Hideg fogadtatás

Chris hatalmas rázkódásra ébred. Ködös tekintetét a mellette ülő kék foltra veti. Úgy tűnik, a vergődő hajótest hátáról képtelen lelökni a gyakorlott űrutazó lányt. Mint jéghegy a lenge szélben, úgy ül székében. Egy üveglapos eszközt tart, egy listát olvas csendesen. A fiú, mint már sokszor az efféle rengések kárvallottja, egy széken alszik el, de a padlón eszmél fel.

— A cirkáló kilépett az utazótérből. Kezdődik a bevonulás. — még mindig fagyos, rá sem néz a fiúra — Ha vele akarsz menni, még eléred.

— Kivel? — megdörzsöli bevert tarkóját — Nem értelek.

— Alenával. — hangja jégcsapként karcol — Őt emlegetted álmodban.

— Igen. — felnyög a púpot érintve — Vissza akartam adni a kártyát.

A szék szisszen a lány alatt, de tekintete tovább mered a listára.

— Milyen kártyát? — közömbösen zúg, mintha nem is érdekelné.

— Amit a kantin után adott. — zsebébe nyúl — Ezt. — megforgatja, de Mona nem is figyel rá — Amikor elmondtam, hogy nem tudom kinyitni az ajtókat, odaadta nekem, mielőtt elment. Ezzel zártam be. Azt mondta, felfedezhetem a hajót is. — elhallgat, fejét lehajtja.

A csend nem tart sokáig. Furcsa lüktetés tölti meg a teret. Szorul, gyorsul, ütemtelenül vergődik. Chris megmarkolja csuklóját.„Ez szabályos, mint az óramű…”Gyorsuló szuszogást hall a szék felől. Felnéz. A lány szemei üresek, ajkai mégis felkanyarodnak. Lassan fordul a fiú felé. Nem mond semmit, csak nézi. Nem hideg, nem meleg. Elveszett.„Jól összemelegedtetek… Ezt kiabálta… Tényleg azt hitte, hogy Alena nálam aludt?!”Érzi szemöldökét felszaladni. Már nem tud a lányra nézni, arca ég, akárcsak fülei. A Hercegnő intelme visszhangzik fejében.„Nem ellökni… Mondj már valamit, nyuszi!”

— Akkor reggel… Vagy este… Vagy nem is tudom… A baleset után. — habog Chris suttogva — Én nagyon vártalak. Bocsánatot akartam kérni... Mindenért. Futottam, hátha előbukkansz valahonnan. — maga elé húzza térdeit — Már nem tudtam megállni, amikor megláttalak. Jött a fal. — egészen elbújik lábai mögött — Utána kiabáltál és elmentél. Azután Matechust, meg a cella… A kalózok…

A szék hangosabban szisszen a felálló lány mögött. Kimért léptekkel indul a földön kuporgó fiú mellé. Sebészi pontossággal mozdul, leül hozzá, éppen egy fémkockányira. Némán mered maga elé. Szuszog.

— Mielőtt minden szétesett a sör miatt… A gyümölcskóstoló veled a kantinban… — suttogása leheletté vékonyodik — Ezért hívtalak el a tesztcsarnok után, de az is másképp alakult. — homlokát térdére hajtja — Nem való az ember az űrbe.

A lány még egy rövid szuszogásig hallgat, majd ránéz a fiúra.

— Mit jelent a tündér?

— Az olyan földi… Dolog. — nem bújik elő térdei mögül.

— Ezt már mondtad, de mégis annak neveztél. Ennyit jelent? Dolog?

— Nem. — szorítja lábait — Többet… De nem tudom elmondani.

A szuszogás egy rövid másodpercre akad el. Mélyebbek követik. A kedves illat az ember minden porcikáját égeti. Lüktet benne a szikra, gerincét csigolyánként lökdösi jobbra a lány felé. Nem mozdul, némán tűri. A forróság furcsa melegségé szelídül. Egy gyengéd nyomás nehezedik rá, jobb karjának dőlve Mona a vállára hajtja fejét.„Most tényleg… Idebújt?”Nem tudja arcát oldalra fordítani, Mona haja egészen a fiú füléig ér. Megváltozik a cikázás. Lassul, majd szétterül a Tündér mellett. Megáll a pulzálás. Csak a fiú marad az idegennel oldalán.

