Az ötödik szabály

Az ember keze végigsimítja feje búbját, ujjai szinte akadálytalanul siklanak a rövid szálak között. Mona az ágy szélén ül, tekintete a szemétledobó ajtajára tapad, egy-egy szuszogásába finom rezdülések szöknek. Chris a székben elnyúlva a terminált veszi kezébe. Némán kutakodik, olvasgat, a bulvár után a gazdaság irányába halad tovább. A csend mélyebb, mint lenni szokott, csontjain belül is érzi a hallgatás zörejeit. Szeme megakad, egy grafikon oszlopai keltik fel figyelmét. Nem katonai adat, a galaxis nehézipari területelosztását mutatja, mégis egy rövid kacajt csal ki belőle. Nem több egy köhintésnél, a lány mégis mozdul, mögé osonva hátulról dől a szék támlájának. Hármat szuszog, majd kecsesen rámutat az ábrára.

— Érdekes?

— Üres számok. — tovább gördít — Inkább csak szemfényvesztés.

— Mégis nézted. — visszapörgeti a grafikont — Biztos érdekes.

— Már nem nézem. — újra lelöki a képernyőről — Nem érdekes.

Egy szuszogás mélyre szalad. Mona hátra billen, állát a fiú feje búbjához nyomja. Lassan nehezedik rá, lélegzet visszafojtva. Mintha mi sem történne, Chris csak olvasgat tovább, a semmitmondó értekezést nézegeti a gazdasági mutatókról. Nagy sóhaj szól felette.

— Szúrsz. — felegyenesedik — Már nem olyan puha, mint volt.

— Levágtad. — aprót fújtat — Majd egyszer visszanő.

A Tündér megfordul, a szekrényhez lép, pakolászni kezd. Csattog és csörög, egyik polcról a másikra rendezkedik, majd vissza. Percekig tart, de amint végzett, újra kezdi, csak hangosabban. A terminál fénye kialszik, a fekete monolit tükrében az ember még egyszer megszemléli új külsőjét, azután az asztalra teszi a gépet. Megfordul a székkel, a lányt kezdi bámulni. A zaj elhalkul, végül megállnak a mozdulatok is.

— A mai vacsora Otlaca koszt volt? — megdörzsöli hasát — Ezt eszik az emberszerű betegeitek és a dolgozók is?

— Igen. — nem fordul meg, csak hátrasimítja haját — Négy fejadag.

— Tudod, mennyibe kerül megtankolni egy hajót? Egy teherszállítót?

— Teherszállítót? — megbillenti fejét, hátra les — Nem tudom. Sokba.

Székében lejjebb csúszva fészkelődni kezd, az ápolói egyenruha recseg ropog rajta. Vállain aprót ránt, hátán érzi meghasadni a szövetet. Nem áll fel, csak kimérten elmosolyodik, majd újra kérdez.

— Észrevetted, hogy kevesebb benne a hús? Régebben több volt.

— Az ételt központilag hozatják. Az Otlaca fejadag ilyen.

— Nem ilyen volt. — lehunyja szemét — Kevesebb lett. Látványosan.

— Éhes maradtál? — felkacag — Teherhajóval hozod az utánpótlást?

Mona nevetése gyorsan véget ér, a szekrényt zárja, szótlanul megy az asztal elé. A kis sámlit maga alá húzza, leül, majd megérinti a fiú arcát. Az ujjak melege átjárja a bőrt, Chris gondolatai mégis tiszták maradnak. Csak orra hegye rándul, de már az új kérdésre nyitja száját.

— Tudod, hány tolóhajtómű fér rá egy teherszállítóra?

— Nem tudom. — visszahúzza kezét — Száz?

— Nyolc. — sóhajt — Tudod hány hajtómű kell egy rombolóba?

— Kettő? — elhalkul — Három? Négy? Öt… Hat?

