Elfolyó üzemanyag

Az egymásnak csapódó vértek robaja megrázza a völgyet. A fal tetején bámuló katonák az összefeszülő lényekre merednek. A közönség a helyén, lélegzet visszafojtva nézi az előadást.„Az óra jár, a terv halad.”A dulakodó fémek ropogva feszülnek. A fehéracél szikrákat szór, az Árnyékacél felfalja őket. Az enyészetre születő fények egy-egy villanásig áthatolnak a fekete üvegeken. A Fehér Lovag sisakja mögött az Üres rezzenéstelen tekintete csillan, a Sötét Lidérc maszkja alatt az ember mosolya görbül. Karjaik össze-össze csapnak, acélos csattanások rengetik a falat. A közelben áll a rendező is, a Boszorkány szigorú tekintettel figyeli az egyhangú ütközetet. Ez még csak a kezdet. Lógó jobbkezén apró rángások mutatkoznak. Marco tekintete időnként elkalandozik a harcról, Chris kihasználja a figyelmetlenséget. Gigászi ütéseivel a fehér mellvértre csap. Apránként taszítja hátra ellenfelét. Térolvasó fülében a reszkető katonák suttogásait hallgatja.„Erősebb az Első Harcosnál is?!”A mosoly vigyorrá szélesedik, egy-egy mozdulatát lelassítva adja meg a válaszcsapás lehetőségét. Sisakján koppan az ököl, hunyorogva tűri az elhaló kongást. Újra gyorsul, majd megint enged. A Fehér Lovag is visszafogottan vág oda, mégis lábának földbe vájódott nyoma lassan véget ér. Erősödnek a taslik, egyre tekintélyesebb csapásai megállásra kényszerítik a Lidércet. A fekete sisak rejtekén Chris szeme fordul. Feltűnnek neki Alena kézmozdulatai. Időközönként összezárt mutató és középső ujját tenyere felé mozdítja. Alig rándul, de egyértelművé válik Marco figyelmetlenségének oka. A parancsot lesi. Az ember számolni kezd.

A hatalmas ütések rázzák a testeket. A katonák már nem sugdosnak, őrjöngve bíztatják a Jelképet, szitkokat szórnak a fekete démonra.

A Japán harcos kilencet kattan. Alena üteme a tánc gyorsítására, kilenc másodperc. A finom kis gesztus akár egy izgatott rángás is lehetne, de mégsem az. Szeme nem rezdül, feszülten figyel, mégsem élvezkedik, pedig a látvány egyre pazarabb. Chris felismeri a tekintetet. A nő két gyerek életéért felel, egy villanásig sem felejti el a saját szerepét. A viaskodó bestiák közt a megkönnyebbült sóhajtását tettek követik. Egy kis fogócska kezdődik, mintha a kiabáló katonák még nem láttak volna eleget.

— Kapj el, ha bírsz, nyuszi! — suttogja a fehér sisakot megkoppintva, majd hátat fordít, rémisztő sebességgel ront a magas építmény felé.

A fal tövéből elrúgja magát, a meredek kövön szalad fel a katonákig. Alena légzése kihagy egy pillanatra, de a Lovag nem marad le, a sarkában lohol a komédiázó Lidércnek. Lábuk alatt szinte porlik a kő, úgy száguldanak.

Chris a katonák előtt emelkedik a levegőbe, röptében fordul, mielőtt elfogyna a lendülete. Az őrök hangja elnémul, az érkező Fehér Lovag sercegő páncélja elnyomja a neszeket is. A vékony korlátra érkezve küzdenek tovább, alig egy lépésre a közönségtől, de azok mozdulni sem mernek. Az öklök sebessége irtózatos erővel tépi a levegőt. A suhogások ezer korbács csapását idézik, a légnyomás hullámzik a mozdulatok körül, a lüktető szélvihar szinte sepri a port a lábak előtt. A főszereplő dönt, eleget láttak az előételből. A Lidérc megbillenve ismét a mélybe zuhan. A karmesterhez igyekszik, mögötte a száguldó Fehér Lovaggal. Elhaladva a nő mellett, a fekete sisak apró biccentése jelzi: tovább! Újra a fal felé száguld, szíve katonásan ver. Készen áll.

