Szörnyek az asztalnál

A cella gyengéden ropog, a pislákoló lámpa halkan zümmög a szegélyben. A sötét űr egyetlen biztos pontja az embernek.„A cella…”Chris bágyadtan ébred, kezein lüktetnek a hegek. Gyomrát az éhség húzza össze, szája szomjúságtól repedezik, de nem kel fel az ágyból. Egy pillantást vet a nyitott ajtón beáramló fényre, majd tekintete a sötét sarokban keres menedéket.

Testét elönti a forróság. Megérzi a kedves illatot, de emlékeiből azonnal előtör a recsegve szakadó hús bűze. A közeledő léptek hangját Morbor nevetése nyomja el fülében. Az utolsó mosolya lebeg szemei előtt, azután vérétől áztatott keze látványa. A fal felé fordul.

A Tündér az ajtón áthaladva az ágyhoz lép. Apró dörzsölődő hang terjed szét a szobában. Az ismerős műszer kézbe kerül, de a vizsgálat tovább tart, mint szokott. Több pityegés. Sok finom recegés, ahogy bőrének érintése a gombokon siklik. Az apró tekergetések kattanásai. Chris pillantása szegletéből az elfoglalt életmentőre néz. Tekintete hideg, nyoma sincs a csillogó szemeknek, csak hűvös gépként végzi feladatát. A zsebből ismét súrlódás hangja száll, majd távolodó kopogása elveszik a folyosó ürességében.

Az ember a cella plafonjára mereszti tekintetét. Az apró párhuzamos illesztések, a fém mérnöki pontossága tárul elé.„Mint a műszer, és aki kezelte…”Fegyelmezett dobbanások közelítenek, a járás elárulja gazdája kilétét. Határozott, mégis kimért. Nem siet, de nem is ér rá, minden pontosan kiszámolva, akár a repülési terv.

— Ettél már?

— Nem vagyok éhes.

— Gyere velem! — hangja kedves, de határozott — Beszélnünk kell.

Az ágyából felkelve Chris Matechustra néz. Nem kérdez, csak mozdul. Az ajtóhoz érve torpan meg, a küszöbként fekvő elsüllyedt fémlapot nem képes átlépni.

— Mire vársz? Gyere!

A fiú üres tekintete a padlóra mered. Alig tíz centi választja el börtönét a folyosótól, lába mégsem mozdul tovább.

— Kapitány, nekem a cellában kell maradnom!

— Ez nem egy cella! — visszafordul — Ez egy személyzeti háló helyiség. — megtámaszkodik az acélon — Gyere!

— Nem számít minek hívjuk… — hátat fordít — Én nem mehetek ki.

— De számít! — karcosabban beszél — Te nem vagy elítélt! Gyere!

A fiú megáll az árnyék szélén. Fejét oldalra billenti, hunyorogva néz a forrongó férfira. Nem fordul meg, tovább indul a sötétségbe

— Ne szórakozz velem! — ráüt a fémre — Gyere már! Ez parancs!

— A parancsaidból talán már eleget látott, Matechust! — a távolból kopogás közelít, a hideg női hang szól felette — Nem gondolod?

Furcsa érzés kerülgeti az embert. A nő szavai nem rémítik meg, egy lélegzetnyi megnyugvást adnak neki. Megfordul. Egy lépést tesz vissza, de térdei megremegnek. Szeme előtt a félhomály lassan a sötétségbe vész, a Kapitány szavait elnyomja a zúgás. A szürke falak megperdülnek, elmosott vonalaik egyre gyorsabban száguldanak. Egy tompa fájdalmat érez tarkóján, egy csattanás kíséretében.

„Rángatnak. Hangosak… Zörög… Egy villanás a könyökhajlatnál. Fáj. Érthetetlen szavak. Fülsiketítő sípolás, szűnni nem akaró ritmusban...”

Éles csörömpölés szűrődik át a feketeségen. A fiú lassan ébredezik, de látása még homályos. A plafon vakító fényei elmosnak mindent, szemét égetik a sötétség után. Fejét elfordítva kémlel. Protinen sürög forog körülötte, borzalmas zajt csapva. Káosz dúl a hideg helyiségben.

Chris eszmél. Egy acél asztalon fekszik, egyenruhája egy székre lökve. Karjából cső ered, amiben furcsa színű folyadék halad. Se nem sárga, se nem zöld, mint a Kaletusi sör. Egy új helyen van.„Az eszelős tudós fészkében!”