Egy lassú fejrázással felel csak a lány találgatásaira. Felnyitja szemét, vele szemben a Tündér szemöldöke már nagyokat rándul, orcái enyhén rózsaszínbe borulnak. Szája nem mozdul újra, de a zafírok beszédesen bámulnak, mintha már csak egy szikra kéne a robbanáshoz. Chris szó nélkül áll fel, az ágyhoz lép és elterül hasán. Keresztben fekszik, más már sem így, sem úgy nem férne el kényelmesen. Nem kell sokat várnia, hátán a kihasadt résznél érezni kezdi a meleget. A súly is megérkezik, Mona lassan nehézkedik rá, egész testével betakarja. Fülét megcsapja a suttogás szellője.

— Hány hajtómű kell egy rombolóba?

— Tizenkettő.

A választ egy rövid rándulás követi, éppen annyi, mint egy kis mocorgás. A szuszogás csendesedik, de a szünetek megint hosszúra nyúlnak közöttük. Nem tart sokáig a mozdulatlanság, Mona fészkelődni kezd, könyökeit letámasztja, térdeit is felhúzza kissé, mintha a létező legkényelmetlenebb pozíciót keresné, amivel csak nehézkedni tud. Megtalálja, nem is mozdul újra. Chris felnéz.

— Miről ismersz meg? — oldalára fordulva lebillenti a lányt — Honnan tudod, hogy én vagyok én és nem valaki más? Mi árul el?

— A szemed. — közelebb kúszik — Az arcod. — belecsíp — A hangod!

Az ember felvonyít, vergődve csapkod, miközben szabadulni próbál, de a két ujj szorosan elkapta, oldalán a bőrébe mélyedve húzgálja. A hangzavart a Tündér nevetése váltja, elereszti, majd a fülébe súg.

— Ezt a hangot bármikor megismerném.

— Most, hogy mondod... — kezét lassan csúsztatja a lány oldalához — Én is ismerek egy jellegzetes hangot, ami csak hozzád tartozik.

Ujjai alászöknek a kék-fehér egyenruha derekának, Mona kislányos visítása megrázza a falakat. A pajkos mozdulatot újabb válaszcsapás követi, azt pedig a másiké és így tovább. A villámháború közben a pihenőszoba levegője szinte észrevétlenül forr fel körülöttük, a kék-fehér rongyok végül a padlóra hullanak.

Elcsendesedik a város, a gépek nem búgnak tovább, a légifogatok is eltűnnek a szél hangjából. A kórház nyolcadik emeletén elhallgatnak a szellőztetők, a fények is halványabban vibrálnak. A lány már mélyeket szuszog, embere mellé bújva öleli magához. Chris nem alszik, szeme tágra nyitva mered az árnyas plafonra. A halk lélegzetek között visszhangokként zúgnak fejében a szavak.„Nem volt bűnöző… Ásni kell… Jelkép… Ruha és haj… Harcoskák… Az arcod… A hangod…”Újra látja maga előtt az óriás kivetítőket, a borzolt menyéthajú statisztát és a kis sereget mögötte, David gőgös arcát és a sajátját az üvegek tükrében. Hallja az ollót és a kék-fehér ruha szakadását. Mély levegőt vesz, lassan ereszti el.

— Ez elég lehet? — suttogja — Elég nagy változás, hogy ne lássanak?

— Én még látlak. — közelebb bújik — Hallak is. Hangos vagy.

Oldalra sandít, de a lány szeme zárva, szuszogásai is újra elmélyülnek. Némán vár tovább, csak gondolatai cikáznak fejében. Nem számolja a másodperceket, de egy örökkévalóságot él meg emlékeit bámulva, mégsem jön álom a szemére. Megbillenti fejét, a szakadt ruháit lesi a földön. Kisnadrágja a szék mellett ért földet, jóval messzebb, mint amit elérhetne helyéről. Még egy rövid pillantással térképezi a szuszogás forrását, majd laposkúszásban indul öltözékét begyűjteni. Hang nélkül küzdi fel magára a darabokat, néma csendben ül a székre, Mona terminálját húzza maga elé. Az éledő képernyő elvakítja, mégsem néz félre, hunyorogva kezdi folytatni az olvasást. Nem jut el sokáig, keze mozdul, megpörgeti az értekezést, a grafikonnál állítja meg, majd mereven bámulni kezdi. Oldalához kap, de marka üresen záródik, kommunikátora a gyerekek mellett pihen a szekrényen. Homlokára csap, azután újra ránéz az ábrára.

