Felásott földek

Az éjszaka csendje ráborul a lakosztályra. A Stratéga terminálja felett gubbaszt, a fehér kanapé jobb szélén bámulja a kirakós darabjait. Elena szuszogását elnyomja David ébredő horkolása. Az ágytakaró finoman serceg, puha talpak lopakodása indul a hálószobából, az előtéren át egészen az ember mögé. Füleit megcsapja a melegség, az osonó Tündér éppen becserkészni készül zsákmányát. Chris sóhajt. Hátra csap, karjával körbezárja a vékony derekat, a háttámlán átbillentve félredobott terminálja helyére rántja a rémült lányt.

— Csaltál! — suttogja összevont szemöldökkel — Ez így nem járja!

— A Tündérek nem vadásznak, Mona. — rámosolyog — Ügyetlenek.

— A Lidércek is hibázhatnak. — keze lassan mozdul — Óvatlanok.

— Érdekes, hogy ezt mondod. — szája kiegyenesedik — Pont most.

A lány ujjai a felső alá csúsznak, egy pajkos csípés fájdalma villan a fiú oldalán. Nincs visítás. A Stratéga még nem végzett, hidegen néz le a sikertelen támadás gazdájára. Egy mély sóhaj tölti a tüdőt.

— Beszélnünk kell! — az ölelés ernyed — Fontos döntés vár ránk.

— Ránk? — lassan felül, eltűnik a lányos báj is — Miről döntünk?

— Hogy maradunk, vagy megyünk. — az ablak felé fordul — Végleg.

— Hova mennénk? — a hang egyre fogy — Miért mennénk?

A csillagok fényesen ragyognak, az üvegen át megfestik a szobát. A Stratéga mást lát, valami sötétebbet. Még lélegzetekig mered a fekete égre, lassan fordul, de hiába néz a lányra, a szavak nem szépülnek.

— Thammis már kigondolta. A vermek kifosztása és az államosított szürkezóna a kezdet. — rezzenéstelenül bámul a remegő kék szemekbe — Az lesz, ami ötszáz éve volt, Nomah idején. A határok kitolódnak, a Föderáció hízik. — egy villanásig látja a szürkebőrű idegeneket — A Kaedruk felé is menni akar, az ellenkező irányba is az öccse torkának. Háború lesz. — köhint — És én vagyok az Első Harcos.

— Nem lesz háború! — felmordul — Te pedig nem vagy Nomah, Chris!

— Neked nem, de a Császár szemében igen. — rövidet sóhajt — Ha nem teszünk semmit, eljátsszuk újra az egész történelmüket.

— Mit akarsz tenni? — a hang ércesedik — Komolyan a Békeszázaddal és a Bátor Tízekkel akarsz legyőzni egy ezeréves császárt?

Gyorsuló szuszogás tölti a lány mellkasát, egészen felfújja magát, de a szigorúan szoruló szemöldök alatt a pillantások máshogy remegnek.

— Dehogy. — szája felfelé görbül — A fiúk az egész Felső Házat meg akarják dönteni… De persze a Sötét Lidérc is segítene egy kicsit.

— Ez nem vicces, Chris! — körbe fordul — És ha meghallják?

— Podis ellenőrizte. Itt nincsenek fülelők, csak mi vagyunk, Mona.

— Akkor is! — ujja megböki az ember mellkasát — Most olyan vagy, mintha háborúzni akarnál a Föderáció ellen.

Nincs tiltakozás, sem ellenkezés, a fiú hallgat, benne a szikra már vadul lüktet, fel-le cikázik gerincében. Nomah víziói sorra szöknek elé, a látottak szinte villanásokként váltakoznak. Van, amit ért, van, amit nem, mégis belül egyre jobban feszíti az érzés. Hátradől kanapéján.

— Maradhatunk tétlenek. — sóhajt — A háború akkor biztosan bekövetkezik. Nem ma, nem is holnap, de nemsokára. — a lány felé fordul — Vagy elmehetünk. Podis megértené. A fiúk is.

