Száz év talán elég

Tokan elégedetten cuppog, miközben az izzó szemű jelenés apró öklét szorítja. Finom rántással jelzi felé, a küzdelem véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna. Szabadulva a fiú markából lassú csoszogással körözni kezd a szobában.

— Roppant érdekes, fiúcska. — mellé csoszog, oldalát finoman megpaskolja — Beszélnék veled, hagyd abba ezt a világítást!

A szikra apránként húzódik vissza, előbb az ujjvégek, azután a csuklók és a bokák, majd a térd és könyökhajlatok is felszabadulnak. A gerincbe vonul, lüktetése lelassul, megnyugszik a csigolyákon.

— Mondd, fiúcska. Miért nem ütöttél vissza?

— Én... Mester én nem... Nem én irányítok.

— Ki irányít, fiúcska?

— A... A Másik, Mester.

A csoszogás abbamarad. Cuppogó hümmögések közepette forgolódik.

— Te mit csinálsz, fiúcska, amíg a másik irányít?

— Tartom… — lesüti szemét — Azt hiszem, visszatartom.

Tokan az ablak elé lépdel, a furcsa lilás virág száraz szárait kezdi tördelni. Lassan dolgozik, egy-egy rövid simításra siklik ujja, mintha gyengéden cirógatná a különös növényt.

— A Másik ölt már, fiúcska?

— Igen, Mester.

— Te öltél már a Másik erejével, fiúcska?

— Igen, Mester... Azt hiszem…

A virág magára marad. Egy finom szellő érinti a az ember bokáit, lábai a plafon felé indulnak, egy hatalmas puffanással ér földet. Feje koppan a kemény padlón. Halk cuppogás mered rá, egészen közelről.

— Az nem Másik, fiúcska. Az valami kevesebb, mint egy Másik. — elindul a tápászkodó fiú körül — Erő, erő, erő! Ott van benne és nincs is ott… — egy lélegzetnyire hajol a barna szemektől — Harag, félelem, harag, félelem, harag, félelem. Nem, ez nem egy egész Másik!

— De a Mester is látta...

— A félelmet láttam, az állít meg, fiúcska. A félelem az erődtől. Ezért nem ütöttél vissza. Ezért nem tudod előhívni sem. — belemarkol az acélos izmokba — Ha félsz, a kevés dönt helyetted, az erőben. — ismét a hátára löki — Amíg félsz, ez így marad!

— De én ember vagyok… — újra felül — Persze hogy félek!

Tokan fekete szemeit a barnákra mereszti. Egészen közel hajol, majd eltávolodik.

— Ha folyton attól rettegsz, mit fogsz tenni, nem teszel semmit.

— De azért vagyok itt...

— Ha egy erős nem tesz semmit, azt a gyengék megszenvedik.

— De hogyan...

— Ha nem akarod, hogy a lelkeden száradjon, tegyél ellene.

— Mit?! — felhördül — Mit tehet egy ember, ha fél az erejétől?!

Tokan újra csoszogni indul. Egyre nagyobb köröket jár be, szája egyre feszültebben cuppog. Fejét meredten a remegő test felé fordítja.

— Ember, ember... Fiúcska, ha uralni akarod ezt az erőt, ki kell irtanod az embert magadból.

— De... Az vagyok én!

— A Harcos örök dilemmája. Ki vagyok én, mit teszek én?

— Mester, ha kiölöm magamból az emberséget, mi marad?

Egy hangos cuppanás tölti meg a teret. Csend követi. Hunyorgó fekete pillantások fókuszálnak a négykézláb maradt emberre.

— Látod, fiúcska, ez az érdekes kérdés. — megáll a csoszogás — Akik ideküldtek, tudják a választ, de neked nem mondták el.

— Mi a válasz, Mester?

A hideg fekete tekintet vérfagyasztóan tágul ki, az elhalkuló hangból eltűnnek az érzelmek is.