Az asztalról felpattanva felmarkolja öltözékét. Az ajtó felé indul, de zárva van. Protinen tekintete követi mozdulatait.

— Hogy funkcionálsz, Christian Morales?

— Mit keresek itt? Miért vetted le a ruhámat?

— A motoros funkciók vezérlése összeomlott. Az anyagcsere elégtelen utánpótlása és a koncentrált energia termelés...

— Mit műveltél velem?!

— Parenterális rehidrációt alkalmaztam a normatid ozmotikus nyomás helyreállítása érdekében.

Az ember arcára savanyú grimasz szökik, egész teste belerázkódik. Nem érti a szavakat, de jót biztosan nem jelentenek. Karja lüktet. A menekülés közben észre sem vette, hogy a tű kifordulva felszakítja könyökhajlatát. Vadul kapálózva próbál kezeslábasába rejtőzni. Protinen nem állítja meg, csendben székéhez sétál és leül.

— Engedj ki! —

— Christian Morales! El kell mondanom valamit, hallgasd meg!

— Nyisd ki az ajtót, utána meghallgatlak!

— Christian Morales, a pszichés túlterhelésed indukálta dezorganizált viselkedés mintázatod nagy valószínűséggel lokációelhagyáshoz vezetne.

Egy lélegzet kell a ziháló fiúnak, hogy az elhangzottakból valami emberit tudjon kinyerni. Sikerül.„Nem enged ki…”Hangosan kiált rá.

— Nyisd ki az ajtót!

— Az információtranszferre szánt verbális közlésem után megteszem.

— Nem értem mit beszélsz! Nyisd ki az átkozott ajtót!

A tudós kifújja tüdejéből az elhasznált levegőt. Székéből felállva az ajtóhoz lép, a panelt érintve feltárja a kijáratot, majd szó nélkül sétál vissza helyére. Csendben leül. Chris megdermedve áll, lába rohanna, de lelkiismerete nem engedi át a szabadulás kapuján.

— Figyelek rád!

— Christian Morales, faji orientációdat hibás paraméterezéssel kategorizáltam. Clomat Chasirte-specifikus protokoll szerint kezeltelek, de az osztályozás tévesnek bizonyult. A kritikus anyagcserezavar okaként a koncentrált energia áramlás elégtelen táplálása került megállapításra.

— Miről beszélsz? Ember vagyok a Földről! Ti raboltatok el!

— Christian Morales, a jelenlegi tartózkodásod során rögzített genetikai térképedet elemző algoritmusok feltárták valódi taxonómiai státuszodat. Te nem tartozol a Clomat Chasirte csoportjába!

A fiú szíve összeszorul. Fojtogatni kezdik a tudós hideg szavai, de biztos tévedésében. A földön látta meg a napvilágot, szülei átlagos földiek voltak. Apja vonásait látta a tükörképében. Édesanyja szemét, saját pillantásában.

— Tévedsz! Ennek semmi értelme! Földlakó vagyok! Olyan, mint a többi.

— Christian Morales, a vélt fajtársaid képviselői képesek sejt szintű koncentrált energia áramlást létrehozni?

Felvonja barna szemöldökét, nagyot fújtat, de nem szól semmit. A koncentrált energia fogalmát sem érti igazán, az áramlás sem üzen többet a másik kettőnél. Csak Morbor halálának pillanata jár fejében, az erő, ami az ütéskor irányította kezét. Remeg.

— Elég legyen Protinen! — a nő kilép a beugró mögül — Szegény fiút halálra rémíted a légből kapott elméleteiddel!

A tudós nem szól többet. A ruháját vadul felküzdő Chrisre tekint, de elfordul a hozzá osonó Hercegnő láttán.

— A legjobb módszer, ha a karjaidat beledugva felemeled. — összehúzza hátán a szövetet — Három hosszú nyomás és két rövid.

A fiú engedelmeskedik a tanácsnak, kezeit magasra emelve szorongatja a mandzsettán megbújó gombot. A ruha záródik. Tökéletesen felfeszülve illeszkedik testén.

— Köszönöm! — hangosan szalad ki a szó, mégsem bánja.

— Gyere! — átkarolja — Hagyjuk itt ezt a filozófust! — elmosolyodik — Együnk valamit!

