A kilencvenharmadik napon

A lakosztály ajtaja hangosan csattan az ember mögött. Szája lüktet, bal szemét már nem tudja kinyitni. Nyelvét a forró fémes íz egészen belepi. Jobb karvértjét a szekrénykére teszi, betámolyog a fürdőszobába. Nem engedi meg a medencét, csak a kis kehelyből öblíti le arcát. A falburkolat illesztései elmosódnak előtte. Szédeleg, jobbjával megkapaszkodik a vizes peremen. Előbb fekete zsákruháját, majd vöröslő bal szemhéját nézi a tükörképben. Elmosolyodik, vérző ajkába belehasít a fájdalom.

—Ez is jól feldagadt. — megérinti — Kár, hogy nincs jegem.

A nagyszobába billeg, az asztalhoz lép, a papírtasak fölé. Kinyitja, beleszagol, de gyomra felkavarodik a bűztől. A csomag száját begyűrve a ledobóhoz viszi. Elengedi, az aláhullik a sötét mélybe.

Az ablak felé fordul, de már a csillagok ragyognak az éj sötétjében. A kanapéhoz megy, elterül rajta. A fehér szöveten cseppek csobbannak. Vörösek.„A takarítók nem fognak örülni…”Nem törli le, csak hátára billen. Nyújtózni próbál, de oldalát meghúzza a görcs. Összerándul, mégis felnevet. Lehunyja ép szemét, elmélyíti szuszogását. Már majdnem elmosódik előtte a valóság, amikor az ajtó sípolni kezd.

— Jövök! — kiáltja rekedten — Jövök… — suttogja sajgó ajkát érintve — Csak egy estére jövök és máris zaklatnak… — morog a panel előtt.

Az átjáró nyílik, egy hideg zöld szempár mered rá mögüle. A Hercegnő végignéz a fiún, sóhaja beszédesebb a kiáltásnál.

— Dicső estét a Föderációban, Alena… — hátra hőköl, a nő félretolja.

— Most mi a kifogásod? — a poharak felé indul — Ma mivel vágod ki magad az eltűnésedért?

— Nem is tűntem el. — bezár, majd a szobába billeg — Megvoltam.

Egy kehely csörren, Alena egyből tölt magának. Nem fordul el az üvegektől, halkan, de erőteljesen kezdi mondandóját.

— Most tíz nap. Előtte tizenhárom. Azelőtt hét. — egy kis kortynyi szünetet tart, sóhaj követi — Mit gondolsz, nincs más dolgom?

— Nem hívtál. — oldalán a kommunikátorra pillant — Mindig nálam van, hogy utolérhess. — ledől a kanapéra — Te nem hívtál.

A víz loccsan a fiú arcán, az üveg újra csörög a tálcán. A Hercegnő tölt, mély levegőt vesz, de nem engedi el azonnal. Fordul, remegő szemöldöke alatt pillantásai égetik a meglocsolt Harcost.

— Hívtalak. Százszor. A védelmi erők is! Már a Császári Rezidencia is!

— Nem hallottam. — leakasztja oldaláról a szerkezetet — Tényleg nem. — megforgatja, de semmi jelzés nincs rajta — Elromlott volna?

— Te romlottál el! — a hideg kiáltás lassan halkul — Viseled ezt a nehéz vackot, de észre sem veszed, hogy mit művel körülötted.

— Nehéz, Alena? — zsákruhája alatt megérinti a vértet — Ez nem nehéz. Árnyékacél, könnyű fém. Kaedru… — ismét arcán csapja a víz.

Megtörli magát, majd a nő felé néz. Újra háttal áll, de kezében a pohár szélén remegnek a cseppek. Halkan szuszog, az ezüstös páncél alól kiszűrődik a gyorsuló lüktetés hangja. Egy percig vár, mielőtt újra tölt.

— Most mit csináltál tíz napig, Chris?

— Verekedtem. — lassan felül, hátradől a támlán — Sokat… Eleget.

— Kivel? Miért?

