Hat nap a tartályban

Chris riadtan ébred. Mona sehol, testőrök törnek rá a kórteremben. Fegyvereiket arcára szegezve meresztik.

— Velünk kell jönnöd! — a Százados elé lép — Mozdulj! Indulás!

A fiú alig ül fel, rántják is a padlóra. Felfogni sincs ideje, de már a csendes kórteremből az üres folyosókon át egy páncélozott ajtóhoz terelik.„A négyes szervízjárat...”Egy lélek sincs a gyengélkedőn, mintha kiürült volna a hajó. Nem tart sokáig rájönnie, hogy a legénységtől távol akarják elvezetni. Amint levegőt vesz a kiáltáshoz, hátába nyomódik a fegyver csöve. Átlökik a küszöbön, az ajtó lecsapódik mögötte. A meglévő erejét próbálja felmérni, mialatt az egyre sötétedő folyosón haladnak.„Nem elég a Surranáshoz, a közvetlen harc esélytelen…”A szikra alszik, tarkójában megdermedve pihen az összeomlás óta. Végül egy teremhez terelik, ami szebb napokon még karbantartói laktér lehetett, munkások számára. Egy matracon kívül csak egy asztalnyi étel és a kopott falak látványa tölti meg.„Egy hely elzárni a veszélyes elemeket... Vagy rosszabb…”

— Itt maradsz! — egy villanó fájdalom löki át a küszöbön.

Az ajtó záródik. Dübörgő visszhang még percekig csapkod az acél falakon. Órák telnek el, de a katonák lépései nem távolodnak. A zárt ajtó előtt állnak.„Mire várnak? A likvidálási parancsra?”Chris egyre kétségbeesettebben forgatja fejét, mire lassan ráeszmél, hogy nincs kiút. Egy zsákutcába hozták, az egyetlen kijáratot pedig őrzik. Karjaiban nincs erő, mellkasa is szorít. Határozott kopogás közelít, majd az ajtó nyikorogva feltárul. Alena lép be a helyiségbe, a sarokban kuporgó fiú elé sétál.

— Az ármánykodást máskor hagyd a szakértőkre! — a hang jég hideg, szinte megfagy a levegő a lehelet körül — Tudom, mit terveztél.

A szavak bejárják a helyiséget. A kötéseken át bekúsznak Chris mellkasába.„Ha tudja, akkor itt a vége...”Egész teste összerándul, apróra húzza össze magát. Reszket. Szeme előtt látja a fegyverek csövét maga felé fordulni. Hallja a sortűz parancsát. Felnéz. A Hercegnő hideg tekintetéből egy villanásig eltűnik minden. Egy fél lépést tesz előre, jobb kezén átfut egy görcsös rángás. Kisimul.

— Ne remegj már! — hátat fordít — Rossz rád nézni! Mit szólna most a Császár barátod, ha látná a rettegő legendáját?

— Mit akarsz, Alena? Kárörvendeni?

— Megmenteni az életedet! — hidegen fordul vissza — Megvédelek a saját butaságodtól.

Chris ismét felpillant a haragos nőre. Őszintének tűnik, mint mindig.

— Hogy védesz meg, Alena? Bezársz egy ketrecbe?

— Tartályba, Chris. Most is ott vagy. Persze csak formálisan.

Már a szó is elég, hogy a fiú újra összeránduljon. Emlékszik a zöld folyadékra, és az árra, amit követel tőle.

— Mona... Neki fel fog tűnni, hogy elraboltatok…

— Az ő ötlete volt a tartály. — elmosolyodik, de nincs benne kedvesség — Ő jelentette az állapotod romlását indulás előtt.

— Hazudsz... — suttogása a semmibe veszik — Nem segítene neked...

— Nem nekem segít. Neked. — szája kiegyenesedik — Elmondta mire készülsz. Jobbat is kitalálhattál volna.

— Hagyd abba! Nem hiszek neked!

Alena elindul az ajtó felé, léptei halkan kopognak, újra megáll.

— Majd megbeszéled vele, ha ideér. Nem vagyok az ellenséged, Chris. Még nem.