Chris tanácstalanul néz a haragos tudósra, de az elfordul, tekintetét a vibráló üvegre mereszti. Már húzzák, a nő gyengéden, de határozottan vezeti át a küszöb felett. Nem mer ránézni, pedig tisztán érzi arcán a zöld tekintet súlyát. Hasa hangosan kordul.

— Vissza kell mennem a cellámba. — alig van hangja, az is erőtlen.

— Visszamehetsz. — közelebb húzza magához — De tele hassal.

Szótlanul sétálnak tovább. Szimatát betölti a furcsa parfüm, karján a ruhán át is érzi a nő meleg kisugárzását. Chris zavarában a fejét forgatja. A folyosó hasonlít a másikra, de mégsem ugyanolyan. A jelzések, az ajtó formák különböznek. Egy ajtó előtt állnak meg, a panel villan, a felvonó kinyílik. Belépnek. Az ajtó csapódását szinte alig hallja, csak a tudós szavai visszhangoznak fejében. Kísérője halkan szuszog. Az ismerős körfolyosóra érve lassan haladnak. Egyre nyomasztóbb a csend, mégsem szól semmit, csak hagyja, hogy vezessék. A kantin ajtajának csapódása szétfut a fehér falak közt. Rájuk borul a zsivaj, a sok iszogató, hangoskodó lény az ajtó felé fordul. Dermedt csendé fakul a visszhang.

Alena egy távolabbi asztalhoz lép. Székét megfordítva a támlára támaszkodva ül le. Chris megrogyva telepedik mellé. A Hercegnő egy hanyag mozdulattal jelzi a pult irányába rendelési szándékát. A csápos kiszolgáló letarolva mindent, száguldva gördül hozzá. Furcsán zizeg.

— Két Olanee tálat! — Chrisre tekint mosolyogva — Két kehely vízzel!

A kiszolgáló sebesen gördül a helyére. Csápjainak csattogása szinte egybefolyik, mint a víz csobogása. A fiú fülében a cseppek csendülnek.„Víz… Értem.”Feje még lejjebb kókad, az ajtó felé leskelődik.

— Nem érdemes sokat rágódnod a sarlatán varázslatain. — halkan beszél — Egy egészen más világban él. Egy elvont ketrecben.

— Nem értem... Miért mondta?

— A tudomány mesevilág. Ami ma igaz, holnap az hazugság. — elneveti magát — Legutóbb az időben visszafelé terjedő sötét anyag volt a rögeszméje, abból akarta látni a jövőt. — legyint, de a mozdulat furcsán kedves — Csak egy bolond, bizonyítási vággyal. Láttunk már ilyet, nem igaz?

— Kire gondol, Hercegnő?

A nő szemöldöke megrándul, egy leheletnyivel szalad feljebb. Laposan sóhajt, karjaival fészkelődik a széktámla tetején. Ráhajtja fejét, oldalra billenve néz vissza a fiúra.

— Alena, Christian. Kerüljük a hivataloskodást, abból kapok eleget.

— Talán nem kéne… — bátortalanul fordul felé — Biztosan nem.

— Akkor innentől talán szólíts a teljes hosszában. Alena Nie Varbener Hercegnő, a Föderációs Vezető Megbízottja, a Thammis ház huszonhetedik neveltje… — elneveti magát — Alena, jó? Alena.

— Mit csinál egy ilyen megbízott, Alena?

Lassan emeli fel fejét karjairól, hátát megfeszíti, úgy nyújtózik, mint aki tonnákat cipelt előtte. Még nyakát is meghajtogatja, mielőtt magát kifújva levegőt vesz a válaszhoz.

— Vigyáz rád, hogy a tudós ne vágja fel az agyad. — elmosolyodik — Én képviselem a Föderáció Felső Házát a Noraman fedélzetén.

— Vigyázol rám? Én azt hallottam, veszélyes vagy.

Alena hangosan felkacag. Kezét szája elé emelve fedi jókedvét, de hangját bátran kiereszti, hadd hallja mindenki.

— Nézz körbe kérlek. — karját megemelve ujjával a remegő lényekre mutat — Rólad ugyan ezt beszélik. Ezek nem tőlem félnek.

A megannyi színes faj jeles képviselőire fordulnak a barna szemek. Akinek csak arcra hasonlító része van, félelmet sugároz. Őt nézik. Nem is leplezik rettegésüket. A fiú még nyomorultabban fordul vissza.

