Kicsi a világ

Chris a pihenő ágyán ébredezik, mellkasán keresztben a Tündér karja öleli. Az ablaktalan helyiség eltitkolja a nap állását, vakságban a Harcos a fülére támaszkodik. A dobbanó szív visszhangjai közt keres, a kő rezgéseit figyeli. Az épületben alig van mozgás, még alszik az élet, mint a lány is mellette. Első éber gondolataiba egy visszhang furakszik be, pulzusa felgyorsul, hátán elfut a hideg bizsergés. Zagir szavai egyre fenyegetőbben zúgnak körülötte.„Tudta… Két név és ő azonnal tudta…”Már egész testét átjárja a hideg, pedig a forró ölelés szorul körülötte. A szuszogás megváltozik oldalán, a kék szempár felé fordul.

— Mi a baj? — hosszút pislant, majd végigsimítja mellkasát.

— Miből gondolod, hogy baj van, Mona?

— Reszketsz.

— Hideg van. — lehunyja szemét — Ennyi az egész.

A hang közömbösebbre sikerült, mint tervezte, mégis egy kevés elégedettség önti el, bár maga sem tudja, hogy miért. Nem tart sokáig. Mona leemeli karját, de nem kel fel, óvatosan kúszik fölé. Teljes súlya is csak alig több a pehelynél, mégis ólomként nehezedik rá, az összeérő bőrök alatt forrni kezd a hús. Egymásra néznek.

— Már nincs hideg. — megsimítja arcát — Te mégis reszketsz.

— Most melegem van. — elfordítja tekintetét — Talán azért.

— Hazug. — fejét mellkasára hajtja — A négyes szabály rád is vonatkozik. — rövidet szuszog — Nekem megmondjátok az igazat.

— Igen. — ökle önkéntelenül összeszorul — Megmondjuk az igazat.

Percek telnek el, de minden lélegzet hang nélkül távozik a fiú szájából. Nem találja a szavakat, még abban sem biztos, hogy egyáltalán volna-e mit mondania a helyzetről. Nagyokat sóhajt. Mona nem vár tovább.

— A gyerekekről van szó? David csinált valami rosszat?

— Thavith… — suttogja — Thavithnak és Thélenának szólította őket.

— Kicsoda? — fejét felemeli, belenéz a barna szemekbe — Ki mondta rosszul a nevüket?

— A Védelmi Erők Parancsnoka. Zagir. — egész testét bejárja a rándulás — Nem mondta rosszul. Az igazi nevükön szólította őket.

Egy zavart pislantás, majd a lány ajkai lassan távolodnak el egymástól. Remegnek, akárcsak az egész teste. A forróság eltűnik, jégtömbként nehezedik rá az emberre. Együtt hallgatnak hosszú lélegzetekig.

— Azt hiszem, nem akar ártani. — végigsimítja Mona hátát, de a mozdulat darabos, akárcsak fejében a gondolat — Ha úgy lenne, már bilincsben lennék, vagy valami még rosszabb.

— Zsarolni akar? — már kapkodja a levegőt — Megfenyegetett?

— Nem hiszem. — egy villanásig látja magát az irodában, a tiszt pofonja után zúgnak a szavak a szükségállapotról — Úgy érzem, ő olyan, mint te. — újra megsimítja — Hisz a Föderációban. Azt védi.

— Bűnözők vagyunk. — egy könnycsepp gördül arcán, a fiú mellkasán csobban — Rabszolgákat csempésztél a Fővárosba, én pedig... — elszorul hangja — Ez nem elég neki, hogy letartóztasson?

Chris lassan felül, Monát átkarolva magához szorítja. Percekig öleli szótlanul, fejében a rendezetlen gondolatok apránként állnak csatasorba. A szikra megmozdul, tarkójából gerincébe fut, majd elterül egész testében. Lüktet. Tartása megkeményedik, már nem a Férfi ül az ágyon, a Stratéga hideg maszkját érzi arcán eluralkodni.

— Beszélek vele. — a lányt elereszti, a padlóra szórt ruháiért nyúl.

— Mit akarsz mondani neki?

— Semmit. — rápillant rangjelzésére — Hagyom, hogy ő beszéljen.

Gyorsan kezd öltözni, egyenruháját szinte másodpercek alatt magára veszi. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz, izmai minden porcikáját acélhuzalokként feszítik. Az ajtóhoz áll, kezét a panel felé emeli. Nem érinti azonnal, mégsem néz vissza, csak halkan hátra szól.

— A Védencek ma itt maradnak veled. — a fény villan, az ajtó emelkedik — Ha bármire szükségetek van, a lakosztály portaszolgálata intézkedik az idejuttatásáról. — átlép a küszöbön — Majd jövök.