Átlép a küszöbön, az ajtó bezárul mögötte. A visszhangja elveszik az üvöltő gondolatok közt.„A Boszorkány hazugságai... Mona, mint áruló... Alena, mint megmentő... A Császár pedig a virágoskertek védelmezője. Mit fog tenni Monával? Nem meri bántani… Nem meri…”Megmozdul a levegő. Izmai remegnek. Lassan feszülnek, miközben a lüktetés erősödik. Szíve gyorsul, vadul kalapál. Aurája apró szikrákat formál öklei körül. Ereiben a kevés rendeződik. A káosz égeti belülről.

— Chris, mit csinálsz?! — Mona hangja hasít fülébe — Hagyd abba! Megölöd magad!

A fiú eszmél. Térdre rogyva ereszti le erejét.

— Téged is bezártak? Az a mocskos...

— Magamtól jöttem. Látni akartam, hogy vagy.

A falak megfordulnak a fiú körül. A hátán futkos a hideg, szemei föl és alá járkálnak a közeledő kék-fehér űrruha alakján. A Tündér markában a Japán Harcos féme aprókat zörren a remegésben. Már nem jár.

— Mona... Mondd... — suttogja — Mondd, hogy nem igaz...

— Chris, nem vagy önmagad... Kezdesz beleőrülni ebbe a legendás...

— Mondd, hogy nem igaz! — nyála is fröccsen a hörgő kiáltásban.

A lány lesüti szemét, lehajtott fejjel szuszog egyre erőtlenebbül.

— Thammis... Megölet, ha megtudja... Ha megtudja, hogy nem szolgálod. — suttogja könnyezve — Így tudtalak csak megvédeni.

— Hogy összeállsz a Boszorkánnyal, ellenem?! — rekedten üvölt — Ez volt a terv?! Ti ketten fogtok megvédeni?!

— Chris, ne csináld ezt! — felsikolt — Ez nem te vagy! Megrémítesz!

Elhal a lány visszhangja. A tér kiürül, akárcsak a térdén remegő test. Az ember nincs ott, a Harcos is messze jár. A Császár termében hallgatják az elnyomás álságos szavait. Tokan odújában a bölcsességek ürességét. A lakosztályban a Hercegnő ki nem mondott gondolatait. A kórházban a Tündér szívtelen ítéletét. Már csak monoton zúgás, nem értelmes beszédek. A fiú és a fekete páncélos közéjük szorul, erőterekként zizegnek körülöttük a hangok. Lassan préselik őket egymás felé, amíg végül már nem maradnak két egész, csak egy alaktalan, üres valami.

— Már ez vagyok én. — suttogva néz fel — Ennyit hagytatok belőlem.

A hátráló Mona reszketve topog az ajtó felé. Kezéből az óra kifordul, csengve ér az acél padlóra. A lány arcát könnyek borítják, kezével takarja, végül elfordul és futásnak ered. Chris nem néz utána, földi ereklyéjét ragadja, matracára visszamászva elterül.„Nyolc tekerés… Huszonnyolc óra.”Az ajtó csattan, a ketyegés elindul. Lehunyja szemét. A vákuum, amit az erők teremtettek, lüktet körülötte és benne is. A szikra pulzál tarkójában. Lassan nehezül el minden porcikája, mintha a gravitáció húzná. Eltűnik a tömeg és a tér. Felnéz.

Az ajtó tárva nyitva, de nem volt nyikorgás. Egy férfi áll mellette. Fehér páncélt visel, kék szövet fedi alatta. Elindul felé, hangtalanul jár. Egymásra néznek. A szakállas alak egyre ismerősebb, mintha már látta volna előtte. Sokszor. Fémekben, üvegekben, vízben és vérben. Mindig csak tükörképben. Kiélesedik az arc. Felismeri.

— Nomah… — egész testét átjárja a hideg, mégsem reszket, mintha izmai már nem is léteznének — Értem jöttél? Kimentesz innen?

