A kert cseppjei

A vörös hajnal első sugarai ismét ébren érik az embert. Napok óta nem aludt, mégsem érzi magán a fáradtságot. A magánkórterem asztalánál ül, a gyerekek mellé bújt Tündér szuszogását hallgatja. Elküldi a választ az Ezredes felé, a terminál fénye kialszik. Chris feláll, nagyot nyújtózik, majd az ajtó elé sétál. Fülében feszülnek az izmok, a közeledő esetlen léptek lassan karnyújtásnyira érnek. A panel villan.

— Dicső reggelt a Föderációban, Nővér! — egy gúnyos mosoly követi a suttogást — Köszönöm, hogy elintézte! — az ételt magához ragadja.

A nő pillantása először a rangjelzés hűlt helyére fordul, tekintete mégis megriad, arcán is elfut a fehérség. Csak bólint és már indul is vissza, de billegését félúttól megtámasztja a falnál. Az ajtó csukódik, a kisfiú horkolása megszakad, halk szimatolássá szelídül.

— Jó reggelt, David! — suttogja a dobozt megrázogatva — Reggeli?

A barna szemek ködösen néznek körbe, Mona karja alól kibújva megrángatja Elena kezét. A kislány három aprót pislant, ő is kúszni kezd az ágy széle felé. Egy pár szuszogásig lesik a Tündért, egy gyors ölelés jut a vezérnek, majd a szekrényhez baktatnak, feltúrják a ruhatárat.

— A szürke feketét, kérlek! — Chris visszaül székére, végignéz saját civil öltözékén — Ma öntözés után harcoskodunk is egy keveset.

Elena vállat von, katonai egyenruháját kezdi húzni maga után. David még áll egy keveset, vigyora füléig görbül, később indul, de előbb ér a fürdőbe, mint a kis Tündér. A víz csobog, fröcskölve sikongatnak. A Férfi papírt ragad, a szuszogó lányra néz, majd csendben írni kezd. Nem hosszú levél, de azért megtart egy percig is, mire az ágyhoz lopakodva keze alá teszi. Hátat fordít, a dobozokhoz oson.

— Ma sem aludtál, igaz? — Mona lassan felül — Nem jó ez így.

— Nem tesz semmit. — megmarkolja tarkóját — A szikra ébren tart.

— Mit írtál nekem? — hunyorogva néz a papírra — Fontos?

— Csak a mai programot. — sóhajt — Nem akartalak felkelteni miatta.

A támadás megindul, a fürdőből kitörő gyerekhad lerohanja Tündérét, a csata megvadul, a leterített lány vihogva sikít a szúrós kis csontok alatt. Az ütközet egy éthordó fedelének pukkanásával ér véget, mire a Férfi a másikért nyúl, már két szék nyikkan is körülötte. A csámcsogás elszabadul, a vezér tegnapi példáját követve szinte csak magukba kotorják az ételt, pedig egyetlen sürgető szó sem hangzik el. Mona még éppen csak felkel az ágyból, ásítását a búcsúzó gyerekek szakítják félbe. Chris is beáll a sorba, saját puha útravalóját begyűjtve készül a kert megöntözésére. Egy lélegzetig néz még vissza, a lekonyuló ajkakra pillantva sóhajt, majd elmosolyodik. A gyerekek elindulnak.

— Sietünk vissza! — megpaskolja a rádióját — Elérsz, ha kellenék!

A két szürke-fekete egyenruhás apróság átvág a kórházon. Chris bal mellén nincs rangjelzés, a gyerekekén egy-egy nyuszi virít, amit maguknak rajzoltak. Az üvegajtón kilépve az ébredező város képe fogadja őket. A hajnal még csípős, de a két Védenc már szinte rohanvást indul, a léptek szaporán kopognak az első kereszteződésig.

— A Kertek Mesteréhez! — oldalra int — Kérünk tőle ezt-azt.

