Vezetve

A hajnal első vörös sugarai ismét ébren találják a fiút, egy újabb álmatlan éjszaka közeledik a végéhez. A Tündér békés álmát alussza rajta, az acélos test némán szenved súlya alatt, a forró bőr érintésétől már a hideg is rázza. Az ébredező lány pillantásai eltakarják az ablakot.

— Nyúzottnak tűnsz. — fejét mellkasáról emelve suttog — A Harcos nem bírja a Tündér iramát? — pajkosan kuncog — Kifárasztottalak?

— A költözés miatt... Nem tudom, bírni fogom-e…

— A pár kis táska maradék ruhára gondolsz? — a takaró lecsúszik emelkedő hátáról — Ha nem bírod egyedül, segíthetek átvinni.

— Még szükség lehet rá…

A pokróc az emberre zuhan, a feltápászkodott lány megtorpan egy pillanatra. A vörös fényben fordulva comjain az izmok megfeszítik bőrét, fedetlen dereka lassan csavarodik, hátán a lapockák finom rándulással mozdítják karjait. A kék szemek visszanéznek, az ajkak szélesre húzódnak. Felnevet. A kedves hang hideg pofonként ér el a fiú arcához, a takarót megragadva egészen orráig húzza. Nincs vicces megjegyzés Mona fedetlen idomaira, csak saját szétdobált ruháinak begyűjtése tűnik egyre égetőbbnek számára. A nevetés elhalkul, a talpak a szekrény, majd a fürdő felé lopakodnak tovább.

Chris lehunyja szemét. Önmagát keresi, de már nem találja, pedig a világ ugyanúgy lüktet körülötte. A vízcseppek csobbanása a medencében, a lepedő ropogása a forgolódó gyerekek alatt, a szoba falainak zúgása mind megvan, de ő sehol sincs. Ruháit szedegeti, de minden mozdulat egyre nehezebb. Nadrágját felvéve ismét a kanapén találja magát. Arcát kezébe temetve fekszik vissza. Ujjai közt a vöröslő plafonra tekint. Nagyot sóhajt.

Egy szuszogás indul a hálószobából, a két talpacska megáll a kanapé előtt. Elena feje emelkedik az ember arca fölé, ködös tekintetét sűrű pislogással frissíti fel.

— Meggyógyult az arcod! — elmosolyodik — Már tudok gyógyítani!

— Igen... Köszönöm, kis Tündér!

Elena szája kiegyenesedik, majd kis kört formálva szorulnak orra alá ajkai. Hunyorogva nézi bátyját, a pillantásai egyre fürkészőbbé válnak.

— Mi történt veled? Miért vagy nem olyan?

— Milyen?

— Most ilyen vagy. Nem olyan, hanem ilyen.

A szuszogás egyenletesen mozgatja a lány mellkasát, a kis fuvallatok hideg szélként borzolják Chris szemöldökét. Lassan kászálódik, felül a kanapén, de még könyöke is meg-megrogy, ereje ismét cserben hagyja. A talpak mozdulnak, de a kislány nem megy tovább, a párnára huppan, óvatosan hozzákucorodik. Karjai körbe fonják, suttogni kezd.

— Neked is azzal a fémmel kell enned?

— Igen... Nekem is azzal kell ennem.

— David sem szereti, de az ennivaló attól még finom.

Egy szikrányi melegség szökik át az ölelésen. A kedves pillanat elillan, amint Mona a szobába lép. Elenát a fürdő felé terelgeti, majd a szekrényhez lépve pakolni kezd. A kis táskába egyesével hajtogatja össze a ruhákat. Az Első Harcos szürke-feketéje közül egyet félre tesz, a többi a csomagba pottyan. A földi göncök kerülnek sorra, a kék nadrág, a szürke póló és a barna kabát. Egy hangos koppanás rázza fel a szobát. A Japán Harcos a földre zuhan. A kemény kövön cseng az öreg fém, Chris ezer közül felismeri. Testét lassan küzdi fel a kanapéról, léptei esetlenül közelítenek a földről felvett relikvia felé.

