A kantin ízei

A folyosón döngető óriás árnyékában az ember halad, elméjében cikáznak a gondolatok. A fehér egyhangúságba veszve végül hangosan sóhajt fel.„Nem való az ember az űrbe!”Némán ballag Morbor mögött, a társalgás hiányát egyre kínzóbbnak érzi, mégsem szól semmit. A Taktikai Tiszt egy ajtóhoz fordul, mancsával megállítja kísérőjét. Halk, de vészjósló hangon ébreszti az elkalandozott fiút.

— Figyelj rá mit mondasz a kantinban! Arra még jobban, hogy kinek!

— Mit mondhatnék és kinek? — motyogja — Nem ismerek senkit…

A fém csikorogva emelkedik, a terembe lépve az ismerős asztalok fogadják. Már járt itt, az ájulásakor. A nagy tömeg helyett azonban csak pár lézengő furcsa kreatúra üldögél. Chris meredten vezetőjét nézi, nem kezd szemkontaktusba senkivel. Morbor egy asztalra mutat, a négy szék közül egyet félretolva leül a földre, még úgy is fölé magasodik a vele szemben helyet foglaló barna kócos fiúnak. A megilletődött vendég tekintete a kerek fehér asztalra, majd a távoli pultra és a mögötte sürgő forgó fura lényekre fordul. Majd megveszik az éhségtől, már napok óta nem evett. Szája a szárazságtól repedezik, vizet utoljára Peter üzletében látott.

— Mit ennél?

— Nem tudom, mit lehet.

— Az Otlacák, a Promodik, vagy az Olaneek étele való neked.

— Olyanok, mint te? — hunyorogva néz rá.

Egy kocsányos pislantás után Morbor megvakarja állát. Szája furcsán hullámosodik, majd egy hirtelen rándulástól ismét egyenes lesz.

— Én Beraddo vagyok. — halkan dörmög — Azt hittem, tudod.

— Sajnálom. — lesütött szemmel fordul el — Nem tudom, ki kicsoda.

— Nézzük csak... Kiket ismersz... Mona! — felcsillan szeme — Ő Otlaca, a Morbir Nomosról, a Föderáció peremvidékéről.

Chris némán bólogat, mintha értené a léptéket, meddig is terjed, vagy mekkora a Föderáció. A név hallatán csak a kék szemek, a kedves arc és a babonázó illat tölti be elméjét. Néma izzással figyeli a bőszen magyarázó óriást.

— Matechust Promodi. Az alapító világból származik. — körbeles, majd suttogni kezd — Az ételük borzalmas, ha engem kérdezel! — rövidet mordul, lehelve folytatja — Varbener Hercegnő pedig Olanee.

— Ő kicsoda? — közelebb hajol, suttogását tenyerébe rejti.

Morbor újra szét néz. Fejét mélyen előre tolja.

— Ettél már Klümoszi halat?

— Nem. — elmosolyodik — Sima halat már igen. — Kíváncsian fülel, de maga előtt már egy díszes kelmékbe öltöztetett, diadémos ponty képe mulattatja.

— Nagyon finom. Igazi csemege. Az univerzum legjobb étele. Minél nagyobb, annál finomabb. De van egy hibája.

— Hibája? — szájában összefut a nyál — Mi az?

— A szálka. Hatalmas, tüskés csontja megakad a Beraddo torkán. Iszonyatos fájdalmat okozhat. Akár bele is halhatsz!

Chris hunyorogva próbálja összerakni a képet, de még nem találja a fonalat. Ismét fejébe szökik a ponty előkelőség képe, de a komor ábrázat láttán mosolya kiegyenesedik.

— Hogy kapcsolódik a Hercegnő a halhoz?

— Ő a szálka!

A leheletnek is sovány hang nagyot koppan. Nem a padlón, csak ott mélyen belül, az emberben. Morbor int a pult mögött tekergő lénynek, az a csapkodó csúszómászó csápjain gördül hozzájuk, de nem szól, talán nincs is mivel.

— Két Beraddo csomagot, egy Otlaca tálat, három nagy krigli Kaletusi sört kérünk. — Chrisre tekint — Te iszol?

— Szomjas vagyok, de...

— Akkor kérünk még két... — kezeit méricskéli — Kehely Kaletusit.

A csápos jószág ahogy jött, csapkolódva gurul vissza a pult mögé. A bizarr jelenség az eddig látottak megkoronázása lett. Chris bágyadtan figyeli, éhes, szomjas, mégis lenyűgözi a látvány.