Tokan fehér falai felé mennek tovább, nem sietnek, a Férfi a gyerekek játékos kergetőzésében gyönyörködik. Hol David, hol Elena megy elől, a harminc lépés határán mégis mindkettő visszafordul. A fehér út felett kacajok töltik meg az üres teret. Chris balja megrándul, de kezének csak egy kis bogár ütközött. Sóhajt. Maga mellett a fekete ruhás Tündér hiánya lassan mosódik át egy üres barna szempárrá, a poros szoba székéből. Megrázkódik. Borzongását egy fuvallattal engedi el, a fehér falakat pillantva mosoly kanyarodik arcára. A kapun Elena csenget be, de a zsémbes hangszóró nem kivételez.

— Mit akarsz?

— Te mérges Mester! — a kislány felfújt arcal kiabál vissza — A Mesterke kertet csinál velünk. Öntöző szerszámokat kérünk tőled!

Egy kacaj csúszik ki az ember száján, de a fele bent marad, a kapu kérdés nélkül tárul ki. Az udvar virágai ismét csodás színekben pompáznak, a keveredő illatok David szimatolását is beindítják. Csak egy gyors beköszönésig mutatkoznak a Merivida lény előtt, a vezér szabadfoglalkozást enged, majd az ajtót becsukja maga mögött. A lélektelen fiúról kérdez, Alena Védencéről, de Tokan sem ismeri, nem ő tanította. Chris csendesen mesél, amíg az ablakon át a kicsiket nézik. Miközben a hangos gyermek zsivaj betölti a félhomályt, a Harcos az éjszakai összecsapást részletezi. Tokan egyre komorabb, fekete szemeit mereszti az üvegen át, vészjósló csendben. Megtöri.

— Roppant érdekes! Olyan, mint te, barna haj, barna szem, élettel teli bőr… — ismétli tanítványa szavait — Vékony alkat, de gyors, és erős... — aprót cuppantva mered tovább a kertben bukfencező kisfiúra.

Chris némán fordul David felé, tekintetével keresi a hasonlóságokat Alena testőre és közte. Sokat talál, de nem szól semmit. Gyorsuló lélegzeteit próbálja visszafogni.

— Mondd, Mesterke, mit tanítasz ennek a gyermeknek?

— Önvédelmet és békefilozófiát. Egy Otlaca Mester tanítja őket.

Csoszogás indul a kis szék felé. Tokan leül, halk cuppogásba kezd. Percekig vár mozdulatlanul, fekete szemeivel a padlót nézve.

— Érdekes. — székéről felállva az ajtó felé megy — Ők nem emberkék, mint te. A Vitmiss fiúcskád lehetne olyan is, mint a barátod bábja. Csak úgy lüktet benne a lehetőség.

— Lehetne… De nem lesz olyan, Mester!

A cuppogás megáll, Tokan egy csosszanásig fordul vissza, végignéz tanítványán. Száján a hullámos mosoly görbül, még foga is kivillan sárga ajkai mögül. Elcsendesedik a szoba, a gyerekzsivaj hangosodik.

— Mester, miért mondtad, hogy Alena a barátom?

— Amiért a szél az szél, a föld az föld, az erő pedig erő, Mesterke.

— Én majdnem megöltem őt… — lesüti szemét — Tudom. Az csak egy másik szó a nemre.

— Thartis és Nomah is barátok voltak. — hátat fordít — Örökké, Mesterke.

Az ajtó kitárul, de nem néz vissza, csak szottyos kezével lenget, a csevegést befejezve az udvarra küldi tanítványát a fém kannák közé. Chris két aprót és egy nagyot ragad, de az öreg sunnyogva kiált utána.

— Mesterke, fordítva! Két nagyot vigyél egy kicsivel!

