Első Harcos

A csend megül a terem kövén, a levegő meghűl az ítélet nyomán. Chris dermedten áll a félhomályban. Apró kattanások csengenek csak, Alena már a bilincset nyitja. Keze szabad, ahogy teste is, de lelke a sötét láncokba tekerve száll alá a feketeségbe. A Hercegnő kimért mosollyal néz a fiú üres szemébe, miközben gyengéden emeli állát.

— Szabad vagy! — finoman karját érinti — Gyere velem...

— Alena, most távozhatsz! — kezét határozottan emeli — Beszédem van az ifjú harcossal.

— Atyám, a tárgyalásnak vége! A fiú még nem is döntött...

— Nem Bíróként kívánok szót váltani! — szinte robban a hang — A Hét Királyság Császáraként fogok szólni!

A Hercegnő nem felesel, kezében a bilincs apró csörgése beszél helyette. Szótlanul indul az ajtó felé. Csendben nyitja, majd a fény ismét kihuny.

— Hogy szólítanak, Christian Morales?

A barna szemek megfakulva merednek a trón kövére. A tüdő a lélegzetért küzd minden mozdulatában. A gigászi Császár egy percig vár csendben, a fiúra szegezett tekintetével. A türelem kék szobraként ül hatalmas trónusán.

— Mindenki… Mindenki máshogy… Sok néven... Uram.

— Tudod-e, akit sok néven szólítanak, gyakran legendaként éled?

— Én... Nem vagyok... Legenda, Uram!

— Mely megszólítás, ami szívednek kedves?

— Ch… Chris, Uram!

— Egyszerű. Rövid. Szép csengésű. Legendás, mint Nomah.

„Nomah... A fehér páncélos.... Nem csak álom?”A Császár lassan feláll, előre lép. Eltörpül mellette az apró ember, az uralkodó mégis termetes jobb kezét a vállára emeli. A fiú megrezzen az érintéstől. A fém fedte bal az ember álla alá csúszik, felszegi fejét. Összenéznek.

— Tudod-e, Chris, miért szabadítottalak meg?

— Alena... A Hercegnő kedvéért...

Thammis az embert eresztve indul tovább, sétálni kezd a dermedt fiú körül. Lépései alatt szinte reszket a kő, pedig hangtalanul jár.

— Nem így van. A lányom fontos nekem, mint a többi. Jól választottam, de még fiatal, keveset látott. Ítéletei sokszor üresek.

Újra elé ér, végignéz a fekete fehér egyenruhán. Feje aprókat mozdul, jobbra és balra, mintha rázná, mégis elmosolyodik.

— Az űr nem embernek való hely. A Föderáció sem. A jog és a rend bestiái lesnek a gyengére, bőrödön érezhetted foguk marását.

Egy újabb kört tesz meg. A fémes mozgásban furcsa gépzaj zúg a vaskos izmok sercegése felett. Ismét megáll, alig egy leheletnyire a fiútól. Nem fordul felé, a sötétségbe mered tekintete.

— Más a helyzet a legendákkal. Úgy tudom, hogy magad is híres lettél. A hídnál, a lakosztályban és a hajtómű térben is nagy dolgot tettél. A megmentett hajó, az Otlaca sebész és a két katona történetei túlnőttek rajtad, az egyszerű emberen.

— Uram, Én... Csak azt tettem… Amit tudtam…

A Császár elindul. Járása megváltozik, üteme gyorsul, mégis valahogy elégedettséget sugall a barna szemeknek. Megáll mögötte.

— Az életek, amiket megmentettél, tovább adták történetedet. A cirkáló legénységén át már ezek között a falak közt is hallani.

— Nem tettem semmi olyat... Ami... Ami... Legendás.

— Nem mi választjuk meg, mit írnak arany betűkkel a történelem lapjaira.

— Uram... Mi haszna a legendának, ha csak egy ember?

— Kiváló! — a dörrenésbe belerázkódnak a falak — Így beszél egy Harcos! A díszes ruhák és az üres szavak mögé kérdez!

Furcsa melegség önti el a fiú mellkasát, miközben az óriást hallja. Ujjaiból eltűnik a jegesség érzése. A Császár elindul trónja felé. Arcán elégedett mosoly feszül, de amint leül, elkomorodik. Belenéz a barna szemekbe. Lélegzetei elmélyülnek. A gépi páncél zúg és sziszeg rajta.

