Harmadik nap a kövek közt

Chris szeme nyílik. Még sötét az ég, de a csillagok már fakulnak felette. Teste fáradt, szíve is erőtlenül dobog, mintha semmit nem aludt volna. Fejét oldalra fordítva a Mesterére pillant. Tokan kezében ismerős tárgyat szorít tanítványára meredve. Chris oldalához kap, de a kommunikátora nincs a helyén. Riadtan ül fel a lelapult fűben.

— A Romassa beszélt ebből, Harcoska.

— Alena? Mit mondott, Mester?

— Az nem számít. Az számít, amit én mondtam.

— Mit mondott?

A szerkezet kifordul a sárga ujjak közül. A fém halkan puffan a földön. Tokan hátat fordít, arcát az égen úszó kőtörmelék felé fordítja.

— Nem lehetsz az, akinek akarnak, amíg a kék kövek elvakítanak.

Chris nem tápászkodik, valósággal felpattan. Izmai ropognak, öklei görcsösen feszülnek.

— Mit mondott Alena?!

— Az már nem fontos, Harcoska. — suttogja — Már nem fontos.

Kimarad egy dobbanás az ember mellkasában. Szoruló torkában szinte süvít a levegő.

— Miért csinálta ezt?!

A Mester ridegen fordul vissza. A fekete szemek kikerekednek, szája vérfagyasztóan kanyarodik felfelé.

— Megkezdődött az aratás…

Valami pattan. Halk, rövid szakadás, görcsös rándulás követi. A szikra szétfut, az Első Harcos minden porcikáját átjárja. Kirobban. A levegő sercegve hullámzik, a fekete szemekben a fehér lángok közt két borostyán sárga fény tükröződik. Az izzó tekintet fordul, a távoli város felé néz. Mozdul. Elrúgja magát a füves szirtről, a mélybe zuhan. A lángoló aura, lobog kezei körül.

Közeledik a földhöz. Karjait előre nyújtva érkezik térdeire. A talaj megremeg. Meghasad a becsapódó tömeg alatt. A lábak feltépik a puha füvet, miközben a levegőbe emelkednek. Már rohan. Teljes erejével vágtat a város felé. Monát látja, semmi más nem létezik. Gyorsul. Lépései alatt érzi robbanni a földet.

Mestere suhanó árnyát látja maga mellett. Megelőzi. Visszafordul. Izzó öklei hasába és mellkasába fúródnak. Az Alkony Csapás ereje lesújt. Látása elhomályosul. Lába előre lendül, még törzse hátra vágódik. A földnek újra és újra nekicsapódva pörög. Még lendületből elrúgja magát. Száguld tovább, fogai ropognak a szorításban.

Gerincén ismét a bénító csapást érzi. Az út már közel. Teste megrogy, felszántja a sarat és a füvet. Hármat pördül, de újra futni kezd. Lába alatt reccsen a fehér kő. Nincsenek épületek, sem falak, csak elmosott foszlányok az éjszakában. A felpattanó útdarabok hangja mély morajlásként marad le mögötte. A kórház előbukkan az emelkedő után, de a szél is mozdul a fiú mellett. Elhajol. A Mester izzó ökleivel száll egy villanásig, majd ismét eltűnik.

Nincs idő az ajtóval bajlódni, a lift is lassú. Chris elrúgja magát a fehér útról. Száll a nyolcadik emelet felé. Közeledik az apró ablak. A berobbanó szilánkok felszórják a kopott padlót. A kőnek csapódva pattan kettőt. Talpa már a folyosó földjén tapos. Az egész emelet remeg lépései erejétől.