Alena ujjai gyorsan mozognak. Az Üres megvadul, szörnyetegként ront ellenfelére. Chris már nem is tudja hárítani az ütéseket, sorra kapja az emberfeletti csapásokat. A sisak alatt az elégedett mosoly görbül a fájdalmas grimaszok ellenére is.„A végjáték… Ez az Marco!”A fal felé pofozzák a fekete démont. A katonák üvöltve tombolnak, a szitkok és éljenzések ismét felváltva zúgnak. A falnak csapódó Lidérc testén csattannak a fehér fémöklök. Sarokba szorul, tehetetlen áldozatként pózol a Jelkép ütései alatt.„A mező még kitart, a hús alig puhult...”Szeme összerándul, száját is eltátja a hangos nyögésben. Már nem játszik. Derekán a lőtt seb hasad a csapástól. Az Üres látja, újra és újra megsorozza. A távolban Alena megrezzen. Rövid kis hang, ami az űrruha szövetén át szökik a térbe. Chris már nem látja, az elhomályosodó képben csak a Fehér Lovag vöröslő ökle marad. A nő ujjaiban kétségbeesetten recsegnek az ízületek, mintha visszafele kalimpálna velük. Nem segít, messze még a kilenc kattanás vége.

Hét másodperc van hátra. Az Üres megvadult bestiaként sorozza a gyengülő testet. Az erőtér már csak foszlányokban rezeg, a roskadozó fiú vére lassan öntözi a fehér vértet. A katonák hörögve ünnepelnek.

Hat másodperc. Chris térdei remegnek. Már nem emelik a testet. A rettenetes csapások tartják állva, miközben egyre beljebb préselik a kőfalba. Kezeit próbálja maga elé szorítani, de az Üres harcigép újra és újra ellöki a próbálkozást. Gyilkos ütései apránként elérik céljukat.

Öt másodperc. A lélegzet akad, a Sötét Lidérc apró vértjei bele-bele süllyednek a fáradt izmok bőrébe. A Kovács azt készítette, amit a megrendelő kért. A páncél hajlik, nem törik. Már érzi a hátrányát.

Négy másodperc. A fémes szag erősödik. A füleket zúgás gyötri. A szív egyenletes lüktetése elmaradozik. Az ütések nyomása még pumpálja az életadó nedűt, de a seb is tovább szakad vele.

Három másodperc. A porral keveredő vörös sár beteríti a fehér sisakot. A csapások nem lassulnak. Marco valahol távol jár, egy kedves helyen. Nem látja a sötét üvegén csorgó vért maga előtt. Chris sincs már a fal tövében. A félhomályban áll az árnyék és a fény peremén. A kék jelzőtüzet keresi, mégsem látja a zafírokat, a kedves illat nem vezeti.

Két másodperc. A fémre csapódó csorgó mocsok loccsanásai közt egy csepp hullik alá a távolban. Csendes kis csobbanás, azután a szomjas föld elissza. A lüktetés szapora üteme követi a szimfóniában.

Egy másodperc. A szikra ébred, szétterül a testben. A vörösben elmosódott nyuszi képe kiélesedik. A pépesre tört izmok csatasorba rendeződnek. Az elhaló lélegzet kortyonként erősödve tölti a tüdőt. A szakadó seb remegve húzódik össze. Az erek feldagadnak a lüktető nyomástól. Az ernyedt karok végén az ujjak, mint a tigris karmai görbülnek széttárva. Egy mező éled, de nem az ember gerjeszti. Nomah ereje fedi el a testet, a Fehér Lovag mozdulatában meglátja a hibát. Végzeteset. A nyak védtelen, a bomlasztó energia készen áll, a görcsösen feszülő kéz önkéntelenül mozdul ölésre.„Nem!”Megáll.