— Hát… — keze tarkójához emelkedik, beletúr hajába — A Mester a nyugati városrészbe vitt, azokra a furcsa helyekre. — a sercegés hangosodik ujjai alatt — Voltak a Beraddok, meg azok a késes zöld arcúak, aztán a béka-hörcsög fejű lények, a… A Se… Ser… Seramuniak!

Alena magához emeli a poharat, de nem kortyol, egyben dönti le az egészet. Még fel sem szusszan, már tölti a következőt. Az is lemegy. A harmadik pohárral fordul a fiú felé. Végig néz rajta. Közelebb lép.

— Te vagy az Első Harcos. — halkan beszél, mégis valami mélyen riasztó zúg benne — Nem járkálhatsz ilyen bűnös helyekre. Te nem.

— Akkor nem voltam semmi. — csuklyáját a fejére húzza, kendőmaszkjával eltakarja arcát — Látod? Csak egy a többi közül.

— Tudod egyáltalán, kik, vagy mik voltak azok, Chris? — mellé lép, fejéről lerántja az álcázást — Söpredék. Bűnözők. Rossz alakok.

— Tokan szerint, csak alakok. — elmosolyodik — Nem jobbak és nem rosszabbak, mint mások, csak mások. Verekedtünk. Túléltem.

A Hercegnő egy lépést hátrál, majd jobb térdét a földre ereszti. Bal kezével a fiú feldagadt szemhéját, azután az ajkát érinti. Ujjhegyét szeme elé emeli, a vörös cseppet egy lélegzetig tartja.

— Hogy tudtak így helyben hagyni? Hát nem tanultál semmit?

— De! — felpattan helyéről — Rengeteget! Most azt tanultam meg, hogyan ne használjam! — mosolya kiszélesedik — Megmutathatom!

Egy halk sóhaj után Alena is feláll. Kiissza poharát, majd a szekrényre teszi. Chris már vigyorogva várja a szoba közepén, hátra fogott kezekkel feszeng, kis terpeszben állva. Lassan biggyed le szája, mentora nem mozdul el az üvegektől, csak szuszog, de rá sem néz.

— Még mindig az jár a fejedben, Chris? — az ablak felé fordul — Azt hiszed, hogy Tokan hagyni fog téged tiszta kézzel élni?

— Segít nekem. — lehajtja fejét — Amit tanít, az nem gyilkolásra való.

— Még mindig olyan naiv vagy, mint az elején. — hajában végigfut egy hullám — Tokan gyilkosokat nevel, nem hősöket, Chris.

— Nem is akarok hős lenni. — mélyre szalad a lélegzet — Csak nem akarom, hogy bárkinek ártsak… Bármivel.

Némán állnak tovább percekig, mozdulatlanul. A fiúban lassan kavarodnak fel a tanultak, a technikák, az apró sikerek és az intelmek. Nem egy kegyetlen lényt lát a sárga bőrben. Valami mást. Többet.

— Atyám vár téged, Chris. — ismét kelyhéért nyúl — Fogy a türelme.

— Most azonnal? — felnéz, ujjaival sérüléseit érinti — Máris?

— Napok óta kerestet. — karcosodik a hang — De nem válaszoltál.

— Én tényleg nem hallottam. — megkongatja vértjét — Sajnálom!

A pohár kiürül, talpa csattan a tálcán. Alena elindul, a fiút megkerülve az ajtó felé tart, ütemtelen léptekkel. Chris utána kap karjának. Nem rántja meg, éppen csak húz rajta egy keveset. Egymásra néznek.

— Rájöttem, mit rontasz el. — suttogja — A Surranásnál. Lépéshibák. — lassan letérdel a nő elé, bokáját átfogva emeli lábát — Így nem jó.

Tenyerében a csizmán át is érzi az apró rezzenést. Nem ereszti, kissé oldalra fordítva teszi újra a padlóra.

— Így jó. — bal kezével a sarkát megcsípve lefelé nyomja — Itt emelkedhet, elől támaszt. — rövidet szusszan — A tesztcsarnokban a kavicsok mozogtak az irányváltásnál. Azt nem szabad. Így már jó lesz.

