A Föderáció vendégszeretete

A cella ropogása lassan töri meg a ködös álmot. Chris az ágyon fekszik. Feje hasogat. Riadtan ül fel, tekintetét az ajtóra vetve. Nyitva van. Egy férfi támaszkodik keretének, katonás barna haja csillog a pislákoló fényben. Narancssárga fehér egyenruhát visel, mint a lány, csak a színe más, de a szabás és a jelzések azonosak.

— Érted, amit mondok? — a hang hidegen dörren a falak közt.

Egy apró remegés fut végig a fiú hátán. Lassan fordul, kezeivel megtámaszkodik a hideg matracon. Feltolja magát, majd levegőt vesz a válaszhoz. Némán engedi el. A tekintetek összeérnek. Újra sóhajt.

— Értem. — felnéz — Végre valakit értek.

— Akkor Protinennek volt igaza. — összeszorult fogai közt suttog — Otlaca idegrendszer... Itt?! — elbillen a faltól, felegyenesedik — Ha megint elszaladsz, nem tudom garantálni a biztonságodat!

A férfi még fenyegetőbben mered, mint a fémfalak közt vergődő szavai. Egyet lép a fiú felé, de az összerezzenés láttán azonnal megáll. Szemöldöke felszalad, egy pillanatra mintha nem értené a dolgot.

— Ha eleget pihentél, kövess. — hátat fordít — Ha maradnál, egy Uma múlva rád néz valaki. — átlép a küszöbön, de fejét oldalra fordítva, szeme sarkából lesi az ágyon ücsörgőt.

Chris mozdulatlanul vár, csak szemével pásztázza a fényárt.„Hová akar vinni? Ha nem megyek, bezár?”Remegő kezeire tekint. A ködös emlék villan elé, az elhajított behemótról és a félelmetes lányról a kedves illattal.„És ha kint vannak?”Fújtatása felgyorsul, mégis gyötri a légszomj. Mindenén érzi a fém szagát, de más, mint az alkatrészboltban. Szabadulna tőle, mégsem tud megmozdulni. Ismét felnéz. Sóhajt.

— Miért zárt be? — hangja karcosabb lesz — Mit keresek itt?

— Csendet! — a dörrenést még a matracon át is érzi — A Föderáció tanúkezelési szabályzat hét-nyolc-tizenhármas pontja alapján előállítunk kihallgatásra. Kérdéseket nem tehetsz fel!

Már nem csak a keze remeg. Mindene. Egy dobbanás félre üt, a félhomályban a falak közelebb lopódznak hozzá. Lüktetést érez, a lökések mellkasából egész testére átsugároznak.

— Csak vicceltem! — hangosan felnevet — Egy bűncselekmény elkövetője mellett találtunk. Nem reagáltál semmire, így elhoztunk magunkkal. A központban kikérdeznek, utána haza kerülsz.

Egy újabb dobbanás marad ki. Chris a fehér falakat és a vakító folyosót nézi, de nem lát semmit, ami segíthetne.„Ez nem egy teherautó. Annak túl nagy... Egy óceánjáró? Nem is érezni a mozgást... A fém ropogó hangja az egyetlen, ami árulkodik... Ablakok sincsenek.”Újra az ajtóban várakozó férfira néz. Nem mozdult, még csak pislogni sem látta, amióta átlépett a küszöbön.

— Melyik ország? — suttogja erőtlenül — Milyen központ?

— Ország? — a férfi végigsimítja bajuszát — Mi az Egyesült Föderáció speciális eljáró egysége vagyunk.

A széles vállak egyre gyanúsabbak lesznek az ifjú szemének.„Terroristák? Katonák? Mi volt az a szörny?!”Belekapaszkodik a furcsa matracba, a borítása hangosan felnyikkan ujjai alatt.

— Jössz vagy maradsz? — elindul, mintha mindegy lenne a válasz.

Egy rövid előre billenés, azután hátra. Lábai még zsibbadtak, nem akar menni, de maradni még annyira sem szeretne.

— Jövök! — lassan feltápászkodik az ágyról.

Öltözéke megfeszül, egész bőrén érzi a furcsa változást. Egyenruhát visel. Olyat, mint a férfi, csak halvány zöld és fehér. Kényelmes, de mégis kellemetlenül idegen. Csuklójához kap, de a szövet alatt semmit sem talál. Egy villanásig eltűnik minden félelme. Futni kezd az idegen alak után, fogai összeszorulva csikorognak.

— Hol az órám?! — csak egy lélegzetig tart ki a harag szülte bátorság.

A férfi, mintha nem is hallotta volna, némán halad a fehér körfolyosón. Nem lép nagyokat, éppen csak akkorákat, hogy a fiú utolérje. Chris egy ütemmel lemaradva lassít, újra végigméricskéli a fényben.„Legalább százkilencven… Sportos… Vastag karok. Katonás tartás...”A felnyírt hajára tekint. Vöröses barna, furcsán csillog, mintha festve lenne, mégis természetesnek látja.

— Kérdezhetsz! — a hang lágyabb, mint előtte, de még így is rémes.

— Ki maga?

Egy pár fémes koppanással áll meg a férfi, majd a fiú felé fordul. Bal karját háta mögé teszi, fejével egyet biccent előre.

— A nevem Matechust Tonemo, az Egyesült Világok Föderáció Különleges Osztagának Kapitánya.

Mozdulatlanul állnak egymással szemben. A szigorú tekintetbe kíváncsiság szökik. Egyre látványosabban nézi, mintha várna valamit.

— A nevem Christian Morales. — megvakarja tarkóját — A Peter Kacat Kuckója Vezető Mindenese. — szája későn szorul össze.