— Úgy gondolod, jogosan félnek tőled?

— Tudod, hogy igen... — lesüti szemét — Te láttad mit tettem.

— Azt is tudod, ők kitől tudják?

— Nem.

A szék halkan nyikkan, a Hercegnő egy kicsit közelebb húzódik az asztalhoz. Mélyen belenéz a fiú szemébe, mosolya nem halványul.

— Én sem, de mégis tudják. — feléjük legyint — Hasonlítunk. Rólam is beszélnek mindenfélét. Van, ami igaz, van, ami nem.

— Rólam az igazat tudják. — könnye elered — Én gyilkos vagyok!

— Öltél. Baleset volt. Kimondták. — egy kendőt nyújt át neki — De ezek itt nem a balesettől rettegnek. Szörnyeket látnak az asztalunknál.

Szemét megtörölve ismét körbe néz. A rettegés bűze terjeng mindenfelé. A reszkető fogak és csápok hangja verődik a falak közt.

— Mit akarsz mondani? Hogy tévednek?

— Nem. — elemeli karjait a támláról — Csak rámutattam, hogy az igazság túl ér az egyén nézőpontján.

A lakoma érkezik hangos csattogással. Az asztal terítve, a csápos, mint aki jól végezte dolgát gurul vissza helyére. Nincs üveglapos készülék, sem piros fény. Egyszerűen távozik, csak Chris bámul meredten utána.

— Nem kell kifizetni?

— Nekem nem! A Föderáció költségkeretébe tartozik.

Megrándul a fiú szemöldöke.„Morbor fizetett. Alena mitől különb?”Felnéz, de a Hercegnő nem viszonozza a pillantást, csak tálján fürkészik valamit, feszülten.

— Egyél, mielőtt meghűl! — kedvesen int és egy fémet vesz kezébe.

Az éhező fiú evőeszközt pillant a tál mellé helyezve. Két hegyes fém pálcika, de nem tudja, hogy illik használni. A hozzálátó Alenát figyeli. Egy falatba szúrja, majd bekapja.„Hús! A hercegnő húst eszik!”

Saját terítékére tekintve halat, húst, kevés zöldséget és pár szem gyümölcsöt lát. Kezét ruhájába törli, majd felkapja az első falatot.

— Nálatok otthon kézzel esztek? — mosolyogva grimaszol.

— Nem. — visszaejti — Késsel villával, a leveseket kanállal.

— Morbor mutatta neked ezt a kéztörlést?

Megcsörren a pálcika az ember ujja alatt. Öléből újra kézbe veszi a kendőt, megtörli szemét. Kifújja magát.

— Igen. Sok minden új volt és ő tanított.

— Kedves volt tőle. — megtörli száját — Figyelt az elesettekre.

Összegyűrődik a kendő a fiú kezében.„Miért ilyen kedves? Morbor félt tőle, ő mégis olyan meleg szívvel beszél róla...”Egyre merevebben bámulja a zöld szemeket. Összenéznek.

— Látom zavar valami. —kimérten nyúl kelyhéért — Elmondhatod, nem haragszom meg.

— Úgy érzem, akarsz valamit tőlem. A céljaid miatt.

Alena felnevet. Harsányan. A kantinban nyikkannak a székek. Mind.

— A céljaim? Kérlek, mesélj a céljaimról!

— Nem tudok. Nem ismerlek, de...

— Akkor átülhetnél a túloldalon reszketőkhöz! — iszik egy kortyot a vizéből — Onnan retteghetnétek a gonosz Hercegnőtől és a céljaitól.

Hangos sercegés indul, Chris mélyen beletúr a barna kócos hajába. Sokáig vakarja fejét. Görcsösen, pedig már nem is viszket neki.

— A taníttatásom alatt volt egy játék. — kelyhét finom mozdulattal visszateszi az asztalra — A kimondós. Ismered?

— Nem

— Egy ideje itt vagy. Láttál és hallottál dolgokat. Mond el azt az öt élményt, ami alapján megítélsz. Őszintén. Kendőzetlenül. — visszadől a szék támlájára, majd csillogó szemekkel kezdi figyelni az embert.

Megáll a sercegés.„Öt élmény? Miféle játék ez? Őszintén...”Székét kissé megemelve szembefordul a nővel. Egy lélegzetig gondolkodik, majd rávágja.