A pultnál Monát pillantja a megszürkült fénybe fagyva, de a hideg tekintetű Boszorkány már mögötte áll pár lépésnyire. Kiáltani akar a lány felé. Nem tud. Lábai hátra csúsznak. Nem maguktól, a Mester gáncsol. Aljas kísérlet, hogy megállítsa, de működik. A fiú arca magatehetetlenül lendül előre. Kezein a bőr felszakad, miközben a kemény padlóba fúródnak. Lendülete fogy. Dübörgő robajjal pattog a pult elé, mint egy lapos kavics ugrálva a tó vizén.

— Chris, mi a fene történt?! — kiált a Boszorkány, utoljára.

A test mozdul. Monát megkerülve a nő torkának feszíti bal tenyerét. A lendülettől sodródó Hercegnő nekivágódik a falnak. Megreped a kő a vértjének ütésétől. Lehullik a fehér borítás. Torka szorul. Az izzó marok ropogtatja. A lángoló aurájú szörnyeteg. Az Első Harcos.

— Alena... Alena... — hörög artikulálatlanul — Meg akar ölni!

Mona dermedten áll mellette. Nem sikolt fel. A kék szemek némán fordulnak a levegőért küszködőre. A fuldokló Hercegnő minden erejével üti a szorító kart, mégsem szabadulhat a marokból. Egyre jobban belemélyednek bőrébe az ujjak. Már hangot sem ad ki.

Chris jobbja ökölbe szorul, lassan hajtja maga mögé. Izmai, mint a Lélekemelő anyaga. Fogai szorulnak a gyilkos vicsorgásban. A fehéredő arcra mered. A szürkülő zöld szemekre. Az elhaló szív hangja mellett fülébe egy másik szökik. Gyorsul, mégsem tűnik ijedtnek. Mellette lüktet, alig egy lépésre. Monáé. Alena krákogva kapkod a levegőért, miután a szoros marok elengedi. Lábai előre csúsznak. Már a földön ül, hátát a falnak döntve.

— Nem megy... — térdére zuhan a nő előtt — Nem tudom megtenni!

A ziháló Hercegnő képe lassan mosódik el előtte a hullámzásban. Alena mozdul, előre billenve az összeroskadt fiú vállait szorítja. Óvatosan rázogatni kezdi, mintha csak most érkezett volna, mit sem tudva a történtekről.

— Honnan vetted ezt az ostobaságot?

A válasz mögülük érkezik. A Mester, sárga arcát a földre fordítva sunnyog elő, mint egy komisz gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

— Én voltam. — halk csoszogása egyre közelebb ér — Hazudtam.

Chris nem mozdul, remegve néz tovább a zöld szemekbe.

— Hogy tehette ezt? — suttogja — Én majdnem… Majdnem…

— De mégsem, Harcoska. — megtorpan —Te is hazudtál nekem. Azt mondtad, nem futsz el. — cuppog halkan — Kvittek vagyunk.

Alena hidegen fordul egykori mestere felé. Arcán átfut egy rándulás, szemöldöke felszalad, ajkai mégis finom ívben mosolyra kanyarodnak. Felállva kezét magasba emeli, tekintetét a lassan eszmélő Monára, majd felpillantó mentoráltjára fordítja.

— Ha már itt tartunk Chris... — öklével hatalmasat csap a térdelő ember fejére — Mi is kvittek vagyunk! — nyugodt léptekkel, csendesen indul a lift felé.

A fiú vinnyogva forgolódik a földön, fejét markolva visít, mint egy gyerek. Mona már a vérző kezeket nézi. Az életmentő felébred, a vergődő pácienst egy kórterem felé kezdi húzni.

A nyolcadik emelet csendjét a rombolás után, fájdalmas sikolyok szaggatják fel, a földön vonyító Chrissé, akinek karja haragos combok közé szorult. Keze ölbe fogva, a lány a húsba fúródott kőszilánkokat szedi. Csendesen dolgozik. Némán tűri a kétségbeesett visítást, amit az Első Harcos tiltakozásként produkál.

— Mona, ne már! Hagyd abba! Majd lemosom, vagy valami...