— Ne haragudj! Leesett! — átnyújtja a szerkezetet — Nem lett baja?

Egy új karc éktelenkedik az öreg baráton. Chris szeme elkerekedik, mellkasában a kimaradást pótló lökés robbanásként rázza mindenét. Ujjai remegve szorítják a koronát. Lassan kezdi tekerni, minden apró ciccenés egy örökkévalósággá nyúlik. Az óra gépszíve dobogni kezd, a mutató elindul, tekintetét azonnal rabul ejti. Egy teljes körig bámul, mielőtt a lány keze lassan az övé köré fonódik. Egymásra néznek.

— Ennek nincs baja.

Nincs több mondanivalója. Ruháját felemelve indul a fürdő felé, félrehúzódva várja meg, amíg a kislány befejezi a pancsolást. Idegen a szövet tapintása. Újabb gyanakvó pillantások méricskélik a helycsere alatt. Csendesen zárja be a fürdő ajtaját maga mögött. Az órát a tégelyek mellé teszi, éjjeli göncét levetve bámul a szerkezetre. A medence megtelik, a langyos vízben mosakodni kezd. Gyorsan végez, a reggeli rituáléját a tisztálkodó pengére tekintve be is fejezi, a lázadó szálak arcán maradnak, csak az Első Harcos álcáját ölti magára. Egy idegent lát az üveg tükrében is. Bal csuklóján kattan a ketyegő ereklye csatja. Az ajtó nyílik, már David várja sorát, tekintete még ködös, de a Japán Harcost látva azonnal kihúzza hátát.

Mona az ételt veszi át, a kis előtérből halk kuncogás szűrődik be. Búcsúzkodik és hálálkodik a portaszolgálat és az épület dolgozói felé. Chris a vértjeihez indul, fekete kezeslábasát veszi az egyenruhára. Az újabb bőrt még egy követi, a páncél darabjai egyesével kerülnek helyükre. Az utolsó mozdulat még várat magára, kezében a sisak remeg, tetején a torz fekete jelkép néz rá, a nyuszi. Percekig merednek egymásra, a bestia és az ember. Léptek közelítenek. Arcát már elrejti az áthaladó Elena elől, de egészen a reggeli végéig ki sem mozdul a sarokból. A szíjakat feszegeti, a kapcsokat igazgatja, pedig a páncél már elsőre hibátlanul felvette formáját. Idegen a fém is.

— Chris, te nem eszel?

— Nem vagyok éhes.

A kisfiú már mellette áll, fennakadt szemöldökkel néz végig bátyján. A Japán Harcos halkan ketyeg. Sok kattanásig marad mozdulatlanul, már szeme sem rebben, csak mered felfelé a sötét üvegre. Mona hangja csalja el tekintetét, a csomagok összekészítve az ajtóhoz kerülnek.

— Mehetünk, uraim? — felnevet — A hölgyek már készen állnak.

A Harcoska a táskákhoz ugrik, két fület megragadva kapja fel az egyiket. Egy másikért nyúl, kettővel indul az ajtó felé. Chris a nehéz orvosi táskára tekint, lassan hajol érte. Markában roppan a pánt, elemelkedik a földtől. Szinte nem is érzi a súlyát, arcára mégsem tér vissza a melegség. Felnyalábolja az összeset, majd David mellé áll. A lányok kézen fogva nyitják az ajtót. Elindulnak az új otthon felé. A formáció megmarad az utcán is, de a két Tündér mögött lassanként lemaradoznak a Harcosok. A kisfiú újra a sisakra bámul, szája nem mozdul, de mégis minden az arcára van írva. Bátyja nagyot sóhajt.

— Tudod, David… Talán csak nyuszi vagyok. Nagyon úgy tűnik.

— Mind azok vagyunk, Chris. — a rangjelzése helyén pihenő fekete acélszörnyre mosolyog — A Moralesek mind nyuszik.

