Lélekemelők

A lény nem kérdez többet. Apró csosszanásaival egy sötét fa szekrénykéhez halad. Ajtaját feltárva két fém golyót emel ki. Furcsán csillognak. Éppen marokba valók. Chrishez csoszog velük.

— Tartsd ezeket, gyermek! — karjait kinyújtva ujjai közt tartja őket.

A fiú kezeit emelve alányúl a gömböknek. Az öreg szeme csillan. Elengedi őket. A két fém tárgy elindul lefelé, Chris markát elérve nem állnak meg, haladnak tovább a tenyereket maguk alá szorítva. Az ember térdre esik a súlyos testek alatt. Kezei a padló és a fém közé szorulnak.

— Tartsd, ne ejtsd. — cuppogja — Emeld fel őket szépen.

Chris megfeszül. Teste ropog. A golyók lassan emelkednek. Arca ég, karjai majd kiszakadnak helyükről. Verejték cseppek hullanak a padlóra, egyik a másik után. A kopogást elégedett csoszogás követi. Az öreg ismét a szekrényhez tart, egy hosszú, vékony fémrudat húz elő. Színe ezüstös acél, szinte ragyog, mégis alig vastagabb egy madzagnál.

— Ez a Lélekemelő. Kaedru kovácsok verték keményre. — forgatja, közben az erőlködő fiú mögé csoszog — Mondd gyermek, miért akarsz harcos lenni?

— Hogy megvédjem azt, aki...

— Ostoba! — egy suhintás szaggatja a levegőt — Egy Harcos nem véd, csak pusztít!

Chris tomporán egy elviselhetetlen csípés feszül. A fém lesújtott. Ránduló kezeiből a gömbök a padlóra esnek, hang nélkül érnek földet. A fiú üvöltése megrázza a kunyhót. Az oldalára dőlve markolva tépi szenvedő bőrét. Fogai összeszorítva, arca csatakos a verejtéktől.

— Tartsd! Ez volt a feladat, gyermek!

A remegő fiú lassan próbál felállni. A golyókat felmarkolva visszaáll, az ütés előtti pózba.

— Már koszosak. — hidegen int — Eredj ki, mosd meg a védenceket!

Chris reszkető testel indul az ajtó felé. Lábai alatt döng a padló. Homloka gyöngyözik.

— Csendesen járj! Felvered a békét!

A kertbe botorkál, a csobogó kis kút felé billeg. Fáradt karjait emelve megmártja a fémeket. Visszaindul. A puha föld süpped lába alatt. A ház elé érve lelöki cipőjét, nem visz be sarat, mezítláb lép át a küszöbön. Járása halkult, de még így is remeg.

— Hogy védesz meg bármit, gyermek, ha e két pöttöm golyót sem tudod megóvni kezedben?

— A Harcos útján megtanulom...

— Ostoba! A Harcosok útja nem tanít meg védelmezni!

Combjai rándulnak. A golyók megint a padlón gurulnak. Chris térde rogy. Fogai ropognak. Nem kiált, csak némán verejtékezik.

— Eredj! Tisztítsd meg a védenceidet.

A felkelő ember újra megteszi a kegyetlen kört. Cipő fel, vízbe be, cipő le, házba be. A szottyos lény lassan járja körbe, szemei elkerekednek.

— Miért nem kiáltasz fájdalmadban, gyermek?

— A harcos tűrje némán...

— Ostoba! Csak nem volt elég erős a csapás!

Chris derekán hasad a ruha. Bőre reped, vére serken. Fájdalmas üvöltése megrázza a falakat. A gömbök ismét a földön pihennek.

Mialatt a fiú hátán szaporodnak a véres vonalak, kínszenvedő kiáltásai az utcára hallatszanak. A járókelők meg-megállnak. Elképzelni nem tudják, mi folyhat odabent. A Mester tanít.