A férfi nem válaszol. Hátat fordít, hármat lép előre. Fellángol az aurája, egy gyors villanás, majd elenyészik. Az elvakult fiú utána kap. Már nincs ott, de az ajtó nyitva marad előtte. Talpára áll, nem gyötri fájdalom, saját súlyát sem érzi. Elindul a kijárat felé, megáll a küszöb előtt. Az átjáró túlfelén újra látja a fehér páncélost. Más, mint előtte. Fekete-szürke ruhát visel, vértjei nincsenek körülötte. Egy furcsa fémasztalon ül, egy lány áll vele szemben, de a fiú nem látja az arcát. A fekete hajban kéken csillog a fehér fény. Egy kedves illat lengi körbe őket. Ismeri. A törékeny teremtés beszélni kezd, miközben a harcos karját varja. A férfi hallgatja. Még a hangja is ugyanaz, Chris egyre biztosabb benne, kit rejt a kék-fehér öltözék. A szavak minden lélegzettel karcosabban zúgnak, a férfi mozdulatlansága is minden öltéssel görcsösebbé válik. A lány már kiabál. Háborúról és népirtásról beszél. Rámutat a hősre. Nomah arcán lassan elhatalmasodik az keserűség. Érvel, tiltakozik, és tagad. Nem segít. Mire az utolsó szúrások jönnek, már szörnyetegnek nevezi. A Legenda feláll. Tekintetében valami földöntúli ébred. Fehér fény izzik benne.

— Nem én vagyok a szörnyeteg! — félre löki — Ti vagytok azok!

Chris a nyikorgó ajtóra ébred. Szeme ég, még szokja a villódzó fényeket, de a kedves illat már erősödik körülötte. Mona indul a helyiségbe, apró kis lépésekkel közelít. Nem kapkod, vállát táska húzza. A teher csattan a földön, térdei finoman koppannak mellette.

— Mit érzel most? — a hang szokatlanul lágy — Szeretném, ha…

— A szagodat. — felmordul — Menj el, nem bírom elviselni!

A visszhang megmarad, a remegés bekúszik a lány mellkasába is. A lüktetés gyorsul, mégis egy kicsit erőtlenebb, mint előtte.

— Hogy érzed magad? — felé nyújtja kezét — Fájnak még a...

— Nem fáj semmi! — a fal felé fordul. — Menj már a dolgodra!

A lány nem válaszol. A táskát nyitja. Beletúr, hangosan csörögnek a csomagok, majd gyengéden érinti a fiú hátán feszülő pólyát.

— Át kell cserélni a kötésedet. — tovább halkul — Jó lenne, ha...

— Nem kell átcserélni! — öklét a fémnek csapja — Menj el! Most!

Mona hallgat, csendesen kezdi bontogatni a fiú hátán a gézt.

— Ne érj hozzám… — suttogja, de a lány tovább dolgozik — Ne érj hozzám! — kiált, majd egészen a falnak feszül.

Mona nem nyúl utána, de tüdeje hangosan telik, szinte süvít a levegő.

— Csak segíteni akarok! — felsikolt — El fog fertőződni!

— Nincs szükségem a kötéseidre. — elhalkul — Sem a tanácsaidra, sem az ítéleteidre. — fogai összeszorulnak — Az árulásodra a legkevésbé... Nincs szükségem rád!

— Chris, hagyd abba! — torka összeszorul — Szörnyen viselkedsz…

Hirtelen néz Mona felé, vicsorogva bámulja a fehéredő teremtést.

— Nem én vagyok a szörnyeteg! — visszafordul — Ti vagytok azok!

Mögötte eltűnik a szuszogás hangja. A nehéz csomag pántja reccsen. A lány lépteit parányi kopogások kísérik. Nem szól. Akadozó lélegzete beszél helyette, amíg lassan kilép az ajtón. Az acél csattan. Visszhangja percekig rázza a helyiség fémét és a fiú szívét. Órájára néz. Megállt. Kezébe veszi és ismét felhúzza. Percekig hallgatja a ketyegést. Magához öleli, kapaszkodik bele. Érzi tarkójában a szikra apró rezdüléseit. Szemét lehunyva koncentrálni kezd. Elnehezül minden.

Újra nyitva áll előtte az ajtó. Nem fény árad be rajta. Sötétség. Feláll, könnyű lépteit nem tépi fájdalom. Súlytalan. Megáll a küszöb előtt. A Császárt látja, arcát a tajtékzó düh formálja. A fogai fel-fel villannak a félhomályban. Köröz, a géppáncél motorjai búgnak benne. Egy férfit kerülget, fehér vértje ragyog a sötétben. Hallgat, amíg a kígyószemű beszél. Egyre fenyegetőbb a hang, egyre torzabb a kék arc. Újabb csatákat követel, vérontást és hősiességet. Nomah nem felel. Áll a terem közepén, mozdulatlanul. Az uralkodó kérdez, de válasz nincs. Fenyeget. Moffas, Borni és Tantis nevét kiáltja, börtönről és kivégzésről hörög. Elenyészik a visszhang, csend marad utána. A sárga szemekben a pupilla két cérnaszállá szűkül. Lesújt a gépököl, arcon üti a Legendát. Hátrálni kezd. A szoba kivilágosodik, Nomah aurája fellángol. Tenyerét Thammis felé fordítja. A kék arcról eltűnik a harag, valami egészen más formálja. Reszket az óriás a széttárt ujjak előtt. Nomah beszélni kezd. Minden dühödt mondata pofonként sújt az uralkodóra, minden haragos lélegzete pengeként hasít újabb ráncot a rettegő Thammis arcára.