A páncél féme megrázkódik, pedig a szivacsos bélés szinte minden rezgést elnyel. A kedves hang egy gonosz emlékbe repíti, a szülői ház hátsó udvarán zokog, ujján a harapásból serkenő két csepp vér csillog. Vele szemben a vörös szemű fehér szörnyeteg lassan fölé magasodik, a második ketrecből kinéző, prémes albínó nyuszi. Tőle egy lépésre unokatestvére visítva röhög, szinte nyála is fröcsköl a gúnyolódásban.

— Olyan vagy, mint az apád, Iszkoló! A Moralesek mind nyuszik!

A fehér úton ütemtelenül koppannak a léptek, a talpak meg-megállva szikráznak a kövön. A két lány már messze jár, David is előtte sétál egy karnyújtásnyira. Nem fordul vissza, csak tartja az iramot. A kisfiú tempóját veszi fel az ember, nem lép mellé, őt követi, egészen a kapuig. A nap közel jár a delelőhöz, mire az Iskola udvarára érnek. A változás olyan apró részletekben is megmutatkozik, mint a csendesen mozduló, olajozott zsanér. A Tizedes kitett magáért, lassan ez már a Pantamo faj védjegye, a legapróbb hibát sem tűrik meg.

A két őr vigyázzban várja a családot, a lépcsőn fölfelé David jobbról előz, két táskával megpakolva is lefutja a hátul vánszorgó vezért és a Tündéreket is. Mire Chris alatt az utolsó lépcsőfok szikrázik, Alena már hátrál a harmadik szobából, a két fiú zsivaja egészen a folyosó ablakáig űzi. Oldalra néz, a közeledő lányok felé fordítja arcát.

— Igazán csinos ez a ruha, Elena. — a mosoly szokatlanul meleg — A kitűződ is szemrevaló. — hidegen köhint — Mona, minden rendben?

— Még igen. — a felelet szinte jeges — De csak most jöttünk.

A felzárkózó ember fejével aprót bólint, a Hercegnő ugyanúgy viszonozza. A táskákkal a lányok után a második szobába fordul, de a küszöbön nem jut át, Mona szigorúan felemelt ujja megállítja.

— Az otthon első szabálya, Chris. — megpöccinti a sisakot — A háborútokat ne hozd haza! — mosoly görbül a kék szemek alatt.

A csomagokat egyesével elszedegetve a kis Tündér mellé teszi az ágyra. A Fehér Lovag is a folyosóra hátrál, a fém szikrázva éri el a falat. Egy gúnyos kacaj szökik ki Alena száján, kimérten fordul, majd újra kihűl a tekintet. Zsebébe nyúl, összehajtott papírokat húz elő.

— Ha már háború, Első Harcos. — köhint — A kapitány és a legénység viselt dolgai. A tíz kísérő katona fogási pontjai. A megbízható és az adós karbantartók listája… — felnéz — Figyelsz egyáltalán?

— Persze. — a torzító nagyot reccsen — Figyelek.

— Hát nem úgy tűnik, de... — a papírokat a mellvérthez nyomja, de amint megérinti az acélt, a hang megakad torkában.

A lapok a földre esnek, a nő tenyere tapad a fémre. Szemei lassan elkerekednek, álla is lejjebb ereszkedik. Egy hangos szisszenés szökik ki ajkai között, elharapja, majd közelebb hajol, halkan kérdez.

— Jól vagy?

— Persze. — a filter felzúg — Jól vagyok.

— Chris, te reszketsz!