A lány szuszogása elakad a jéghideg hang után, szíve gyorsul, reszketése erősödik. Chris tisztán hallja minden rezdülését, mégsem fordul vissza, elindul a folyosón. Hajtja valami, ami apránként erősödik, elnyomva minden mást fejében. Fókuszált, mégis üres, csak a szikra pulzálását érzi, ott van ereiben, húsában, még csontjaiban is.

Éppen csak elindul a köves padlón, de már a felkelő nap fénye melegíti hátát az utcán. Villanásokként éli meg sétáját, érzékei hullámokban törnek rá. Érzi magán az éjszaka verejtékét, a Tündér illatát és a kórházi fertőtlenítők szúrós szagát. A szellőben a levelek páráját szimatolja, talpa alatt a kő rezgései a város ébredését mesélik neki. Nem haza megy, mire észbe kap, már a főépület előtt áll, tekintetét egy magasban tükröződő ablakra emeli.„Zagir irodája… Sötét az üveg… Talán még nincs itt… Nem számít!”Belép az előcsarnokba, egy szabad ügyintézőhöz sétál a sűrűsödő kavalkádban.

— Dicső reggelt a Föderációban! — tenyerét a pultra teszi — Zagir Ezredeshez jöttem. Bent van?

— Dicső reggelt a Föderációban… — a csápos lény egy hullámzásig mered a rangjelzésre — Első Harcos! — egy panelt érint, majd slattyogva kezdi csapkodni, mintha egy polip zongorázna — Az Ezredes bent van, a hétszázkettes tárgyalóban tartózkodik.

— Kíséretet kérek. — tenyerét felemeli — Gyorsan, ha lehet.

Újabb heves csapkodás következik, majd a hangos bemondó felzúg, egy titkárt kér a pultjához. Chris nem beszél többet, megvárja, amíg ügyintézője tájékoztatja a Dikave vezetőt, azután szó nélkül utána indul. Arcát rezzenéstelennek érzi, szíve is gépiesen dolgozik, mintha már nem is ember lenne, csak valami hidegvérű utánzat. A lift cseng, az ajtó nyílik, a hosszú folyosó végén a lény felé fordul.

— A hétszázkettes tárgyaló. — fejével biccent — Szüksége van még valamire, Első Harcos?

— Köszönöm, végeztünk. — ő is bólint, majd csendben elhúzódik egy beugró fal mögé.

Percek telnek, a bentről kiszűrődő zajok egy nagyobb megbeszélésről árulkodnak, de az Ezredes hangját csak egy-egy rövid pillanatig hallja, azután újra mások beszélnek. Az órákig elhúzódó tárgyalás hirtelen szakad félbe, az ajtó nyílik, a sisakos egyenruhások ellepik a folyosót. Chris némán figyel, nem a rangjelzéseket lesi, a mozdulatok közt keres. Az Ezredes az utolsók közt lép ki, egy százados kíséri jobbján, vidáman, de halkan beszél hozzá. Chris is nekiiramodik, árnyékként szegődik a nyomukba, tisztes távolságban lemaradva követi őket. A liftsornál a panel villan, az ajtó nyílik, de Zagir nem mozdul társa után, mereven áll tovább a folyosón.

— Nem jössz, Morhon? — a fekete sisak kinéz a felvonóból — Én is a huszasra megyek. Elférünk. — egy krákogással zárja kérdését.

— Még nem, Troha. — karjait háta mögé csapja — Lett még itt egy kis dolgom. Majd utánad megyek, ha végeztem.

A szerkezet felett felbúg a hang, az ajtó bezáródik, Zagir egyedül marad előtte. Chris lassan közelíti, talpai hang nélkül érintik a padlót, csak feszülő izmai sercegnek. Öt lépésre áll meg a tiszt mögött.

— Segíthetek valamiben, Első Harcos? — nem fordul, vár békésen.

— Talán, Ezredes. — ökle reccsen a szorításban — Talán segíthet.

— Mitől függ, Első Harcos? — sisakja aprót fordul jobbra.

— Hogy segíteni akar, vagy ártani. — egyet lép előre — Attól.

A padló finom rezgései átfutnak a talp anyagán, ezer, vagy annál is több lépés rázza az épületet. Suttogások, kiáltások és nevetések terjednek, Chris fülében mégis csak két szívhang lüktet. Mint a lassú reaktorok, úgy dobbannak szinte egyszerre. Egy halk sercegés szökik közéjük, Zagir fordul, szemben áll meg az emberrel.

— Az attól függ, hogy ön mit akar. Segíteni, vagy ártani?

— Kinek? — felvonja szemöldökét — Magának? A Császárnak?