— Még magadnak sem vagy elég! — leereszti kezét — Már semmire nem vagy elég, Alestro!

Ajtócsapódás rázza fel a fiút. Alena kopogása közelít, öt lépésre áll meg előtte. Csend van a térben, nincs ketyegés, sem szuszogások.

— Itt tartunk? — hűvösen kezdi — A szemébe nézve töröd össze?

— Jobb, mint hátba szúrni. — átfordul — Az nem az én stílusom, Alena. — óvatosan felül a matracon — Az a tiétek.

A Hercegnő vértje megrezzen. A szuszogást egy mély sóhaj követi.

— Chris, ez már nevetséges. Vadállatként viselkedsz.

— Csak, mint akit bezártak.

— Az osztagodat is bezárták, ők mégsem csinálják ezt. — végignéz az érintetlen ételen — Ezzel nem segítesz rajtuk és magadon sem.

— De rajtad és a barátnődön sem. — lassan feláll — Ebből már nem jöttök ki jól. — megállt órájára pillant, elmosolyodik — Az idő halad.

A nő egy lépést tesz hátra. Megáll, kihúzza magát, de szíve felgyorsul.

— Ostoba vagy, Chris! Elmarsz mindenkit...

— Igazad van. Nem voltam olyan okos, mint ti... De olyan gonosz sem!

— Azt sem tudod, mit jelent a szó...

— Titeket! A kegyetlen játékaitokat. A számító természeteteket. A féligazságaitokat. A gyáva önzéseteket.

Alena keze emelkedik. Görcsösen szorulnak egymáshoz ujjai.

— Te félkegyelmű... Csökönyös...

— Nem vagy elég a Császárnak. — egy lépést tesz felé — Nem vagy elég a Föderációnak sem. — mosolya szélesedik — Nem vagy elég mentornak. — ismét közelebb lép — Barátnak sem vagy elég.

— Hallgass! — lesújt.

— Még magadnak sem vagy elég! — vigyorogva szorítja arca előtt a csuklót — Már semmire nem vagy elég, Alena!

A nő rángatja karját, próbálja kezét kiszabadítani. Minél jobban húzza, a marok annál szorosabb. A fiú csavarni kezdi, válláig kitekeri. A tér megszürkül, a Surranás erőtere elfut, de csak a külvilág dermed meg, Chris tovább ropogtatja. A küszködés lassan szűnik, a kísérletek elhalnak. Alena reszketve áll, valami koppan alatta.

— Még a könnyetek sem elég. — elengedi — Az is hazudik.

A Hercegnő nem vág vissza, csak halkan elsétál. Az ajtó lassan záródik. Csend telepszik a helyiségre, ahogy a fiú elméjére is. Az ételhez lép, de csak a kék gyümölcsöket veszi kezébe. Gyorsan falja be őket, majd a fali szimbólumot érintve megnyitja a vizes gépet. Megmaradó szomját oltja, utána megmosakszik. Izmai ropognak, ereiben érzi a gyűlő energiákat. Minden mozdulatát a harag rázza. Égeti kívül és belül, de a nő ropogó csontjainak emléke újra mosolyt csal az arcára. Percekkel később telepszik vissza matracára. Óráját felhúzza, szemét lehunyja. Érzi húsát nehezülni. Oldalára dől, elnyeli a sötétség.