Az ember a barátjára pillant. Nem érti. Alena arcán egyre jobban elhatalmasodik valami, de nem tudja, mit is lát igazán. Nem érez semmit, csak a fémből áradó kellemes, meleg zúgást. Hangosodik. A Tündér el-elsuhan mellettük, egyik szobából a másikba hordja a táskák tartalmát. Mosolyog, szinte sugárzik, de Alena szemöldöke egyre feljebb szalad. Keze nem mozdul a mellvértről, csak baljával kapkod a kommunikátorért. Valamit mond. Pupillái kitágulnak. A napbarnított bőr egy árnyalatot fehéredik egyetlen pillanat alatt. A zúgás békésen döngicsél. Mona kiszalad a folyosóra, szemöldöke már összeszorítva remeg. Egy üres táskára mutogat, arca apránként vörösödik el, mintha kiabálna, még sincs hangja, csak a kedves illat és a békés zizegés lengi körbe. Elrohan, Elena és David fut utána. Ők mosolyognak. Marco is előbújik szobájából, anyja mellé állva int a Fehér Lovagnak. A szája mozog, de hangja nincs, csak tátog. Alena már remeg, de sem a kezét, sem szemeit nem veszi le a páncélról. Marco mosolya eltűnik. Hátat fordít, visszasiet lakrészére. A karvért mozdul, a Hercegnő húzni kezdi, el a folyosóról, a lépcsőház felé. A sisakhoz nyúl, de belefagy a mozdulatba. Oldalra néz, valakihez mintha beszélne. A Tündér egy táskával megy el mellette, lábait a padlóhoz csapja. Elena és David is ugyanígy fut el, végül Marco kezében egy csomaggal áll meg. Az ember nem érti. Újra húzzák, a társaság után. Lefelé mennek. Őt is arra vezeti Alena, de nem mond semmit, csak a zúgás hangosodik. Az udvaron az egész Békeszázad felsorakozott, vigyázzban várják a vonuló családot. A Bátor Tízek állnak legelöl, Botako kilép, groteszk félmosolya lassan tűnik el. A szája mozog, de nincs beszéd, csak zörejek. A fiút újra rántják, húzzák előre, a társaságot megelőzve lépnek át a kapun. Gyorsul a tempó. Egy hang szakítja át a békés zúgást. Északról tör a város felé, recseg-ropog, mintha szilánkosra törné az égboltot. Egy acélszörnyeteg emelkedik, izzó csóvái az idegen nap fényével vetekednek. Chris megáll.

— Mi ez? — a torzító hangja elveszik a zajban — Alena, mi történik?

— A Morbor Ökle. — karján remeg a szorítás — A felszállási parancs.

— Most? — hátrálni kezd — Valamit még el kell intéznem. A hegyek…

— Felső hangár, négyes tároló, kilencedik rekesz, emlékszel? — húzni kezdi — Chris, szedd össze magad! Te vagy a vezér, felelős vagy értünk!

A fehér sisak fordul, a mögöttük haladó társaságra néz. A zúgás újra beborít mindent, a békés hang elnyomja a Kutter dübörgését. David mosolyog, a saját és Elena táskáját is viszi. Mona keze üres, de Marco is két csomaggal sétál. Tekintete a kisfiúra tapad, némán bólogat, csillogós szemekkel. Eltűnnek a rezgések is, csak a kart húzó erő marad. A kis csapat a komp dokk irányába halad. A legénység már ott várakozik, csak Alena és a Fehér Lovag lép közéjük. A szorítás marad. A Hercegnő alig pár szót vált a vegyes társasággal, majd saját kompjuk felé húzza barátját. Chris az ajtó mellé ül, távol a többiektől. Övét azonnal beköti, nincs legendás állva utazás, ma ő a nyuszi. A rázkódó komp emelkedni kezd. Nincs zaj, a csend belülről szól. Az üresség szimfóniája morog, pedig már az alsó hangár levegővel telik. Az övek kibomlanak, a társaság elindul.

Alena beszéde a tisztek bemutatásánál elveszik az éterben. Nem tudni, ki kicsoda. Nem is érdekes. A zafírpár távolodik az embertől. Talán a gyengélkedőre tart, mellette a három Védenc szalad. Gyengül a kedves illat, elnémul a semmi.

A kapitány szája mozdul, a fehér sisak felé fordul, mintha kérdezne valamit. Hosszú csend követi a mozdulatot. A Hercegnő szorítása erősödik, acélszag terjeng mindenhol. Már máshol vannak. A felső hangár irányába vezeti az embert. Szorítása egyre erősebb, szinte ropog keze alatt a fém. Lépései a rideg padlón rezegnek. Az ajtó nyílik, a lift elindul, de a szorítás nem enyhül. Remeg a nő keze. A felső hangár folyosóján már egy lélek sincs, a vakfolt kapuja a szemek elé tárul. Alig világít lámpa, mindenhol árnyak, sötét szakaszok várnak rájuk. A kettős biztosítású ajtó zárva pihen, még talán a kapitány sem tudná kinyitni. Nyolcas szintű engedélyhez kötött, a Föderációs Vezető Megbízott, Marco és az Első Harcos saját tere. A kapu nyílik, két sikló áll bent. A csarnokban nincs más. A puha kezek a fekete üveg felé mozdulnak, hirtelen a rántás is, a fehéracél sisak a földön koppan.