Felnéz. A zöld szemek kiüresedve merednek rá, még a lélegzetek sem emelik a Hercegnő mellkasát. Ujjain az utolsó percek remegnek csak aprókat, de keze nem szorul ökölbe, lóg mellette. Chris elengedi. Feláll, majd visszaindul a kanapéhoz. Helyet foglal, onnan néz rá, de Alena nem mozdul, úgy mered lefelé, mintha még mindig ott lenne.

— Miért? — suttogja — Miért mutattad ezt meg nekem?

— Hogy tudd. — zsákruháját kezdi lefejteni magáról — Te is sok mindent mutatsz nekem, hogy tudjam. — elmosolyodik — Sokat.

— Értem. — lassan emeli tekintetét, újra ránéz a fiú arcára — Megvan még a krém, amit a Lélekemelő után itt hagytam neked?

— Persze. A fürdőszobában tartom, de mostanában nem kellett.

Hangos koppanások indulnak a szobában. Alena járása ismét fegyelmezett, üteme is a megszokott. Eltűnik a fürdőben, de pár szusszanás után már visszafelé tart. Szó nélkül térdel a fiú elé. A tégely pukkan, ujját megmártva előbb Chris bal szemhéját, majd alsó ajkát, végül sebes bütykeit keni be vele. Újra egymásra néznek.

— Nem most. — tekintete kihűl, de mosolya mégis meleg — Holnap reggel az első dolgod legyen. Nem a halas bolt. Nem a piac. Nem a bazársor és nem is Tokan. A Császár. Ott kezdesz és vársz, amíg fogad.

— Rég nem beszéltem apáddal. — összébb húzza magát — Utoljára a merénylet után jártam ott. Akkor sem találkoztunk. Miért vár ennyire?

— Azt nem tudom. — a tégelyt bezárja, majd a kezébe adja — Talán csak mesét akar. Az is lehet, hogy másról van szó. — tekintetét egy szusszanásig fordítja az ablak felé — Mindenki feszült. Ő is.

— Szép kilátások. — vigyort erőltet arcára — Ha apád is mérges, még az is lehet, hogy ki fogok kapni… Egy kicsit.

Ismét összenéznek. Alena feláll, elindul, de megáll az előszobában.

— Mit fogsz mondani Atyámnak? — nem fordul meg — Ha a döntésedről kérdez, mi lesz a válaszod?

— Sajnálom, Alena… — suttogja — Te már tudod, mit fogok mondani.

Az ajtó emelkedik, két koppanás múlva hangosan csattan a nő mögött. Chris az elsötétülő előszobára néz. Hosszú lélegzeteken bámulja a fém bejáratot. Nem pislog, elveszik tekintete az ürességben.

— Sajnálom… — üresen sóhajt — Haza akarok menni.

Még percekig dúl benne a nyomasztó érzés, arcán a ragadós krémet tapogatja. A fájdalom már múlóban, csak a hűs hatás erősödik sebein. Már nem jut el az ágyáig, elnyúlik kanapéján, a tégelyt a párnán szeme elé teszi. Sokáig nézegeti, végül már csak egy elmosódott foltként látja, mielőtt elmerül álmában.

„A fehér páncélos… Vitmiss szörnyetegek… A koncentrált energia harcosai… A kígyó szemek ragyognak… Segítened kell… Hamis öröm… Bűnös szövetség… Az Örök Fény az életért… Milliók égnek el… Térdel a söpredék… Megnyertük a háborút… A Föderáció hőse könnyezik…”

Egy tompa ütés kelti álmából az embert. A földön hever, a kanapéja mellett. A kis tégelyt pillantja, még a párnán pihen felette. Érzi a verejték hideg gyöngyeit bőrén. Arcán a forró cseppek gördülnek. Rekeszizma reszket a páncél alatt. Zokog, pedig éppen csak felébredt. Üres, valami mégis kínozza belülről. Feltápászkodik, megtörli szemét.