A talpak toppannak a földön, a Tündér feláll, a kelyhek felé veszi az irányt. Vizet tölt, majd egy hajtásra legurítja. A pohár szélén maradó csepp finoman rázkódik, a csillagok fénye elmosódik rajta.

— Most azt kéred, hogy fussak el, vagy hagyjalak gyilkolni?

— Tudod, hogy nem akarok gyilkolni. — egyre hidegebbnek érzi saját tekintetét — Én ásni akarok. A Sötét Lidérc az árnyékban dolgozna…

— Hagyd abba! — újra tölt és ledönti — Te nem vagy Sötét Lidérc, csak egy ember, akit belerángatnak egy eleve vesztes háborúba.

— Már belerángattak. — karjait összefonja maga előtt — A Császár és a Föderáció együtt taposott bele, de most még dönthetünk. Utoljára.

Ismét koccan a kehely széle, a víz bugyogva tölti meg, de már nem emelkedik az ajkakhoz, a kék szemek a hullámokra merednek. A szuszogás halkul, végül egészen eltűnik a kisfiú horkolásában.

— Ha nem most döntünk? — lassan fordít hátat — Mi változik meg?

— A Kutter. — az ablak felé pillant — Az idő fogy, a hajó készül. Ha nem döntünk, akkor csak feltesznek rá és elküldenek toborozni, amíg Thammis előkészíti a kis hódító háborúját… De most még van időnk.

— Mire? — a hullám felcsap, egy csepp csobban a földön — Támadni?

— Ásni. — ökle halkan ropog — Felkészíteni a hajót és a felszerelést, feljuttatni a Sötét Lidércet is. Az utakon a Fehér Lovag toboroz, a másik pedig közben felszabadítja a rabszolgatelepeket. Röviden erre.

— Ásni? — a hangból elfogy az erő — Csak egy másik szó a háborúra.

A pohár a tálcán koppan, a puha léptek visszaindulnak a kanapéhoz. Kimérten ül le, a párna alig szisszen alatta. Nincs köztük nagy távolság, de mégis szakadéknak tűnik a karnyújtás. Nincs hang, csak lehelet.

— Megígéred... Hogy ha választhatsz... Megóvod az élet értékét?

— Megígérem.

A lány még vár egy keveset, óvatosan kucorodik hozzá, az ember erős karja alatt keres menedéket reszketése elől. Halkan szuszog tovább, a kis megszakadásokat könnyek követik. Chris kezén koppannak.

— Akkor maradunk...

A tálcán pihenő pohár tükrében a barna helyett egy borostyánszín szempár villan. A Stratéga bólint, a lány döntött. Az ítélet: Háború.

Mona sokáig zokog némán, szipogása a Férfi ölelésében végül elcsendesedik. A szuszogás megtölti a kanapét, a gyengéd cirógatás véget ér. A terminál fénye villan, a Kutter tervezett első útja megelevenedik az ember szemében.

— A Beraddok világa... — suttogja — Morbor hazája. Milyen ironikus.

A rendszer adatok gördülnek előtte, a Tizedes gyára is felfedi titkainak egy részét. Szemöldöke felszalad, a készülék halk ropogással tiltakozik a hírvivő elmarasztalásáért. Mona is forgolódni kezd, a kicsavart testhelyzet még fentről nézve sem tűnik kényelmesnek. A fény kialszik, a gép megpihen. Chris kezét óvatosan a lány alá csúsztatja, mint könnyű pihét emeli magához. Hangtalan léptekkel közelít az ágyhoz, a két összeölelkezett Védenc mellé fekteti. Felegyenesedne, de megfagy a mozdulatban. Egy tenyér simítja arcát, a kék zafírok ránéznek a félhomályban.

— Ne maradj egyedül ma éjszaka!