— A Föderáció népének. Az Egyesült Világok polgárainak.

— Nekik sosem akartam ártani. — ökle elernyed — Másnak sem.

Zagir mozdulatlan marad, mégis eluralkodik egy érzés az emberen. Méricskélik, olyan tisztán látja, mintha a fekete üveg ott sem volna a sisak elején. A zörejek erősödnek, az épületben sűrűsödik a mozgás, a két elöljáró mégis rezzenéstelenül áll egymással szemben.

— Kérdezni szeretne még valamit, Első Harcos?

— Igen, Ezredes. — öklei újra megfeszülnek — Ha nem akar ártani, miért keverte bele a gyerekeket?

— Csak azt akartam, hogy tudja, tudom. — újra hátat fordít, karjait leengedi maga mellé — Ha én tudom, más is tudhatja, aki ártani akar.

— Nem vagyok biztos benne, hogy ön nem akar ártani, Ezredes. — elindul felé, éppen kartávolságban áll meg a tiszt mögött — Még nem.

Zagir nem felel, még csak nem is rezzen meg a dobbanó megállás előtt. Rövidet fújtat, majd kezével int, jelezve az ember felé. Elsétál a liftek elől, egy ajtó panelját érintve egy lépcsőházat nyit meg. Lefelé halad tovább, egy-egy rövid billenéssel néz csak maga mögé. Sokáig mennek, egyik forduló követi a másikat, de az ember kérdés nélkül követi a tisztet. A világítás szintről-szintre egyre bizonytalanabb, talán az épület közepén járnak, amikor elérik a teljes feketeséget. Zagir megáll, majd a zsebébe nyúl. Fény gyúl a tenyerében, egy eszközt vesz elő, olyat, mint egy terminál, csak jóval kisebb, éppen belefér a markába. Böködni kezdi, de nem szól egy szót sem, csak némán állítgatja percekig. Átnyújtja a mellette várakozónak.

— Mi ez? — szeme fennakad — Azért jöttünk ide, hogy olvassunk?

Egy termetes oszlop vibrál a kijelzőn, akták egész sora, évekre, sőt, több, mint egy évtizedre visszamenőleg. Csak egy-egy dokumentumot nyit ki, szívverése mégis elveszti katonás ritmusát.

— Az egyetlen megoldatlan ügyem. — egy lélegzet mélyebbre szalad a többinél — A fantom, aki rabszolgatelepeket támadott meg. — tartásából eltűnik a feszesség — Sosem kaptam el.

— Talán mégsem olyan jó nyomozó, mint ahogy gondolja, Ezredes. — visszanyújtja az eszközt — Ha megnézi a dátumokat, egyből láthatja, hogy ezeknél én még itt sem voltam. Semmi közöm az ügyeihez.

— A fantomot elkapták, Első Harcos. — újra böködni kezdi a kijelzőt — Egy egyszerű adminisztratív apróságon bukott meg. — ismét elé fordítja — Egy eltitkolt betegség jelentésének elmulasztása és egy titkosszolgálati átkutatás elég volt hozzá.

Csak egy unott pillantással kíván odanézni, szeme mégis fennakad.„Enerin Nie Varbener…”A nő neve messzire repíti az emlékekben. Nem marad ott, a szikra nagyot pulzál benne, arcáról a döbbenetet hideg maszk mögé rejti. Felnéz, egyenesen a fekete üveg közepére.

— A módszer talán ismerős lehet. — Zagir nem mozdul, még a keze sem rezzen — Mégiscsak a kísérő hercegnője mentora volt.

— Továbbra sem értem, nekem mi dolgom ezzel? — tenyerével eltakarja a fénylő kijelzőt — Egy bűnöző Hercegnő megbukott. Na és?

— Bűnöző, Első Harcos? — zsebébe csúsztatja a készüléket — Vitmiss rabszolgákat szöktetett meg a Föderáció határain túlra.

— Nem úgy tűnik, mintha neheztelne rá, Ezredes. — tekintetét körbefordítja a sötét lépcsőházban — Talán megkedvelte?

A kérdés hosszasan vergődik a falak közt, a visszhang szinte percekig tart, maga után üres zúgást hagyva. Zagir szoborként áll tovább, mellkasából a lüktetés egy fél ütemmel gyorsul csupán. Sóhajt.

— Meséltem már önnek, hogy lettem a Császár kegyeltje?

— Nem mesélte, Ezredes. — rövidet köhint — Mást sem nagyon.

— Egy terrorista sejt után nyomoztam, kalóz merénylők fészkét kerestem. — mélyre szalad a sóhaj — Megtaláltam.

Egy gúnyos gondolat fut át az emberen, halk nyeléssel fojtja magába. Némán figyel tovább, az elmerengő ezredesre.