— Nem tudsz aludni? — a halk szavakat mocorgás követi.

— Nem igazán. Podissal kellene beszélnem, de a rádió odaát maradt.

— Most? — egy fáradt nyögéssel tolja fel magát — Nem ér rá reggel?

— De… — lehajtja fejét — Végül is ráér.

Mona visszafekszik, embere párnáját magához húzva öleli át. Percek telnek el. Elcsendesedik a szoba, de Chris a vibráló kijelző fényétől vakítva is tisztán látja, hogy a kék szemek nem záródnak, a lány leskelődik, még pislantani is alig mer. Az idő halad. Cikkek nyílnak, a hírek egymás után pörögnek, de az érzés nem múlik el, még most is figyelik. Leteszi a számítógépet, majd visszaindul, leheveredik az ágy szélére. Az óvatos mozdulatok ellenére is újra reccsen rajta a ruha.

— Nem rád való. — megsimítja vállát — Reggel hozzák a másikat.

— Ha lehet, ilyet hozzanak. — suttogja — Tetszik az ápolói ruha.

Lehunyja szemét, lélegzeteit elmélyíti. Nem alszik, de nincs is ébren, Tokan Mester meditációs gyakorlatát idézi magában. A kavargó gondolatok lelassulnak, már csak egy-egy emlékkép szökik elé a Noraman fedélzetéről, majd apránként azok is elhalványodnak. Üres.

Csattanás kelti, szemét nyitja, a lány már nem fekszik mellette. Átfordul, az ajtó felé pillant. A kórházi mosózsák a széken pihen, de mellette az asztalon egy új világoskék-fehér ruha is várakozik összehajtva. A kedves illat belengi a szobát, mintha a Tündér éppen csak elindult volna valahová. Chris is mozdul, feltápászkodik az ágyból. Nincs recsegés, a pánikszerű Surranástól megviselt izmok nem feszítik már az öltözékét. Elmosolyodik. Fejében egy gondolat motoszkál, darabjai apránként rendeződnek egymás után, végül az elképzelés tettvággyá olvad. Az asztalhoz siet, felmarja új álcáját, majd az ajtón át a folyosóra fut, egyenesen a Védencek felé.

A magánkórterem falai közt David horkolása tölti meg a teret, Elena mellette szuszog, egymásba kapaszkodva alszanak békésen. Az ablakon még nem szökik be vörös fény, az ég fekete, csak a csillagok halványodó pislákolása árulkodik a közelgő hajnalról. Az ember egy percig áll a gyerekeket nézve, csendben megy tovább, vizet enged, a tisztálkodó pengével learatja a lázadó szálakat és megmosakszik. Nem több egy fél óránál, reggeli rituáléja után már új ápolói ruháját ölti, a mosózsákból csak a rangjelzését veszi kezébe, a fémet zsebébe csúsztatja. Amint kilép, feltűnik a csend. Nincs horkolás, egy barna szempár mered rá, a kisfiú az ágyon ücsörögve várakozik. Egymásra néznek, de nincs nevetés, sem gúnyos megjegyzések, csak csend.

— Kidobott az ágy, kis Parancsnok?

— Hangos vagy. — ködösen pislant — Zúgsz. Hangos vagy.

— Fürödtem. — megigazítja ruháját — A vízcsobogás hangos.

— Most is zúgsz. — kikászálódik az ágyból — Nagyon zúgsz.