Az apróságok összesúgnak, majd halk kuncogás teríti be a kertet. Chris nem vitázik, szót fogad. Egy aprót letesz, egy nagyobbat felvesz. Hálásan int, majd a gyerekek kezébe adja az egy-egy termetes öntözőt. Tokan csendesen cuppogva tér vissza odújába. Az Iskolához mennek tovább, a vezér apránként lemaradozik. A két Védencét nézi a hatalmas kannákkal. David erősen fogja, meg sem rezzen, úgy viszi. Elena kezeiben cserélgeti a fémet, felváltva felszabadult tenyereit ruhájához dörgöli. Arcán fájdalmas grimasz feszül, még üresen is nehéz neki, mégis csendesen tűr, nem panaszkodik. Chris a sajátjára pillantva elmosolyodik, hiszen egy ásónyomra való is alig férne bele.

A kapuhoz érve a gyerekek bolyhosan köszönnek a két fegyveres nyúlnak. Hangos nevetés követi. A kovácsolt vas szárnyak lassan nyílnak, zsanérjaik az olaj hiányáért méltatlankodnak. A száraz kerthez érve Chris a távolban csobogó kútra mutat.

— Onnan fogjuk be a vizet, itt pedig elengedjük! — leteszi kannáját — Felkapom a nyúlbőrt és kezdhetjük is! — elindul a páncélért.

— Fehér nyúl! — egyikük utána szalad — A Sárga Pamacs üzeni, hogy nincs itt, de vár önre. — a bajtárs elhalkul — Ön érti, ugye?

— Értem. — elkomorodik — Ha visszajön, kérem, mondja meg neki, hogy ma kinyitom a kaput a csomagjainak. — köhint — Érteni fogja.

Tovább siet, az edzőteremben hagyott páncéljához lép. Felnevet. A szerkezet szétszerelve, a csövek, csatlakozók elrendezve, a fémek felhalmozva pihennek a kezeslábas alatt. Gyorsan öltözködik, a civil ruhára a fekete belsőt húzza, a fémek is apránként felkerülnek rá. A sisak az utolsó, de már javában kifelé tart, mire azt is felveszi.

Az udvarra ront, a két őrt leváltva maga veszi át a szolgálatot. A Védencek követik. Chris merít először, egy pillanat az egész és már fordul is a kert felé. David a soros, lendíti a fém szörnyet. Hangos bugyogással tölti fel, fogát összeszorítva emeli ki, de még nem indul, várja a sorstársát, hogy kövesse. Elena két kezével fellendítve csapja a víz tükrének. Hatalmas loccsanás öntözi a földet, lassan merül alá a nehéz hordozó. Feszegetve próbálja kihúzni, de a súly erősebb. A kisfiú halkan lép mellé, megmarkolja a fogantyút, kiemeli és mellé teszi. Elena belekapaszkodik, nyögdécselve erőlködik, de meg sem mozdul. David jobbjába veszi sajátját, baljával a lányét segíti. Billegve topognak a kert felé.

Chris arcát már sisak rejti, nem látják rajta a feszülő mosolyát. Lábával apró egyenes ösvényeket tapos, felkockázza a kert porát. Az öntözést Mona katonás ültetvényének sarkában kezdi. Szinte alig végzett, a szomjas föld máris elitta. Szótlanul indul a következőért.

David suttog, közös terhüket földre teszik. Sietve üríti saját kannáját, szinte csattan a víz a földön. Lopott pillantásokkal Chris felé les, utána robog a másikért, majd óvatosan billentve öntözgeti Elena ágyásait. A kanna negyede marad csupán, azt átnyújtja a kislánynak, azután ismét súg neki. A víz újra megindul.

A titkos tervük apró hibája, hogy Chris sisakjából remekül kilátni. A vezér nem szól, de a Védencek együttműködése láttán a sötét üveg mögött is gördülnek a cseppek. Ismét fordul a kis öntöző. Szembe vele már érkeznek a gyerekek egy-egy kannával, mintha ki-ki a saját dolgát végezné. Elhaladva egymás mellett, a Férfi nem bír az érzelmekkel, kezét a fiú hajába túrva borzolja. Nem mond semmit, hangja sem lenne hozzá, csak egy bíztató mozdulatra futja lélegzetéből.

