ágyhoz, leül, majd csendben várakozik. A Tündér már nem tűnik haragosnak. Szemét megtörölve meredten néz maga elé. Nem szól semmit. Talán maga sem tudja, mit kellene mondania.

Az összeomlott Monára tekintve, Chris magát látja, az első napok félelmében. Feláll és apránként elé lép. Nem érinti, csak csendben vár, míg az életmentő megtalálja a szavakat.

— Chris, én nem tudom... Min mész keresztül, ezen a hatalmas hajón… — a kevés hang még tovább halványodik — De az nem old meg semmit, ha megöleted magad.

— Én nem akarok meghalni. Miért mondod ezt, Mona?

— Mert úgy viselkedsz, mintha halhatatlan volnál... — egy könnycseppje gördül — Pedig nem vagy az.

— Mona, ez egy baleset volt. Legközelebb…

— Te majdnem meghaltál! Én nem tudtam segíteni rajtad!

Egy kevéske lélegzet kell az embernek, mégsem jut hozzá azonnal. Lassan úszik szeme elé a zöld folyadék, fülébe a tudós kusza, mégis fenyegető beszéde.„A tartály… Ezért volt…”Végignéz magán, majd a könnyező Tündéren. Utoléri a saját meggondolatlansága. Az apró részletek mélyen beleégnek emlékezetébe. Minden csepp és minden konyult ajakrezdülés. Lehajtja fejét.„Mit gondoltál, ember?!”

— Mona… Sajnálom! Nem gondolkoztam, csak mentem.

— Meddig akarsz még elmenni? Mikor lesz elég?

— Mona, én sem értem mi ez...

— Alena kísérlete, hogy látványosságot csináljon belőled!

Chris hátrébb lép. Nem sokat, épp csak egy saroknyit. Gerincében a szikra szétfut, a félrevert dobbanás után. Az ember nem mozdul tovább, csak nézi a kék szemeket. Elmosolyodik. Maga sem tudja, hogy miért, de átjárja a melegség.„Ez most más… Olyan igazi…”Kezével lassan nyúl felé, a lány arca előtt egy leheletnyivel áll meg a mozdulat. Vár, mintha csak bátorságot gyűjtene. Megérinti, elsöpri könnyét bal orcáján.

— Ne mondd ezt, kérlek! Ő nem ilyen. Alena nem szörnyeteg.

— Mégis, akkor szerinted mit akar tőled?

— Segíteni.

Mona hátrálni kezd. Megtorpan. Apró öklei szorulnak, arcát a keserű grimasz ránccolja. Visszalép, ismét kiabál.

— A Hercegnők senkinek nem segítenek, csak saját maguknak...

— A megszólításom továbbra is Kapitány! — a gúny a fal mögül zúg.

A koppanások átlépnek a küszöbön. Chris fordul, mosolyogva néz Alenára, de ő a Tündérre bámul, egyre szigorúbban.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt, emlékeztetnélek rá, hogy néha a legnagyobb segítség a hallgatás. — megvető pillantással égeti — Most távozhatsz! Négy szem közt beszélnék a Taktikai Tiszt Úrral!

Mona nem válaszol, szó nélkül indul a folyosóra. Remegő lábai szinte hangtalanul érintik az acélt. Egy utolsó lopott pillantást vet a várakozó Chrisre, aztán eltűnik a fal mögött. Az ajtó záródik Alena után. A Taktikai Tiszt lakosztály levegőjét betölti a parfüm illat.

— Látom ide találtál... — szeméből eltűnik a szigor — Sokáig tartott.

— Kapitány... Miért...

— Alena, Chris! Ez egy baráti beszélgetés! — az ágyhoz sétál — Mona beszámolt az állapotodról. — helyet foglal — Látom, kicsit túl pesszimisták voltak a meglátásai.

A lezárt ajtóról nem mozdulnak a barna szemek. Mellkasát tovább feszíti a vákuum.„Ez így nem jó…”Lassan fordul, az ücsörgő nőre néz.

— Alena! Én butaságot csináltam! Nem gondolkoztam és...

— Cselekedtél! Két életet mentettél meg! — mosolya apránként halványul — De felelőtlen voltál! Egyedül indultál a veszélyes helyre!

Lassan rogy meg az egyenes tartás. A székhez kullog, halkan ül le a Hercegnővel szemben. Gondolkozik, de nem talál mentséget.

— Alena, tudom, hogy mérgesek vagytok rám. Igazatok van.

— Aggódunk! Az nem ugyanaz! — egy villanásig szalad fel szája sarka — Büszke vagyok rád, de féltelek!

Egy kövér dobbanásig melengeti a két szó.„Büszke... Féltelek…”Tekintete mégis elkalandozik az ajtó felé, mintha ezt a kék szemek alól inkább hallaná.

— Mona fél, de én nem tudom megnyugtatni. — lehajtja fejét — Ha te, mint harcos próbálnád meg, talán menne.

Alena az ágyról felkelve Chrishez lép, kezét finoman vezetve sajátjai közé emeli. Végigsimítja, de nem ereszti, tartja maga előtt.

