A tanítás ára

Hosszú idő után először indulhat neki Chris a Mester útjának. Az Első Harcos egyenruhája újra az emberen feszül. Egy Tündér keze szorongatja, úgy igazgatja, mintha a méretpontos öltözék sem lenne tökéletes. Komoran mered a rangjelzésre, hideg szuszogása egy-egy fújtatásban ereszti el a megmaradt indulatokat. Chris sem mosolyog, pedig szíve majd kiugrik helyéről. Szótlanul tűri az egyre anyáskodóbb mozdulatokat. A puha kezek megállnak a mellkas felett.

— Így kérem vissza! — szigorú tekintete felkúszik az arcig — Nem szakadtan. Nem véresen. Nem üresen. Így! — mereven biccent előre.

— Értettem, Tündér Tábornok! — a komor pillantások összeérnek.

Az elvörösödő lány görcsösen szorítja ajkait. Nincs mosoly, csak egy apró rezdülés, ami has tájékról felszalad a kebleken át a nyakáig. A fiú keze mozdul, Mona derekát észrevétlenül megkerülve ujjai hegyével végigsimítja. Nem szökik be az orvosi egyenruha alá, mégis fülébe hasít a kislányos visítás. Az elhátráló Tündér gonosz mosolya felel az orvtámadásra. Egy perccel később Chris lángolva lép át a küszöbön. Első szabad lélegzeteit izzó arca és égő fülei társaságában szédelgi végig az átjáró falai között. Mögötte három lépéssel szigorúan lemaradva követi a doktornő, elégedett mosolyával. Lassan hűlnek ki a tekintetek. Mire kiérnek a fő folyosóra, már nem néznek egymásra. Alena intelmeit megfogadva tartják a távolságot.„A terror veszély…”A mellettük elhaladó orvosok és ápolók félre néznek, mintha nem is látnák a különös alakzatot. A frissen színezett falak, a felcsiszolt kövek és a vakítóan fényes lámpák mind érdekesebbek. Chris rezzenéstelen arccal vonul, de belül hangosan nevet a feszengő doktorokon.„Thammis megvett benneteket… Rám sem mertek nézni!”Egyenes menetébe egy-két kisebb irányváltást is belecsempész. A forduló arcokat figyeli, miközben érzi száján az egyre kárörvendőbb mosolyát. Eltűnik. Egy rövid köhintés elég a háta mögül, hogy szerény bosszúját befejezze. A liftnél felbomlik a formáció, Mona a pultnál veszi fel ismét a szolgálatot, Chris a felvonóba lép.„Sietek vissza!”Elindul lefelé.

A földszinten is látványos a változás. Minden új, még az üvegajtó is tisztább, a robbanás előtthöz képest. A pult mögül a világoskék-fehér egyenruhás lányok is egészen máshogy néznek a fiúra, mint a nyolcadik emelet sebészei. Chris rezzenéstelen arccal vonul el az őt méricskélő zafírpárok előtt. Érzi bőrén a bájos harapások szándékát, szinte menet közben falják fel.„Szép kis lojalitás, mondhatom… Tudjátok, hogy Mona és én… Mégis így bámultok.”Egy fél ütemmel gyorsulnak a léptek, a nyíló üvegajtó peremét még éppen megérinti az ember válla. Kint vesz csak új lélegzetet. Mélyet. Nem áll meg, halad tovább, csupán fejét fordítja oldalra a robbanás helyét fürkészve. Sehol semmi, az épület szebb, mint volt. A város képe is sokat változott a kényszerű pihenő alatt.„Az első lépések megtörténtek a Főváros repedéseinek foltozására...”A hosszú séta alatt az utcán párban járó katonák szokatlanul sűrűn kerülnek a barna szemek elé. Egy-egy rövid tisztelgésre állnak csak meg, majd tovább haladnak. Chris nem lát görcsös mozdulatokat, sem feszengést, szinte már nem is érzi magán a súlyos rangjelzést.„A Császár nem tévedett… Tényleg változnak a dolgok.”Elönti a meleg érzés, pedig a kígyószemű uralkodó groteszk mosolya lebeg előtte.