Az ablak sarkán már vöröslő fényt lát. A fürdőbe indul, vértjeit bontja magáról. A medence csobog, a fiú a fém tükrébe néz. Szemén már nincs duzzanat, ajkán sincs seb, a heget is alig találja. Megtépázott egyenruhája a földre kerül, magát egy könnyed ugrással veti a vízbe. A csobbanás fellocsolja a követ, halkan csurog az elvezető mélyedésbe. Nem vesz nagy levegőt, mégis alámerül, ragacsos haját a felszín alatt mossa. Alenát idézi fel maga előtt, tisztán rajzolódik ki a csalódottsága, pedig nem látta az arcát a távozás pillanatában. Felemelkedik, kifújja megkeseredett levegőjét. A peremről egy üvegcsét mar el, végigsikálja magát a furcsa löttyel. Körmeivel szinte nyúzza bőrét. Sercegnek a buborékok. Merül, hajából a habot lötyköli.

Megdermed a mozdulatban. Már Mona áll előtte, a privát kórterem ajtajában szélesedik mosolya. Valamit rejteget a háta mögött. Közelít, a méricskélő pillantások elárulják szándékait. Gyermeteg kergetőzés kezdődik, de az olló nem érhet a csapzott hajkoronához. A taktikázó doktornő sarokba szorítja emberét. A mosoly marad, de a kék szemekben a hajthatatlan szándék csillog. Nincs választás. Derekát ujjhegyekkel érintve, kislányos vihogását előcsalva történik meg a Tündér lefegyverzése. A levegő felforr, akárcsak a fiú arca az ellentámadás után. Lassan hűl ki a szoba. A szövetség felbomlik, a két fél magára marad. Chris a langyos vízben vacog, ujjai kapaszkodnak hajába. Fülében zúgnak a lány hideg szavai, nem halkulnak a bugyogásban. Benne az erő mozdul, bőre körül sistereg a víz. Felcsap.

— Sajnálom, Alena… — suttogja zihálva — Nem tudok itt maradni…

Kilép a kőre, de nem nyúl törülközőjéért, hulló eső kíséretében megy szekrényéhez. Ruháit a takarítószolgálat ismét szépen elrendezte. Elővesz egy garnitúrát, lentről egy pár katonai csizmát emel ki. A mező éled körülötte, bőréről a víz sisteregve száll mindenfelé, még hajából is szétrepülnek a cseppek. Gyorsan öltözik, minden darabot megigazít magán, majd a szétszórt acélokra néz.

— Azt kérdezte, a földi barátok így beszélnek egymással? — páncélját emeli a padlóról — Peternek megmutatnám… Talán a Császár is értékelni fogja. — tovább indul — Ha egyenruhára veszem, biztosan.

Összeszedi a fémet, egyesével szereli magára az elemeket, csak jobb karvértje kerül a hóna alá. Gyomra hangosan korog, de Alena szavai túlharsognak mindent a fejében. Nekiindul, átvág az előszobán. A felső csarnokban szalad, a liftbe lép, ott rendezgeti tovább magát. Lent a portás éppen csak felnéz, de az Első Harcos már a kijárattól int vissza neki. A főépület felé veszi az irányt. Fülében lassan váltja Alena hangját Tokané, a zsarnokról és a szörnyetegről. Léptei mégis könnyűek, a sok mesélni valót rendszerezi fejében. Egy-egy kósza mosolyt érez arcára szökni, miközben a szitkozódó lények közt mesterét látja szítani a tüzet. A vörösödő fényben egy rövid kacaj fut szét az utcán. A Beraddo óriás eszeveszett csapkodását kerülgeti, hátratett kezekkel. Az emlék eltűnik, a forróság rántja vissza az útra.