Mire ereszkedik a nap, Chris hátán nincs már egyenruha. Kevéske bőrét vér áztatja. Reszketve áll, kezében a gömbökkel. Szeme üres. Nincsenek könnyek. Már lassan az ember sincs mögöttük. A test még áll, de a lélek már elemelkedett.

— Elfáradtam, gyermek. Menj haza! — cuppog — Majd legközelebb folytatjuk a harcoskodást.

Kezéből a két golyót, mint tollpihét emeli el. Hang nélkül közelíti a szekrényt. Gondosan teszi helyére a tanítás eszközeit, csendesen zárja a szárnyakat, hátat fordít, székéhez csoszog, majd leül.

— Mire gondolsz most, gyermek?

— R... Remélem... Az a rúd... Eltörik...

— Indulj gyermek! A Romassa már vár! — kezével hessegeti a megtört testet.

Chris a kapun kilépve nem lát senkit. Mereven előre néz. Amint a zár kattan mögötte, térdre rogy, tenyere a fehér út finom porába csap. Reszket. Arcáról a verejték, hátáról a vér csepeg.„Romassa…”

— Tetszik a Harcos útja? — Alena gúnyos hangja zúg háta mögött.

A megmaradt ember minden erejét összeszedve áll fel, hátat fordít a hangnak. Botladozva indul a szállása irányába. Válla neki-nekiverődik a falnak, vörös szaggatott csíkok virítják megtett útját. Halk kopogás kíséri. Amint elfogy a fehér támaszték, nagyot csattan a földön. Némán szenved, jobb oldalán fekve.

Bal karján egy erős szorítást érez. Alena emeli a porból. Átkulcsolva tartja remegő végtagját. Hátát vállát nem érinti, úgy haladnak tovább, lassan botladozva. Az estébe forduló séta a gigászi tornyok közé ér. Az utca sürgő népe megáll, a vonuló párost figyeli. A megtört harcos vérének cseppjei tarkítják az utat. Alena egyenesen jár, erősen tartja a fiú karját. Nem engedi megrogyni, tempója a küszködő test határaihoz igazodik. Előre néz. Céltudatos. Az elhalkuló lények utánuk fordulva szemlélődnek. Ki gyönyörrel, ki undorral tekint a megtépázott testre.

— Már nem vagyunk messze. — suttogja fülébe — Tarts még ki!

Chris nem válaszol. Nincs jelen testében. A kis kunyhóban maradt, a szitkokat hallgatja. A harcosok hamis meséjének omladozó falait látja, apránként porladnak szét a lélekemelő erejétől. Az üvegajtó nyílik. A csarnok üres. Csak egy esti portás rémüldözik a vérző hús láttán. Nem szól a kosz miatt, a Hercegnő szigorú pillantása csendre inti.

A száguldó lift a végső próba. Az erősödő nyomástól reszketnek az izmok, már ami maradt belőlük. A szoba ajtajában a fény villan, a bejárat kitárul. Az utolsó kis szikra fordul a barna szemekből a támogató nő felé.

— Miért csinálta ezt?

— Tokan Mojet igazi mester. Nem végez fél munkát.

A hálószoba felé botorkáló Chris utolsó léptei csapódnak, a nap vége eljött, de a kínoké még nem.

— Vetkőzz és hasalj az ágyra! — zúg szigorúan — Mindent dobj le!

— Alena... Kérlek... Hagyj...

— Érts a szóból! Vesd le a rongyokat!

A helyiségbe lépve küszködik a göncökkel. Minden mozdulat maga a csapás. Lábán hátul kék, lila csíkok, tomporán egy hatalmas vonás. Hátából alig maradt ember. Megtörve, megalázva borul az ágyra, a megsemmisülés a nap végére marad. Egy tégely emelkedik a Hercegnő kezébe, óvatosan ül a fekvő fiú mellé. A hűs krémmel nyakától lefelé indul. A testből apró szisszenések jelzik, a hús eleven, de az idegek még dolgoznak.

— Nekem nem volt, aki kenegetett volna a Lélekemelő után. — nyugodt hangja szinte altató dalként hat a szenvedő füleknek — Csak egy kevés fájdalom még, aztán segít!

