Új nap tüzében

Chris lassan ébredezik, de szemét még nem mozdítja. A Tündér illatát érzi maga mellett, testének melegét karjai közt. Hajának lágy érintése a fiú ajkait csiklandozza, minden szuszogásával. A tegnapra gondol, a ködös képek lassan futnak elé.„Mona velem maradt éjszakára?”A nap már narancsos fényt bocsájt. A fiú karját óvatosan kifűzi alóla, hangtalanul csúszik le az ágy végébe. Talpát a puha szőnyegbe mélyezti. Az ember hiánya még álmában is feltűnik a takaró alatt szunnyadónak, kezével vakon tapogatva keresi az elveszett testet. Chris visszafordul, kezét Mona tenyere elé teszi, de még nem ébreszti a fáradt lányt, ad neki időt, hogy kipihenje az éjszaka gyötrelmeit. Egy percig, talán kettőig gyönyörködik, majd szétnéz a szobában. Az életmentő táska a földre lökve pihen, szája nyitva, benne a tegnap kék ruhája, mellette egy sárga, lengébb darab vár a mára. Amint fókuszál, meglátja a műszereket. Egy villanásig rándul össze.

— A legjobb mindenre felkészülni… — suttogja mosolyogva.

Még egy lélegzetig nézi a hálóinges teremtést, majd ellopakodik a mosdó helyiségbe. Nyújtózkodik, gerincét ropogtatja, de a fájdalomnak nyoma sincs testében.„Nem mintha hiányozna…”A medencét nyitja, magát a hűs vízbe merítve mosakszik, hajába túrva ujjait rögtönzött fésűként használja. Gyorsan végez a suvickolással. A szobába siet, ott a fehér dobozra pillant. Már csak két ruha maradt, két feladatra. Az egyik csillogó, ünnepi. A másik katonai, alkalmi.„Nincs más, ezzel kell beérni.”Amint a nadrágját csendben húzza, a bejárat búgni kezd. Gyorsan szalad az ajtó felé, a rettenetes sípolás gyötri fülét. A táruló fém Alenát rejti. A meglepett fiú fejét forgatva leskelődik a hálószoba felé, de a nő már mozdul is befelé.

— Nem értem, miért van kommunikátorod? — félretolja útjából — Engem fárasztanak az öltözékeddel. — a szobába belépve nyomja kezébe új utcai ruháját.

— Köszönöm... Ne haragudj, hogy kellemetlenséget okoztam…

— Ne törődj vele! — határozott léptekkel indul az asztal felé — Remélem nem ment el a kedved a későbbi folytatástól, Első Harcos!

Mona toppan a szobába, kecsesen nyújtózkodik sárga nyári ruhájában. Ködös pillantása még nem fedezte fel a váratlan látogatót, lépteivel a rémült fiú elé siet. Chris szólna, de a Tündér a záródó ajtó láttán egészen más reggeli üdvözlést tervez.

— Este elmaradt a hősiességed jutalma. — a pajkos suttogása után gyorsan közelít az emberhez — Tudom, hogy nem aludtál jól nélküle.

Alena mosolyogva néz a lángoló fiúra, majd szemérmesen elfordulva egy gyümölcsöt vesz ki a kosárból. Visszafogott harapással jelzi jelenlétét a Chris nyakába kapaszkodó Tündérnek. Megáll a levegő a szobában. Az apró falat lecsúszik.

— Látom, már jobban vagy, ha szórakozásra vágysz, Első Harcos.

Chris nyakán megremeg az ölelés. Mona riadt tekintete fordul, az asztal felé hunyorog az ablak fényárjától vakítva. A két nő pillantása összeér. A közéjük álló fiú azonnal érzi a perzselést, tegnap felvágták, ma megsütik.

— Alena, ez nem úgy volt. — az ember ujjai már sercegnek hajában — Mona volt a soros és meglátta a hátamat…

— Mutasd csak! — felpattan helyéről — Elképesztő. Szinte teljesen behegedt! — már a vállánál fogva tekergeti az embert.

— Mit akarsz itt, Alena? — rövid szuszogása szokatlanul hangos — Te is szórakozásra vágysz?

A perzselt ember ismét közéjük lép, a Tündér keze után kapkodva néz a szemébe.