Páncéljához kap, de a fém még a hajnali páránál is hidegebb. Szíve nagyobbakat dobban, gerincében a szikra elindul, fel le cikázik. Bőre alatt izzik a hús. Jobbra pillant. A Kórház sarkánál áll, a kedves illat foszlányai veszik körbe. Lélegzete elakad, a kevéssel indul, ami bent marad. Surran. Nem sétál, rohan a megszürkülő térben. Tüdeje feszül, a kevés is lötyög benne, mégis vágtázik tovább. Nem figyel lábaira, éppen csak leérnek egy-egy váltásnál. Messzire jut, azután végleg kifullad. A színek visszatérnek, a fénytől vörös útra zuhannak térdei. Zihál, hörögve kapkod a levegőért. Percekig gubbaszt négykézláb, mire apránként összeszedi magát. A távolból két katona közelít. Mellé érnek, de Chris háta már egyenes, peckesen vonul a fekete páncélban. Hosszú idő óta először lát bárkit a védelmi erőktől, a Mester útjai kerülték a feltűnéseket. A sisakok fordulnak, egyikük visszalép, de a másik suttogása megállítja.

— Nem Kaedru szimpatizáns… Ő az Első Harcos.

Az ember nem áll meg, csupán egy apró csosszanást hallat csizmája alól.„Csak most tisztelegnek… Kaedru szimpatizáns? Ezért?”Tenyerét végighúzza mellvértjén. Már közel jár a főépülethez, mire gondolatai ismét kitisztulnak. A mesélni valók gyűlnek, mégis a gigászi építmény láttán lassulnak a léptek. Torkában egy kellemetlen szorítást érez, de arcán az üvegajtó tükrében nem lát semmit, csak ürességet. Belép.

A fogadó csarnokban elkerekednek szemei. Több katonát lát, mint amennyi polgárt. Egyszerre fordulnak. Csend lesz.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos!

Egy alezredes lába dobban, a többi sisakos csak tőle lemaradva csapja hátra balkarját. A zaj megrázza a falakat. A fiú mellkasában felgyorsul a lüktetés, száját hirtelen szárazabbnak érzi. Tovább indul, mintha éppen csak járna egyet. A széles pulthoz ér, ahova Alena meglepetés reggelijét hordta. Alighogy megtámaszkodik, a csápos hölgy már megszólítja, vibráló hangján.

— Őexcellenciája már várja, Első Harcos!

— Máris?! — tarkójához kap, hajába túr — Azt hittem, várnom kell.

— Tudja hol találja, vagy kér kíséretet?

— Persze, persze, megyek. — vakaródzását nem hallja a zúgásban.

Tartását nem érzi egyenesnek, lépteit is rázza a bizonytalanság. Mélyeket lélegzik, de ajkát már rágja belülről.„Ne legyél nyuszi!”Mantraként zúg a fejében a három szó, újra és újra kiáltja magára. Az átriumhoz ér, az oszlopok közt mozdul a levegő. A pázsit illata tölti be tüdejét. Az árnyékba pillant, de nem látja ott mentorát. Alena nem vár rá a sötétben. Az ajtó előtt négy katona áll. Egy lélegzet kimarad, majd eszmélnek. Tisztelegnek, kettő fordul, kettő marad. Az ajtó nyílik, Christ a félhomályos terembe vezetik. Kísérői távoznak.

Teljes a csend a teremben. A kék óriás gépies páncéljából nem szökik ki zaj, furcsa lélegzetei sem süvítenek, pedig a sárga szemek villannak a záródó ajtó utolsó fényében. Chris balját hátra csapja, fejét előre biccenti. Érzi a fekete fémeket maga mögött súrlódni. Ólomként borul rá a némaság, még a szikra sem mozdul benne. A hang dörren.

— Harcosom, mesélj nekem!

Az elveszett dobbanást remegve pótolja a fiú szíve. A rendezett gondolatok szétesnek, Alena szavai a bűnözőkről és a Mesterről újra felzúgnak elméjében. Kapálózik, pedig mozdulatlan.

— Uram, jártam nyugaton. Harcoltam Beraddokkal és másokkal és…

— Mit láttál nyugaton, Harcosom?

— Szürkeséget… — rávágja, de szájára harap, majd elhallgat.

Egy apró zörej szökik ki a géppáncél alól. Thammis előrébb billen, sárga szemei egy rezdülésig húzódnak szűkre. Kimérten mosolyodik el. Ismét hátra dől, az acél szikrát vet a kövön mögötte.