A hordozó lendül. David emeli a vizet, majd Elena kannáját ragadja. Csupán negyedig tölti és a lány elé emeli. Mire Chris fordul, ismét szembe jönnek, egy-egy kanna Védencenként. Újabb borzolás következik.

— A Kertek Mestere… — mosolyogva pillant rá saját kis öntözőjére — Nem taníthatja őket, mégis megteszi… Mindhármunkkal…

A locsolók az utolsó körre érkeznek, a felegyenesedő Fehér Lovag elégedetten sóhajt, miközben a két nagy kanna lassan csepegtetni kezd. A Védencek tekintete apránként emelkedik a vezér felé. Nem rá néznek. Az értékes víz irányítás nélkül egy helyre folyik, tócsát alkotva.

— Szórjátok! Így nem kap mindenki!

A gyerekek mintha meg sem hallanák, tovább bámulnak, egyre kerekebb szemekkel.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos!

Chris kimérten hátra fordítja fejét. Egy vele egymagas fiú áll mögötte, alig két lépésre, mégsem hallotta érkezni, a kavicsos földön nesztelenül állt oda. Bal karja háta mögött, fejét lehajtva tartja a biccentés után. Haja sötétbarna, szinte fekete, mint Davidé és Elenáé. Ruhája egyszerű, de mégis finom szövet, sötétszürke bársonyhoz hasonló. Sem díszek, sem fodrok nem tarkítják, rangjelzést sem visel rajta. Arcát lassan emeli fel. A jeges rángás elfut az ember hátán, még a Fehér Lovag féme is belerázkódik. Az Üres áll előtte. Ugyanaz az arc, de mégsem teljesen olyan. Tekintete élettel teli, kisfiús mosolyával billenti oldalra fejét. Chris hátrálni kezd. A sáros kerten végig taposva maga mögé szorítja a gyerekeket.

— Te mit keresel itt?!

— Hát… — mélyen meghajol — A nevem Marco Nie…

— Süket vagy?! Mit keresel itt?!

Marco felegyenesedik. Az épületre pillant, majd a páncélosra fordítja tekintetét. Arcán a gyermeki mosoly tovább görbül, cipője orrával félszegen kezd egy kavicsot gurítgatni. A vezér tovább hátrál, a kis követ már lövedékként figyeli, a fém alatt ébreszti mezőjét, ereiben mozdul a koncentrált energia. Nincs támadás, csak a kő gördül oda-vissza, majd a mozdulat lassan abbamarad.

— A kísérőhercegnőd küldött, hogy ismerkedjem meg veled. Azt kérte, a mai napon kísérjelek el mindenhova.

— Mond meg Alenának, hogy van már árnyékom! — szemöldöke összeszorul — Szebb, mint amit küldött!

A fiú még nézelődik egy kicsit, majd, mint akinek valami nagyot koppan a fejében, elvörösödve, kapkodva ragadja meg a kommunikátort, szájához emeli és beszélni kezd bele.

— Föderációs Vezető Megbízott, itt Marco! — mosolya már szinte bárgyú, még bele is kacag mondandójába — Megérkeztem az Iskolához. — szeme felcsillan a szónál — Az Első Harcos azt kérte, hogy mondjam meg neked, van már árnyéka. Szebb, mint amit küldtél.

A kút csendes csobogása festi alá a várakozást. Hosszúra nyúlik, már-már kellemetlenül sokáig tart. A hangszóró reccsen, de először nem beszédet hallat, statikus zörej sistereg belőle lélegzetekig.

— Ha érdekelne a véleménye, megkérdezném tőle! — az eszköz rázkódik a kiáltástól — Tedd, amit mondtam!

— Értettem! — bólint, övére visszatűzi a kommunikátort — Azt hiszem nem örült neki, hogy zavartuk. — szája lebiggyed — Sajnos…

Sercegés szakítja félbe. Chris lábával kitámaszt, öklét hátra feszíti. A sötét üveg rejtekén fogai ropognak, verejtékcseppek gyűlnek arcán.