A Tündér nem vitatkozik, szótlanul folytatja a műveletet. Egyenruhája már átázott a vértől. A kitisztított sebeket egy szúrós szagú szerrel ecseteli. Újabb kislányos sikítás rázza a falakat a csípős érzéstől. Nem varrja, csak szövetbe tekeri és leragasztja.

— Ez kész. Másik kéz. — hűvös szavai után a combok szorítása enyhül.

Chris szó nélkül engedelmeskedik, de ismét veszett visításba kezd, amint az őrangyala újra munkához lát. A nyitott ajtó előtt elhaladó orvosok és ápolók csak a fejüket rázzák, de egy szót sem szólnak, még a romba döntött folyosó is megjegyzés nélkül marad.

A művelet elkészül, a beteg ismét összefoltozva. Kezei körül két pólya virít, ujjait behajlítani sem igazán tudja bennük. A csendes menetet a doktornő vezeti, mögötte kullog az egyre jobban roskadozó ember. Nem nagyon tudja, mit kellene mondania. Hibázott? Majd jobban figyel? Ezerszer mantrázott üres szavak. Mikor kimondja, komolyan gondolja, de később máshogy alakul. Ezt már ő is tudja. A búvóhelyükhöz érve Mona megáll az ajtóban, rideg mozdulattal inti be páciensét.

— Egy megbeszélésre kell mennem. Pihenj!

— Mona... — ránéz, de elkapja tekintetét — Sajnálom!

Az ajtó záródik, csak a csattanás visszhangja marad a szobában. A távolodó lépések koppanásai épp olyan hidegek, mint a lány utolsó pillantásai. Chris a panelhez kap, de a fény nem villan, csak a tiltó sípolás felel az érintésre. Bekötött kezeire tekint a félhomályban. Szükségtelen megbénítása apránként ébreszti szorult helyzetére. A Tündér bezárta. Megint. Nem az ágyhoz indul, az ablak alatti falhoz kuporodik. Felhúzza lábait, állát térdére hajtja.„Mona haragszik. Talán már gyűlöl is. Érthető volna... Egy elbaltázott akció, sebvarrás, aztán kezdődik újra...”Egyre jobban szorítja lábait. Arcán hideg cseppek gördülnek végig. Érzi markát a Hercegnő nyakán ropogni. Látja az elszürkülő szemek tükrében sajátjai borostyán izzását. Ébredő lelkiismeretét hangos kopogás követi. Az ajtó felé tart. Nyílik.

A küszöbön Alena lép át, rideg pillantása az ágyról a szobán át a fal tövében kuporgó fiúra fordul. Egy lélegzetig áll csak meg, majd az egyik széket ragadva Chris elé teszi megfordítva. Szó nélkül lép az üvegekhez, egy kehely vizet tölt magának, azután karjával megtámaszkodva a támlán leül elé. Egymásra néznek. Korty-kortyot követ, de a nő nem beszél, csak a fiú arcát nézi. A cseppek megállíthatatlanul gördülnek egymás után. Az összeszorult torokból a levegő sem igazán mozdul, hang még annyira sem halad át rajta.

— Ez a módszere. — Alena elfordítja tekintetét — Előbb téged tör össze, azután mindent, ami fontos neked. Ez a módszere.

Nincs harag a nő arcán, de a közömbös beszéd mégis tovább préseli az ember mellkasát. Szája nyílik, de csak harmadjára tudja a kevés levegőt hanggá formálni.

— Sajnálom…

— Sok kellemetlenséget okoztál. — kimérten áll fel, üres kelyhét újra tölti — Az utak, az ablak, a folyosó... — egy nagy korty gurul le — Megint sokba kerültél a Föderációnak, Első Harcos.

— Sa… Sajnálom…

— A következő ciklus honoráriumodból levonatom a kárt. — elhalkul — Atyám nem fog miattad elszegényedni, ebben biztos lehetsz.