— A főváros nyugati része a Centaco Maxim sötét foltja. — fogai megvillannak a szélesedő mosolyában — Ha láttad az odúkat, láttál minden rosszat a Föderációban.

— Mindet, Uram? — fejét feljebb emeli — Az összeset?

— Így kérdez az Első Harcos! — a fémkesztyűk tenyerei nagyot szikráznak a csapódásban — Ismét a szavak mögé! — dörgő hangja apránként halkul — Más határainkon belül és más azokon túl. Magad is érezted a külső ellenség aljasságát, amikor lányomat mentetted.

Egy rövid lélegzetig nyilall hátába a robbanó szilánkok emléke. A tartály zöld levének szaga bekúszik orrába. Megrázkódik, testén a vért is beleremeg. Egy gondlatig hallja Alena hangját fülében.„Mostro Thammis söpredéke. Kalóz terroristák.”Elmúlik a hideg, helyét a zsigeri forróság veszi át. Öklei hangosan roppannak. Újra felnéz.

— Harcosom, a béke csillagjai elfogyóban vannak a Föderáció világai felett! — feláll trónjáról, lassan indul a fiú felé — Fivérem gyilkosai most a peremvidéket fosztogatják. A kolóniák, de már a nagyvárosok sincsenek biztonságban. — megáll mögötte — Hibáztam.

— Hibázott, Uram?

Halk sercegés fut szét a teremben. Nem fémes, inkább olyan, mint a hús a passzírozó alatt. Egy éles fuvallat követi, majd a levegő megmozdul, a páncél motorjai nyüszítve látnak újra munkához.

— Harcosom, nem untatlak a Kaedru szörnyetegek legújabb gátlástalanságaival. — szembe fordul a fiúval — Mesélj még nekem!

— Tanultam, Uram! Technikákat, kontrollt és filozófiát.

A sárga szemekben cérnányira szűkül a pupilla. Thammis újra körbe járja, de már máshogy, mint előtte. Lassabb és kimértebb, mégis a páncél hangosabban zúg körülötte.

— Milyen technikát tanultál, Harcosom?

— Surranást, Uram! Az Altatót és az Alkony Csapást. Már gyakoroltam az Idegvillámot is, de…

— Miféle technikák ezek, Harcosom?! — a hang dörren, de nem zúg kíváncsiság benne — Mi olyat tanultál, ami az Első Harcoshoz méltó?

A fekete páncél alatt összeszorul a fiú mellkasa. Szemét lesüti, lába önkéntelenül mozdul, csizmája orrával a padló kövének illesztését kezdi böködni. Észreveszi a mozdulatot. Talpát lecsapja, kihúzza hátát.

— Harcolni tanultam, Uram! Beraddokkal és más lényekkel küzdöttem az elmúlt napokban. Tokan Mester rám bízta a Fajtalan Ököl tudását.

— Fajtalan Ököl? — megtorpan — Miféle tudás ez, Harcosom?

— Mozgás alapú, Uram! — lehunyja szemét — Nem az ellenfél anatómiájára fókuszál. A mozgását célozza, arra támad. Bármire.

Felnéz. Dermedten lép hátra. Az óriás uralkodó szemei egy hajszálnyira sem merednek sajátjaitól. Alattuk a mosoly furcsán görbül felfelé. Lassan egyenesedik fel, a motorok nyüszítenek, szája még jobban felkanyarodik. Ismét elindul, talpai hangtalanok, mégis rázkódik a padló. Egy újabb kört tesz meg, majd helyet foglal trónján.

— Harcosom, az idő fogy! A kilencvenharmadik nap lassan megvirrad. — kezeit a kartámaszokra engedi — Hogy döntöttél?

— Uram… — lesüti szemét, fejét is mélyen lehajtja — Haza mennék…

— Haza, Harcosom? — egészen halkan szól — Itthon vagy.

— Haza… A Földre, Uram…

Eltűnik a páncél gépies morajlása. Nincs légzéshang, csak a tompa lüktetés a fém alól. Lassul, de nagyobbakat ver. Egy süvítő lélegzet tölti meg a Császár tüdejét. Halkan engedi el nagy részét.