„Kicsúszott… Ügyes vagy, Chris!”Szinte látja maga előtt a lendülő öklöt a pimaszságért, pedig csak a kisváros tréfás gúnyneve szaladt ki önkéntelenül. Hunyorogva néz, de a katona csak bólint.

— Örvendek, Christian, Vezető Mindenes! —elégedetten indul tovább — Kövess!

A visszhang még egy lélegzetig zúg a fülében.„Nem értette a viccet?”Nem néz vissza a megdermedt Chrisre.„Vagy értette, de én nem?”

— Gyere már! — újra a rideg hangját engedi szabadon.

Mint a katona a parancsra, Chris úgy indul utána, szapora léptekkel. Felzárkózik. A végtelennek tűnő út nem kínál új élményt, csak fordul és fordul. Mialatt a fehér falú, görbe folyosót róják, Chris fejében egyre hangosabbak a kételyek.„Miért mész utána?! Fuss el!”Csak egy-egy rándulás felel lábaiból, két lépés között. Nem fut, vakon menetel a katona mögött egy lélegzettel. Matechust megáll egy beugró mellett. Amint a fiú mellé ér, finom tolással az ajtó elé nyomja.

— Bemutatlak a többieknek. — megszorítja vállát.

Kezét a keretből kilógó üveglapra teszi. Fény villan ujjai alól. A csikorgó fém emelkedni kezd. Chris szólni akar, de már késő, az ajtó nyitva koppan felül. Egy erős nyomást érez a háta közepén. Lökik.

— Befelé!

Egyensúlyából kibillenve az ajtó mögé támolyog. Felegyenesedik, majd megdermed a pillantások kereszt tüzében. A hatalmas terem asztalai közt már csak furcsa színes foltokat lát. Lábai remegnek, egyensúlyát tartják. Matechust utána lép, katonásan áll meg mellette.

— Utazók! Ő itt Christian, a Peter Kacat Kuckója Vezető Mindenese!

Dermedt csend marad a visszhang után. Egy kopogás indul feléjük, gazdájából Chris már csak egy ezüstös foltot lát. Tüdeje egyre nehezebben pótolja a levegőjét. Homlokán gördülnek a cseppek.

— Minek hoztad ezt ide?! — a női hang a repedő acélnál is fémeseb — A fogolyszállítási szabályzat szerint egy cellában a helye!

Szíve vadul csapkod, légzése már inkább remegés, mint valódi fuvallatok.„Fogoly?! Cella?!”Ismét futni akar, de már annyira sem lát el, hogy a saját orrát megtalálja. A szürke folt megáll, egy furcsa parfüm illatát sodorja tovább a lendülete. Torka is elszorul tőle.

— Nem szállítunk foglyot, Alena! — tenyere a fiú vállán csattan — A tanú szabadon járhat az implantátummal. A holtest már tartósítva...

A vállát szorító tenyér ólomsúllyal kezd rá nehezedni.„Ezek megöltek valakit... Az öreget az útról?!”Mintha lassan előre tolná, úgy változik a nyomás, pedig a férfi mozdulatlan. Nem tolja. Tartja.

— Meg is ehetnénk. — mély hang dörren — A hús az hús!

— Morbor! — megszorítja a fiú vállát — Senki sem vevő a vicceidre!

A lámpák fényei elhalványodnak.„Ez már sok…”A parányi villanások közt nő a szünet, zúgás tölti meg a teret a beszédek felett. Már nem tudja megkülönböztetni a foltokat egymástól. Egy finom rázogatás rántja vissza a szürkeségből, a Kapitány hangja áthasít az ürességen.

— Először utazol, Christian?

— Nem utazom… — felnéz a narancssárga foltra — Elraboltak…

Masszává olvad a hőbörgés fülében. Minden felől dörög, csattog és zizeg a szitkok áradata. Már össze sem rezzen, a térben elveszve csak a vállát markoló kéz tartja eszméleténél. A zúgás egészen beteríti. Elnémul. A társaság elcsendesedik a Kapitány intésére.

— Christian, te vendég vagy a Noraman fedélzetén.

— Ez egy hajó? — üresen lehel — A szovjetekhez visztek?

— Az Egyesült Világok Föderációjának Cirkálója. — a bajusz hangosan serceg az ujjak alatt — Mit gondolsz, hol vagy, Christian Mindenes?

— Az óceánon. Egy úszó börtönben...

A sercegés megáll, egy lélegzetig dermedt csend marad a fém falak közt. A legénység artikulálatlan röhögésben tör ki, a padló is beleremeg. Chris már csak szemeit forgatja a fülsiketítő zajban.

— Miért, hol vagyunk? — suttogja — Ez egy hajó… — elfogy levegője.

A Kapitány a falra szegezi tekintetét. Egy furcsa osztott lámpasort néz, két kék világító csíkot és nyolc feketét. Újra megvakarja bajuszát.

— Már majdnem egyötöd úton a Centrus Galaxis felé.

— Az... ü... űrben?

— Hol máshol? — Matechust hangosan felnevet — Nem is a vízben!

Chris torka összeszorul, levegőért kapkod, de nem jut hozzá. Se ki, se be nem mozdul semmi. Szíve szabálytalan ritmusa is eltűnik, mégis szinte kiszakad mellkasából. Lassan fordulni kezd vele a helyiség. A terem homályos képe tovább mosódik. A teljes sötétség előtt egy nagy koppanással köszön el az eszmélettől. A feje a fém padlót éri, de már nem érez fájdalmat. A bekúszó árnyékok elborítják a fehér plafont. Teljes lesz a sötétség a zúgásban.