Az ajtó újra nyitva várja. A kedves illat áramlik át rajta, a vékony hang szinte csalogatja. Feláll, elindul a küszöb elé. A Legendát látja, kórházi köntösében egy kis helyiségben üldögél. Nem az ágyon vár, a titán a fal tövében kuporog. Fejét térdére hajtja, némán remeg a félhomályban. Egy ajtó nyílik, egy kék fehér űrruha lép hozzá. Karon fogja, és az ágy felé húzza. A férfi nem indul, csak felnéz. Beszélni kezd. Alkudozik. Menni akar, de a lány nem ereszti. Letérdel hozzá, kibontja a harcos köntösét. Kötések takarják, szinte minden porcikáját elfedik. Újra megszólal. Kérlel, már szinte könyörög. Nem segít. A lány hidegen felel neki. A férfi kiabál, elerednek könnyei. Társai nevét kiáltja, miközben lassan oldalára borul. Reszket. A Legenda most nem több egy zokogó fiúnál. Újra kiált.

— Engedj ki! — öklét a padlóhoz csapja — Ebbe bele fogok őrülni!

A lány nem felel, csak feláll, majd elsétál. Szemben áll meg az átjárón leskelődő emberrel. Chris Monát látja, alig egy karnyújtásnyira.

A halkan nyikorgó ajtó hangja finom lépteket rejt. A Tündér lopakodik a helyiségbe. Nincs nála táska, csak egyetlen műszer. Hang nélkül áll az alvást tettető fiú mellé. Nincs csipogás, csak halk sercegés.

— Beszélni szeretnék veled, Mona. — suttogja — Kérlek, hallgass meg!

Még a szuszogás üteme sem változik, csak a gombok halk kattogása tölti meg a teret. Chris felül, végignéz a lányon. Tartása merev, arca üres, de tekintete jég hideg. Az orvos áll előtte, az egészségügyi gép.

— Ki akarok menni innen. — sóhajt — Nem bírom már ezt tovább.

A lány lassan letérdel, de tekintete a műszerre tapad. A mellkason feszülő kötéshez nyújtja. Apró recsegés zúg belőle, egy-egy rövid sípolással. A fiú óvatosan nyúl felé, megérinti ujjait. Hidegek.

— Tudom, miért csinálod. — megsimítja kezét — Láttam az elnökötök hamis mosolyát, miközben a tarkójára puskát szegeztek. Alena most a te fejednek szorít fegyvert, de nem kell engedelmeskedned neki.

A kéz aprót rándul, a lány feláll, megkerüli a fiút. A műszer már mögötte serceg, de sípolásait elnyomja a beszéd hangja.

— Mona, te nem ilyen vagy… Te helyesen akarsz cselekedni, de ez nem az. Nem tarthattok bezárva, mint egy állatot! Engedj ki!

Elhallgat a sípolás. Egy rövid szusszanás követi. A lány feláll, elindul az ajtó felé. Chris utána kap, megragadja kezét. Nem ereszti.

— A bajtársaim is szenvednek. — újra suttog — Nem tettek semmi rosszat, mégis bezárva rettegnek. A… A népedért harcoltak, és most a halált várják… Vagy még rosszabbat! Engedj ki! Kérlek! Csald el az őröket, vagy szólj valakinek! Bárkinek!

Amint a szorítás enged, Mona elrántja kezét. Hidegen pillant vissza a tápászkodó fiúra. Újra elindul, de Chris elé áll, belenéz a szemébe.

— Tudom, hogy nem ilyen vagy! — derekát óvatosan megérinti ujjai hegyével — Én láttam az igazi arcodat. — végig húzza rajta — Légy a Tündérem, aki voltál. Aki több volt… Aki jót akart. Könyörgöm!

— Hazug. — a jeges zafírok alatt gyűlnek a könnyek — Hazug vagy!

Eltaszítja kezét, majd pofon csattan. Nem egy és nem kettő. A lány zokogva üti az embert. Chris nem mozdul, csak tűri. Reménykedik, de hiába. Mona tenyere megáll. Újra ridegen néz, egész lénye jégtömbbé dermed. Lassan kerüli meg, majd átlép a küszöbön. Az ajtó ismét csattan. Perceket áll a kiüresedett térben. A kiáltás visszhangja mélyre szűrődik, egész testét átjárja.„Hazudtam… Nem hagytál választást…”Az ételhez lép, de nem megy le a torkán semmi. Iszik és az ágyhoz indul. Elterül, megállt óráját felhúzza. Az üveget simogatva hunyja le szemét. A kemény anyag puha melegségként vár az érintésben.