— A ruhámat hozta fel. Nem kapcsoltam be a kommunikátort…

Egy másodpercnyi enyhülés látszik csak a haragos arcon, de fejét jobbra billentve ismét szórni kezdi a zafír tüzet a Hercegnőre.

— A Föderációs Vezető Megbízottak új feladatköre az öltöztetés?

— A vezető sebészeké talán a Hercegnők vallatása?

„Pillanatok kérdése és ezek nagyobb csapást mérnek egymásra, mint a Lélekemelő.”Chris a fejét egyre gyorsabban forgatja, csapkodó szívének hangja már a fülében lüktet. A nyugodtabb vérmérsékletű hölgyre esik a választás, a Hercegnőhöz szól, elfogyó fuvallatával.

— Alena, máris felöltözöm és indulok!

— Hova? — elkerekedett szemmel néz vissza — Ma…

— Tukán Mesterhez, természetesen!

A narancssárga fényben a zöld szemek pupillája kitágul. Egyetlen lélegzetig tart, azután elkapja tekintetét, a Hercegnő az ajtó felé indul.

— Kint megvárlak. Intézd el, amit akarsz!

A fellélegző ember nyugalma sem tart tovább egy mozdulatnál. Amint a Tündérre néz, mellkasában a lüktetés újra megrázza dobhártyáját. A haragos zafírpár minden dühe őt égeti. Mona nem mond semmit, csak megkerüli a megdermedt testet, mögötte megállva kezdi a hátát fürkészni. Egy percig is eltart, amíg a szuszogás elcsendesedik.

— Tényleg sokkal szebb, mint tegnap este. — a hang nem megnyugtató, szinte fenyegetően beszél — Alig maradtak sebek… Az egész behegedt egy éjszaka alatt.

— De ez jó, nem? — fejét hátra billenti — Nem?

— Chris, ez nem természetes! — nem kiabál, mégis fülsértő a hang — Nem is lenne lehetséges. Nézd meg, ez szinte csontig ért, most meg…

— Én nem látom a hátam, Mona. — rövidet fúj — Az nekem sem...

Felnevet. Nem örömében, a puha kéz óvatos tapintása csiklandozza a friss bőrt. Feszeng, rángatózik, próbálja visszafogni, testében mégis ropognak az izmok az önkéntelen mozdulatoktól. Nem bírja tovább, megfordul. Megbánja. Egy remegő zafírpárral találja magát szemközt. Nincs szuszogás, szívverés is alig jut ki a törékeny mellkasból. Mona keze pont úgy mered, mintha még most is érintené a lehetetlent, ujjai is csak néha rezdülnek egyet-egyet.„Ennyire félelmetes?”Óvatosan fogja meg csuklóját, a puha tenyeret saját arcához emeli. A kékségbe visszatér a jelenlét. A fiú egy apró fejmozdulattal bújik a kézhez, a legkedvesebb mosolyát fordítja a lány felé.

— Mona! Köszönöm, hogy itt vagy! — magához öleli — Most készülök, mert mennem kell! Maradj ameddig szeretnél! — sebes léptekkel indul a mosdóba, új ruhája társaságában.

— De… — a hang elveszik a hatalmas térben.

A fiú a csapódó ajtó mögött a fényesített burkolatra tekint. Arcát bámulja. Egy villanásig önti el a hideg, egész testén átfut a jeges rándulás.„Megint öregebb lettem? Úgy nézek ki, mint apám, az egyetemi fotón…”Keze mozdul, végigsimítja állélét. Az apró tüskés szálak szúrják tenyerét. Bátortalan tekintetét egy különös kés felé fordítja.„A tisztálkodó penge…”Más, mint a földi holmik, inkább kés, mint borotva. A művelet jó pár apró vágással végződik, de az ifjú harcospalánta megvívja háborúját a rebellis szálak ellen. Mire visszaér a szobába, Monát már nem találja. Táskája sincs sehol, csak a kis kosár várja az asztalon. A fiú bekap egy-két gyümölcsöt, de egyre nehezebben csúsznak le a falatok.„El sem köszönt...”A félbehagyott reggeli üdvözlése jár fejében, miközben az ennivalót nézi. Kifelé indul a hatalmas szobából. A felső előcsarnokban Alena várja, egy árnyas sarokban támaszkodva.