— Mona megveti a harcosokat. — marka szorítani kezdi a fiút — De nem hibáztathatjuk érte. Otthonát Kaedru harcosok dúlták fel. A szüleit és bátyját is elvették tőle. — elhalkul — Ő a veszélyt látja a bennünk, nem a lehetőséget.

„Kaedru… A szürke óriások az álmaimból…”Következő gondolata a sör, amivel Morbor kínálta. Nem tart sokáig, már a haragos Tündért látja a kehelyre meredni. Lassan áll össze előtte, de valami motoszkál fejében, amitől nem tud szabadulni. Feszíti, azután megtalálja.

— Morbor is harcos volt. — keze fészkelődik a tenyerek közt — Mona imádta. Mindennél jobban, amíg én… — elhallgat.

— Egy baleset volt, Chris. — megszorítja kezét — Mona pedig most attól fél, hogy téged sem tud megmenteni. Ő ilyen. Saját tragikus sorsának árnyékát látja, a felragyogó fényed körül.

— Ez nem árnyék. Én megöltem őt, Alena. Elvettem tőle Morbort...

A leheletnél is halkabb szavak megrekednek köztük. A tenyerekből lassan párolog el a melegség, egy finom rándulással hűlnek ki. Erőtlen szorítássá válik, mintha Alena is csak kapaszkodna a fiúba.

— Ebből már csak tanulni tudsz. — mélyet sóhajt — Visszacsinálni nem tudod, de még tehetsz érte, hogy másokon segíts.

A szikra megmozdul, a pulzálásból egy tömör egységgé sűrűsödve érzi magában vándorolni. Elér oda, ahová tartott. Alena tenyerei között pihen meg a fiú öklében. Megdermed, még csak nem is lüktet.

— A hős… — felnéz a zöld szemekre — A tartály után láttam, hogy bámulnak rám azok a lányok. — arcán érzi a kellemetlen forróságot — Mona nem úgy néz… Megveti a hősködő embert.

— Ő egy hős mellett nőtt fel. — elengedi a fiú kezét — Testközelből látta Morbor felemelkedését. — lassan sétál vissza az ágyhoz — Egy egyszerű Beraddoból hirtelen megmentő lett. — leül, tenyerével megsimítja a matracot — De a világ csak megrágja és kiköpi a hétköznapi hősöket. — mosolya keserédes — Mona ezt látta.

Furcsa lüktetés terül szét a szobában. Alena páncélja alól szökik ki, más, mint előtte. Fegyelmezetlen dobbanások, kicsik és nagyok.

— Te kedvelted Morbort, Alena? Őszintén.

— Alig ismertem. — végignéz a gigászi ágyon — Mit számít ez már?

— Számít. — az ajtó felé néz — Talán sokat számít. Valakinek…

— Kedveltem.

A suttogásnak is halk szó megtölti a szobát. A Hercegnő mosolya eltűnik egy hirtelen rándulásban. Saját kezére bámul, a simító mozdulat félbeszakad a matracon. Elcsendesednek a lélegzetek.

— Miért mondtad Monának, hogy a hallgatás a legnagyobb segítség?

A kérdés visszhangja elenyészik a falak közt. Üres szuszogás tölti meg a helyét. Alena kiüresedve ül tovább, saját kezére meredve. Ujjai aprót rezdülnek, még egyszer megsimítja a felületet, majd kimérten áll fel, az ajtóhoz sétál, halk kopogással.

— Eldöntötted, mit szeretnél, hősködő ember? — elmosolyodik — Elfogadod az irányt, amit Morbor szánt neked?

— Miért akart engem Morbor tanítani? — suttogja orra alá — Mire?

— A harcos útjára. — felnyitja az ajtót — A miértre csak üres elméleteim vannak, de nem vagyok Protinen, Chris.

— Most kell válaszolnom? — hangja csípős, de arcán érzi a feltörő kétségek önkéntelen rángásait — Nem alhatok rá egyet?

Nem koppannak a talpak a küszöb mögött. A körfolyosó beáramló levegője felkavarja a parfüm illatot. A szuszogás fegyelmezett, a páncél alatt a megbújó lüktetés is lassan visszanyeri ütemét.

— Holnap mutatok neked kóstolót a harcos útjából. — elindul — Ezúttal elvárom a megjelenést, Taktikai Tiszt! Addig is, kerüld el a hűtőfolyadék fürdőket!

— Úgy lesz, Kapitány!

Az ajtó csattan, a visszhang elenyészik, de a furcsa melegség megreked a falak közt. Chris a székről felállva az ágy felé sétál, majd elterül a gigászi fekhelyen.„Morbor ágya... Egy harcosé...”Apránként fészkelődik beljebb, karjait széttárva sem éri el egyszerre széleit. Elveszik benne, mégis melengeti.

— Christian Morales, Vezető Mindenes… — suttogja — Mit mondana most Peter? Megveti a katonákat. — lehunyja szemét — Nem katona… Harcos… A katona öl, a harcos maga dönt.