Újra nyitva várja az ajtó, hangos kiabálás szökik be rajta. Feláll, könnyű léptei a küszöbhöz viszik. Egy hajó pihenőjébe bámul, belenéz a félhomályba. Mona áll előtte, hálóingjét igazgatja, miközben rekedten üvölt. A fal mellett Nomah gubbaszt. Arca üres, nem is figyel a lány szitkaira. Az ajtó nyílik, katonák lépnek be rajta. A Legenda csatába indul. Fény árad szét, vakító fehérség. A harcos száguld, a megfagyott testek közt. Kitör a csata sorából, az ellenség közé ront. Törnek a csontok, repednek a fémek. Zihál, minden csapás egyre erőtlenebb. Lassan fogja körbe a gyűrű. Egy halfejű lény fegyvere fordul. Nomah felnéz. Szeme könnyektől csillog, mégis felnevet. Dörrenés rázza meg a teret. Villan a cső. A fehér vért horpad, a titán sodródik. Újabb robajok, még több fény ragyog. Arcán vágás, belőle bugyog a vér, bal karjából egy ujjnyi darab hiányzik. Feláll. Hangosan nevet, de könnyei patakokban folynak. Egy nagy villanás elfed mindent. Újra a szobában kuporog, a lány az ágyon reszket. Ketten zokognak, együtt, egyedül. A Császár dörgő hangja rázza a hangszórót. A férfi feláll, újra elindul.

Chris a csuklóján kattanó órára ébred. Az ajtó még zárva, mégis feláll. Felé indul, megáll előtte. Kezét ráteszi. Tartja. Nem kell sokat várnia az első dörrenésre, kintről dübörgő hang szűrődik be. Talán a testőrök próbálják belökni. Hiába. A fiú nekitámaszkodva áll, nem kíván látogatót fogadni.

— Chris, te csinálod ezt?

— Menj el, Alena! Nem akarok több kísértőt látni.

— Állj félre! Beszélnünk kell. Fontos...

— Már semmi sem fontos.

Egy újabb ütés rázza meg a fémet. Hangosabb, és keményebb.

— Két nap múlva érkezünk! Így nem állhatsz a Császár elé!

— Miért? Mert megölet? Kit féltesz? Engem, vagy magatokat?

Kisebb koppanás követi a szavakat. Egy üres sóhaj folytatja.

— Atyám nem bánt engem...

— Atyád nem szeret, Alena! Sem téged, sem engem. A hatalmát szereti. Ami azt szolgálja, azzal törődik, semmi mással. Hasonlítotok!

— Te megbolondultál! Csak kifordítod a valóságot!

— Csak a tükröt fordítom feléd. Azt látod éppen.

Nem döng újra az ajtó. Csend van kint és bent is. Egy percig tart.

— Így meg fogod öletni magad. Remélem nem ezt akarod, Chris!

— Menj el, Alena! Itt nem találsz reményt, csak azt, amit hagytatok!

Nem az ajtó koppan, a távolodó lépések zaja halkul csupán. Összeszedetlen és határozatlan. Reménytelen. Chris csuklójához nyúl, újra felhúzza a szerkezetet. Nem indul vissza, még sokáig támaszkodik. Ereiben már gyűlik az energia. Sok feszül benne, több, mint valaha. A szikra is lüktet tarkójában. Mintha beszélne, de nincs hang, csak érzések. Elereszti az acélt, az ennivalóhoz indul. Nem válogat, ami csak kezébe akad, azt leküldi. Tele issza magát, majd a matrac felé fordul. Ledől, tenyerét az órára emeli. Bőrén át érzi a kattanásokat.