— Alena… Mi az a Romassa?

A kenő mozdulat megakad egy apró remegésben. Mély sóhaj követi.

— Egy Merivida rémalak. Tokan népe a rossz gyermekeket ijesztgeti vele. Azt mesélik, hogy éjjel eljön értük és elrabolja őket. — már laposan sóhajt — Engem és a nővéreimet is így gúnyolt a Mester.

„Boszorkány… Az olyan, mint nálunk a boszorkány…”Alena a hátával végezve a lábak felé fordul. Keze finom, óvatos. Csak annyira érinti, amennyire kell. Végeztével az apró tégelyt a fiú tenyerébe adja.

— A kényes részeket rád hagyom.

— Alena... Ez nem illendő... Te nő, én férfi...

— Harcosok vagyunk, Chris! Nem nők és férfiak.

A Hercegnő halkan távozik. Mint a hűs kenőcs a húst, amit kezével felkent, gyengéd szavai úgy nyugtatják lassan a felsebzett lelket.„A Fehér Páncélos... Hatalmas ütközet... A barna hajú férfiak közé ront... Fehér foguk villan... Halál a Vitmissekre… Halál mindre…”

Egy kegyetlen sípoló hang szakítja fel az álmot. Chris elméje ébred. Teste még küzd, nem akar mozdulni, de az ajtó előtt álnak, a panelt nyomják. A fiú nyögve kel a fájdalomtól. Karjai remegnek, háta szaggat. A földről egy darab ruhát derekára csavarva vánszorog.

Az ajtó feltárul. Mona áll előtte, karján kis kosár pihen, vállán egy fekete táska lóg. Mosolya melengető, arca derűs, apró pirosságát nem rejti az ember elől. A kedves illat belengi az árnyas lakosztályt.

— Dicső estét a Föderációban! — nevető pillantása a fáradt fiúra ragyog. — Most én vagyok a soros.

— Hogy kerülsz ide? — hangja üres, akárcsak elméje.

— Régen mi is ebben az épületben laktunk Morborral. — mosolya egy rándulásig tűnik el — Zavarok?

— Gyere... Gyere be bátran... — int kezével.

A Tündér illata elsuhan mellette. Az előszoba végében áll meg, kis kosarát szorongatva. Fejét éppen úgy forgatja, mint egy gyerek, aki csodát lát. A szuszogás gyorsul, csak egy kérdésig szakad meg.

— Te itt laksz?

— Ez jutott. — belép a szobába, majd elindul a kanapé felé. — Gyere!

Az ember nem hall több lépést, csak egy összeszoruló szív hangját, az elakadó szuszogás alatt. Fejét hátra fordítva les Mona felé. A kedves pirosság elhamvad az irtózat fehéredő tüzében. Mona reszketve áll az ajtóban, tekintetét kapkodja. Nem nagy teret pásztáz, csupán egy apró kis területre fókuszál. Azon a kevésen kutat, ami Chris hátából maradt.

— Mit tettek ezek veled? — hangja szinte nem is rezeg a fuvallatban.

A válasz nem érkezik azonnal, Chris keresi a szavakat, mivel lehet leírni egy ilyen napot.„A reszkető zafírok elé vetni a valóságot? A test csak eszköz, de a szellem a célpont...”

— A Lélekemelő... Kaedru kovácsok munkájának gyümölcse.

— Chris, te félrebeszélsz! — a lány beront — Izzik a lázad a sebektől!

A kis kosár a földről pattan. Titka feltárul, amint az étel kigurul a véráztatta szőnyegen.

— Hoztál enni? — felcsillan a barna szempár — Éhen halok!

— Ez nem... A hátad... Chris, be kell mennünk a kórházba!

A fájdalom sokat enyhült. A krém és a fiú testének kemény munkája, már készül a másnap iszonyatára. Egy almát vesz fel a földről, legalább is olyasfélét. Már csak apró nyögésekkel jár neki felegyenesedni.