— Az árnyékban jársz. Onnan lépsz elő. Mint egy kísértet!

— Nagyon jó! Már csak négy kell! Nagyon ügyes vagy!

— Megbántottad Monát! — erősödik hangja.

— Folytasd kérlek! Már csak három maradt...

— A Kapitány vesztét akarod! — már karcol benne az indulat.

— Nagyszerű! Már csak...

— Morbor rettegett tőled! — nem fogja vissza hangszálait.

— Folytasd! Mond az utolsót!

— Be akartál záratni, amint idekerültem! — szinte kirobban belőle.

A hercegnő mosolya meg sem rezdült. Tekintete sugárzik, valósággal ragyognak a zöld szemek.

— A szabályok szerint most én jövök! Sorban haladok, ahogy te is mondtad. — sóhajt — Az árnyékban járok, mert a fényben sürög mindenki. Az én dolgom, hogy lássak. A forgatag közepén elveszik a lényeg. Az árnyékból minden jól látszik, akárcsak a kis szobádból.

Chris szótlanul nézi, de figyeli minden mozdulatát.

— Mona... Ő egy érdekes teremtés. Olyan kedves... Törődő... Sugárzik. Mindenki szereti, de ez csak álca. Mona kegyetlen. Csillog, mint a drágakő, de belül pont olyan kemény és rideg. Eljátssza szerepét, de ha számára kedvezőtlen az események alakulása, megváltozik. Biztos tudod, mire gondolok.

Egy keserű lélegzetet présel ki az összeszoruló mellkas.

— A Kapitány esete nem az első. Alkalmatlan a feladatára. Egy elismert pilóta, ez tény, de egy csillaghajóra nem pilóta kell. Vezető. Tudod, hogy miért mentünk a bolygódra?

— Nem. Valami doboz, meg egy öreg em... idegen miatt.

— Azért mentünk oda, mert a Kapitány nem adta ki a tűzparancsot, pedig a Föderáció egyértelműen utasította. A bűnöző veszélyes volt, de ő mégsem lövette ki. Egy siklóval üldöztük, egészen hozzád.

Chris emlékei a felszínre törnek. A sötét árnyas sétány és a kisöreg. A fény, a fájdalom és a rázkódás.„Az űrben elszenvedett pokol.”

— Morbor egy jó Beraddo volt. Ami még fontosabb, bölcs is, de ugyanakkor hiszékeny. Láttad kik vették körbe. Monák, Kapitányok és Sarlatánok. Ha eleget duruzsolnak valaki fülébe, az árnyékban is szörnyeket lát. Én szemet hunytam a kis dolgaik felett. Talán kár volt.

A fiú újra elmerül emlékeiben. A kergetőző párocskát látja a folyosón. Az óriást és a Tündért. Saját részeg szégyenfoltját, amikor a Kapitány szavak nélkül ugrasztotta a behemót jótevőt. A tudóst, akinek szavait ő sem értette.

— Már csak te maradtál hátra, Christian! — rámosolyog a barna szemekre — Mindazok után, amin keresztülmentél itt. Őszintén mond meg… Nem lett volna jobb, ha az az ajtó sosem nyílik ki?

Lassan emelkedik jobb keze, Chirsé fölé érve óvatosan engedi rá. Átfogja. Az érintése meleg és gyengéd, szinte anyai. A kantin ajtó nyikorgása rázza fel a termet, de a fiú belefelejtkezik a pillanatba, csak a melegséget érzi bőrén. Lassan kezdi égetni a forróság. Összerándul. Nem Alena okozza, a kedves illat elfut körülötte. Oldalra néz. Mona áll megdermedve, izzó tekintete az emberre mered. A fiú rémületében elrántja kezét a Hercegnő érintése alól. A túlméretes húsos tál ölébe borul a lendülettől. Felpattanva próbálja lelökni magáról az ételt. Mire felnéz, az ajtó bezáródik, Mona ismét magára hagyja. Ruhája lassan szívja magába a zsírt és a hús levét. A Hercegnő néma csendben int a pultosoknak. Utánpótlást kér.