— Milyen tisztség az a Vezető Mindenes? — meglöki a fiú vállát — Olyan különlegesen hangzik. Rejtélyesen.

— Ez egy tréfa volt. A Kapitány bemutatkozott és én is akartam valami nagyot mondani... — szája akaratlanul görbül lefelé — Nincs benne semmi különleges.

— De mi az? — lelkesedése nem halványul — Mit jelent?

— Egy alkatrész boltban segítek Peternek árut kiadni. — rövidet sóhajt — A pilóták és a gazdák hívtak így. Viccből.

Morbor mosolya szélesebbre húzódik. Fejét egészen a fiúéval egy magasságba engedi. Egymásra néznek.

— Ő egyedül nem tudja kiadni nekik az alkatrészeket?

A barna szemek kiüresednek, elmerülnek egy békés emlékben. Arcára apró mosoly szökik, majd egy pislantás után elkomorodik.

— Ő már nagyon öreg, a nap felében alszik. Én vigyázok a boltra is.

— Ez igazán különleges! — felcsillannak szemei — Ismerek egy másik ilyen vezetőt… Egy vezető sebészt. Ő is mindent megtesz egy öreg Beraddoért. — szinte vigyorog gömbölyű fogaival — Talán kedvelnéd.

A kantin távoli asztalainál a csacsogó lények hangja elfut az asztal felett. Chris egyre zavarodottabban forgatja szemét.„Rá gondol?”Ujjait tördelni kezdi, csak lopott pillantásokat vet az őt méricskélő óriásra. A zaj erősödik, de a csend mégis egyre nyomasztóbb fülének.

— Ez a Taktikai Tiszt dolog mit takar? — elmosolyodik, de ugyan úgy érzi arcán a kellemetlen savanyúságot — Nagyon félelmetesen hangzik.

— Én vagyok a haderők rendezéséért felelős Beraddo! — kissé kihúzza magát — Az ütközet nem félelmetes, csak az adminisztráció.

Az ütközet szó hallatán Peter Második Világháborús meséi, majd az első mozi élménye elevenedik meg előtte, a fehér páncélosokkal.

— Katona vagy?

Morbor elkomorodik. Arcát felfújja, egészen kiszélesedik feje a beszorult fuvallattól. Ránéz a riadt fiúra. Elengedi a többletet.

— Harcos vagyok. — szinte csak suttog — Nem katona!

— Ne haragudj! Nem igazán tudom mi a különbség!

Morbor tekintete megváltozik. Sem haragot, sem sértődést nem lát benne, valami mélyebb, megfoghatatlan érzés sugárzik belőle.

— A katona öl, ha parancsot kap rá. A harcos maga dönt.

Elcsendesedik a kantin, a kevés, aki ott ücsörög, mind a dörmögő óriás felé fordul, de ő csak a fiút nézi, árgus szemekkel.

— Nálunk nincsenek harcosok, csak katonák.

— Fiatal faj lehettek. — közelebb hajol — Protinen szerint Otlaca szerű vagy. — pupillája összeszűkül — Szerintem valami más. Vitmiss?

— Ember. — már csak üres fuvallatként ejti ki — Közönséges ember.

— Köszönöm! — szemei ismét tágulnak — Megjegyzem. Ember.

A furcsa pillanat közepén érkeznek az asztalhoz az ételek és az italok. A csápos csaposok egy csapás alatt beterítik a felületet. A lerakat elkészülte után, egyikük egy apró üveg tetejű fém dobozt tart feléjük.

— A vendégem vagy! — megérinti a szerkezetet.

A lap egy apró piros villanással nyugtázza a kapcsolatot, majd eltűnik a csápok távozó forgatagában. Chris a teli asztal színes kínálatában gyönyörködik.„Az valami gyümölcs… Az répa szerű… Az brokkoli?!”

— Köszönöm a meghívást! Igazán étvágygerjesztő!

Morbor némán bólint, felkapja az egyik nagy krigli folyadékot és magába dönti. A zöldes-sárgás, habos ital nyálkásnak tűnik, ahogy nagy szája szélén pár csepp lecsordul.

— Te nem iszol?

— Nem nagyon ittam még sört. Ilyet meg még annyira sem...

— A Kaletusi sör az univerzum legjobb itala. A Kaedruk három dologhoz értenek... A sörhöz, a fémhez és a gyilkoláshoz!