A város sűrűjébe ér. A rendfenntartók civilekkel vegyülnek, sokuk ábrázatát már nem takarja a rostély, a fekete üvegek keretestől felhajtva pihennek. Látja a színes fajok arcát. Észre sem veszik, még a tekintetek sem követik a vezér mozgását. Az utca hangos a beszédtől. Mintha a fiú egy másik fővárosban járna, egy másik Föderációban, még az egyenruhától régebben megrettenő lila lények is kezüket emelve intenek az Első Harcosnak. Chris megáll, a halas bolt dolgozóira meredve. Elcsendesedik minden, az utca hangos szavai suttogásként vesznek el a pillanatban. Magasra lendíti karját, előbb a gyerekek, majd a felnőttek felé viszonozza az intést. Érzi mosolyát szélesen feszülni. Tovább indul, de jobbja nem ereszkedik, aki csak ránéz, annak egy rövid lengetéssel felel a pillantásokra. A terminál hírei lassan új alakot öltenek emlékeiben. A bosszúság elpárolog, helyét a kellemes melegség tölti meg. A Tündér reggeli bosszújára gondol, a kirakatüvegben látja saját elvörösödő arcát.„Elmesélem neki…”Kommunikátorát ragadja, de mosolya elhalványul, végül elereszti. Alena beszámolói zúgnak a fejében, a sok nap közös olvasgatás és tanulás.„A külső gyűrűkről egészen más híreket kapni. Mintha nem is lennék, a kalózok támadásai felszaporodtak a merénylet óta...”

A kerülő út végéhez közeledik, de fejéből nem szellőznek a sötét gondolatok, a fehér kapuhoz érve a harcospalánta mégis bátran csenget. Két dolog nem változott meg. A védjeggyé vált zsémbesség és az udvar káprázatos látképe.„A Mester ismét kitett magáért.”Három koppintás csattan a félfára. Az ajtó nyílik, a megszokott félhomály szinte már otthonos, de mégis új valami. A levendulához hasonló illat. A kert színeinek átalakulása a házba is új életet hoz.

— Mondd, Apró Harcoska, elhoztad a három halált?

— Igen Mester. Elhoztam magammal.

Zsebéből egy papírlapot húz elő. Öreg barátja fiókjának örökségét.

— Ez az első, Mester.

— Érdekes. Mesélj erről a halálról.

Egy percet vár, mielőtt szólni tud, de Tokan mozdulatlanul figyeli. Csak egy-egy kíváncsi cuppogás fut el a sötétben, még az is kedvesebb a megszokottnál.

— Egy barát halála, amit én magam okoztam. Egy elrontott kísérlet és egy félreértés.

— Nagyon érdekes. Mit tanultál ebből a halálból?

— Egy barát halála is múlhat az erőmön, ha nem tudom uralni.

A Mester elindul. Körbe-körbe járkál. Cuppogása felhangosodik.

— Apró Harcoska, a második halált mutasd nekem.

— Itt van, Mester! — A Noraman Kapitányi kitűzőjét húzza elő, amit Matechust, majd Alena is hordott a fedélzeten.

— Érdekes. Miféle halál ez, Apró Harcoska.

— A Kapitányunkkal végzett egy kalóz. A... Barátom következett.

— Nagyon érdekes. Mit tanultál az ő halálából?

— Ha elég erős vagyok... Nem ájulok el... Megmenthettem volna.

A Mester megáll. Fekete szemeit mereszti. Elhallgat a cuppogás.

— Apró Harcoska, mesélj nekem ennek a halálnak a másik arcáról.

— Mester... Megöltem a kalózt, aki végzett a Kapitánnyal.