David megkerüli a vezért, topogó léptei a fürdőbe viszik. Az ajtó csattan mögötte, de az ember már nem is figyeli, dermedten áll, fülét megfeszítve.„Zúgok?”Egyre mélyebben merül el a Térolvasásban, a halk motoszkálást már döngetésnek hallja, a kislány szuszogása valóságos szélviharként süvít, a lüktető szívek robajai lövésként rázzák dobhártyáját, de zúgást nem talál a zajok közt. Felnéz. A szikra nincs tarkójában, egész testében elterülve pulzál aprókat, alig észrevehetően, mintha ott sem lenne. A tettvágy még mindig feszíti, terve készen áll a napra, a Stratéga nem nyugszik benne.„Ezért?”Az ajtó nyílik, David kisnadrágjában a szekrényhez csoszog, egy kék-fehér ruhát húz ki, majd visszaindul. Chris nem néz rá, befelé figyel, a lüktetést elfojtva próbálja helyére hajtani a szikrát. Éppen csak visszaszorul tarkójába, a lépések megállnak, halk beszéd követi.

— Most nem zúgsz. — tovább indul, az ajtó csattan mögötte.

Az acél hangja elenyészik, de a szavak még sokáig megmaradnak az ember körül. A békésen alvó Elenát nézi, de maga előtt mégsem őt látja. Messze jár, Nomah háborús emlékei borzasztják. Egy lélegzetig pillantja Thartis tekintetét, majd a tenyérből fény tör fel, az elhamvadó Vitmiss vezér képe lángol előtte. Egy melengető érzés hozza vissza a kórterem falai közé. A szuszogás már nem az ágyból szól, Elena mellé állva öleli magához. Szorosan kapaszkodik, törékeny teste oszlopként tartja mindkettőjüket. Lassan ereszti el, amint az ajtó csattan, a kisfiú jön, a lány megy, a szekrényből váltás ruhát vesz, azután eltűnik a fürdőszobában. Újra csobog a víz, halk motoszkálás éled, de Chris már csak Davidet nézi, a kék-fehér öltözékében.

— Békésebbre… — suttogja a gyerek haját felborzolva — Mit gondolsz, kis Parancsnok? Belefér ma egy békés felderítés?

Felcsillan a szempár, a kisfiú szája felkanyarodik. Nem is kell felelnie, némán rendezkednek, amíg a kis Tündér is előbújik a fürdőszobából. Szótlanul tipeg, kezében a fiúk eldobált gönceit szorongatva. A szennyestárolóba teszi, azután hárman indulnak el a folyosóra. A vezér csak egy szót mond, mégis azonnal változik a formáció.„Tündérvadászat…”Lopakodnak, David vezet, szimatol és halad. Őt követik az orvosi szobáig. Lesben várnak a fal mögött, egészen Mona távozásáig. A rohamot hangos sikítás, majd halk szigor követi.

A vörösbe borult lánytól búcsúzva az utcára vonulnak. Első útjuk egy adminisztrációs irodába vezet. Az üvegajtó kerete háromszor villan felettük, Chris figyel, a gyerekek csendben várnak mellette. Csak egy-egy unott pillantás jut nekik, az ügyintézésre várók másért zúgolódnak, a vezér mégis mosolyog. A kis csapat nem tör előre, kivárják a sort, pedig egy óra hosszánál is több, amíg a leghátsó fülkéhez jutnak. Az üveg mögött egy zöldes lény kókadozik, kicsit hal, kicsit rák, egy csipet ember is jutott bele talán. Csak egy rövid méricskélésig fut végig ügyfelein, halkan prüszköl, de már beszél.

— Ekkora bajban van az egészségügy? — megrázkódik — Már Vitmissekkel töltik soraikat? — fekete szemei lassan forognak — Rossz iroda, rossz ablak! A bűntetőügyek az épület túlfele! Dicső reggelt a …

— Számlanyitás miatt jöttünk. — megfeszíti hangszálait — Két polgári, egy intézményi. — kezét előre nyújtja a panelhez — Az én számlámról is szeretnék rendelkezni. — megérinti — Átvezetésre is szükségünk…

— A föderációs törvények értelmében büntetés alatt álló személyek nem rendelkezhetnek valutával. — nagyot prüszköl — Bizonyára megérti, kedves… — szeme szinte kiugrik, úgy guvad rá a kijelzőjére.