— Vedd le ezt a vackot a fejedről! — egy pofon csattan az ember arcán, mégsem rezzen, pedig Alena kitett magáért — Vetkőzz! — táskáját egy fekete- űrruhával töltve vágja arcába — Ezt vedd fel!

Nincs vita. A fiú páncélját lefejti, szó nélkül dobálja darabjait a földre. A fekete kezeslábas követi, végül az Első Harcos egyenruhájából kibújva meztelenül hajol a másikért. Csak a Japán Harcos és a nyaklánca marad rajta, benne az implantátummal.

— Chris, nem csinálhatod ezt tovább! Te most vezér vagy! — már rekedten üvölt — Az életünkkel játszol a bizonytalanságoddal! Hány éves vagy?! Tizenhárom?!

— Már tizenhét.

Újabb pofon csattan, de már suhan a harmadik is. A tenyér megáll a lendületben, az ujjak görcsös remegéssel rándulnak össze. A forró ütés nyomát egy hideg könnycsepp hűti, végiggördül a fiú arcán, az acélpadlón nagyot koppan.

— Ti... Tizenhét? De... Te akkor még gyerek vagy!

Az űrruhát emeli, az ember némán bújik bele. A vékony szövet elfedi testét, a három gombnyomás után bezáródik hátán a szövet. A szétdobált páncél darabjaiért nyúl, a vérteket a táskába teszi. A fehéracélon többször is végigsiklik keze, a fém tapintása még mindig idegennek tűnik bőrének. A csomag összeáll, átnyújtja a nőnek.

— Chris, miért... Miért nem mondtad ezt előbb?

— Azt hittem, tudjátok.

A Hercegnő végignéz az acélos testen, a zöld szemei a barnákkal szemben állnak meg. Nem tart ki a pillanat egy lélegzetig, a táskát megmarkolva hátat fordít. Az ezüstös páncél darabosan mozdul rajta.

— Nem tudtuk.

Az ember lassan indul az egyik sikló felé. Utastere nyitva várja, leül a sarokba, a fém falnak dőlve várakozik, de már maga sem tudja igazán, hogy mire. A csarnokból kopogás hallatszik, a biztonsági ajtó nyílik, a lépések tompulnak. A fém ismét csattan. Alena elmegy, elviszi magával a Föderáció Jelképeit. Csak a fiú marad a sötét hangárban.

A hajótest megrázkódik, az Utazótérbe lép, megkezdődik a három napig tartó vágta a távoli rendszer felé. Chris szeme lassan leragad, a tizennégy éjszaka apránként behajtja az árat. Gyomra még megkordul, de nem kel fel, pedig enni is csak alig tudott az elmúlt napokban. Egy kis pihenésre vágyik, láncok nélkül, parancsok nélkül, a békés magányban. Nincs egyedül. A szikra megmozdul, gerincén végigkúszva aprókat pulzál, mintha csak kedves simításokkal vezetné az álmok felé.