A fiú felnéz. Egy gúnyos, mégis meleg mosoly fogadja a kehely mögött. Homlokát térdére hajtja, szemeit összeszorítva próbál erőt gyűjteni.

— Miért nem vagy mérges? Én majdnem… — zihálása elfojtja hangját.

— Mérges vagyok. — egy újabb korty csúszik le — Nagyon.

— Akkor miért nem kiabálsz? Miért nem ütsz meg?

— Látod, ezért vagyok mérges. — lecsapja a poharat — Legalább már tudjuk, mit gondolsz rólam valójában. A gyilkos tündérölő boszorkány.

Ismét felnéz, de már nem látja tisztán mentorát a hullámzásban. Szólni sem tud, csak a fejét rázza, mint egy megszeppent kisgyerek.

— Mi a terved, Chris? — ismét leül a székre — Hagyod, hogy Tokan elérje, amit akar és teljesen kifordítson magadból?

— Nem… Nem tudom. — felnéz — Már azt sem tudom, mi vagyok.

— A folyosón még elég Chrisszerűnek tűntél. — szemöldöke aprót rándul — Legalább is miután elengedtél.

— Sajnálom… — újra lehajtja fejét — Gyorsan történt. Nem gondoltam át… Csak futottam… Megint.

A szék nyikkan, a Hercegnő az ajtó felé indul, egy lépésre áll meg a küszöb előtt, de már nem néznek egymásra, csak a halk szavak futnak el a félhomályos szobában.

— Most van időd átgondolni. — a hideg hang lassan melegszik — Ha Mona visszajön, ajánlom, hogy a legbűnbánóbb ábrázatodat vedd elő.

— Ez volt az. — nem néz fel újra — De neked szólt. Mégis csak én…

— Nekem elég, ha emlékszel rá. — újra kihűl — Nem akarlak bántani.

A kopogás áthalad a küszöbön, az ajtó csattanása betölti a szobát. Chris nem mozdul az ablak alól, fejét térdén pihentetve mélyíti lélegzeteit. A szikra nem mozdul, tarkója alatt megbújva lapít benne.„Kések, fűszálak... Előbb kis híján megöli a tanítványt, majd utána vele öleti meg az elődjét... Mire volt ez jó?! Mit nyertem vele?”

Kezein ropog a kötés, ujjai lassanként hajlanak ökölbe. Fejét egyre forróbbnak érzi, görnyedt hátán sercegve feszül a megtépett egyenruha. Minél többet gondol Tokanra, annál hangosabban csikorognak fogai. A szikra lassan mozdul, de nem cikázik, csak szétterül hátán, majd teljes testét átjárja.

— Nem volt értelme... — hörög térdei mögött — Ezzel csak ártott…

Hátra csapja fejét, nagyot koppan a falon. Elkerekednek szemei. A félhomály helyett nappali fényár festi a szobát. A lámpára néz, de csak a halvány jelzőfény pislákol. Feláll, az ablak felé fordul. Hátralép. Fehér lángokat lát a fekete tükör képében. Szemei borostyánszínben izzanak. Bepólyázott kezeire pillant. A kötés helyenként kihasadt a szorításban. Nincs fájdalom, pedig a szilánkok csontig mentek. Újra az izzó szemek tükörképébe néz. Légzése lassul, haragját fújtatásonként engedi el. Halványodik a fény, a lángok csillapodnak. A kihunyó erőben saját mosolyát látja utoljára, mielőtt elsötétül. Megrázkódik.

Visszaereszkedik a földre, hátát ismét nekidönti a falnak. Mélyet sóhajt, majd ráborul térdeire. Lehunyja szemét. Szédülés környékezi, üres gyomra hangosan morog alatta. Szája már száraz, de mégsem mozdul a víz felé.„A szörnyeteg… Megmondta… Megmondta előre…”Elnehezülnek karjai, lábán lecsúsztatva a földre engedi őket. Utolsó tiszta gondolatai lassan borulnak ködös magyarázkodásba a lány előtt. Mellkasa megremeg, légzése elhalkul fülében. Csend borul rá. Teljes.