— Elég az ostobaságból! Mit akarsz itt? Folytatnád az esti összetűzést?

Marco rövidet rezzen, fejét kezdi billegtetni, mint akit éppen megdorgálnak. Kezét hátra kulcsolva forgolódik, nyakán megcsillan Mona két öltésének cérnája. A mozdulat megdermed a torz hangtól.

— Ezért jöttél?! — üvöltve indul felé — Harcolni akarsz?!

Marco szemöldöke felszalad, hátrálni kezd. Sarka egy kőbe akad, kibillenti egyensúlyából. Tompora csattan a földön, arcára kiül a fájdalom. Felpillant, rémülten kúszik tovább a páncél elől. Szinte már a kapuhoz ér, amikor ábrázata Christ végül megállásra kényszeríti. Öklét leengedi, meredten néz a földön fekvőre, majd a hátul maradt két Védencére. Sóhajt.

— Állj fel! Vicceltem! — kezét felé nyújtja — Ez csak az Első Harcos kis üdvözlő ugratása volt.

Marco a markába csap, kínos nevetésbe kezd, mialatt felhúzzák a földről. Karja körül nincs mező, szorítása is gyenge, éppen csak meg tudja tartani súlyát a remegésben. Talpára áll, leporolja magát.

— Beugrottam! — mosolya újra kisfiús — Tényleg jól megijedtem!

Nagy lesz a csend, a két gyerek egyre értetlenebbül bámul a különös vendégre. A vezér izmai nem ernyednek, ereiben is tisztán feszül az áramlás. Érzi a forróságot, lábujjaitól feje búbjáig égeti a görcsös reflex.„Alena most átlépett egy határt… Az utolsót.”Nem néz oldalra.

— David, ott még száraz a föld! Kérlek, hozzatok még vizet!

— Első Harcos, segíthetek? Én is tudok vizet hozni!

A hang olyan ártatlan, hogy akár még Elena is kérdezhette volna. Chris egy pillanatra elgondolkodik, szeme végigfut a csenevésznek látszó testen. Felveszi a kis kannát, de már lendíti is tovább.

— Nesze, az utolsó kör a tiéd. — arca felé dobja — Kapd el!

Egy fémes csattanás veri fel a csendet. A fiú ismét a földön ül, orrának vére elered, szemébe könnyek szöknek. Nem sír hangosan, csak jobbjával markolja orrát, arcát el is fordítja.

— Ügyetlen voltam, elnézést kérek! — tápászkodni kezd — Sajnálom!

A szó megmarad köztük, pedig a fiú már a kannát is felmarkolja, hajbókolva szalad a kút felé. A vörös cseppeket beissza a föld, akárcsak a mellette hulló átlátszókat. Chris lassan fordul utána, izmaiból apránként szökik el a feszesség. A két Vitmiss fiú egymással szembe ér, Marco fut, David mégis megállítja.

— Mutasd! — szinte lerántja magához — Jól eltalált! Nem vagy ügyes!

— Tudom. — megtörli szemét — De igyekszem! — tovább szalad.

A vendég a távoli kúthoz ér, megmeríti kis öntözőjét, majd visszafut a kerthez. Kevés tartalmát elosztja a száraz földön. Ismét fordul, jobb kezével még orrát szorítja, de rohan, akár egy lelkes gyerek. Már három barna szempár figyeli döbbent némaságban. Mozgása esetlen, léptei mégis csendesek. A szótlanságot az égen áthasító katonai szállítók törik meg, a gépek ereszkedni kezdenek, az utca porát magasra verik. A gyerekek a vezérhez futnak, a két fémes marok alá.

— Semmi baj! — sisakja alatt elmosolyodik — Ez csak az Ezredes!