Üt az óra. A fehér öklök a fekete markokba ütköznek. A csattanásukat elnyomja a Sötét Lidérc vérfagyasztó üvöltése. Lefogja a szikrát, saját erejének maradékával tartja vissza, miközben testéből előtör a fénylő aura. A kőfal megroppan a cikázó energiáktól, darabjai szállnak a levegőben, megremeg az egész építmény. A fény egyre vakítóbb, átragyog a sötét üvegen is. A katonák, Alena, de még az Üres is eltakarja szemét. A jeladó kattan. A lángoló erő tovább világít, a szikra a koncentrált energia utolsó pár kis cseppjét emészti. A távolban felbúg a hajtómű.„Idő van.”

Csend telepszik a fal tövébe. A Fehér Lovag magányosan áll a gőzölgő kráterben, a célpontot vesztett Üres végül a karmester felé fordul. A Boszorkány még a szemét dörzsöli. Chris mosolyog, száguld a megszürkült térben. A szikra tarkójában duzzog, csak egy-egy kis lüktetéssel jelzi jelenlétét. Elfogy az erekben az energia, az utolsó száz lépést már botladozva teszi meg, a siklóba lépve megkapaszkodik az ajtóban. A Pilóta felnéz, a fiú nem látja az arcát, mégis tudja, hogy mosolyog.

— Na, Lidérc? Megvagyunk?

— Mindjárt. — kifújja magát, de az ajtót nem zárja — Vigyél a fal fölé!

— A fal fölé? — rekedten horkant — Lelőnek, te bolond!

— Nincs mivel. — lüktető oldalához szorítja kezét — Menjünk!

A négy hajtómű felbúgó robaja megrázza a pusztát. Egy jelöletlen sikló emelkedik a magasba, a fal felé száll, óvatosan lassít. A nyitott ajtóban egy fekete vértes alak áll, meghajol az értetlen őrök előtt. Karját hasa elé téve fejével hátra biccent, majd eltűnik a fülkében. Az Üres meredten nézi az elérhetetlen ellenséget. Egyetlen arcon feszül csak mosoly, úgy tűnik, a könnyeit törölgető rendezőnő elégedett a fináléval.

Az ajtó csapódása zárja a terv utolsó előtti fázisát. A megfáradt főszereplő a bal felső ülés felé indul. A Pilóta a felszín képeit figyeli, a földön az ezüstös vérteket viselő nőt nézi kijelzőjén. A Lidérc becsapódik ülésébe, de az ember sóhajt fel.

— Az előadás véget ért…

— Te, Lidérc! Az Olanee némber veled van?

— Ezt nála sosem lehetett tudni... — elmosolyodik — De. Velem van.

A Pilóta nem nevet, tovább bámulja Alenát. Négy kezével görcsösen kapaszkodik a műszerfal szélébe, egyre közelebb hajol a vibráló üveghez. Légzése gyors, szokatlanul hangos is.

— Menjünk innen, Lidérc! Még most, mielőtt késő lesz!

— Mi tart vissza?

— Én felszálltam, de hazáig te vezetsz! Megbeszéltük, csibészül!

Az erőtlen szív nagyot dobban, a fogyó ütem új ritmust kezd járni. A fiú ébred, testét egyenesbe húzva a vezérlő karok felé nyúl.

— Mehet?

— Mehet!

A másodpilóta fénye villan. A gép lassan mozdul előre, átlebeg a fal felett. Hangja megrázza a csarnokokat, a csóvák porral terítik be az erődöt. A Pilóta magyaráz, a gyerek tanul. A hátsó rakéták egyesével izzanak fel, a madár megindul a hegyek közt. Nem emelkednek, szlalomozni készülnek a sziklás kanyonban. Chris mellkasa majd szétrobban, a gyorsuló gép engedelmeskedik mozdulatainak. Szeme ide-oda ugrál a szélvédő és a műszerek között, de hamar rájön, hogy a számok és jelzések jelentéktelenek az üvegen túl elsuhanó látvány mellett. Elhomályosodik a fülke, pislogásával sepri tisztára a képet. A kanyon szélesedik, a sziklák ritkulnak. A szél süvítése egyre élesebb, a hajtóművek hangja beleolvad a levegőbe. A távolban az emelkedő teherhajó tűnik fel. Chris felnéz.