— Egy nagyobb akcióra készültek, egy várost akartak megtámadni a peremvidéken. A közelében rendezkedtek be, egy elhagyott raktárban. — ujjai görcsösen rándulnak egyet — Bejutottam, egészen a készleteikig. Robbanószereket őriztek. Rajtakaptak. Tüzeltem, élesítettem, majd futottam. — a fekete kesztyű hangosan serceg a szorításban — Hatszázan égtek el a robbanásban.

Egy perc is eltelik, amíg Chris a megdermedt tisztre bámul a sötétségben. Zagir nem hasonlít egy emberre, mégis felismeri az apró rezdüléseket. A sajátjait látja viszont, amik álmatlan éjszakáin kísértik.

— Kalózok. — üresen sóhajt — Én ezzel nyugtatom magam, Ezredes.

— Csak a sajtóban, Első Harcos. — nyakában hangosan roppannak az izmok — A valóságban apák, anyák és gyerekek. — felnéz — Családok.

Újabb perc telik csendben, de az ember már nem pillant a tisztre, az árnyas padlóra mered, saját emlékeiben elmerülve. A Morbir Nomos felszínén jár, a golyózápor közepén száguld a kalózok közt. Nem nézte kit üt meg, azt sem, hogy a Bátor Tízek kiket lőnek halomra körülötte. Szörnyeket látott csupán, majd reszkető húshalmokat térdelni előtte.

— Hős lettem a Föderáció szemében, ünnepelt nyomozó, a Dansták példaképe. — a fekete kesztyűs kéz végigsimítja pisztolyát — De én már csak véget akartam vetni az egésznek. Aznap érkezett az Olanee hercegnő is, eligazítani. — megszorítja — Végül ide kerültem.

— Meggyőzte, hogy harcoljon tovább, Ezredes?

— Nem. — elereszti fegyverét — Meggyőzött, hogy ne tegyem.

Amint a visszhang elül, a léptek veszik át a helyét. Zagir elindul lefelé, de katonás mozgása már nem ugyanaz, egy-egy koppanása hangosabb a többinél. Chris is fordul, utána megy. A lámpák alszanak felettük, a kevés beszűrődő fény is lassan elhal talpaik alatt. Négyet fordulnak, de a lépcsők mintha a végtelenbe tartanának, nem fogynak el előttük, végük elveszik a teljes feketeségben. Egy félszinten állnak meg, az ember fejében szöget üt egy kérdés. Kimondja.

— Hogy hívták az Olanee hercegnőt, aki idehozta?

— Enerin Nie Varbener. — egy panel villan tenyere alatt, mellette az ajtó csikorogva emelkedik — És nem volt bűnöző.

Fényár vakítja a barna szemeket. A beömlő világosságban csak egy távolodó fekete sziluettet lát, hunyorogva indul utána. Lassan tisztul a kép, ajtók, panelek és padok sorakoznak két oldalt. Lábait egyre gyorsabban szedi, végül felzárkózik a tiszt mellé, halkan szólítja újra.

— Ezt odafent is elmondhatta volna. — szemöldöke összeszorul — Miért kellett ez a kis tiszteletkör?

— A szinteken karbantartás folyik. — a hang alig jut át a sisak üvegén — A fülelők most nem működnek. — egy újabb panelt érint — Talán mégsem szeret sétálni, Első Harcos? Vagy a sötét ellen volt kifogása?

— Ha már így kérdezi. — megigazítja egyenruháját — Félek tőle.

— Akkor javaslom a lifteket kifelé menet. — kezével a folyosó közepére mutat — Gyorsak és fényesek.

Zagir belép a felnyíló ajtón, de Chris nem mozdul el helyéről, némán mered a fekete sisak tarkójára. Hosszúra nyúlik a pillanat, a nyomasztó csendet végül a tiszt töri meg.

— Van még kérdése?

— Csak egy. — megköszörüli torkát — Félnem kell magától, Ezredes?

— Csak amennyire nekem magától, Első Harcos.

— Akkor mi jól ki fogunk jönni, Morhon. — elmosolyodik — Őszintén reméltem, hogy így lesz. Dicső reggelt! — kimérten indul tovább.

Egészen a felvonókig sétál, mire testében a lüktető pulzálás tarkójába kúszik vissza. Csend veszi körbe és az is tölti meg, mosolya mégis egyre szélesebb. Az ajtó nyílik, belép a szerkezetbe. Amint csattan a fém, már kommunikátorát ragadja, rövidet sóhajt, azután beszélni kezd.

— Mona, itt Chris! — vállát a falnak dönti — Beszéltem Zagir Ezredessel. — megvakarja tarkóját — Kedvelem őt.