Nincs nevetés. Morbor ábrázata más, mint amikor a katonákról beszélt. A fiú szinte látni véli az apró remegéseket. A kehelyre néz, majd megveszik a szomjúságtól, de az idegen ital zöldes-sárgás látványa elbizonytalanítja. Felszívja magát, végül felkap egyet és nyelni kezdi. Szeme kipattan a gyönyörtől. Azonnal ledönti az elsőt.

— Ez remek! — gyomrában nagyot buggyan — Valóban ízletes!

— A Kaletusi sör aljas ital! — tenyerét felemeli — Csak óvatosan!

Az intelem után az óriás ránéz táljaira. Végignyalja száját és elégedetten sóhajt. Kezeit gondosan ruhájába törölve belemarkol az első adagba. Falni kezd. Zöldségeket, színes-szagos, furcsa növényeket töm magába. Chris is hozzálátna sajátjához, de evőeszközt nem talál.

— Morbor, bocsáss meg a kérdésért, de... Ti kézzel esztek?

— Mi mással ennénk? — ropognak a levelek — Ez így természetes! — apró falatok repkednek szerte széjjel az asztalon.

— Én hol tudnék kezet mosni?

Egy halk ropogtatást egy hangos nyelés követ. Az óriás belekortyol sörébe, majd ujjairól lerázva a levéltöredékeket, elmosolyodik.

— Legközelebb? A Köztes Rendszer Állomáson.

— Remek! Mindjárt jövök! — felpattan helyéről.

— Hová mész?

— Arra a köztes helyre. Lenne ott dolgom. Merre találom?

Morbor kezében megáll az étel, még hangos rágása is abbamarad. Izmai megfeszülnek, nyaka körül felfújódik bőre. Kirobban belőle a nevetés. Hátára vágódva borítja fel a szomszédos asztalt, szájából a repülő falatok felszórják a padlót. Levegőért kapkod, miközben kezeivel önkéntelenül verdes. A kevés néző alatt nyikkan a szék. Mikor végre fel tud ülni, halkuló szavaival teszi helyre a félreértést.

— A Köztes Rendszer Állomás az út felénél van. Napokra innen.

A fehér falak megpördülnek.„Addig nem bírom ki…”Botorkálva indul vissza székéhez. Helyére ülve tanácstalanul néz maga elé, a lassan köré lopódzó falaktól a termetes tenyér lökése menti meg.

— Figyelj barátom! A kezed töröld a ruhádba. Nem véletlenül kaptad.

— A ruhámba? — arcáról nem tudja elrejteni viszolygását.

— Igen! Figyelj, megmutatom! — elvesz egy szem piros gyümölcsöt a fiú táljáról — Most jön a technológia! — szétkeni Chris mellkasán.

— Ezt most miért... — a folt egyre halványul, majd teljesen eltűnik.

— A kezeddel is működik. Felemészti a mocskot és a betegségeket.

— Értem. —bőszen törölgetni kezdi tenyerét a világos zöld ruhába.

Morbor nem nyúl újra ételéhez, ismét mereven nézi az embert maga előtt. A fiú mozdulatai lelassulnak, végül teljesen megáll, megdermed a tekintet alatt. Lesüti szemét, halkan kérdez vissza.

— Rosszul csinálom?

— Dehogy! — megszorítja vállát — Példás tanítvány vagy. — szeme felcsillan — Így most én lettem a mestered.

— A mesterem? — rápillant a gigászi kézre — Nem voltam jó tanuló.

— Még lehetsz. — mosolya vigyorrá szélesedik — Én sem voltam a legjobb mester. Talán ketten együtt kitalálunk valamit.

A szék támlája felől egy furcsa lökést érez. Hátra sandít, nincs mögötte senki. Újra megbökik. Már hirtelen fordul, de sehol egy lélek. A harmadikat tetten éri. Nem kívülről jön, gerincén lüktet az érzés, de más, mint amikor a tudósnál raboskodott. Újra felnéz az óriásra.

— Mit jelent jó tanítványnak lenni?

— Mindig őszintének lenni a mestereddel.

— Az egyszerű. — elmosolyodik — Azt hiszem.

— Ez a Beraddo is azt hitte. — elfordítja fejét — Tévedett.