— A Szörnyeteg. Egy harcos, akitől mindenki retteghet.

„A Jelkép…”Egy rövid villanásig látja maga előtt a kígyószemű Császár sejtelmes mosolyát.„Tudtam, hogy a biztonság nem jár ingyen, de a lelkem nem adnám érte…”Felnéz, de nem tud szólni, csak némán mered maga előtt a szottyos lényre.

— Fiúcska, mára eleget fecsegtél! — cuppogja — Menj haza!

— De Mester, még sok idő van estig...

— Ostoba! — fejére nagyot koppint — Használd az időt, amit kaptál!

A megcsapott fiú kobakját markolva vonaglik a padlón. Kicsi ökle van Tokannak, de kemény és pontos. Az öreg hátat fordít a szenvedőnek.

— Száz év talán elég, mire megtanulod uralni. — eltűnik a sötétben.

— Mester, egy ember nem él addig... Mester?... Köszönöm a tanítást.

A tápászkodó ember még vár pár lélegzetet, amint szédelgése engedi, meghajol a feketeségben megbújó Tokan előtt. Egy megakadó szörcsögés, majd elégedett cuppogás hangja kíséri a távozó fiút. A virágok közé érve léptei lassulnak, tüdejét mélyen teleszívja a kellemes illatokkal. Zavarodott tekintetét még hátra-hátra fordítja, de kérdései már vele haladnak a kapun át. A falon kívülre érve látja meg, a nap az égen még magasan jár. Kullogva indul a szállása felé.

„Mit jelent a szörnyeteg? Szó szerint értette? Jelkép, amitől retteghet mindenki... Ilyen legenda kell a Császárnak? Őt Zsarnoknak nevezte... Alenát Boszorkánynak. Találó. Mindig kifőz valamit.”

Tarkóra tett kézzel sétál, mint egy tétova gyerek, gondolataiba felejtkezve bóklászik az utcán. Ügyet sem vet a körülötte bámészkodókra, megy amerre lába viszi. Bal mellén a csillogó fémet figyeli, mégis a Mester jár fejében.„Apró és törékeny, mégis erős és gyors. Egy öreg különc… De nem gonosz.”Az előcsarnokban már nem tekint az Első Harcos rangjelzésére. Gyomra görcsöl, öklei recsegve remegnek mellette. Morbor szavai kiüresedve zúgnak emlékeiben. Mire felér az emeletre, már csak az ágya lebeg szemei előtt. A mély sötétségből egy gúnyos hang rántja vissza ajtajából.

— Gyorsan végeztél. Ma nem kell új ruha?

— Alena, ez most nem az a pillanat...

— Miért, olyan rossz volt?

— Nem azt hallottam, amit szerettem volna. — szája lejjebb konyul.

A Hercegnő egy lakosztály bejárata felé indul. Az ember hunyorogva les a távoli feliratra.„Ügyes, Alena… Szomszédok vagyunk…”Chris a saját ajtaját nyitja, de a küszöb felett lába megáll a kérdés hatására.

— Nincs kedved beszélgetni?

Egy mosoly kanyarodik a barna szemek alatt. A fiú lába oldalra lendül, határozottan fordul az invitáló felé, három lépést tesz, majd megáll. Villanásnyi jókedve azonnal elpárolog.

— Mi a baj? Meggondoltad magad?

— Te már nem szoktál csak úgy beszélgetni. — arcát a föld felé fordítja — Mást mondasz, mint amit gondolsz.

— Nem mindenki mondhatja ki, amit gondol. — hátat fordít — A világ odakint nem a szövetségesünk.

— Apád is ezt mondta nekem. — elmosolyodik, pedig mellkasa majd összeroppan a vákuumtól — Le sem tagadhatnátok egymást.

Az ajtó nyílik, de a Hercegnő nem mozdul a panel elől. Egy furcsa lüktetés szökik ki a páncél alól, majd elenyészik. Nem fordul meg.