— Ez most igazi? — felemeli fejét — Vagy ez is csak olyan, mint előtte?

— Nem tudom elmondani. — suttogja a lány mosolyogva.

Egy órán át ülnek a padlón, egymáshoz dőlve. Nem beszélnek, még csak nem is mozdulnak, az ember mégis érzi a változást. Az ajtó sípolni kezd, a lány felkel, majd a panelhez ér. Nem kérdezi ki az, egyszerűen felnyitja. Egy világoskék ruhás dolgozó lép be rajta. Hadar, tekintetét kapkodja, de észre sem veszi a fal mellett gubbasztó fiút.

— Egészségügyi Tiszt, megkezdtük a bevonulást. Van valami, ami különleges elbírálást igényel?

— Protinen Namos Tudományos Tiszt vendége, Christian Morales tanú és Taktikai Tiszt velem kel át. Kérem jelezze az érkeztetőknek.

— Értettem, Egészségügyi Tiszt!

Chris felnéz a forduló kék-fehér ruhásra.„Szegény lány, ezt a hosszú protokoll szöveget megjegyezni…”Tarkóján már serceg tenyere, mélyen beletúr hajába. Az ajtó csattan, a Tündér az üveglapos készülékhez lép, de nem ül le, csak kezébe veszi, ujjai halkan kopognak rajta. Elmélyülten szuszog felette. A fiú végignéz a lányon, majd tekintetét a saját fekete-fehér öltözékére fordítja. Rövidet sóhajt.

— Mona, ha a holmimat becsomagolták, akkor én az egyenruhában megyek a felszínre?

— Mind abban megyünk. — elmosolyodik — Ez amolyan szokás.

Nem néz fel újra, csak szorosabban átöleli lábait.„Milyen természetes az ő szájából hallani… Bolygóról-bolygóra járt, a hős és a lánya… Én a városból sem mentem el soha… Még buszra sem szálltam.”Mélyre szalad a lélegzet, hangosan távozik, de nem fújja el a kételyeket.

— Mit érzel most?

Lopott pillantásokkal leskelődik a kék szemek felé. Mona már nem a fényes üveggel foglalkozik, egyenesen rá néz gyorsuló szuszogása felett. A mosoly kedves, de a zafírpár egészen mást üzen az embernek.„Ha nem látszik, akkor nem is félek.”Zúg a mantra a fiú fejében, de teste nem engedelmeskedik, még összébb húzza magát.

— Bámulsz. — karcosan morog — Úgy nézel, mint egy fehér egérre.

Az eszköz halkan koppan az aztalon. A lány hozzá sétál, ismét visszaül a padlóra. Nem bújik oda, megmarad köztük a vékonyka távolság. A szuszogás gyorsul, egy-egy éles szünet szakítja félbe.

— Az micsoda? — suttogja — Az az egér, amit mondtál. Az rossz?

— Nem. Az nem rossz. — rekeszizma remegtetni kezdi hasát — Az a rossz, ha fehér egérnek nézik az embert.

— De mi az? Az is olyan, mint a tündér?

A gát átszakad, zúduló vízként tör fel az emberből a nevetés. Nem bírja visszafogni, az acél falak közt saját fülét is tépi, mégis vonyítva kacag. Kapkodja a levegőt, már beleszúr oldalába a görcs, mégsem képes abba hagyni. Monára néz. Nem segít, csak ront a helyzeten. A grimaszoló lány vöröslő arca az önkívület határáig mulattatja. Könnyeit dörgöli, térdét csapkodja, de a visító vihogása nem múlik.

— Sa… Sajnálom! — préseli ki magából két rándulás közt — Ez vicces!

Mona feláll, talpai alatt csattog az acél. A széke hangosan szisszen, a fényes üveglapot felmarva elfordul az embertől. Szuszogásai elrövidülnek, a lüktetés körülötte egyenletes, de nagyon gyors.