A kapu előtt már gyülekeznek a katonák, mire a sérült Marco az utolsó cseppeket ejti a földre. Zagir nem lép az iskola udvarára, karjait háta mögé csapja, rövid köhintéssel jelzi érkezését. Chris hozzá sétál, tiszteleg, a Védenceket mellé állítja és hátat fordít.

— Egy kis türelmet, Ezredes! — futni kezd — Elteszem a kannákat!

Nem néz vissza, de David talpa már dobban, Zagiré is követi egy lélegzet múlva. Az egymás felé tisztelgők felől a kerthez fut, felmarja az üres öntözőket. Marco is átnyújtja sajátját, majd kezeit hátul összekulcsolva billeg. Felsője csatakos a vértől, arcán is igen látványos a baleset eredménye. A forduló ember után indul, egészen a felújított alsó szint egy kis raktáráig követi. Chris csak egy pillanatig téveszti szem elől, amíg a kannákat a leendő helyükre teszi. Amint kifordul az ajtón, Marco már előtte áll. Izmai összerándulnak, szinte látja a kést kezében, amit a hátába szánna, de csak egy kis kendő van markában.

— Nem tudod hol találok itt ívókutat?

— Itt balra! Tizenöt lépés előre, majd jobb oldalt, a beugróban.

Kisfiús mosollyal bólint, suttogva indul el. Halkan számolja lépteit, apró pajkossággal billeg, mintha csak szórakoztatná magát a rövid úton. Nem lopakodik, mégis hang nélkül jár. Chris szemét lehunyva figyel. Füle megfeszül, hallása kiélesedik. Térolvasásba kezd, de apránként végül már a Fókuszkontroll technikát használja.„A katonák nyüzsgése... David méltatlankodása az utolsó kör víz miatt... Elena hümmögései... Lépészaj! A rettenetes zsivajban alig lett meg! Távolodik. Szinte nem is hallani. A tüdő kis hörgői hangosabban telnek a levegővel...”

— Ez az! Megtaláltam, köszönöm!

A fájdalom késszúrásként hasít fülébe. Az ember kezei a sisaknak csapódnak, izmai görcsösen rándulnak össze. Dobhártyája szinte robbanásként érzékelte a boldog kiáltást. Egész testét beborítja a verejték, szédelegve támolyog az udvarra. Sisakját lekapva forgatja fejét, igyekszik rázogatással enyhíteni a rettenetes érzést. A gyerekek rémülten néznek szenvedő arcára. Próbál kedves mosolyt villantani, de Elena ettől csak még jobban megijed. Végső megoldásként arcát kezébe temeti, a széles járda kövére ül. Fejét előre hajtva billeg. Füle hasogat, arcáról hullik a verejték. Egy nyomást érez bal vállvértjén.

— Rosszul vagy? — Marco közelebb hajol — Hívjak segítséget?

A halk kérdést az elfutó hő követi. Chris összeszorított fogakkal néz fel, de a düh szinte azonnal múlik, nem gúnyt lát, csak ugyanazt az ábrázatot, mint amivel Elena is bámulja. Lassan tápászkodik, félre tolja útjából. A fiú szó nélkül húzódik el, csak szemét mereszti felé.

— Mi az? — morogva húzza vissza sisakját — Mit bámulsz rajtam?

— Te olyan más vagy. — a gyerekek felé fordul — Nem olyan, mint mi.

— Tegnap már láttál! — a kapu felé indul — Min vagy meglepődve?

— Láttalak? — hosszan pislog — Tegnap?

Már nem felel, a Védenceket magához húzva csörtet ki az udvarról. Az Ezredes szó nélkül szegődik melléjük, egy távolabbi nyitott fogatra mutat. A kísérő katonái egyként tisztelegnek, de amint a Fehér Lovag elvonult, a lemaradt fiút egy százados meg is állítja.

— Ön kicsoda?

— Én? — felnevet — Hát én Marco...

A különös kacajban még Chris sem érti igazán a nevét, pedig kétszer is elmondja, mielőtt a panel megvillan a tiszt kezében.