Egy sötét erdő képe éled előtte. Sokszor látta már, éjjelente megriadt tőle, verejtékben úszva tért magához. Ott áll, a sustorgó fák előtt. A feketeségbe villanásonként szöknek színek. Egy fehér páncélos lép mellé, de más, mint a sajátja. Felnéz a magas férfira. Felismeri. Nomah feje aprót biccent, mintha csak magával hívná. Körülötte a fényes aura elűzi a sötétséget. Elindul, Chris követi. A lehullott levelek ropognak lábuk alatt, de a hang változik, akárcsak az érzés. Egy fehér kőház várja őket, a Legenda léptei lelassulnak az ablak előtt. Az ember a lovagra pillant, levegője bent marad. Nomah nem néz vissza rá, az üvegre mered, némán könnyezik. Az ablak túlfelén egy lány kiabál. A hangja ismerős, alakja is egy Tündéré. Fordul. Mona áll az ágy mellett, üvölt és zokog egyszerre. A szoba túlfelén is vár valaki, kék ruhát visel, rajta fehér vibráló anyag feszül. Páncél, de mégsem olyan, nem fém, attól puhább. Nomah az, de más, mint aki befelé bámul. Arcán kevesebb az érzelem, szakálla is rövideb. Ő is kiabál, majd hátat fordít, kilép az ajtón. Mona utána szalad, de egyedül tér vissza, egy vörös folttal arcán. Az ágy szélére ül, könnyeit némán hullajtja. Kint a napot a sötét váltja, majd ismét a világos. Százszor suhan el fejük felett az idő, talán többször is. A lány keserűsége lassan múlik, átszivárog az üvegen a Legenda arcára. Az ajtó nyílik, de nem az lép be, akit a fiú várna. Egy Otlaca férfi érkezik, fiatal és jóképű, de árnyéka sem lehetne a titánnak, a Tündér mégis mosolyog, sok-sok fényváltás után először. A ruhák a padlóra hullanak, akárcsak a lovag könnyei a porba. Chris nem mozdul, pedig fogai ropognak állkapcsában. Nem tesz semmit, csak bámul, mint Nomah.

Csattanás ébreszti az embert, a visszhang bekúszik a komp hasába is. Halk, esetlen kopogás követi. A rámpa előtt a Hercegnő tűnik fel, csak fél szemmel les be, bal kezében egy acéltároló remeg.

— Nem voltál ott a vacsoránál. A reggelinél sem. — a dobozt kinyitva egy üveg vizet és pár gyümölcsöt tesz a taposólemezre — Ismered az első szabályt, Chris. — elmosolyodik — Egyél, amikor csak tudsz!

— Mit mondtál neki? — megtörli szemét — Monának?

— Arról? — elfordítja arcát — Arról nem mondtam neki semmit.

— Köszönöm. — a falnak dönti fejét — Még pihennék egy kicsit.

A suttogás elfut, majd elenyészik a hangárban. Egy szaggató szuszogás követi. A levegő suhog, a koppanások távolodnak, majd az ajtó csattan, fent és lent. Újra csend lesz, a megdermedt szikra ismét mozogni kezd. Fel-le fut, a lágy simítások végül lezárják a fiú szemét.

A sötét erdő képe fogadja. A vibráló fény megérkezik, már az út is ismerős, akárcsak a ropogás, de a ház sehol, csak tíz idegen lény áll a bokrok után. A különös fajok mások, mint amiket az ember a fővárosban látott, mégis mind különbözik a másiktól is. Egyszerre térdelnek le, jobbjukat a porban megtámasztva hajolnak meg. A hangok összekeverednek, egyetlen szó marad belőlük.„Taníts!”A Legenda hidegen néz rájuk, karjait összefonja maga előtt. Auráját kiereszti, szinte beragyogja az eget és a földet. A tíz térdelő még lejjebb borul, a furcsa beszédek, mint egy-egy könyörgő fohász, úgy zúgnak, de a lovag tekintetéből csak a gőg sugárzik. Egy szóval válaszol.„Kevés!”Hátat fordít nekik. Chris még sokáig nézi őket, csak a puffanás csalja el tekintetét. Nomah már térdel, ökleit a földbe mélyesztve zokog. Tíz fehér kő fekszik előtte a porba süllyedve, tíz nevet véstek rájuk és a hét alapító királyság címerét.

Csattanás ébreszti, reng az acél, a kopogás is gyorsan közelít. Egy sóhaj emelkedik az érintetlen étel felett, újabb adag kerül mellé. Alena felnéz, a sarokban kuporgó fiú visszanéz rá könnyei mögül.

— Nincs kedved beszélgetni? — a hideg hang furcsán rezeg — Ha már a vacsoránál és a reggelinél megint nem volt alkalmunk rá?