Az ajtó nyitva áll, vidám hangok szűrődnek be rajta, mégsem indul azonnal. Valami furcsa bizsergés környékezi. Riasztó. A kedves illat lassan tölti meg a helyiséget, a lány hangja pajkosan hívja magához. Chris feláll, odasétál. Nem neki szólt az invitálás. Nomah egyenruhája puffan a földön, Mona szinte leszaggatja róla. Az ágynak löki. A fiú elfordul, de hiába. A kép marad előtte, a kéjes nyögések bekúsznak fülébe. Arca ég, gyomra görcsben remeg, de még behunyt szemén át is látja a jelenetet. Nomah mosolyog, kezei bejárják a lány minden porcikáját, mégis üres. A homály rájuk terül a feketeségben. Már a Császár előtt áll, a gép kesztyű a vállát veregeti. Méltató szavak dörögnek, a harcos arcán a becsvágy ragyog. Hamis. A fiú látja. Hátán futkos a hideg, mégsem szabadulhat a víziótól. Csatákat pillant, dicső győzelmeket. A harcos nevét kiáltják a katonák. A barna hajú emberek a mocsokban térdelnek, előttük a Legenda lebeg, szét tárt karjaival izzik a levegőben. Újra Nomah nevét skandálják a bilincselő katonák. Nagy lakomán ülnek, a Jelkép beszél, ujjongás követi. Mona hozzá bújik, karját átölelve. Viszi magával csatáról-csatára, perzselik az ágyat éjszakáról-éjszakára. Chris reszket. Látja, amit más nem. A szélesedő mosoly mögött valami egyre kevesebb. Nomah ül a székben, egy parancsnoki híd pilóta állásán. A mentőhajók sorra áradnak ki belőle, pedig a hadigép sértetlen. A Kutter fordul, a Legenda beüti a számokat. Nem tervez, nem céloz. Az utazótér megnyílik, elnyeli a hajót és a magányos lovagot. Száguld a végtelenbe, de nem nézi, hogy hova. Székéből felállva egy falhoz lép, lekuporodik tövébe. Lehajtja fejét, nem mozdul többet. Napok telnek el, talán még több is. A fém remeg, a szerkezet ropog, de a harcos nem kel fel, gubbaszt tovább. Az acél hajlik, szilánkok szórják fel a híd levegőjét. Eljegesedik minden, Nomah rangjelzését befutja a zúzmara. Sötét lesz. Fény gyúl, vibráló falak közt ül egy fehér ágyon. Minden sima és puha, mintha nem is anyagból lenne. A fal egy ponton semmivé lesz, egy kis kékruhás lény tipeg be rajta. Feje hosszúkás, arca nincs, mégis megszólal. Nem hang. Rezgés, az elmében áll csak össze szavakká.

— Miért akartál meghalni?

A remegő hajótest morajlásában ül egy fiú a félhomályban. Már nem alszik, megriadt, mégsem tud mozdulni. A kérdés zúg fejében, amit az arctalan tett fel a könnyező Nomahnak. Nem szabadul tőle. Zizegve rázza elméjét újra és újra, mint a barlang fekete kövei.

— Én nem akarok… — suttogja — Én nem akarok meghalni…

Nem segít a beszéd sem, az időn átívelő rezgés fejében ragad, mint egy beszorult gondolat. Bőre ég, mégis a hideg rázza. A szikra nincs tarkójában, egész testét átjárja, minden porcikájában lüktet. Hátra vágódik, feje csattan az acél padlón. A félhomály eltűnik előtte.

Egyedül áll a sötétben. Körülötte árnyak mozognak, a kék a zöld és a sárga szemek villognak a feketeségben. A kedves illat keveredik a parfümével, a halk szuszogások közé beszökik a géppáncél hangja. Lassan kuporodik össze középen. Reszket. Valami más is van ott, a távolból érkezik, hangtalan léptekkel. Felé tart. Fekete, mint minden, mégis tisztán látja. Szeme izzik, borostyán színben ragyog, még sisakja sötét üvegén át is látja a jelenést. Megáll mellette, kezét nyújtja felé. Megérinti. A feketeség megszürkül, a Császár, a Boszorkány és a Tündér megfagyva áll a térben. A páncélos felhúzza a fiút, kezét markolva kivezeti a rémalakok közül. Messzire viszi. Chris a lényt nézi, éppen akkora, mint ő, mégis óriásinak tűnik mellette. Leveszi sötét sisakját, magára mosolyog. A borostyán szín szemek ragyognak. A tükörkép ő, mégsem ember, valami más. Több. Egy Sötét Lidérc.

A félhomályos szoba padlóján ébred. Szája mozdul, önkéntelenül felkanyarodik. Nem kel fel, csak nyújtózik egyet az acél hűvösében. Füle megfeszül, Térolvas. Mona halk neszei visszhangoznak a folyosón. Közeledik, bizonytalan léptekkel. Az ajtó előtt egy percet vár. Teljes a csend kint és bent. Nincs szuszogás sem, mintha még lélegzeteit is elfojtaná. A szív lüktet. Nincs egyedül, két hang pulzál az acélon át. Chris lassan felül, visszatelepszik matracára. Mosolya kiszélesedik, amint az ajtó kitárul. A kedves illat előzi meg a talpak hangját. Mona arca fehér, szemei fénytelenek, karikásak.