A hallgatás hosszúra nyúlik, az ember mosolya mégis tovább szélesedik. Jobbjával megsimítja szúrós haját, majd egy kimért mozdulattal zsebébe nyúl, rangjelzését előhúzza és a pultra teszi. A némaságba rezgések szöknek. Az üvegfalon át is tisztán hallja, ügyintézőjük készen áll az együttműködésre. Halkan szólítja meg újra.

— Számlanyitás. Két polgári. Az övék. — a gyerekeket közelebb húzza magához — Egy intézményi. Az Első Harcos Iskolája számára. Gyorsan.

A kapkodás megkezdődik, mint aki az életéért hadonászik, úgy csapkod a pikkelyes jószág. A büntetés alatt álló személyek kifejezés helyett a fiatal úr és az ifjú hölgy megszólítások csalnak mosolyt a gyerekek arcára. A kezek egyesével érintik a panelt, azonosítójukhoz percek alatt elkészülnek a valutaszámlák. Újra az ember következik, egy terminált kap, jogosultságokat oszt, kinevezéseket vezet fel, végül a három összeget hosszasan böködi be rajta. Visszanyújtja. A lény kezében megremeg a számítógép, fekete szemei fel-le járnak a kijelző és a vezér arca közt. A légkeringető halkan zörög a plafon szellőző rácsai fölött. Lassul, majd teljesen megáll.

— Vezesse át, kérem! — bólint, a két Védence fejét megsimítva — Még sok a dolgunk. — rangjelzését kézbe veszi — Haladnánk.

A remegés megáll, egy gyors csapkodás, a panel végül felemelkedik. Chris megérinti. A fény villan, akárcsak fogai a vigyorgó tükörképében.

— Köszönjük a segítséget! — hátat fordít, a gyerekeket a kijárat felé noszogatja — Dicső reggelt a Föderációban!

Az utcára kilépve a barna szemek a vezérre szegeződnek. A lány szólal meg először, vékony hangja megállítja a vonulás lépteit.

— Miért hívott Elena Moralesnek? Én Thélena Stocis vagyok!

— Ezt csak mi tudjuk. — szétnéz — De másoknak ezt nem szabad tudnia. — egy rövid borzolás — Ez rád is vonatkozik, David Morales.

A kisfiú megrázza fejét, végignéz magán, majd az ápolóruhás vezéren is. Tekintetéből eltűnik a jelenlét, kiüresedve mered egy percet, azután nagy levegőt vesz.

— Akkor te vagy a bátyánk?

A kérdés halk, visszhangja mégis sokáig megmarad a várakozók között. Chris egy villanásig máshol jár, fekete páncélja talpa alatt ropog a homok. Két gyerek remeg előtte, a sötét köpeny elfedi őket, mégis tisztán látja bizonytalan mozdulataikat. Már a hajó rakterében ül, a kicsik mellé kucorodva merülnek álomba. Saját karját érzi, miközben magához húzza őket. Újra a tornyok közt áll, a két barna szempár rezzenéstelenül néz rá, még a lélegzeteiket is visszafojtják.

— Igen. Az vagyok.

A szellő belekap a díszbokrok leveleibe, a békés susogás bejárja az utcát. Két kis kéz emelkedik, a gyerekek bátyjukét megfogva állnak mellé. Nincs beszéd, lépteik tovább indulnak a fehér úton. Az egyre sűrűsödő utcai forgatagon átvágva közelítik a második állomást. Nincsenek intések, sem leskelődés, alig egy-egy járókelő nézi meg őket, az is tovább halad. Egy kútnál állnak meg, kezüket megmossák. Elhangzik a feladat. Az apróságok betérnek egy üzletbe, a pult mögötti Beraddo óriás akár Morbor ikertestvére is lehetne. A hatalmas békafejű megvillantja sajátos mosolyát. Észre sem veszi az ajtón túl leskelődő harmadikat, hellyel és étellel kínálja a Védenceket. Az utca zaja elnyomja a beszélgetés hangját, de a reggeliző gyerekek képe elég a vezér számára.„A terv halad, a küldetést teljesítik...”A falatozás végén Chris feszülten figyel. A Beraddo a panelt emeli, a kicsik egyesével érintik. Az ajtó nyílik, a pult mögül a dübörgő búcsúszó kíséri őket az utcára. Pár lépést mennek csak odébb, az ember markába egy-egy kis csomag kerül. Értetlenül bámulja őket egy keveset, meglepettségét leplezve katonás hangja mögé bújik.