Kézen fogja, a kevés helyre húzza testének melegébe. Némán átölelve szorítja magához, nem ereszti. Percek telnek, a szuszogás újra megnyugszik, de az ember nem mozdul, csak gondolatai járnak egy rémesebb helyen. A pár sor, amit a gép feltárt előtte, lassan ölt alakot képzeletében.„Thammis bosszúja… Mi a fenét gyárthatnak ezen a néven?!”Nem tud elaludni, ébren mered a plafonra pirkadatig.

A felkelő nap első sugarai csillannak az üvegen, Chris Mona karjaiban az ágy szélén kuporog. Rajtuk egymásba kapaszkodva a két Védenc már fészkelődik, éjszaka a Tündéren átkúszva kerültek legfelülre. Egy családi kupac szorong a hatalmas hely mellett. A szökési kísérlet gyorsan bukik el, a két kis őrszem a domb tetején riad a mozgásra. Tekintetük a kászálódó Férfi után fordul. Hárman néznek össze.

— Mikor indulunk? — Elena belekapaszkodik karjába.

— Mikor eszünk? — David a hasára fordulva feltolja magát.

Az ébredező Mona a két gyerekre pillant. Grimaszol, mintha szúrós csontjaik böködnék oldalát, a kedves mosolya mégis felülkerekedik.

— Dicső reggelt... — egy rezdülésig hallgat — Itthon!

— Békés reggelt, Mona! — egy gyors simítás arcán, de már fel is kel.

A kommunikátor emelkedik, a sürgős étel és a légifogat rendelés már katonai vészhelyzetként kerül tálalásra. A fény erősödik az ablakokban, Chris a fürdőbe ront, vadul sikálja magát. Várják őt és az egész családot. Még csorog róla a víz, de a civil ruhák recsegve csúsznak bőrén. Az ajtón kilépve csípi nyakon Védenceit, egy gyors forduló és már helyet is cserélnek. Az elkerekedő szemek alatt a szájak is nyílnak, de süket fülekre találnak. Chris a ruháikért fut, dobja őket.

— Nincs kifogás! Mossamic mester hajnalt mondott. Hajnal van!

Rövid pislogás, majd két vállrándítás követi a kapkodó szavakat. A gyerekek vetkőznek, Chris elfordul, arcát megmarja a savas forróság. A család készülődik, a reggeli megérkezik, a légifogat is bejelentkezik a fehér útról. Egy villám falással mutat példát a vezér, a termetes adagot szinte magába söpri. Mona csak a fejét rázza, mégis hallgat, csendben eszeget, miközben a csámcsogás megvadul körülötte. Reggeli után a liftig megy a verseny, odalent egy portás üdvözlés, majd a csapat bevágódik a járműbe. A fehér fal tövében szállnak le, a gép még mozog, de Chris már az ajtót nyitja, ki is ugrik, kezét magasra emelve. A Mester a kapu előtt vár, bal karját hátra fogva, jobbjában kosarat szorongatva békésen néz a vele szemben várakozó két fiatal katonára.

— Csodás reggelünk van, Tanítványok! — egy kis rándulás a száj sarkában — Aki időben itt volt, az már remek történeteket hallgatott.

A fekete sisakokból kiszökik a furcsa pattogó nevetés, de amint meglátják a vezért, azonnal csendes vigyázzban rötyögnek tovább.

— Elnézést a késésért! — meghajol — Dicső reggelt, Mester!

— Azért ma megdolgozunk! — köhint és belép a két egyenruhás közt.

A csapat az épület bejárata felé halad, de Mossamic megáll a kopár föld előtt, nem tart velük a sétányon. Már az ajtó nyílik, amikor a torokköszörülés hangja utoléri az embert. Fordul, megálljt int.

— Nem arra megyünk, Tanítványok! — a Mester kis szerszámokat húz elő kosarából — Ma idekint van dolgunk.

Parányi ásókat, kapát, pöttöm gereblyét mutat fel, hűvös léptekkel vonulva osztja ki a szerszámokat. Lábát a barna porba vetve egy vonalat kezd húzni. Egy téglalapot rajzol, jó nagyot. Húsz lépés hosszában, tíz széltében.