— Megehetem?

— Meg... de...

Három harapással leteríti a piros gyümölcsöt. Ízét szinte nem is érzi, olyan gyorsan csúszik a gyomorba.

— Örülök, hogy jöttél. — a párnás széket húzza ki a lánynak — Este gondoltam rád, csak nem tudom, hogy működik a telefon.

— Ez őrület! — felsikolt — Chris, miért csinálod ezt?!

— Mona, fáradt vagyok, nem tudom mire gondolsz... — visszabotladozik a kosárért — Kérlek ülj le! — felemeli, majd a remegő lányt a szék felé noszogatja — Jövök… Figyelek.

A párnázat apró szusszanása árulkodik csak Mona jelenlétéről. A kék szemek tükrében Chris egy férfit lát, aki a kosárral közelít. A fiú is leülni készül, de hátát messzire tartja a puha támlától. Lábain még érzi a Lélekemelő munkáját. Óvatosan helyezkedik, hogy arca se rezzenjen. Tisztán látja az elveszett lányt, kezét lassan az asztal felett átemelve megérinti. Mona visszatér.

— Chris, mit akarsz elérni? — a hang elfogy belőle — Mire jó ez?

— Még én sem tudom. — felnéz — Alena nem sokat beszélt...

— Miért kínoz téged ez a nő? Mit tettél te ellene?

Hangosan sercegnek az ujjak a fiú tarkóján. A mozdulatok gyorsulnak, a feszülő hát fájdalmai egy-egy grimaszig áttörnek a vigyorgáson.

— Te úgy gondolod, hogy ezt Alena tette? — hangosan felnevet — Ez már tőled is túlzás. A Hercegnő nem egy véreskezű boszorkány!

— Köze volt hozzá, ez egészen biztos!

— Csak az odavezető utat mutatta meg. Utána meg haza segített...

A szék nyikkan, Mona feláll. Haragosan csörtet Chris háta mögé. A sebeket nézi, de már nem retteg. Izzik.

— Miért nem futottál el az első vágás után?

— Olyan okosakat kérdezett. — szájához kap.

Az ember már maga sem tudja, miért ezt mondta a sok kifogás közül. A szétmarcangolt bőr alatt már nem csak a sebek égnek, a kedves illat közelsége egész testét pirítja.

— Kicsoda? — Mona felemeli hangját — Mit kérdezett?!

— Az a Tukán nevű Mester. — hátra néz — A Harcosokról beszéltünk.

A Tündér a sebeket vizsgálja, jobbról-balról nézegeti. Apró kis lélegzetei csiklandozzák az épen maradt bőrt. A fiú némán tűri a kék szempár szuszogó szemlélődését.

— Chris, ez kegyetlenség. Morbor sosem kérné ezt tőled!

— Mona, Morbor nincs itt! Tudod, hogy miért... — hangja elszorul — Nem futhatok el, értsd meg!

— Megértem... — lesüti szemét — De ígérd meg, hogy mindig megengeded nekem, hogy segítsek!

A fiú tekintetét a kilátás felé fordítja. Ragyognak a csillagok az éjszakában, de az üveg tükrében egy lány köti le elvesző tekintetét.

— Megígérem…

A Tündér kézen fogja, a hálószoba felé vezeti. Az ember arca minden lépéssel egyre forróbb, apránként sebeit is túlmelegszi. Elgyötört testét átjárja a forróság. A társ kezének puha szorításában visszatér az, amit a Lélekemelő elvett, talán még több is.

— Feküdj hasra kérlek! Le kell tisztítani a hátad!

— De Mona, már be van kenve...

— Megígérted!

Nincs vita. A fiú elterül, a lány szalad. Nem sokra rá, egy szivacs és egy kis fehér porcelán féle társaságában tér vissza. Csendesen mellé ül, és hozzálát a munkához. Chris apró szisszenéseit lassan felváltja a csend, némán tűri tovább a kedves gondoskodást.