— Tokan ezt teszi a tanítványaival, Chris. Kiüresedünk és kétkedünk.

— Nekem a valóságot mondta. — aprót sóhajt — Már tudom, miért.

— Akkor te előrébb jársz. Én még most sem tudom, hogy miért mondott nekem bármit is.

Az ember egy lépést tesz előre. Ismét megáll. Már máshogy tépi az űr mellkasában. A görnyedő Hercegnő képe lassan telepszik rá, mint a köztük maradt csend a felső előcsarnokban.

— Alena, te félsz valamitől?

— Igen.

— Mitől?

— Hogy nem vagyok elég... — eltűnik az árnyékos lakosztályában.

A magára maradt ember még percekig nézi a Hercegnő ajtaját. Egy nagy sóhajjal vonul vissza lakrészébe. Órákon át járkál fel, s alá a szobában. Kínozzák a kételyek.„Alena szavai őszintének tűnnek, akárcsak Thammiséi. A Mester gondolatai elvontak, kétértelműek… De igazak. Vajon a Föderáció egyazon kézikönyv szerint morzsol mindenkit egyformára? Alena fél. Thammis is fél. Mindenki fél.”

Korgó gyomrának hallatán kedve derülni kezd. A ma problémája a mában marad, a holnapé még messze van, de a nap vége megnyugvást jelent. Ma ő a soros. Az ajtót zárja, a lifthez fut, elindul lefelé. A portásnak intve szaladni kezd. Szíve melegszik, nem a fáradtságtól dobban. Két zafír lebeg szeme előtt, a reggeli köszöntés, amit Alena félbeszakított.„Jóleső érzés… Kifutni a gondokat... Csak egy kicsit felszabadulni, amíg a Tündér karjai közé ér az ember.”

A kórház bejáratán belépve ismét nagy a sürgés forgás, de a nyolcadik emelet már várja. Miközben ballag a lift felé, a tömeg elcsendesedik. Chris léptei nehezebbek lesznek, egyre inkább a fürkésző tekintetek kereszttüzébe kerül. A kíváncsi pillantások szinte vetkőztetik. Fülében a halk suttogások vádló dicséretként zúgnak."Az Első Harcos... Egy nap alatt visszatért! Teljesen meggyógyult!"

A liftben egy szusszanásnyi idő jut, nem sok, de ennyi kell neki. A Tündérnek a vidám arcát kívánja először megmutatni. Kilépve a pultra tekint, már tudja, hogy be kell jelentkeznie. Az ügyeletes nővér egy pillantást vet a katonai egyenruha jelzésére. Megdermedve ül. Arca jegesedik. Szinte reszket.

— Jó föderációs estét! Mona Isenhurtot keresem.

A nővér habogva szólal meg, Chris kedves mosolya láthatóan nem nyugtatja szorult helyzetében. Rémülete fokozódik, amikor az átadott hírek lelopják a jókedvet a barna szemek alól. Mona nincs bent a kórházban.„Az ember nem is gondolná, milyen kellemetlen tud lenni egy szabadnap, ha nem számol rá.”A Tündérnek kettő is jutott, de a nővértől a címét nem tudja meg. Csalódottan indul visszafelé. A csarnokban a sustorgások már elszállnak mellette. A lemenő nap utolsó fényeit sötét felhők kezdik árnyékolni.

A csendes út közepén már fejét vakarja.„Nem tudom Mona otthoni címét. A kommunikátort sem kérdeztem meg…”Az utolsó saroknál jár, arca már ég, mellkasa lüktet.„Mire megszokom ezt a rendszert… Száz év talán elég lesz rá.”