— Itt fogunk ma tanulni. —dobbant — A leckét itt vesszük át.

Elena és David reszketve lesik a szerszámokat. Monához bújnak, de Chris felé sugdosnak. Mossamic megáll, hideg tekintetével nézi őket egy keveset, majd a szemeket lekövetve ő is a vezéren áll meg. Köhint.

— Most felássuk a földet! — közelebb lép, leguggol a gyerekek elé — Nem mélyen. Csak amennyire szükséges.

Mona mosolyog, a téglalap egyik sarkába térdel. A kis ásót lenyomva kezdi kapirgálni a földet. Serceg a fém, a talaj kemény és kavicsos. Egy perc, mire az első nyomot kivájja. Chris már felette bámészkodik, de neki nem adtak eszközt, így csak a lányt figyeli. Elena a hosszú vonal közepéhez tipeg, saját ásóját megtámasztva erőlködik, de a föld ott is kemény. David hozzá szalad.

— Te ott, a másik sarokba! — Mossamic dobbant — Anyád mellé!

Valami pattan. A kisfiú feláll, arca vörös lesz, fogai ropognak. Ökle felemelkedik, szemeiben éled valami irtózatos gondolat. Eltűnik. Bátyja elé lép, a vállát finoman megérinti. Nem szoros, mégis elég.

— Te menj Monához, kérlek! — rámosolyog — Én segítek Elenának.

Amint öccse elindul, térde koppan a kislány mellett. Kezét finoman fogja át, hüvelykujjával hátul megtolja a szerszámot. Az apró kavicsok sikítva karcolják a földbe hasító ásó fémét. A rögök elterülnek.

— Egy megvan, Elena! — suttogja halkan— Megyünk tovább!

Ketten ássák a hosszú sort, a nagy Harcos és a kis Tündér. Mona csendben dolgozik, a távolságot lopva halad David felé. A fiú arca még mindig vörös, vad csapkodással szikráztatja a szerszámot a köveken.

— Te ott, ne haraggal! — a Mester fel sem nyitja a szemét — Erővel!

— Ezzel nem lehet máshogy! — szinte hörög — Ez nem csákány!

— Akkor miért csákányként használod? — újra dobbant — Erővel!

David visszanéz, bátyja csendben bólint felé. Két kezével megmarkolja, rátámaszkodva tolja az ásót. Áttör a kövek közt. Arcán a verejték alatt egy kis mosoly görbül, Chrisre pillant, lelkesen indul tovább a hosszú vonal mentén. A nyolcadik nyomnál tart, amikor elakad. Egy kis kaparászás és előbukkan a felelős. Mint a gyermek feje, akkora szikla éktelenkedik tanulmányai útjában. Szemében ismét fellángol a harag. Az ellenség bemérve, a fegyver lesújt. A kis ásó hegye pattan. A csengés a Mester arcára grimaszt rajzol, csendes léptekkel közelít a feldühödött gyerekhez. David felnéz, pupillái már tűhegynyiek. Chris szíve nagyot dobban. Izmai azonnal ropognak, mint a rugó, megfeszítve vár a kilövés pillanatára. Nem jön el.

Mossamic a fiú mellé térdel, tenyerét a kő fölé tartva állítja meg a dühös csapkodást. Ujjait a földbe szúrva kézzel kaparja körbe a sziklát. Alányúl, megfeszegeti, végül kifordul a bestia. Nem csak ásvány, valamilyen fém is csillog benne. A tanító némán mutat a kőre, Davidre, majd a kapu melletti üres területre. Minden szerszám elhallgat egy lélegzetig. A kisfiú nekifeszül a sziklának, csenevész teste reszket, miközben emelni próbálja. Feje vörösödik, fogai csikorognak, de a szörnyeteg nem mozdul. Chris elengedi Elena kezét. Feláll, és öccse kimentésére indul, de tekintete a Mesterébe ütközik.