Chris görcsösen áll a földön halmozódó falatok közt. Rohanna a megsértett lány után, de lába mégsem mozdul.„Az ajtót sem tudom kinyitni.”A csápos görgés a friss tál letételét követve körbe gurulja a fiút. A padló máris csillog. Csapkodó pincére rendet teremtett. Chris a Hercegnőre pillant. Alena intésével kínálja újra helyével. Ismét leül.

— Nem gyűlöl téged. Nem is hiszem, hogy képes rá.

— Te gyűlölsz valakit, Alena?

— Persze.

— Kit gyűlölsz?

— Hosszú a lista, de a kis barátnőd nincs rajta. — megtörli száját.

A szúrás mélyre szalad, mint a bökő a falatba.„Barátnő?”Ismét a kergetőző párost látja. Mélyet sóhajt. Nagyon mélyet.

— Miért gyűlölsz bárkit?

— Bosszúból, féltékenységből, néha félelemből is.

Chris enni kezd. A fémrúddal ügyetlenül szurkál, minden harmadik döfés ér csak célba. Remeg mindene.

— Te gyűlölsz valakit, Christian? Van olyan, akit képes vagy gyűlölni?

— Nem tudom... Azt hiszem még nincs.

— A még... Ennek a szónak annyi reményteli jelentése van.

Abbamarad a rágás. A falat egyben csúszik le a száraz torokba. Többször is megakad, de már a levegőt veszi a sanda tekintet alatt.

— Legutoljára Monának egészen mást mondtál róla.

— Szerinted kicsoda Mona? Honnan jött? Miért van itt?

— Ő orvos... Sebész!

— Valóban. De miért van itt? Honnan jött?

— Nem tudom... Én nem kérdeztem.

— Látod... Nem is ismered.

— Még…

A Hercegnő csendben várja meg az étkezés végét. Nem szól többet, csak nézelődik, kortyolgat, mint egy barát, aki a társaságával töltődik. A lakoma zártával a cella irányába indulnak, a fiú jólakottan halad szállása felé. A szürke félhomály üdvözlete fogadja. A kedves illat még érződik a levegőben.

— Ha egyedül érzed magad, bátran felkereshetsz a lakosztályomban.

— A szobából sem tudok kimenni, ha zárva az ajtó.

— Nem tudod, hogy működik? — az üveglapra mutat — A panelra teszed a kezed és nyílik.

— Nekem nem. — lekonyul szája — Próbáltam. Többször is.

— Értem. Vendég implantátum... Ezen segíthetünk! — páncélja alá nyúl — Tessék. Ezt érintsd oda és megnyílnak az ajtók! — átad egy kis tárgyat, alig nagyobb egy kártyalapnál.

A fiú elkerekedett szemmel nézi a különös kincset. Nem érti, miért kapja, de a szabadság ajándéka hosszú idő óta az első, aminek igazán örülni tud.

— Ez nagyon kedves, de én még a mosdót sem találtam meg...

— A micsodát?

— Ahol a... Tudod... A kínos dolgokat intézi az ember.

Egy percig néznek egymásra. Chris egyre forróbbnak érzi arcát, végül elfordítja tekintetét. Alena felszisszen. Nem hangos, nem gúnyos, csak egy éles szellő. Lassan megkerüli a fiút, a belső falhoz lép.

— Ezt a szimbólumot kell megérinteni! — rámutat, majd kezét a falon lévő jelre téve aktivál egy szerkezetet.

Chris megrogyva nézi a tölcsérbelsős gépet. Más, mint a földi megoldás, mégis egyértelmű a célja. Átfut fején a rengeteg dühös gondolat. Csak sóhajt, feje még lejjebb kókad.

— Ezt sem mutatták meg neked?

— Nem.

— A Kapitány és a szervezettség... Ételt és vizet kapsz?

— Hát, most kaptam... Meg Morborral is ettem a kantinban.

A Hercegnő nem válaszol, csak lassan elindul az ajtó felé. Talpai máshogy kopognak, mint amikor megérkeztek.

— Még beszélünk, Christian! Pihenj nyugodtan!

— Chris. — utána fordul — A nevem Chris.

— Még beszélünk, Chris. — egy kedves mosollyal búcsúzik.

Nem zár be maga után, csak elsiet. A fiú a kártyát az üveghez érintve először mozdítja saját ajtaját. A falon sorakozó kopott szimbólumokra tekint. Sokszor körbejárta már lakhelyét, de nem is gondolta volna, mi mindent rejthetnek a falak.