— Sötét idők járnak, Chris. A Kaedru fenyegetés... A Poal árnyéka... — tekintete emelkedik, elmerengve néz át a fiún a messzeségbe — A Föderáció szétesőben van. Egy hétszáz éves álom elenyészni látszik.

A kígyó szemek ismét az emberre néznek. Méricskéli, Chris szinte érzi magán a sárga fény érintését. Nem riasztja, valósággal melengeti a gondolat.„A Hős… Mint Morbor… Bolygóról-bolygóra… Monával.”

— A Házak széthúznak, a birodalom lassan szakad. — a kékes szájra apránként visszatér a mosoly, de már más, mint előtte — Kell egy erős jelkép, ami összefogja. — fogai kivillannak — Egy Legenda.

A fiú tekintete magára szegeződik. Pásztázza az idegen egyenruhát.

— Egy mentőakció, két túlélővel elég ehhez? — suttogja orra alá.

— Kezdetnek nem rossz. — a páncél felszisszen — De komoly lehetőségek szunnyadnak benned. Egy harcos látja ezt. — jobb tenyerével a fiú felé mutat — Nomah öröksége jó helyre került.

A szikra megmozdul. A fehér kapu óta dermedt pulzálás lüktetni kezd. Átjárja a reszkető testet. Apránként feszegeti az ember izmait, esetlen tartását rándulásonként egyenesíti ki. Chris ismét végignéz magán. A fekete egyenruhát feszegetik a gömbölyű formák.

— Mit kellene tennem?

— Legyél a Császár Első Harcosa!

„A Császár Első Harcosa... Milyen idegen… A fehér páncélos Chris… Mint Nomah.”Egy rövid villanásig merül ela múltban, a felszaggatott padlók és burkolatok látképét látja maga előtt. Morbor élettelen testét és Alena reszketését a teszt csarnokban.

— Uram, nem uralom azt, ami történik velem. Csak megtörténik...

— Időd van! — hangosan dörren — Tanulj, fejlődj, urald az örökséget!

A visszhangon egy erőtlen sikítás hasít át. Nem kintről jön, az ember magában hallja. Mona kiáltása utoléri a fehér kapu alól. Felnéz.

— Mi történik, ha nemet mondok? Szabadon távozhatok?

— Igen. — ősz szemöldöke megrándul — De valamit tudnod kell. A világ odakint nem a szövetségesed. Sokan vannak, akik felfigyeltek a híredre. — mosolya kiszélesedik — Nem mindenki örül a hősöknek.

Egy dobbanás kimarad.„Ez figyelmeztetés vagy fenyegetés?”A barna szemek a mosolyra merednek. A szikra nem nyugszik, szinte lökdösi az embert, előre, a trón felé.

— Uram, mi változik odakint, ha elfogadom az ajánlatot?

— A harcos újra kérdez! — fém tenyereit összecsapja — Az Első Harcos szinte érinthetetlen. A bestiák nem közelítik.

„Érinthetetlen? A jog felett áll? A Császár embere... Mint Alena!”

— Mennyi időm van eldönteni?

— A szektorod felé kilencvenhárom nap múlva indul cirkáló. Addig viseld a címet, és látogass meg rendszeresen!

— Uram én... Nem tudom, mit és hogyan...

— Most végeztünk, Első Harcos! — elhalkul — Alena mindenben segíteni fog. — kezével int — Ha nem tévedek, kint áll az ajtó előtt.

A Császár nem szól többet, szemét lehunyva megpihen. Egy hideg kőszoborként várja Első Harcosának távozását. Chris remegő léptekkel indul az ajtó felé.„A bűnösből legendát csinálnak, az emberből valami mást…”Nem néz vissza. A félhomályból a vakító fehérség felé halad.

Chris mögött záródik az ajtó, hunyorogva támolyog a fehérségben. A katonák talpai koppannak, a sisakok biccennek, de ő csak fejét forgatja zavartan. Alenát keresi, de a fényárban nem pillantja. Már tudja, az árnyékban kell kutatnia. A széles út egyik fele a hatalmas ajtók birodalma. A féltető fehér oszlopain túl, nyitott udvar, benne díszes fák, alattuk egy ezüstös árnyék. Egy Hercegnőnyi. A fiú botorkálva indul el a sötét folt felé. Időbe telik amíg szeme felismeri.

— Sokáig tartott. — ridegen nézi a fiút — Eredményes volt a csevej?

— Kapitány... Én hogyan tudom ezt...

— A köszönöm is elég lesz, Chris.