— Harcoskák, jelentést kérek!

— Én zöldséges gömbhúst ettem! — David megnyalja száját — Hoztam neked is. Kifizettem!

— Én olyan rózsaszín dolgot kértem. — a kislány sikolt örömében — Neked is vettem! Én is kifizettem!

A dobozban apró adagok rejtőznek, az ember keze mégis megremeg alattuk. Kétszer is kifújja magát, csak az után találja meg fegyelmét.

— Akkor a küldetés túlteljesítve! Irány a következő célpont!

A város sűrűjébe vezet tovább útjuk, a dobozok lassan ürülnek ki, hárman csipegetik el a tartalmukat. A bazársorra érnek, sorra látogatják a ruhaüzleteket. Az Otlaca felhozatal színes választékot kínál, ki-ki saját ízlése szerint válogat. Chris a vásárlókat figyeli, a kék szemek leskelődése mosolyt csal arcára.„Nem tudják… Nem értik… Csak három Vitmisst látnak…”Végignéz ápolói öltözékén, egy rövid kuncogás tör fel belőle. Ő is szedegetni kezd, visszafogott és feltűnő darabokat is válogat magának. Az anyagok durvák, a szabások sem a megszokottak, de minden újabb leakasztott példány után tovább szélesedik mosolya. Mire végeznek, már három kupaccal állnak a panel elé. Chris a sajátját ketté szedve egyik felét Davidé, a másikat Elenáé mellé teszi. Hátrébb áll, karba tett kézzel várakozik, amíg az eladó leszámolja a halmokat. A gyerekek fizetnek, ő csak nézi.

Csomagokkal, dobozokkal és hordtáskákkal megrakodva indulnak tovább. Jobb kezét felszabadítva kommunikátorát emeli szája elé, a mosolygó arcok közt apránként érzi sajátját elkomorodni.

— Botako Tizedes, itt az Első Harcos! Merre van?

A gyermeki csicsergés fele eltűnik, Elena még ámuldozik, egy-egy hangos kis kiáltással jelzi az érdekességet, de David már szótlanul halad, lopott pillantásokkal leskelődik bátyja felé.

— Első harcos, itt Botako Tizedes! Iskolai raktárszint, négyes rekesz.

— Vettem, Tizedes! Tartson ki, viszem az erősítést!

A kisfiú arcán átfut egy rándulás. Szemöldöke felszalad, de nem kérdez, csendben lépdel tovább. Elena is elhalkul, a kis észrevételei ritkulnak. A boltok elfogynak előttük, csak a fehér út marad a magas tornyok alatt. Felettük a kivetítők szinte túlragyogják az idegen nap fényét, a borzolt menyéthajú statiszta ott parádézik a fekete sisakosok előtt. A polgárok jönnek mennek körülöttük, de csak az egészségügyre tett tréfás és szitkokkal teli megjegyzések zúgnak. Órákig tart, amíg kiérnek az intézmény fehér falához. A kapu zárva fogadja őket, belső felén két újonc áll, a Békeszázad fiai őrzik a bejáratot.

— Bemennénk, bajtársak! — Chris megérinti a kaput, de elhátrál, a fegyverek fordulnak, a két katona egyként mozdul.

— Csak engedéllyel léphet be! — vékony hangját mélyíteni próbálja — Ez az Első Harcos Iskolája!

David kezében ropognak a pántok, a táskák szíjai nyüszítve feszülnek köztük. Előre lép, de Chris visszahúzza, elmosolyodik, majd ledobja csomagjait. Balját hasára teszi, fejét hátra dönti. Nem több egy rándulásnál, a puskák mégis leereszkednek. Közelebb lépnek, kitárják a rácsos kapuszárnyakat. A kis társaság átsétál köztük, a vezér fejét oldalra billentve halkan suttog a fiatal katona felé.