— Biztos menni akarsz?

— A Mester azt mondta, vár vissza.

— Én az első alkalom után... — elhallgat.

A fiú nem indul tovább, pár lépésre várakozik az elnémult Hercegnő előtt. A lélegzetek elhalkulnak az előcsarnokban.

— Harminchat nap, Chris. Harminchat nappal később mentem vissza.

— Alena, nekem nincs vesztegetni való időm. Apád várja a válaszom.

Egy rövid rezdülés mozdítja az ezüstös páncélt, mintha egy szusszanásig elmozdult volna a faltól.

— Ettél?

— Ettem.

Újra csak a halk lélegzetek maradnak a visszhang után. Egyikük sem mozdul, csak néznek egymásra üres tekintettel.

— Oda találsz?

— Azt hiszem.

Az ember mellkasában hideg vákuumot érez. Hirtelen érkezik, nyíló száján berántja a levegőt. Halkan fújja ki, majd egyet a lift felé lép.

— Van rosszabb a Lélekemelőnél?

— Van, Chris… Van.

— Sokkal?

— Sokkal.

Ropogó nyelésben feszülnek az izmok az ember nyakán. A nyitva várakozó lift lámpája egyre fenyegetőbben pislákol felé. A szikra mozdulatlan, mintha néma kísérője is csak arra várna, hogy a fiú döntést hozzon. Chris felszegi fejét, hátát kihúzza. Jobbját magasba lendíti a Hercegnő felé, majd elindul a felvonóhoz.

— Megyek! — átugrik a küszöb felett.

— Rendben. — a hang mint a jég, mégis furcsán bátorító.

A gomb villan, az ajtó csattan, a szerkezet elindul. A főbejárat előtt a fiú még megáll egy pillanatra. Hátra néz, az este nyomait kutatva.„A szőnyeg már tiszta…”Az előző nap vörös emlékeztetőjét felsikálták.

Az utcára kiérve határozott léptekkel indul, új egyenruhájában feszes tempóban halad. Az utána forgolódók össze-össze súgnak mögötte, de nem töri meg lelkesedését, tartja katonás ritmusát. A fehér fal tövében kezd alábbhagyni magabiztossága. Saját vérének száradt csíkjai a burkolaton nem éppen bizalomgerjesztőek. A kapuig sétál. A kis panelra tekintve egy utolsó nagy sóhajtással készül fel. Megérinti.

— Mit akarsz? — tör ki a zsémbesség a hangszóróból.

— Jöttem harcoskodni, Mester!

Egy reccsenés. Csend. A kapu tárul. Chris bátorsága a kis faajtóhoz közeledve egyre fogy. Ami a szobában még jó ötletnek tűnt, az az illatos virágok közt egyre nagyobb butaság lesz fejében. Hármat koppint a félfára, majd belép a sötétbe. A dermesztő csend és a ragadós vér a padlón nem éppen meleg üdvözlés. A köszöntésre készülő fiút megelőzi a kérdés.

— Gyengeelméjű gyermek vagy?

— Van, aki azt mondja, Mester. — lehajtja fejét — Azt mondta legközelebb folytatjuk a harcoskodást. Már legközelebb van…

Nincs csoszogás, sem gúnyos cuppogás. Teljes a csend, a fiú fülében saját szívverései hangosodnak fel, elnyomva lélegzeteinek zaját.

— Hogy akarsz harcoskodni megszakadt testtel?

— Mester, már egész jól vagyok.

A szék nyikkan, indul a csoszogás. Az Első Harcos ruhája felső része lassan emelkedik derekán. A fiún végigfut a hideg, az apró kezek a friss bőrt markolásszák.

— Érdekes. — cuppogja — Gyors sebgyógyulás. A test alkalmas. De a lélek...

— Mester, kérdezhetek?

— Most kérdeztél. — leereszti felsőjét — Ennyi pont elég is elsőre.

A fiú ruháját igazgatva forgolódik, nem találja Mesterét maga mögött. A csend a szék felől szakad fel, a Surranó öreg már reccsenti helyét.

— Mondd, gyermek, mit tanultál tegnap?

— Hogyha tanulni akarok, el kell felejtenem mindent.