A fiú hiányérzete egyre erősebb.„A súlyosabbnál súlyosabb mulasztások utolérték a meggondolatlan díszvezért… Szép kis Legenda…”Tenyere többször is nagyot csattan homlokán. Amíg magában mérgelődik, az este teljesen beáll. A csillagok elő-elő bukkannak a felhők alól, de az ég már mennydörög a közelben. Lépteit szaporázni kezdi, nehogy a szép egyenruha elázzon. Az első cseppek akkor kezdenek hullani, mikor a szállás üveg ajtaja megnyílik előtte. A portás kapkodva üdvözli az Első Harcost.

— Dicső estét a Föderációban, Méltóságos Úr!

— Dicső estét a Föderációban! — biccent és tovább indul.

— Méltóságos Úr, egy fiatal hölgy kereste. Úgy hiszem orvos.

Az elme még fel sem fogja, de a test szinte rohan vissza a portához.

— Ki volt az? Mit mondott? Hol van?

— A neve Mona Isenhurt. Egy üzenetet hagyott. — átnyújt egy kis fém kártyát.

A fiú az üres lapocskát forgatja, de nincs rajta semmi.

— Ezzel mit kell csinálni?

— Méltóságos Úr, a kommunikátorban tudja meghallgatni.

Nem kérdez, nem köszön, Chris, mint a szélvész fut a lifthez. A kis kártya majd elpattan kezében, úgy szorítja. Felérve tovább száguld a szoba ajtajához, de a másik nyíló lift ajtó mögül a hang megállítja.

— Dicső estét a Föderációban?

— Gyakorlom az illemet, Alena. — elvigyorodik — Az Első Harcos mutasson példát! — a kis kártyát zsebébe csúsztatja.

— Nincs nálad a kommunikátorod, Chris... Ezúttal sem...

— Igen, most már tényleg bekapcsolom!

— Mona keresett. Sokáig várt rád.

A fiú fordul, elindul a Hercegnő felé. Fél úton áll meg újra, a hideg tekintetre bámulva.

— Nem mondta miért jött?

— Nekem? — gúnyos mosolya kiszélesedik — Nem ereszkedik le az öltöztetőddel való társalgáshoz. A vezető sebészek már csak ilyenek.

Az ember elfordítja arcát, de még füle hegye is izzik rajta. Hármat fújtat, mielőtt újra kinyitná a száját, de a feltörő gondolat máshogy szól, mint ahogy a fejében ő előtte elképzelte.

— Miért nem próbálod megérteni Monát?

— Késő van már az ilyen csevegéshez, nem gondolod?

Kezét magasra lendítve Chris hátat fordít. Egy villám hasít át az égen. Megrázza az üvegeket. Az eső is az ablakot csapkodja.

— Dicső éjszakát a Föderációban, Hercegnő!

— Aludj jól, Chris.

Fordul, de már későn. Alena mögött bezáródik az ajtó. A kedves hang elenyészik a sistergő eső zajában.„Még barátok is lehetnétek, ha nem fújnátok így egymásra!”Döngetve indul szobájába, nem pillant hátra. Beérve a kommunikátorhoz fut, felemeli az eszközt. Alig van rajta gomb, egy lyuk a hangnak ki, egy pedig be.„Egyszerű, mégis megfejthetetlen szerkezet…”Zsebéből előhúzva a kártyát ismét megforgatja.„Nincs hova bedugni… Érintésre működik?”Amint a két elem koccan, Mona hangja szólal meg a kis eszközben. Chris szeme felcsillan. Kiabálni kezd a készülékbe, de csak az üzenetet játssza le.

— … elvonultál, már nem volt időm elköszönni. Ma elintéztem ezt-azt, amit a Noraman előtt már nem tudtam megoldani. Most visszajöttem, de hiába vártalak, Honis azt mondta, még nem értél vissza, de azért nem maradsz tündér nélkül. Holnap majd újra megpróbálom.

— Se cím, se telefonszám… — felmordul — Mint egy földi nő, komolyan mondom!

A szürke szerkezet felett Chris a tarkóját vakarja. A Noraman fedélzetén olyan könnyen használták mások, annyira neki sem tűnik bonyolultnak, mégsem boldogul vele.„Alena! Ő segíthet.”