Chris még egy percig küzd, mire sikerül elfojtania a nevetést. A csend apránként telepszik rá, minden halkuló lélegzetével. Könnyeit törölgeti, de már nem ugyanolyanok, mint előtte. Hidegek. Homlokát térdeire hajtja. Rekeszizma ismét remeg. Nem nevet.

— Félek. — suttogja — A sötéttől… A Föderációtól… Az űrtől.

Eltűnik a szuszogás. Csak a gyors lüktetés marad, de az is megváltozik. Már félre veri az ütemet. A szék szisszen, az asztalon koccan az eszköz. A talpak szinte hangtalanul érintik az acélt. Az ember előtt áll meg.

— A sötét nem rossz. — leheli lefelé — Elbújhatsz benne. A Föderáció sem rossz, ha betartod a szabályokat. Az űr sem lehet rossz. — egy gondolatig megakad — Ha még tündért is találtál benne.

A fiú feltekint a lányra. Arca még dühös, szemei szigorúan néznek oldalra, ajkai konyulnak, mégis a puha tenyér előtte remeg, mint egy kapaszkodó. Chris saját kezére pillant. Óvatosan emeli fel, megérinti Monáét. A kék szemek nem mozdulnak, de a csillogó ajkak finoman mosolyra kanyarodnak. Az ember megpróbálja felhúzni a titán testet, de amint súlya ránehezedik a tenyérre, a Tündér megbillen, pedig tartja magát, amennyire csak tudja. Végül a fiú baljával megtámaszkodva az acél padlón segít rá a mozdulatra.

Egy fél lélegzetig tart, amíg a tekintetek összeérnek. Mona fordul, asztalához indul, de karja megrándul. Visszanéz. Tovább pirul, majd elereszti a fiú kezét. Székéig menekül, arcát elrejtve fordul vele a másik irányba. Chris a támlára, azután saját tenyerére pillant. Érzi rajta a kapaszkodás melegét.

— Köszönöm. — suttogja és leül a kis körasztalhoz.

A percek fogynak, de a szék nem fordul. Az ember karjait párnaként teszi az asztalra, állát rajtuk megtámasztva nézi tovább a támlát. A szuszogásokat számolja magában, de fülében a gyors szívverés hangja is lüktet.„A tündérek furcsák…”Elveszik az időérzéke, de abban egészen biztos, hogy egy óra már eltűnt a várakozásban, mégis a lüktetés alig lassult alatta.

— Az egér egy kisállat a Földön. Rágcsáló. — laposan fúj egyet — A fehér egereken kísérleteznek a tudósok.

— Én nem kísérletezem rajtad. — a hang unott, de a lüktetés gyorsul.

— De úgy nézel rám… — mélyet sóhajt — Mint egy orvos.

— Sebész vagyok, nem tudok máskép nézni.

Egy rövid pillanatig Chris a kantinban ül, szemben a Tündér igazi arcával. A krumpli szerű étel roppan a fogai közt. Az apró grimaszt látja a szemérmes arcon. Egyre közelebb rágja magát a lány ujjaihoz a kóstolók közben. Nem rejti el tekintetét, mélyen a szemébe néz. Újra a kis szoba asztalánál ül.„Talán csak a sör miatt hittem?”Sóhajt.

— Mit érzel most?

— Csalódottságot. — homlokát karjára hajtja. — Azt hiszem.

A szék felszisszen, a léptek hangosan kopognak az acélpadlón. Nem kimért, még csak nem is ütemes, inkább bizonytalan. Szemben ül le, az asztal túlfelén, de a fiú nem mozdul, lehunyt szemmel pihenteti karján fejét. A szuszogás töredezetté válik, finom ropogás kíséri az asztal alól, mintha valaki apró gallyakat tördelne. Hangosodik, egyre pattogósabb, mégis újra és újra elveszti ütemét. Görcsös.

— Most mit csinálsz? — a fiú felnéz, de még levegője is torkán akad.

— Másképp nézek.