— Ma feloldom a tartály zárlatot. — a hang, mint a járása is, bizonytalan, mintha sem a szavakat, sem az erőt nem találná hozzá — Szeretném, ha előtte beszélnénk.

Tovább szélesedik a mosoly, szinte érzi arcán Nomah üres maszkját. Nem szól semmit, csak nézi a lányt, miközben a remegése erősödik.

— A Bátor Tízek szabadok… — ajkai össze-össze tapadnak — Már a vacsoránál ott voltak… Nem panaszkodtak… Ők jól vannak…

Még egy apró izom sem rezdül az ember arcában. Nem pislog, nem néz félre, csak mered tovább, kíváncsi ábrázatával.

— Senki sem haragszik... Én csak... Szeretném, ha újra... Olyan lenne, mint régen... — hangja elfogy — Te vigyázol rám, én pedig rád...

A szavak helyét a dobbanások veszik át. Gyorsulnak, a lány mellkasában és az ajtókeret túlfelén is egyre szaporábbak a lüktetések. Chris nem mozdul, tovább bámul felfelé, mintha még várna valamit, pedig a lányból a levegő elfogyott, az utánpótlást pedig szoruló torka nem engedi, mégis hagyja az ájulás felé sodródni.

— Érdekelne a véleményed. — Alena indul a szobába — Mi már elmondtuk, amit el akartunk, de te még nem igazán voltál közlékeny a dolgokat illetően. — arca jeges — Most meghallgatnánk, ha van mit.

— Nagyszerű! — lassan tápászkodik — Van mondanivalóm. — a vendégeit megkerülve az asztalhoz sétál — Azt hittem, bennetek van a hiba, de én láttam rosszul a dolgokat. — egy gyümölcsöt vesz kezébe — Úgy véltem, széttép a három erő. Ti és Alestro.

— Chris, senki nem akar téged…

— Rájöttem, hogy amit akartok, az egy irányba visz, csak én feszültem vissza. — gyümölcsét megpörgeti, mint egy labdát — De nem teszem többet. — rámarkol, beleharap.

A recsegő hang bejárja a helyiséget. A két szív vadul lüktet, a harmadik egyre lassabb. Újabb roppanás rázza a fémeket. Az étel fogy, de senki sem beszél. A csutkát végül az asztalra teszi. Lenyeli utolsó falatját.

— A Császár a Jelképét akarja. Megkapja. Fényesen ragyogok neki. — egy új gumót markol fel, de nem kezd el enni, csak dobálja — Alena, te a bábudat kéred vissza. Megkapod. Nem feszülök ellen a zsinóroknak. — egy lendítés magasabbra száll — Mona, te a sebet akarod. Megkapod. Adok neked vérző húst, amilyet még nem láttál.

A Tündér könnye elered, egész testében remeg. Mellette Alena mozdulatlanul mered az ételt hajigáló fiúra. A tüdők lassan telnek, de a házigazda még nem fejezte be mondandóját, az utolsó dobás után kezét leengedi, csattan a gombóc a földön.

— Eljátszom a szerepet, amit hárman akartok. Teljesítem a vágyatokat, azután végeztünk. Az embert nem hagyom meg nektek.

— Nem tetszik, amit hallunk, Chris. — a jeges hangban apró remegések lapulnak — A melodrámán túl, még mindig a sértett kisfiú beszél.

A megfeszülő hús felett roppan a kötés. A földre érve csattan a megkeményedett géz. Végignéz magán. Testén düllednek az izmok, rajtuk erek dagadnak. Nincsenek varratok, felfalták a hegek, mielőtt eltűntek. Megigazítja kisnadrágját, felnéz, mosolya újra kiszélesedik.

— Lehet, de elfogyott az időtök. — elindul az ajtó felé — Ezzel kell beérni mindannyiunknak.

Mona felé nyújtja kezét, de Alena visszarántja maga mellé. Nem ereszti, csak a fejét rázza. Chris még utoljára végignéz a pároson, majd átlép a küszöbön. A szikra szétterülve a testében kíséri lépteit. Némán halad a fémfalak sűrűjében, mélyen az árnyékban. A fényes acélban tükörképei merednek rá. Szemében a vérszomj csillog, lassan forr benne a harag és a bosszúvágy.„Mind megkapjátok, amit akartok, csak győzzetek betelni vele!”