Az előtéren át, a Hercegnő ajtajához fut. Erősen nyomni kezdi a panelt. A haragos, fáradt kérdés csak egy perccel később zúg fel.

— Ki az?

— Chris vagyok! — kiáltja — Segítened kell!

A Hercegnő ajtót nyit, mögötte a sötét szoba homálya dereng. A fiú már emelné a kis szerkezetet, mikor Alena vállánál fogva berántja a lakosztályába. Bal kezében, háta mögött szorongat valamit. Csak az ajtó lezárása után fordul a fiúhoz.

— Mi a baj? Mi történt?

— Segítenél nekem? Megmutatnád, hogy működik?

Egy görcsös rándulás fut át a Hercegnő arcán. Nagyot sóhajt. Kezéből a tárgyat lecsapja egy kis szekrénykére. Chris elkerekedett szemmel bámul a csattanás felé. Egy lőfegyver, olyan, mint amit a katonák használnak.

— Alena, az... Miért volt nálad?

— Ha az éjszaka közepén nyitsz ajtót, jobb, ha nálad van.

Hunyorogva néz a nő fáradt arcára. Nem visel páncélt, mellkasából a lüktetés tisztán kihallatszik.„Gyors… Egyenletes, de túl gyors.”A hálószobából is mozgást hall, egy ágy halk ropogását. Valaki átfordul. Kíváncsian feszülő fülében rémisztő hangerővel dörren a Hercegnő csendes kérdése.

— Kit akarsz hívni az éjszaka közepén?

— Hát... — arcát összerántja a grimasz — Tudod...

— Sejtettem. — egy rövid szemforgatás — Tudod az azonosítóját?

Szótlan tarkóvakarás felel a kérdésre. Alena nem is vár választ, elindul a szobából, majd eltűnik a kis átjáróban. Egy erőtlen kérdés hallatszik a sötétben, de a fájdalomtól ernyedt fül nem érti. A fiú szeme nem szokja még meg a félhomályt, mire a Hercegnő egy fémhátú üveglappal tér vissza. Felé fordítja a fényes írásokat.

— Itt vannak az azonosítószámok. Az enyém, Monáé, a portaszolgálaté, a Föderációs Központé, és a Császári rezidenciáé...

— Tudsz adni egy kis papírt, meg egy íróeszközt?

Alena szájára mosoly kanyarodik, de Chris nem viszonozza.

— Te tényleg semmit nem tudsz az implantátumodról, ugye?

— Már sokat tudok róla! — hangosodik a vakarás — Tőled… Jobbára.

— Ha láttad a nevet és az azonosítót, elég a kommunikátoron kiválasztani. Az implantátum tárolja az adataikat…

Heves bólogatással felel a fiú a szokatlanul türelmes szavakra. Alena mutogat, példálózik, még a sajátját is felhívatja a biztonság kedvéért. Chris végül az oldalára akasztja a szerkezetet, de csak egy lépést tesz kifelé, azután azonnal megtorpan. A reccsenő ágy hangja kiszalad a sötét szobából. Összenéznek a Hercegnővel.

— Ne kérdezd meg. — a hang hideg, mégis furcsán zavart — Kérlek.

— Nem fogom. — elmosolyodik — De örülök, hogy nem vagy egyedül.

Az ajtó nyílik, az ember kilép rajta. Egy utolsó hálás mosoly fordul a nő felé. Chris rövid búcsú után fut vissza saját kis birodalmába. A hajnal már közelebb jár, mint az alkonyat, mire ágyába keveredik. Tudja, hogy nem illendő ilyenkor senkit zavarni a pihenőnapján. Egy néma fogadalommal hunyja le szemét, a Tündérre gondolva.„Holnaptól a kommunikátor a menetfelszerelés része lesz, Christian Morales, a Föderáció Első Harcosa oldalán!”