Nem szól újra a cuppogás. Járása hangtalan, mégis egyre merevebb.

— Érdekes, Apró Harcoska. Miért ölted meg a kalózt?

— Mást is... Meg akart ölni, Mester.

— Nagyon érdekes. Mit tanultál az ő halálából?

Dermedt némaság száll a szobára.„Három halál volt a feladat, a Mester most mégis egy negyediket kér?”Mély levegőt vesz, sokáig tartja lent, mielőtt egy részét elengedve ismét megszólal.

— Ha nem uralom az erőt… Csak halállal állíthatom meg a halált.

A csoszogás elindul, felette újra hangos cuppogás kezdődik.

— Mutasd az utolsó halált, Apró Harcoska!

Chris egy üvegcsét húz elő. Fekete fémpor van benne.

— Mester, a harmadik, bár ez nem igazi halál. A körmöm alól vett minta, amit Protinen vett a Noraman fedélzetén.

— Roppant érdekes! Mesélj erről a halálról.

— Az én döntésem... — lehajtja fejét — Két katonát mentettem a hajtóműtérből, közben belélegeztem a szivárgó hűtőanyagot.

— Mit tanultál ebből, Apró Harcoska?

— Hogy én is meghalhatok.

A Mester megáll, lassan fordul az ember felé. Fekete szemeiben megcsillan az ablakon beáramló kevés fény.

— Apró Harcoska, Három halált kértem, te négyet hoztál nekem. Négy igazán rendkívülit. Mondd, mit tanulnál először?

— Tanítson meg a Surranásra, Mester!

Egy rövid csosszanás előre, utána ismét megáll, csak szemeit mereszti.

— Miért a Surranásra, Apró Harcoska?

— Futottam. — lesüti szemét — Romboltam... Sokat. — rövidet sóhajt — A Surranás más. Láttam. Nem rombol, mégis gyors.

— Jól meggondoltad? Azt a Romassa is megtaníthatja a maga módján.

Újabb lélegzet szalad mélyre. A fiú a cipője orrát bámulja, tartása egészen meggörbült a várakozásban. Kihúzza magát, fejét felszegi.

— Mester, én önnek hoztam a három halált!

— Nagyon érdekes, Harcoska, nagyon-nagyon érdekes.

A Mester az ember felé hunyorog, karjait, lábait fürkészi. A nagy szekrény felé indul, a sötét ajtó nyikorogva tárul fel előtte.

— Térdelj le, Harcoska! — elmerül a mély tárolóban.

Chris szót fogad, térdeit a földre támasztja. Sarkain megülve várja a parancsot. A Mester egy fekete mellvértet emel karjaiba, majd a tanítványa elé csoszog vele.

— Fogd ezt, amíg hozom neked a párját.

Karjait nyújtja a furcsa tárgyért, megmarkolja két szélét. Érdes a tapintása, kissé hideg, de gyorsan melegszik, szokatlan kezének még az érintése is. Már szinte égeti. Szíjaiból furcsa virágillat árad. A Mester keze ernyed, visszafordul a szekrényhez. A vért lassan ereszkedik a padló felé, pedig a reszkető karok görcsösen kapaszkodnak bele. A lábak billennek a térd ívén. Egy koppanással jelzi győzelmét a páncél, a Harcoska egyensúlyát vesztve követi a földre.„Nehéz.”Tokan egy rövid pillantásig néz a szorongató kezekre. Hangos cuppogással kutat tovább. Előhúz egy másik elemet. Nagyot.

— Pompás pozíció, Harcoska! — görnyedt hátára helyezi a vért párját.

Chris mozdulatlanul fekszik, amíg a Mester a két felet rögzíti. A szíjak szinte megfeszülnek, de csak lötyög a test a gigászi fémben. Nem az ő mérete.

— Állj fel, Harcoska. — rácsap a hátvértre, majd ismét elcsoszog.