—Megkergetjük?

A Pilóta a műszerekre pillant. Megvakarja állát, majd leteszi kezét. A sisakja fordul, tekeredik és billen egyszerre.

— Az egy G-osztályos teherhajó, nem Kaedru vadász. Mit akarsz tőle?

— Belesni az ablakán!

A hajtóművek dolgoznak, egyre nagyobbnak tűnik a monstrumelőttük. Egy gyors vakarás serceg, nem több egy lélegzetnél.

— Balról kerüld, mert az ívtől örvénylik a szél! Ne túl meredeken…

Szava elakad, a sikló orra eszeveszett sebességgel fordul a teherhajó bal oldala felé. A gép fékevesztetten száguld a zsákmány után, a karokat egy gyerek markolja. Tovább növekszik a méret, de csak egy villanásig tart a találkozó, lángolva száguldanak el mellette, Chris mégis a lelassult eseményt bámulja, a behemót testén az apró részletekben gyönyörködik. Az üldözött gép hat hajtóművének hegyes kék lángjai farokként csóválva üdvözlik tekintetét. A törzs fémén a karcok csillannak a nap fényében. Orrán nincs üveg, a vezérlő mélyen a testen belül van, de nem számít, a fiú így is egy intéssel köszön el a távolodó szabadoktól. Fülében zeneként szólnak a műszerek sikolyai. A Pilóta hangját elnyomja a forró levegő süvítése. Csak a gyerek van és az űrhajó.

— Lassíts, Lidérc! Így elfolyik az összes üzemanyag!

— Morales Pilóta… — keze lecsúszik a vezérlő karokról.

A műszerek elsötétednek szeme előtt, mialatt a gép száguld a csillagok közé. Az űr befolyik a fülkébe, átázott derekán már érzi is a jeges vákuumot. Lassan elfogy a levegő körülötte. Teste megnyugszik a csendben, mindent beterít a fekete béke.„A Kaedru Király könyörög… Azt kéri, maradjak… Az ezüst doboz nyílik… Csillag gyúl a marokban… Sajnálom… A fedél zárul, elnyeli az Örök Fényt…”

A lüktetésen túl egy hang szökik át a sötétségen. A lágyság eltűnik belőle, élesen zúg, mint egy szike hasítása.

— Mi történt vele?! —„Mona… Repültem, mint a lovag…”

A tompa nyomás erősödik, az Árnyékacél megnyugtató zúgása eltűnik. A melegség is elszökik, csak hideg marad a fogyó lüktetésben.

— Lőtt seb és belső vérzés… —„Sötét van… Nem látom a zafírokat…”

Égető érzés villan, mégis hideg pontok maradnak utána. A lüktetés ritkább, a hangja is egyre kevesebb.

— Nem tudom elállítani… —„A jeges űr folyik… Áramlik a semmi…”

Egy halk sípolás sustorog, éppen csak egy fülzúgásnyi. Hosszú. A lüktetés megáll, a hidegen égő pontok megnyugszanak.

— Összeomlik…

„Csend van, mint a hangárban az ajtó nyitás után. Hideg. Nem fáj, csak furcsa érzés... A sötét vért a Mester padlóján... Morales Pilóta... Szebb a csengése, mint az Első Harcosnak.

Távoli világokba utazni... Megnézni, hogyan élnek szabadon... Kifogni egy Klümoszi halat, Morborral felfalni az egészet... A vendégem vagy!

Erős a fény... Vakító... Nem kívülről jön…”

A szikra megmozdul. A fém asztal megrázkódik, a sikító gépek egyesével hallgatnak el, miközben az éltető füst elszáll belőlük. Reszkető Otlacák sikoltva ugranak hátra, a helyiséget bekebelezi a vakító fehérség. A lüktetés elindul, a mellkas újra emelkedik. Szabályosan jár fel és alá, a lélegzetek hangja erősödik. Az emberből elfogyott az üzemanyag, de valami még maradni vágyik.