— Igazolja magát!

Az ajtóból kilesve a Fehér Lovag az eseményeket figyeli. Nem szól közbe, kíváncsian várja, hogy mi fog történni. Szeme elkerekedik a sötét üveg mögött. A teljes osztag ismét vigyázzba vágja magát, majd elnézést kérnek. Marco könnyed legyintéssel integet nekik, mintha csak egy apró félreértés lenne, majd gyerekes mosollyal zárkózik fel.

— Csatlakozhatok?

— Gondolom, ha nemet mondok, Alenát hívod és úgyis beszállsz.

— Megkérdezhetem... — a kommunikátorért nyúl — De már így is haragszik rám. — elengedi — Nem szeret velem ezen beszélgetni.

Int a fiúnak, a szemben lévő ülésre mutat, majd Védenceit maga mellé húzza. Az esetlen Marco fejét a szűk nyílásba üti, az ülésre huppanva markolja a koppanás helyét.

— Rosszul vagy? — Chris gonosz vigyora görbül — Hívjak segítséget?

— Semmi baj, csak ügyetlen voltam! — lesüti szemét — Megint.

Az ajtó záródik. Zagir int az üveg mögül jelezve az indulást, majd egy siklóban foglal helyet. A zajos motorok felbőgnek, a katonai fogat is lassan emelkedni kezd. David és a vendég az üvegre tapadva, jobb oldalon lesnek ki az összemenő város képére. Ahogy egyre magasabbra érnek, Marco teste reszketni kezd, elfehéredve zuhan vissza az ülésére, kezei görcsösen kapaszkodnak a párnákba.

— Mi az, rossz idefent? — David vállon böki — Félsz a repüléstől?

— Igen… — tovább fehéredik — A bánya óta nem voltam magasan.

— Te is bányász voltál? — a kisfiú szeme felcsillan — Mi... Mindegy. — elkedvetlenedve ül vissza helyére.

A sötét üveg mögül a Stratéga figyel, szája apró mosolyra húzódik. A testen hullámzó ruhát figyeli, a csend minden lélegzetével erősödik.

— Melyik bányában dolgoztál, Marco?

— A vörös poros helyen. — lehajtja fejét — Azután a fém falak jöttek...

— Mennyi idős vagy?

— Tizenkét éves.

A fiú legalább tizenhétnek látszik, kész felnőtt, az ember a szavait mégis őszintének érzi. Nem bír a kíváncsiságával, a helyzet szinte tálcán kínálja a faggatózás lehetőségét. Előre dől, egészen közel.

— Hol laksz? Hol van az otthonod?

— Ezekről... Ezekről nem szabad beszélnem!

A remegés nem enyhül, de a vendég a száját összeszorítva ül tovább. David ismét mellé szegődik, egy apró kis vállast ad, felfedve tekintetét. Kezeit előre tartja, a rabszolgák öklös játékára készül. A Stratéga ismét mosolyog. Védence játszópajtásra talált, pedig a szabályokról nem beszéltek, mégis azonnal nekikezdenek.„Ismeri...”A zúgó motorok zajában apránként felcsattan egy-egy kacaj is. A szavak megindulnak, a semmitmondó apróságok és a finom falatok megvitatásával ütik el az időt. Elena nem mozdul Chris mellől, szorosan hozzá bújva figyel. Csak egy-egy rövid pislantásig néz ki az ablakon, azután megint mereven előre.

— Miért nem gyalog megyünk? — suttogja — Sétálni sokkal jobb!

— Az északi Hajógyár gyalogosan több napi járás. — megsimítja fejét — A régi utakat amúgy sem gondozzák, amióta minden repül.

Csendben leskelődik tovább, a fiúkat hallgatja. Sok-sok óra boldog csevegés után, a gép lassan ereszkedni kezd. A motorok zaját a felszíni munkák dübörgése nyomja el, alattuk a Hajógyár üzemel.