— Nincs töltve, közlegény. — az üres töltényüregre mutat — Legalább egy vaktárat dugjon bele, úgy kicsit elrettentőbb. Mégis csak az Első Harcos katonája, vagy valami.

Nem nevet, még csak el sem mosolyodik, fülében a félreverő dobbanás hangja inkább zavaró, mint mulatságos. Belépnek az épületbe, a raktársor felé veszik az irányt. Hangos a zaj odabent, kiáltások, nyögések és szitkok verődnek vissza a falakról. Rozsdás gépeket pakolnak, nyolcan-tízen is küzdenek egyik-másikkal. Podis is egy furcsa hengeres acélszörnyet rángat, neki csak három pár kéz jutott segítségül. Chris lassan közelíti, csomagjait a padlóra teszi, szó nélkül áll mellé. Reccsen a kék-ruha, a gép emelkedik.

— Hova visszük, Bajtársak?

A Tizedes elkerekedett szemmel néz végig felettesén. Szólni nem tud, fejével jobbra biccent csupán, a nyitott helyiség felé. Öten viszik be, de az utolsó lépéseknél a fekete-fehér egyenruhás újoncok már nem tartják, egyik a másik után áll megdermedve, miközben a jóval kisebb ember egyedül teszi a helyére.

— Aki esetleg nem ismerné szállásadóját. — Botako rövidet krákog — Ő az Első Harcos, bajtársak, csak kissé furcsán öltözött a látogatáshoz.

— Christian Morales. — mosolyogva fordul feléjük — Dicső napot az újoncoknak!

Egy lélegzet nem sok idő, de egy-egy katonaruhásnak öt is kell, mire lábukkal dobbantanak, kezüket hasukra csapva hátradöntik fejüket.

— Ne párásítsák a gép körül a levegőt! — Botako felmordul, táskájából egy vaskos szerszámot nyom az egyik újonc kezébe — Szedjék szét a következőt, ahogy mutattam! — hördül — Mozgás!

Nincs kérdés, futnak, mint a nyúl. A lábdobbanások elhalkulnak, majd eltűnnek a visszhangok is. A Tizedes elöljárója felé fordul, sárga arcán kiszélesedik a hullámos vigyora. Egyet lép előre, de szeme megakad, az ajtóban álló két gyereken ragad tekintete. Lassan térdel le, termetes kezével magához inti őket. David megindul, Elena apró lépésekkel követi, végül mindketten megállnak a tisztessel szemben.

— Barna pamacsok, ez így nem jó! — ujját a rozsdás porba nyomja — Még azt hiszik, hogy eltévedt kórházasok vagytok. — mellkasukon a rangjelzés helyén a fehér részbe egy-egy nyulat rajzol a koszból — Így jó! Így már nyuszik vagytok.

A kislány arcát a mocsok láttán összerántja a grimasz, de mellette a kis Parancsnok arca felragyog, mellét kidüllesztve néz össze bátyjával. Egy bólintás felel neki. A tisztes feláll, föléjük magasodva megdörzsöli állát. Hosszasan bámul lefelé, egy-egy ropogós hümmögést hallatva.

— Még nem az igazi. — lassan indul, balról kerüli őket — Kellene valami. Valami kellene. — megáll — Tudom! Nevek!

— Van nevünk! — Elena felfújja arcát — Az nem kell.

— Ti tudjátok. — hangosan hortyant — Én még bizony nem!

Újra körözni kezd, háromszor is bejárja a helyiséget, de a negyedik előtt a kisfiú kilép a lány mellől, fejét felszegve állítja meg.

— Az én nevem David Morales. — kezével megsimítja a rajzolt nyulat.

— Én Elena Morales vagyok! — a kislány is mellé áll.

— Mennyi Morales! — feje billen, rávigyorodik bajtársára.

Az ember kimérten indul, a tisztest megkerülve a gyerekek mögé áll. Tenyerei a fejekre simulnak, mosolyogva válaszol a baráti fricskára.

— Ez az ötödik szabály. Mind Moralesek vagyunk.