A lángvörös arcon fújtatásonként változik a tekintet.„Most rémes… Ez még rosszabb… Most ijesztő… Ez már félelmetes… Most megint rosszabb… Ez már vérfagyasztó…”Nem bírja nézni, elfordítja arcát, de a lány felugrik, előre dőlve újra szembe áll vele.

— Ezt miért csinálod? — lehajtja fejét, karjai mögé bújik.

— Mert… Mert kell!

— Nem kell. — rövidet sóhajt — Ez sem igazi. Hagyd abba, kérlek!

A fújtatás abbamarad. Esetlen léptek viszik vissza a körasztal túlfelére. Leül. Halkan szuszog, de a ropogás hangja újra elindul a bútor alól. Kattog, pattog, már recsegnek az ízületek, amikor Chris összeszorított fogakkal ismét felnéz. Mona már nem vörös, a grimasz is eltűnt arcáról.„Szomorú… Fél… Mérges… Csalódott… Egyszerre.”Az ember elmosolyodik, karjáról elemeli fejét, hátra dől helyén.

— Ez most igazi. — hunyorogva méricskéli — De a mosoly jobb.

Egymásra néznek. A Tündér szája sarka egy rövidet rándul felfelé. Nem sokat, éppen csak annyit, amit az ember észrevehet. A pillanat csendjét Mona derekáról a szerkezet hangos recsegése töri meg.

— Egészségügyi Tiszt! A kórházi modul végzett a bevonulással.

Nem felel a hangra, tekintetébe mégis valami új szökik.

— Összekészülök! — felpattan helyéről — Mindjárt indulhatunk!

A vidám hang az ember szemét is utána csalja. A szekrények nyílnak, a két termetes fekete táska telik a műszerekkel.

— Ezt is vissza kell vinni! — már a következő polcot üríti — Ezt is onnan hoztam el! — a második táskához lép — Ez is kellhet! — újra visszaugrik az elsőhöz — A legjobb mindenre felkészülni!

A mondat mélyre szalad az ember mellkasában. Az alkatrészbolt pultja mögött találja magát, a nyári hőségben. Újra a pilóták panaszain nevet, asszonyaikra fújnak, miközben az ezerszer elátkozott mondatot ismételgetik a túlpakolt autókért és a leszakadó táskákért.„A legjobb mindenre felkészülni… A földi nők szállóigéje…”Az Otlaca teremtés sürgés forgását nézi, egyre inkább megbabonázva. Tudja, hogy akit lát, az nem ember, de ahogy a szemét és a fülét becsapja, éppen úgy furakszik be elméjébe is a gondolat.„Akár az is lehetne… Három ezrelék különbség… Azt írta a zöld bolond…”Felsóhajt.

— Mit érzel most?

A szívverés megvadulva lüktet az ember fülében. Csuklójához kap. Nem a lányé, ezúttal a sajátja. Érzi elfutni arcán a hőt, még füle hegye is égni kezd. Lelapul az asztal tetejére, karjai mögé rejti arcát.

— A legjobb mindenre felkészülni. — morog halkan — Csak ezen gondolkoztam.

— Én is mindig ezt mondom!

Egy villanásig fordul csak hátra, de az arca mégis beleég az ember emlékezetébe. Az önfeledt mosoly egy rövid lélegzetig látszik.„Igazi.”A poggyászok telnek, már három fekete csomagban púposodnak a műszerek és a szerszámok.

— Kész vagyok. — letörli homlokát — Mehetünk!

Hangos nyögéssel kezdi feszegetni az első szíjat. Egy szempillantás alatt még nyaka is reszket. Chris óvatosan lép mellé, kezét a feszes pántra teszi. Rámosolyog. Szokatlan magabiztosság fut szét benne.

— Hozom én. Segítek.

Egyiket a másik után, jobb és bal vállára akasztja. A harmadik táska a kezében marad. A súlyt ugyan nem érzi, de a kiálló hegyes sarkok még űrruhán át is bökdösik oldalát. Fülét a szövetek nyüszítése rázza.„Csak bírják ki odáig.”Elfordul a pulttól, egy kék zafírpárral találja magát szembe. A lány a fiú balljában tartott táska fölé néz. Arcán szokatlan kíváncsiság látszik, egy kevés vörössel színezve. A puha tenyér már majdnem megérinti a fekete szövet fedte kart, de visszarántja. Összébb húzza magát, pedig Chris még levegőt sem vett.