— Hát nem érzed jól magad köztünk? — némán sóhajt — A Föderáció gyönyörei nem tudták teljesíteni vágyaidat? Nem volt kényelmes az ágyunk, ízletesek az ételeink? A lányaink talán nem szemedre valók?

A halk beszéd élesen vág, pont mellkasának közepébe hasít, mint egy szike. Szeme könnybe lábad, arcát eltakarja kezével. Küzd a szavakért, de kevés levegője nem találja meg a kiutat. Thammis nem vár. Szól.

— Megértelek, Harcosom. — ismét feláll helyéről — Tisztességtelen elvárnom tőled, hogy maradj, ezekben a vészterhes időkben. Mostro fivérem csak arra vár, hogy újra lecsaphasson rád, mint legutóbb. — egy teljes kört megy a fiú körül, de tartása egyre görnyedtebb — A merényletek, a provokációk, a meggyilkolt polgárok… — megáll mögötte — Sok ez a felelősség egy egyszerű földi embernek, még ha olyan különleges is, mint te.

A visszhang megmarad, pedig az utolsó szavak már suttogásnak is kevesek voltak. Lehullik az utolsó könnycsepp, a fogak ropognak az ember álkapcsában. Felemeli fejét, hátát kihúzza.

— Engem akart a fivére, Uram? — recsegnek öklei — Én voltam a célpont akkor, amikor a robbantások történtek?

— Mind azok voltunk, Harcosom. — nem mozdul mögüle — A Noraman Igazságügyi Tisztje, aki a vallomásod rögzítette. A Föderációs Vezető Megbízott, aki az ügyedben eljárt érted. A Felső Ház Bírója, aki a felmentő ítéleted meghozta. És te.

— Mit… — homlokát összerántja a görcs — Mit ártottam én neki?!

— A jó ügy szimbóluma lettél, Harcosom! Mint egykor Nomah.

Valami elpattan. Apró szakadás, mélyen a fekete páncél alatt.„Miattam… Ez miattam… Ez miattam történt!”A félhomály eltűnik a teremből, nappali fényár ragyogja be a falakat. A levegő sistereg, szinte izzik. A Sötét Vért mögül előtörnek a fehér lángok. Nem fojtja. Elengedi. Átfolyik rajta az érzés, lassan minden elég, csak egy elsuttogott név marad meg az elhamvadó gondolatok közül.

— Mostro Thammis…

A fémes léptek elindulnak a lángoló jelenés mögül. A Császár a trónjára ül, egy percig nézi a fiú fényeit. Szeme sem rebben, de szája mégis lekonyul. Tenyerét felemelve legyint Chrisfelé.

— Kár, Harcosom… — lehunyja szemét — Nagy megtiszteltetés lett volna, ha Nomah nyomdokában segítesz megnyerni ezt a háborút.

A lángok lassan csillapodnak, az ember elfojtja magában az elszabadult erőket. A szikra gerincében cikázik, egyet-egyet lök rajta előre. Egy megmagyarázhatatlan érzés környékezi. Nem ismeri, mégis áthatja minden sejtjét. Előre lép, majd még egyet és még egyet.

— Uram, ha legyőzné a fivérét, utána már nem lenne szüksége rám?

Újra elcsendesedik a félhomály. Thammis nem nyitja fel szemét, csak arcát támasztja rá fémkesztyűjére. Homlokán a ráncok mélyebben redőznek, kék bőrén erei ki-kidüllednek. Hosszan hallgat. Dörren.

— Nem, Harcosom! Ha Mostro elbukna, visszatérne a béke és a biztonság a Föderációba. — szeme felnyílik, tág pupillái vékonyra szűkülnek — Nagy kár, Harcosom, nagyon nagy kár, hogy nem így lesz.

A páncél motorjai aprókat zizegnek, majd teljesen elnémulnak. A falak közt már csak a zúgás marad, hosszú lélegzeteken át.

— Uram… Talán lenne itt még egy kis dolgom…