Az ember arcán még a zsibbadás maradványai bizseregnek. Keze apránként emelkedik, megmarkolja tarkóját. Felsercegnek az ujjak a szálak közt. Hangosodik a dörzsölés.

— Köszönöm! — elmosolyodik — Megmentettél!

— Az egész elkerülhető lett volna, ha nem tűnsz el! Mi a fene ütött beléd?! — szinte felkiált — Ennyire meggondolatlan vagy?!

— Hát én… Elmentem Monához az órámért és... — csizmája orrával a sétány fehér köveinek illesztését böködi — Ott maradtam.

— Az a felelőtlen lány! — rövidet fúj — Neki sem volt több esze?!

Alena lassú léptekkel indul el a fa tövéből. Tekintete jég hideg, de nyakán az apró rándulások egyre látványosabbak. Kezei is görcsösen markolják a mellvértje széleit. Igazgatja, pedig egyenesen áll.

— Kapitány! A Császár...

— Alena, Chris! Már nem vagyok kapitány. Ha mindenáron a hivatalos megszólításra vágysz...

— Alena, Atyád azt mondta, te segítesz nekem.

— Miben szorulsz segítségre? — gúnyosan néz oldalra.

Chris fejét körbe fordítva néz szét a fehér folyosón. A bal oldali oszlopok közt átles a nyitott átrium növényeihez. Nem segít a gondolkozásban. Gyomra korog, szája száraz, ujjai sercegnek hajában.

— Először abban segíts, hogy miben szorulok segítségre!

— Ügyes vagy, biztosan megoldod. Majd Monával kitaláltok valamit.

— Alena, kérlek, ne bánts már! A mosdót sem találtam meg nélküled!

Egy lépés rövidebre sikerül, a Hercegnő katonás járása egy kis hibát vét. Korrigál, újra felveszi az ütemet. Szeme zöld tüzet szór, vékony szemöldöke remeg felette. Chris már rá sem néz, némán bámul lefelé.

— A kórház modulba azért lejutottál. — felmordul — Szólhattál volna, hogy ne várjalak a beszállásnál! A kommunikátorodat is az ágyon hagytad, pedig többször is hívtalak! Miért az érzékelők jelentéseiből kell megtudnom, hogy a barátnődnél bujkálsz?!

— Nem bujkáltam! — prüszköl — És nem is a barátnőm… — elhalkul a szigorú szemekre nézve — Alena… Én… Tudod, hogy sajnálom!

A jéghideg tekintet megremeg. Két lépés közt egy rövid villanásig néz oldalra, majd ismét előre mered. A folyosón a díszes öltözékekben sétálgató idegenek közt mereven halad tovább, jobbján az emberrel.

— Remélem megérte. — sejtelmes mosolya finoman görbül szája sarkán — Jól szórakoztatok? Összemelegedett a két tiszt?

— Csak beszélgettünk. — laposan sóhajt — Egy kicsit.

A Hercegnő elkuncogja magát. Nem olyan, mint a fedélzeten, csak egy halk apró feloldozó kacaj. Chrisnek szól, senki másnak.

— Ha már nem kiabált veled, az haladás. Mivel enyhítetted meg?

— Hát… — oldalra sandít — Szembenéztem, ahogy mondtad.

Az ember vállát megszorítja a Hercegnő marka. Gyors mozdulat, rövid, mégis egy kis rázogatás is jut mellé, mielőtt elereszti.

— Csak meg ne égesd magad! — lassan hűl ki újra a tekintete — Nem bánom, ha szórakozol, de tudd, hogy meddig mehetsz el!

— Nem mentem semeddig. — elhalkulva motyog — Csak ott voltam.

— Nagy fiú vagy, tudod, hogy mire… — elhallgat, amint összenéznek.

Chris megrogyva kullog mellette. Bal keze letépett rangjelzése helyén, jobb az üres zsebén markolja az űrruhát. Arca ég, mégis hidegnek érzi a levegőt. Remeg. Egy tenyér érintése siklik át hátán. Balról közelít, egészen jobb válláig csúszik. A páncélhoz húzza és megszorítja.

— Először is keresünk neked civil ruhát. Már nem űrutazók vagyunk...

— Atyád kinevezett valaminek. — suttogja — Komolyan hangzott.

— Te lettél a Föderáció első Vezető Mindenese? — a hang meleg, de a gúny csípős benne — Netán Atyám első tűzgyújtó tündérszakértője?

— Az Első Harcosa. — elnémul a folyosó körülöttük.