— Nekem is szokatlan. — a táskát még feljebb emeli — Otthon egy nagyobb doboz is gondot jelentett. — mosolya kiszélesedik — Peter talán meg sem ismerne így. — elhallgat.

Mona nem felel semmit, még egy rövid pillantásig nézi az űrruhából gömbölyödő formákat, majd az ajtóhoz lép, megérinti a panelt. Az ember is szótlanul követi. Az egész hajóból eltűnt a lélek, az a kevés is, ami a rideg fém falak közé volt zárva. Csend van, csak a kis Beraddok léptei kopognak. A szűk folyosót elhagyva a kiürült labirintus falai közt haladnak az elágazásig. Ott a fiú megáll. A lány jobbra megy, pedig a központi lift nem arra van. Chris balra fordul, egy lépést tesz, de a hang megállítja.

— Nem arra megyünk! — visszaszalad — Az egészségügyi modulnak saját komphangárja van. — belekarol, húzni kezdi.

Nem először csinál ilyet, de a mozdulat most mégis újszerű az embernek. Nem szól semmit, rá sem néz, csak kíséri. Az útvesztő végén Mona egy ajtóhoz áll, egy felvonó tárul eléjük.„Vajon hány rejtett útvonal maradt felfedezetlenül? Alig jártam valahol… Mekkora lehet a hajó? Egy Föderációs cirkáló... Olyan felségesen hangzik.”A felvonó nyíló ajtajából már látszanak a kompok. Chris szeme felcsillan.

— Ablakok vannak rajta, Mona! — kiáltozik — Látni fogjuk az űrt!

A gépek nyitott hátsó rámpái mögül kilesnek a kíváncsi szemek. Akad, aki ki is lép a kék-fehér ruhások közül, de a fiú ügyet sem vet rájuk, tovább bámészkodik, egyre gyorsabb lélegzetei felett. A Tündér egy üres vasmadár mögött áll meg. ujjával kecsesen rámutat, de kísérője nem a rámpához megy, háromszor is körbefutja, mielőtt kérdez.

— Te fogod vezetni? Gyorsan megy? Szabad elől ülni? Vezethetem?

— Pilóta vezeti. Lassan ereszkedik. Az utastérben kell helyet foglalni. Pilótaengedély kell hozzá. — hangja hirtelen vált acélosra — Chris úgy viselkedsz, mint aki nem utazott még...

Mona a szájához kap, de már kicsúszik. A fiú lépésenként megrogyva fordul, a rámpa felé kullog. Egy utolsó pillantást vet a Noraman hangárjára, majd a komp hasába lép.

— Kérlek, ne haragudj!

Chris nagyot sóhajt. A táskákat egyesével leakasztva a bal szél üléssoránál teszi le, majd a jobb belső sarokban foglal helyet. Vállát az acélfalnak dönti, lábát egészen maga elé húzza. A karcokra mered.

— Semmi baj, Mona. Neked ez természetes dolog. Nálunk ilyenek nincsenek. Gyerekként mindig arról álmodtam... Mindegy, nem érdekes. — lehajtja fejét.

A csarnokban újra megjelenik az élet, cipők kopogása száll a kemény hangár padlóról. Az övék elejénél is megáll valaki, az ajtózár kattan, majd egy suhogást követően puffan. A kabin pilóta fülkéhez vezető ajtaja melletti panel reccsen.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt, az utastér indulásra kész?

— Igen Pilóta, az utastérrámpa zárható. — Mona elengedi a gombot.

A lány szétnéz a beltérben. A táskákhoz lép, az ülések szíjait átfűzi a pántokon. Chris egy kósza pillantása téved csak oda, de az előre hajoló Monáról újra a karcokra fordítja tekintetét. Tíz-tíz összeérő ülőhely van a két oldalon egymással szemben, a Tündér mégis az ember mellé ül, bal karjához. A keresztpántos övet fűzi át magán. Egy hangos kattanással végez. A fiú a túlbiztosított szíjakat nézi. Egy apró kattintással követi a példát.