„A fehér páncélos… Lovagok őrködnek… Átadja a szikrát… Örök Fény a sötétség ellen… Bűnös jószándék… A hajó már vár… Fuss, tolvaj!”

Az ajtó csattan, a kedves illat megtölti a teret az ébredező fiú körül. A homályos fényesség lassan tisztul, a jéghideg kék pillantások egyenesen rá merednek. Három szuszogás, azokat rideg hang követi.

— Átkötöm a kezed.

A lány csendben leül az ágy szélére. Az ember tápászkodik, de szeme megakad. A mindig pedáns doktornő ruháján még mindig ott van a száradt vére.„Nem volt ideje átöltözni, pedig nagyon figyel erre...”

— Mona... Én tényleg sajnálom. A Mester nagyon meggyőző volt.

Csak a kötszer csomagolásának recsegése felel a közelítő embernek. Mona rá sem néz, mozdulatai görcsösek, ruháján apró hullámokban fodrozódik az anyag. Egy ollót vesz jobbjába, baljával megragadja betege csuklóját. Gépként vágja végig a pólyát. A szuszogás elakad.

Már egy karcolás sincs a bőrön, sem seb, sem heg nem látszik rajta. Újra előre nyúl, a másikat is kiszabadítja. Csak a géz árulkodik, hogy éjjel még sérült volt az, akire rátekerték. Felnéz. Remegnek a kék szemek.

— A hajtóműtérben ki győzött meg?

— Az más volt, ott a katonák...

— A merényleteknél ki küldött oda? — hangja egyre karcosabb.

— De Alena és én is...

— Elég! — a sikoly megrázza az üveget.

A visszhang lassan elenyészik. A fiú lesüti szemét, fejét is mélyen lehajtja. Együtt reszket a lánnyal, de már nem tud szólni. Némán vár, amíg Mona kifújja magát. Nem tart sokáig.

— Mikor lesz ennek vége? Amikor odaveszel? Vagy bezárnak?! — újra eljegesedik — Én pedig retteghetek, hogy mikor ölsz meg valakit?!

— Nem féltél… — elharapja szavát — Sajnálom… Én… Én csak… — összehúzza magát — Te vigyázol rám, én pedig rád… A két kicsi Beraddo, ahogy Morbor akarta…

— Többé már nem, Chris!

A fehér falak közt egy lány beszél, ítéletét mondja a fiú felett. A pusztító ürességben elhamvad Morbor végakarata, eltűnnek a ködös ideológiák, a miértek és az ígéretek. Zúgás marad csupán. Az ajtó nyílik, Mona távozik. Az ember még marad egy keveset.

A Harcos a fehér úton jár. Lába alatt ropognak a megtört kövek. Átvág a zsibongó tömegen, elhalad az utca népe közt, a lila lények boltja előtt, majd a fehér fal mellett is. Egyenesen a hegyek felé tart. Átkel a szellős mezőn. A szikla lábához ér, a kráterhez, amit ő maga okozott. Elindul a hegyi ösvényen. Lábnyomaikat követi. A letaposott növényeket. Elhalad a táska mellett. A barlang szájánál áll meg egy percre. Végignéz magán, még egyszer, utoljára. Kommunikátorát a fűben hagyja, ahol hajnalban Tokan elejtette.

— Nem félek. — suttogja — Már a semmitől se. — belép a sötétbe.

„Az Árnyékkövek elnyelik az erőt… Egy teljes nap a barlangban. A harmadik. Nincsenek Védencek, sem ideológiák. Nagy mesék a Legenda útjáról, vagy céltalan halálok. Egy élet, egy halál, az Árnyékkövek a Harcos ellen.”