Chris a gyümölcshalomra néz maga előtt. A színek kavalkádjában az alkatrészbolt polcait látja. Peter intő szavai zúgnak a füllentésért. A dobozok lekerültek, a címkék felragadtak. Egy tanulságos éjszaka volt.

— Mona is a tanítványod? — újra felnéz — Így lettetek barátok?

— Nem. — hangjában nincs dörrenés — Ő olyan, mint egy Beraddo.

— Nem is olyan. — elmereng a fehér falra — Egészen más.

— Más? — mellkasából furcsa bugyogás szűrődik ki — Milyen?

A fehér fémfalak lassan kékülnek meg a bekúszó emlékképtől. Egy mosolyt lát a zafírok alatt, lassan már csak az arca lebeg előtte. Rátör az a mételyező kettősség, ami összeroppantja mellette.

— Egy tündér. — suttogja — Olyan, mint egy tündér.

— Tündér? — lassan billen a merengő szemek elé — Mi az?

Hirtelen eszmél, a kitekeredett óriás láttán fejét a tányérja felé hajtja, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Vadul kezdi törölgetni kezét, majd hirtelen túr a gyümölcsök közé. Éppen nekilátna az első falatnak, amikor a kantin ajtaja feltárul. Remegést érez, embertelen ösztönei feltámadnak. A kedves illatot szimatolja a levegőben. Rátör a hő, mozdulatlanná dermed. A csattogó léptek az óriásig haladnak.

— Tudtam, hogy itt leszel! — valósággal nevet még a hangja is.

— Csatlakozol?

— Csak ha nem zavarok! — még beszél, de már húzza a széket.

A kék zafírok a táljára meredő ember felé fordulnak. Az asztal szélébe kapaszkodó kéz mellé egy puha tenyér ereszkedik. Riadtan rántja el a betolakodó mellől, zavartan kezdi ismét ruhájába törölni.

— Miről is beszéltünk? — újra kiszélesedik groteszk mosolya.

— A ruhát… A kéztörlőset… — habogja — Tud még mást is?

— A Föderációs űrruháról? — megvakarja állát — Dehogy! A tündérről kezdtél mesélni! Emlékszem!

— Az micsoda? — a lány is felé fordul — Érdekes?

„Nem… Katasztrofális…”Egyre lejjebb kókad feje, tenyereit már forróra dörzsölte a ruhán. Minden gondolatát ködbe szorítja az izzás, amit az egyre közelebb hajoló teremtés okoz.„Mondj már valamit!”

— Az olyan… Valótlan dolog…

Felsandít. Hiba volt. Már két szempár mered rá értetlenül. A csend ólomként préseli össze maga alatt, már szinte beleér feje a tányérba, amikor hirtelen felegyenesedik.„Két legyet egy csapásra!”

— A fürdést hol tudom itt megoldani?

Mona és Morbor összenéznek, mintha csak azt kérdezte volna, hogy vehet levegőt a vákuumban.

— A cirkálón? — a lány újra felé fordul.

— Igen. — hunyorogva néz rá — Otthon tudom hol lehet.

Morbor szó nélkül áll fel, csak kezét emeli, majd elindul az ajtó felé. Furcsán remeg, Mona tekintetét azonnal magára vonzza. A fém felemelkedik, majd mögötte lezárul. A lány arcára kiül az aggódás, nem is próbálja rejteni. Elmúlik. A vastag lemezen át is dübörög az óriás vidámsága. Nem csak nevet, fuldokolva röhög, az acél is döng.

— Miért akarsz itt fürdeni? — vörösen fordul vissza — Ez ti féle dolog?

— Az alapvető tisztaság nem csak a Földön fontos... — hangja karcos lesz — Orvos vagy, tudhatnád! Vagy… Nem is tudom mi vagy!

— Felcser, sebész és nemsokára infektológus.

— Akkor tudod! — hirtelen vágja rá, de csak a sebész üzent valamit.

Egy rövid szemöldök rezdülés felel a dacra, ami az emberből kiszaladt. Újra elmosolyodik, elsőre pont olyan, mint előtte. Chris bámulni kezdi, egyre gyanakvóbban. Az apró rezdüléseket figyeli szája sarkában.

— Nem tudod, hogy működik az űrruhád? Protinen nem mondta el?

A név elsőre fel sem fedi a hozzá tartozó arcot a fiú elméjében. A kevés látott különös figura közül sem képes megfejteni a kilétét. A sürgő forgó csápos lények felé pillant. Nagyban munkálkodnak valamin a gőzölgő pult mögött.