— A dolgával foglalkozzon, Első Harcos! — a kislányra mutat — Én pedig az enyémmel. — köhint, és újra tanítványára néz — Ne csak erővel! — a követ az egyik oldalán megemelve átbillenti — Ésszel is!

A kifáradt kisfiú a hasára fordult sziklát lesi. Ismét megfeszül, forgatni kezdi. A kő halad, az ásók állnak. A bestia végül megadja magát, elvonul a csatatérről, egy nagy puffanással ér a vesztőhelyre. David teste úszik a verejtékben, csatakos és koszos, de széles mosollyal fordul vissza, még mellét is kidülleszti. Mona kacag, Elena felsikolt, a Mester hűvösen néz a szikla után, majd rövidet bólint a győztesnek. Chris hallgat, még szemét is lesüti. Átfogja a kislány kezét, újra munkához lát. Az ásók is mozdulnak körülötte. A nap már lassan alábukóban jár, mire a kis szerszámok megművelik a hatalmas területet. A Mester kimérten tekint le a munka eredményére, földre tett kosarába nyúl, kis zsákokat húz elő. Kiosztja a tanítványoknak.

— Ez micsoda? — Elena kerek szemekkel néz fel — Golyók?

— Virág magok. Ezeket fogjátok most elvetni, mielőtt a nap lemegy.

A Mester halk szavait a kis vállak ropogása követi. David végignéz vízhólyagos tenyerein, majd bátyjára és a kislányra sandít. Robban.

— Azért ásattad fel velünk, hogy virágokat ültessünk magunknak?!

— A virágokat másoknak ülteted. — Mossamic a rögökre néz — Te azért ástál, hogy megtanuld legyőzni a sziklát. — megköszörüli torkát — Mások pedig gyönyörködni fognak az erőd eredményében.

A kis barna szemek körbefordulnak, a fiú bátyára néz, de Chris csak visszamosolyog, saját zsákját kibontva lengeti előtte, a leendő kert széléhez indulva. Elhinti az első vetést. Elena követi a példát. Szórja, ahova csak kis keze elér. Félköríves mintákkal borítja a parányi területet. Mona az ágyás szélén egyesével ültet, csendben dolgozik, kis szabályos sorát hosszabbítva. David a nagy szikla helyéhez lép, a gödörbe kotor a feltört földből. Egy kis területet hint be, a bestia helyét, onnan indul el körkörösen. Az ültetés végén a Mester bólint.

— Mára ennyi, Tanítványok. Holnapra egy feladatot kapnak, öntözni a jövőt. — int a kapuból— Holnapután találkozunk napkeltekor.

A gyerekek már a kórházba indulnának, de a Tündér magához húzza kezüket. A kis piszkos mancsokat látva grimaszol, az épületbe húzza őket. A vezér is leporolja magát, nagyot nyújtózik, lábait szedi, mert tudja, Mona műszakja hamarosan kezdődik. Nem jut be.

— Chris, itt Alena! Jelentkezz!

Az ajtó csattan előtte, a családot már elnyelték az iskola falai. Hátán gördül a verejték, menne tovább, de talpai szinte odafagytak. Oldalához kap, szájához emeli a szerkezetet. Kifújja magát. Felel.

— Alena, itt Chris! Hallgatlak Boszorkány!

Egy sóhajnyi sercegés zúg fel, azután a nő hangja ismét megszólal.

— Ugye tudod, hogy még most sem hiszem, hogy a Boszorkány egy ezüstös földi virág!

— Hát hazudnék én neked? — rövid kacajt fojt magába — Figyelek!

— Akarod még, hogy megmasszíroztassam a nyakad?

A hűs szellő beszökik a felső alá, hátát végigsimítva lassan dermeszti meg. Mély levegőt vesz, sokáig lent tartja. Elengedi.

— Igen. Nagy szükségem volna rá.

— A ma este tökéletes lenne.

— A ma este nem jó, Alena. Egy másik időpont…

— Diktálom a címet!