A test megáll a parányi Fénykő felett. Kezébe veszi, úgy áll a helyére. Nem ül le, mereven tartja magát. Markában elveszik a kis kavics ragyogása. Teljes sötétségbe borul az üreg mélye.

„Az első óra nehéz. A csapongó energiák észrevétlenül emésztődnek el a fekete kövek közt. A parányi Fénykő szilánk három teljes napja ragyog. Nem kebelezte be a semmi.”

A légzés lassul, a szív hangját elnyomja a zúgás. A mozdulatlan test elveszve áll a pusztító feketeségben.

„A harmadik óra már könnyebb. A hús megnyugszik. A lélek sem izgathatja fel. A bőr kitart. Még sok erő van tartalékban.”

A fojtogató pára megül a tüdőben. Csendes hörgés zúg fel minden apró lélegzetben, de a test nem hátrál, rendíthetetlenül áll a helyén.

„Az ötödik óra átmeneti csupán. A barlang zúgása zavarja a fület. Az áramlás folyamatos. Nincs még megoldás. A kommunikátor a barlang előtt zajong.”

— Chris, itt Alena! Hova tűntél?

„A kilencedik óra nem javított a helyzeten. Az áramlás állandó. A zajok nem zavaróak. A test még küzd, de a szikra nem mozdul, pedig nem lett kevesebb. Nem értem…”

— Chris, válaszolj már!

„A tizenegyedik óra apró eredménye. A hús és a bőr ernyedése csökkenti az áramlást. A szikra továbbra sem mozdul, de mégis érzem a változást. A kommunikátor nem csendesedik. Valaki felvehetné.”

—Chris, ha megtalállak, azt megemlegeted!

„A tizenötödik óra kritikus válaszút. Az erő háromnegyedét felfalta az Árnyékkő. A szívverés lassítása és a szabályozott légzés nem elég. Az áramlás csökkent, de nem állt meg, pedig a szikra elbújt a gerinc mélyére. Az ásványok valami mást esznek.”

— Első Harcos, itt a Föderációs Védelmi Erők Parancsnoksága. Ha segítségre szorul, kérem jelezze!

„A tizenhetedik óra javulást mutat. A véráram útjának szűkítése jelentősen csökkentette a szivárgást.”

— Első Harcos, itt Zagir Ezredes! Interferenciát tapasztalunk, nem tudjuk bemérni!

„A huszadik óra elhozta az áttörést. A kevés erő, ami maradt, nem fogy tovább. Az Árnyékkövek meghátrálnak. A szikra lapul, de tisztán érzem, hogy valami rendeződik.”

— Chris, ez már nem játék! Mindenki téged keres!

„A huszonkettedik óra ismét áttörés. Az erő nő. A test győzelmet aratott a fekete kő felett. Koncentrált energia… Már megértettem.”

— Chris, Mona vagyok. Én is sajnálom… Nem úgy gondoltam, csak megijedtem… Kérlek, beszéljük meg…

„Kitörés!”

A barlangból fény árad. A kövek reccsenő szilánkjai szállnak minden felé. Egy gigászi dörrenés nyitja fel a földet, a magába roskadó üreg egy roppanással omlik össze, betemetve az ásványokat.

Az úton katonák rohannak, élükön a Föderációs Vezető Megbízott lohol. Műszerekkel kutatnak szerte a városban. Már nem kell. A távolban egy megtépázott test közelít. Ruhája foszlik. Nincs rangjelzése. A levegő hullámzik körülötte. A pulzálás meghajlítja a teret. Egy emléket tart kezében. Az egységek felé halad. A katonák az út szélére húzódnak, helyet adva a jelenésnek. A Hercegnő áll csak középen, szemében az eredmény tükröződik.

— Ho... Hol a fenében voltál?!

—A kovácsműhelyben. — felemeli az Árnyékkövet — Dolgoztam egy kicsit a jelképeteken.