A reszkető kezek a padlóhoz vágódnak. Homloka gyöngyözik, de könyöke rogyva marad, nem bír kiegyenesedni.

— Mester... Ez nagyon nehéz... Nem tudok felállni.

— Nehéz, Harcoska? Ez nem nehéz. — tovább kutat — Árnyékacél, könnyű fém. Kaedru kovácsmunka, mint a Lélekemelő.

Szótlan erőlködés kezdődik, de minél jobban feszegeti magát, annál kevésbé mozdul. Mire a Mester a karvértekkel odaér, már nem a felállásért küzd. A levegőt kapkodja. Fulladozik. A fém melegszik körülötte.

— Harcoska, az Árnyékacél az erődből lakmározik. Minél többet adsz neki, annál többet fal fel.

Válasz már nem érkezik, az erőtlen test az eszméletért küzd. Fokozatosan merül alá a homályba, apró lélegzetenként süllyed. Elnyeli a sötétség. Eltűnik az idő, a teret sem érzi igazán. Zajok szűrődnek be, beszédnek tűnik, mégsem biztos benne. Hol gyors, hol lassú, majd már egyszerre mindkettő. Nem képes megmozdulni, izmai nem engedelmeskednek. Lélegzeteit egyre kevésbé érzi, szíve már csak reszket, nem dobban igazán. Nem hall semmit. Eltűnik minden.

Forróságot érez. Mellkasa nagyot rándul, szíve újra gyorsan ver. Szemét nyitja, de már a hátán fekszik. Fény vakítja. Hő árad szét testében. A Mester keze a mellére tapasztva izzik. A vakító energia lassan elenyészik, légzése apránként indul újra. Teste remeg, izmai lángolnak. Az élesedő, hunyorgó szemekbe néz.

— Harcoska, te nem állsz készen a Surranásra.

Chris elfordítja fejét. A sötét vértek már a földre lökve pihennek, tisztes távolban tőle. Szája mozdul, de összeszoruló torkából nem jön ki hang. A Mester halkan tér székéhez. Járása nehézkes, nincs vidám csoszogás sem. Lélegzete süvít.

— Harcoska... Menj haza. — zihálása hangosodik — Holnap útra kelünk… Három napot leszünk távol… Készülj jól… Indulj!

Némán tápászkodik, botorkálva indul az ajtó felé. Testében nincs erő, marja az éhség, a szomjúság kínozza, mintha száz évet futott volna. Rápillant összekuporodó mesterére. Nem szól, kilép a házból. Reggel volt, amikor megérkezett, mégis az udvar már sötétbe borult, a csillagok ragyognak felette. A városon árnyékként kel át. Tekintete üres. Még a padlón hever, a sötét vértek szorítják. Nem eresztik.

A lila lények a halas boltot zárják, de a vidám intések a semmibe vesznek. Az ember némán vánszorog el mellettük. A kórház bejárata csendben nyílik, akárcsak a lift ajtó. A nyolcadik emelet pultjában egy mérges adminisztrátor áll, szemét forgatja, miközben a Doktor Úr beszél hozzá. Észre sem veszik a tovább haladó árnyékot.

A kedves illat erősödik a folyosón. Mona egy kezelőből lép ki, mosolya még sugárzik. Tekintete lassan fordul, ajkai lefelé görbülnek. Nincs üdvözlés. Alena jószándékú intelmét mindketten betartják, nem láthatják őket együtt. Tisztes távolságban haladnak tovább, mintha csak egy irányba mennének. Eltűnnek a sötét folyosó végén.

Az ajtó nyílik a fiú előtt, de a lány zárja be mögöttük. Chris nem áll meg, az ablakhoz sétál, tekintetét a csillagok közti fekete égre fordítja.

— Mi történt?

Arcán végiggördül egy csepp, újabbak követik, halkan kopognak a padló kövén.

— Nem vagyok elég...