— Protinen... Protinen... Protinen... A perverz zöld elmebeteg?

— Ő lesz az! — mosolya máshogy görbül.

— Semmit nem mondott el... Vagy nem értettem, amit beszélt.

— Ez nála előfordul. — felnevet — Pedig segített nekem rád adni. Azt beszéltük meg, hogy elmagyarázza.

Valami eltörik. Hangosan roppan, de senki más nem hallja, csak Chris. Benne hullik darabokra. Izmaiból elszáll a kevés erő, háta meggörnyed. Nem néz újra a lányra, de már máshova sem. Az ajtó újra felemelkedik, a döngetés közelít, majd vár egy öblös lélegzetet. A fiú vállát megragadva a támlához húzza. Nem erős, de nem is kellemes.

— Ülj egyenesen! Fájni fog a hátad!

Mereven bámul előre, de a kék zafírok még mindig felé fordulnak. Az asztalra tekintve keres menedéket. Megakad a második kelyhen. Felkapva egyből üríteni kezdi a poharat. Mona pillantása megremeg.

— Az Kaletusi sör?

— Az. — lecsapja az üres kelyhet — Az univerzum legjobb itala!

Mona nem szól, tekintetét az ismét falni kezdő óriásra fordítja. A rágás is megáll egy pillanatra. A csendet Morbor oldalán a szürke eszköz töri meg, hangos szavak zúgnak fel belőle.

— Taktikai Tiszt, Tudományos Tiszt, Föderációs Vezető Megbízott! Azonnal jelentkezzenek a Hídon!

A Beraddo nem válaszol a hívásra. Kiüríti az utolsó kriglit, majd feláll és elindul az ajtó felé. Amíg nyitja a szerkezetet, hátrafordul.

— Hogy szólíthatlak?

— A nevem Christian Morales.

— Hogy szólítanak a barátaid?

Csend követi a kérdést. Chris lehajtja fejét, lélegzetei üresen szöknek el ajkai között.

— Hogy nevezett az öreg, akinek segítesz?

— Chris.

— Én is így foglak hívni! — eltűnik a fal mögött.

Egy pillanatnyi melegség önti el, amíg a záródó fém eléri a küszöböt.„Köszönöm!”Visszafordul. Az asztalon díszelgő ételekre tekint, de lopott pillantásokkal a szótlan lányra leskelődik. Nem mosolyog.

— Miért rossz a Kaletusi sör?

— Az egy aljas ital! — hangja jéghideg — Nem kéne ilyet innotok! Nem is értem, miért árulják itt!

Chris a csápos lények felé tekint.„Miért aljas?”Visszafordul. A lány még mindig remeg. Valami megmozdul, ott mélyen belül az emberben. Az űrruhás kaland ellenére is késztetést érez, hogy valahogy jobb kedvre derítse.„De hogyan? Majd szét robban!”

— Éhes vagy?

— Nem.

A fiú megtörli kezét, felvesz egy lila gyümölcsöt majd Mona felé fordítja.

— Biztos? Pedig nagyon finomnak látszik! — beleharap.

A keserű íz legtöményebb formáját érzi eluralkodni nyelvén szétfutva. Ahogy a lé lassan folyik szájában, nyakának izmai görcsösen rándulnak össze. Szeme könnybe lábad. Levegőért kapkod, de minden fuvallat csak tovább görgeti a maró nedűt lefelé.

Mona egy darabig szótlanul nézi a kegyetlen haláltusát, végül megesik rajta a szíve. Egy zöld, puha gyümölcsöt kap fel és Chris szájához teszi. Ujjaival összenyomva levét a fulladozó ajkai mögé csorgatja. Amint a két gyümölcslé keveredik, a fiút környékező kaszás meghátrál.

— Finom volt? — újra felnevet, kiszélesedő mosollyal.

Chris a kezében lévő keserű borzalmat az asztal túlfelére löki. Arcára kiül a gyilkos növény esszenciája, az újabb halálközeli élmény teljesen elveszi a maradék életkedvét is.„Eddig minden remekül alakul... Ha élve kijutok a kantinból vagy agyoncsap egy kósza Beraddo, vagy felboncol a zöld bolond...”

Újra a fehér falra bámul, az elcsendesedő nevetésben a lila gyümölcs ízű felismerés elhatalmasodik rajta.„Nem való az ember az űrbe!”