A motorok felbúgnak. A szerkezet hangos vergődése túl mutat a cirkáló barátságos dörgölőzésén. Az ember megkapaszkodik combjaiban. A fém úgy csörög, hogy majd megsüketül tőle. A puha ülés a pántok ellenére is el-elengedi a párnáról.„Miért nincs ebben több öv?”

Sípolás szól, a hangárból jön. Az üvöltő búcsú szerenád megkoronázása a zsilipkapuk nyitása. A csökkentett nyomás ellenére, az éterbe kiszakadó levegő kétségbeesett sikolya, miközben átfordul az ajtó fogai közt, elviselhetetlen kínt okoz a kifinomult fülek számára. Pár másodpercig tart csupán. Már néma csend van a hangárban, a kis űrladik vergődése is alább hagy.

Kimért mozgással emelkedik a csarnokban. Lassú, finom lökdösésekkel indul előre. Amint távolodnak, Chris a szemben lévő ablakon leskelődve csodálja a Noramant, teljes pompájában.„Mint egy kozmikus léghajó!”Mona mosolyogva nézi az űrhajós fiú első éber komp utazását.

Egy sóhajig látszik a Centaco Maxim kékes-fehér képe. A gyermeki öröm lassan fordul át rémálomba, a komp irányba áll, majd fékezni kezd. A bolygó pályáról letérve lép a légkörbe. A leszállók flottája, mint egy irányt tartó tűzijáték, úgy szállnak alá alakzatban. A szerkezet vergődik, rázkódik, őrjöng. Az egész izzó vas tombol. Az ember szemeit összeszorítva egy remegő kocsonyaként lassan az önkívület poklába sodródik. A zuhanás az ismeretlenbe a Noraman búcsú ajándéka. Az ájulás határáról a kék őrangyal érintése hozza vissza. Mona kezeiket összekulcsolva szorítja. Szíve nyugodtan lüktet.

A rázkódás apránként abbamarad, a zaj is elcsendesül. A komp a sűrű közegbe érve már csak siklik, de Chris nem nyitja szemét. Nem a zuhanástól fél, a landolás milyensége aggasztja. Nem tehet mást, kapaszkodik a lány kezébe. A lassuló gép ismét lágyan ereszkedik, de a mozgást már képtelen érezni. Elveszik az idő és térérzete. A fiú utoljára még egy nagy levegőt vesz, mellkasán ropognak az övek. A legrosszabbra készül. Egy becsapódást vár, nagy zajjal és fájdalommal, de csak egy apró fémes kattanást hall.

— Gyere, kiszállunk!

Szemeit felnyitva látja meg az új világot. Egy lapos körben állnak a földön. Az ablakokon át égbe nyúló fehér tornyok díszelegnek. Csatja kattan. Teste még reszket a landolás izgalmaitól, fel sem fogja, hogy leértek. A csomagokat felmarkolva szusszanni sincs ideje, Mona már a rámpán túl van, siet egy fehér boltíves kapu felé. Chris lassan lépdel. Nem a táskák nehezek. Lábai alig mozdulnak az ismeretlen világban.

A fehér átjárónál katonák álnak. Övükön fegyver. A fiú megtorpan. A komp gőzölgő hajtóműveire mered. Lába már visszafordulna, de egy ölelő szorítás állja útját. Mona belekarol. Lába előre indul a noszogatásra. A lány húzza, szinte táncol vele. Már csak egy pillanat az egész.

— Ne félj! Minden rendben. Megérkeztünk. — suttogja — Gyere!

A boltív alá érnek. A fehér kapu körül megszólalnak a szirénák. Vörös lámpa gyullad benne. A katonák sisakjai alól fény villan, feléjük fordulnak. Fegyverüket ragadják, az összekarolt párra szegezik.

—Christian Morales, velünk kell jönnie!