— Érdekes, gyermek. Mondd, mit felejtettél el tegnap óta?

— Semmit, Mester.

— Nagyon érdekes. — cuppogja — Mondd, gyermek, mit szeretnél megtanulni tőlem?

A Surranás technikáját idézi fel először, a Harcos Hercegnőt és szélsebes mozgását. Érzi hátán az Alkony Csapás erejét. Látja magát a zöld véres köveken feküdni. Szeme fennakad az óriás élettelen testén a törmelékben.

— Mester, meg akarom tanulni uralni az erőmet.

A szék újra reccsen, majd ismét csend van. Chris fülel. Bal ruhájának ujján egy apró kéz, mint pók szalad keresztül. Egészen vállizma aljáig tapint fel. A fiút megrázza a borzongás, csontja is ropog a szorításban.

— Mondd csak, gyermek, milyen erőt akarsz uralni?

— Ami előjött belőlem, amikor szükség volt rá, Mester.

A fojtogató tapintás visszahúzódik, ismét szemből szól a hang.

— Ez a te erőd, ural téged?

— Igen, Mester... Sokszor éreztem úgy.

— Érdekes. Most is itt van velünk?

— Bennem van, de nem tudom...

A lesütött barna szemek mögött egy fiú keresi a szavakat. Nem találja.„Irányítani? Használni? Uralni?”Egyik sem tűnik az igazinak.

— Mondd gyermek, ezt az erőt, egy érzelem szólítja meg?

— Igen, Mester! — felsóhajt — Az aggódás… És a Harag.

— Hívd elő, gyermek. Szeretném látni.

Nincs vitatkozás, sem feleselés, a fiú mindent bele ad. Lábait eltolva megfeszíti magát, egész teste ropog. Szinte ájulásig erőlködik, mire végleg kifullad.

— Nem megy, Mester! — zihálja — Így nem tudom...

— Ostoba gyermek. — cuppogja — Ez a te erőd, olyan, mint a lelkesedésed. Egy katona rövid küszködése. Céltalan, gyenge és értéktelen.

— De Mester, én próbálom...

— Ostoba gyermek. Minden halál, amit okozni fogsz a gyengeséged ára! Akárhányszor cserben hagy az erő, valaki szenvedni fog. — nagyot cuppan — Már meg is történt igaz? Ezért reszketsz.

A verejtékcseppeken a kevés fény elmosódva csillog. Valóban remeg. Már nem az erőlködés rázza, belül üvölt.„Nem szabad!”De a szikra száguld benne, újra és újra minden porcikáját bejárja.

— Aki nem uralja erejét, nem véd meg senkit. Aki nem véd meg senkit, az bűnrészes a halállban. Aki bűnrészes a halálban, az maga is gyilkos...

Egyre vadabb a cikázás. Pulzál, csapkod, erősödik az érzés. Kívülről Tokan, belülről a lüktető erő préseli. A test a két akarat közt feszül, az ember kevés jelenléte ott belül halkul, minden lélegzettel.

— De én nem...

— A gyilkos nem harcos, csak szörnyeteg. Olyan, mint akik ideküldtek. Amiért ideküldtek. Amit belőled fognak csinálni...

— Elég!

Az ember izmai megfeszülnek, ízületei roppannak. Tokan fekete szemében két borostyán sárga fény tükröződik. Chrissé. A szívverés megnyugszik, a lélegzetek elhalkulnak. A pulzálás egyszerre tölti a húst és a csontokat. Mindenhol ott van, szétterülve a testben.

— Roppant érdekes! Mondd gyermek, tudsz beszélni?

A jelenés csendben áll, mint egy szikla. Szeme ragyogása egyre erősebben tükröződik. Nem szól. Lassú lélegzetvételein kívül nem ad más hangot.

— Értem, gyermek. Lássuk, harcolni tudsz-e.

A levegő megmozdul. A test hátra lép. Jobb karját arca elé emeli. Szeme lassan fordul az elmosódott árnyalak után. Bal orcája apró ökölnyomtól horpad. Lábát hátra lökve hajlítja törzsét. Keze nem szorul ökölbe. Ujjait széttárva vár. A szél érinti szemét. Halk csattanás. Egy apró öklöt szorít arca előtt. A Mesterét.