— Nincs. — elmosolyodik — Te már nem szoktál csak úgy beszélgetni, Alena. — kifújja tüdejéből az állott levegőt — Valami baj van?

— Van, de ezt te is jól tudod. — újra felnéz — A Tündéred hiányol, ahogy a Védenceid is. Lassan kifogyok a kifogásokból. Kisegíthetnél.

— Én, téged? — eltűnik a mosoly — Te szoktál engem kisegíteni, nem?

Valami roppan, fröcsögve hullik a padlóra. Alena kezét szeme elé emeli, a gyümölcs cafrangos rostjai csepegnek bőréről. Mély levegőt vesz, de hosszan és halkan engedi el. Már nem néz fel.

— Tudod, mi hol van idefent? — lerázza karját — A hangárban?

— Két pihenő, egy balra, egy jobbra. A bal oldaliban a sikló pilóta bujkál, a jobb oldali üres. — lehunyja szemét — Mosdó, víz és ágy.

— A Tizedesed jól kitanított. — újra sóhajt — Kár, hogy másban nem tud neked segíteni. — megfordul — Ahogy én sem.

— Nem segítség kell, Alena. — fejét a falnak dönti — Nyugalom.

A rostos cseppek elfogynak, puha hangjukat a talpak koppanása váltja. Az ajtó csattan, majd még egyszer. A szikra finom lüktetése ébred, a kellemes cirógatás erősödik, lapogatássá, majd apró ütésekké korcsosul. Lehunyt szemei mögött a fiú ismét elmerül.

A sötét erdő bokrai között már várja a lovag. A hideg tekintet fordul, a fák közé sétál, oldalán az emberrel. A ropogás kopogássá, a fekete avar fehér úttá, a sötét törzsek világos tornyokká mosódnak. A széles kövezet jobb partján állnak meg, bal felén Thammis tetszeleg, szinte sütkérezik a fényben. Vérfagyasztó vigyora felett a sárga kígyószemek fordulnak, a vasra vert Vitmiss horda vánszorog a katonák között. A polgárok őrjöngve dobálják őket, akinek van mivel, leköpi vagy megüti a rongyos alakokat. Nomah karba tett kézzel vár a Császár oldalán, gőgösen bámul, de szája egyenes. Chris mellett a másik már némán könnyezik, még arcát is elfordítja, mintha tudná, mi következik. Egy kisfiú tör ki a sorból, nyakáról a kinyílt bilincs cseng a földön. Nem elszalad, a kígyószemű elé fut, furcsa nyelvén hangosan kiált. A kék óriás oldalához kap, a géppáncél válláról leakasztja pallosát. A fegyver lendül, de a két Nomah nem tesz semmit, ki-ki a maga tenyerébe temeti tekintetét. Chris a kisfiú arcát egyetlen villanásig látja. Elég. Elrúgja magát, a megláncolt tömeg felett átugorva veti testét Thammis elé. Az acél cseng, egy fekete tenyérben törik apró szilánkokra a hatalmas fegyver. A hátráló Császár mellvértjén megcsillan a támadó tükörképe. Lassan közelít felé, jobbját hátra feszítve. A sisak üvegén át is tisztán látja, fényesen izzik a két borostyánszínű szem. Nem lovag és nem is fehér, egy Árnyékacélba bújt harcos ront a zsarnokra. A Sötét Lidérc.

A Morbor Ökle vergődik, Chris a hánykolódásra ébred. Kiléptek az Utazótérből. A három napos út véget ért, pedig alig pihent valamit. Kimérten áll fel, jobbját maga elé emeli. Ereiben érzi a koncentrált energiát száguldani. Ökölbe szorítja. Izmaiban a rostok hangos ropogással állnak csatarendbe. Egy kis rándulás görbíti fel szája sarkát. Kilép a siklóból, űrruháján már kattan a kapcsoló. A szövet szétnyílik hátán, a lezuhanó anyagot magára hagyva meztelenül sétál a tárolóig. A zár halk ropogással nyílik, az Árnyékacél sustorgása kiszabadul.