Hurokba gabalyodva

A Lidérc néma haragja minden nappal egyre csak nő, amíg az apróságok az úton mesélnek, szavaikból a halál minden formája árad. A rabszolgák gyerekei is bűnösként születnek, egész életükben fizetnek az ártatlanságukért, akárcsak a Védencek az ember oldalán.

Az út felétől az oktatás indul, tudják, hogy a terv nem könnyű, főleg két gyerekkel. Lépésről lépésre tanítja az irányokat és a fekete lepel fontosságát. Hogyan mozduljanak, miként figyeljék egymást a menetben. Gyakorolnak. Ébredéstől alvásig hajtja őket. A fiú vezet, a lány követi, azután cserélnek. Újra és újra végigvesznek mindent. A hajó az utolsó nap estéjén tör ki az Utazótérből. A rázkódó fém halálra rémíti a kis érkezőket. Chris csendben csitítja őket, mint aki már hozzászokott.

— Nem kell félni! — elmosolyodik — Erős bárka ez, hazavisz minket.

Az áttörés a Centaco Maxim felső légkörén az igazi bátorság próba, a kicsiknek és a nagynak is. Ez a teknő nem olyan szépen ereszkedik, mint a föderációs kompok. Szinte dobálja őket a raktérben. Chris lábát a fémhalomhoz feszítve nyomja magát a falhoz, karjai közt a két reszkető gyereket szorosan fogja.„Ma a Harcos a biztonsági öv...”A hajó lassan érkezik a dokkba, az őrjöngő hajtóművek elcsendesednek. A Lidérc magát és a Védenceket egy kis szervíz nyílásba rejti.

— Mindjárt érkeznek a fináncok. — suttogja — Egy pisszenést se!

A felszálló detektorosok üdvözlik a Kapitányt. A fémeket szemlélve elégedetten csevegnek, a berendezés alig kétszer csippan, mintha csak mutatóba vitték volna magukkal. Harsányan nevetgélnek, sem a rakománnyal, sem mással nem igazán törődnek. A legénység megkezdi a kipakolást, a pilóta az egyenruhásokat kíséri le a személyzeti irodába. Lábával alig észrevehetően dobbant a rámpán.

A csempészettek a lerakodás után még órákat várnak a rejtekben. A Tizedes terve pontos, mint az óramű. A váltások, az úton lévő új áruk mind úgy mozognak, ahogy meg volt írva. A lopakodást a Harcos kezdi. A két gyermek összeölelkezve szorítja magára a köpenyt. Megtanulták. Az életük múlik ezen. A dokk kijárata felé mozognak.„Nyolc lépés balra… Várunk két lélegzetet… Most! Irány előre!”Az őrség közt átsuhanva érnek az utcára.

— Podis a vendégem. — suttogja maga elé — Bármire, bármikor.

Csendben indulnak el a kijelölt úton. Elöl a gyerekek, mögöttük a Harcos. Éber szemét forgatja az ellenőrzőpontok felé.„Nincs jelzés. A terv halad, az óra ketyeg.”Sisakját a táskába csúsztatva egy bokorban hagyja, mélyen elrejtve a sűrű levelek mögé. Tovább vonulnak.

Az út lassan elfogy előttük, de Chris mellkasa egyre nehezebb lesz, amint a kórház előbukkan a domb mögül. A terv utolsó fázisa, Alena orvosa és az implantátumok ideje közeleg. A gyerekek lassan indulnak el, jól megtanulták, mi a feladat.„Az üvegajtó magától nyílik. Nem sietnek, kényelmesen átlépnek rajta. A liftet nem tudják használni. Meg kell várni, amíg valaki hívja. A nyolcadikon egyből a sebész rendelője felé mennek. Bekopognak. Megvárják, amíg kinyílik. A köpeny végig szorosan rajtuk, összehúzva, takarva rongyos ruhájukat, elfedve a halált kiáltó jeleket.”Ez volt a terv.

Az üvegajtó magától nyílik, de a két apróság összerezzen. Úgy állnak, mint akik csodát látnak, valósággal megfagynak az átlátszó anyag előtt. Chris egy apró lökéssel noszogatja őket, vállaikat finoman fogja. Az előcsarnokban a nővérek felismerik arcát, kuncogva közelítenek. A fekete kesztyű szorul a vállakon. Apró kis impulzusok, parányi jelek üzennek a gyerekeknek.„Semmi baj!”

— Első Harcos! — kiáltják éles hangon — A mulatság estéjén kicsit elkavarodtunk. Bepótolhatnánk!

Chris hasa összerándul, arcára mégis bájos vigyorát erőlteti. Két felnőtt nőt lát, mégis úgy viselkednek, mint a bordélyházak ifjai.

— Nővér, hívná nekünk a liftet? A szaladós harcoskákat fogom. — gúnyos suttogással folytatja — Vizsgálatra megyünk.

A nők kuncognak a két rettegő arcra pillantva. Eleget tesznek a kérésnek, majd csábos pillantásaikkal búcsúznak. Az ajtón belépve Chris meggörnyed, gyomrából a kevéske étel is kikívánkozik. Lassan zihál, meg-megpördülnek körülötte a falak. A nyíló ajtónál már ismét hamis mosolya ragyog. A pultnál is felismerik, hangosan köszöntik.

— Dicső estét a Föderációban, Méltóságos Úr.

A megszólítástól jobb markában David válla megrezzen. Chris nem szól, csak többször röviden megszorítja.„Semmi baj!”Tekintetét az üdvözlő lány felé fordítja.

— Doktor Akate vár minket.

A nővér arca elsápad, először nem is tud szólni. Kezével inti közelebb magához az Első Harcost, majd szinte hangtalanul kezd suttogni felé.

— A Doktor Úr... Őt letartóztatták. Voltak bizonyos ügyletei...

A szavak hallatán Chris torkában megakad a gombóc. Arca merev, szigorú, de belül egész mellkasa feltelik valami fagyasztó nyomással.„Csapda!”Fején aprót billent.„Nincsenek katonák... Ez csak egy véletlen egybeesés... Korrupt orvos, megbukott. Alena nem húzna csőbe... Így nem!”Lassan fordítja a gyerekeket a lift felé, de nehezen mozognak együtt a köpeny alatt.

— Köszönöm, Nővér. Majd máskor visszajövünk.

A csendesen forduló ember hátát jégcsapok szaggatják. A két apróság egy zafírpárra néz, a guggoló Tündér állja útjukat. Annyira koncentrált a tervre, hogy a közeledő Mona elkerülte a figyelmét.

— Kik ezek a kedves kis köpenylakók? — szelíden mosolyog rájuk.

A fekete markok megszorítják a vállakat. A vért alatt verejtékcseppek ezrei gördülnek végig a remegő bőr felett. Az akadozó lélegzet végül két szót enged útjára.

— A Védenceim... Harcoskák...

Mona orra megmozdul a szagos kis társaság előtt. Tekintete szigorúvá válik. A gyerekek vállán szorongó fekete kesztyűkre néz, majd a két kis apróság reszkető arcán akad meg pillantása.

— Nagyon kis csapzottak vagytok. Gyertek, megmosakszunk!

A Harcos ösztönösen mozdul. Féltérdre vágódva szorítja őket a köpeny rejtekébe. Remegő szeme a lift ajtó fényét lesi. Nem villan.

— Chris, mi folyik itt? — szúrósan néz át a gyerekek felett.

Felelet nem érkezik, a fiú a két Védencet ölelve keresi szemével a kiutat. Mellkasában a lüktetés egyre gyorsabb, már a mögöttük húzódó sötét folyosó ablakára leskelődik. Mona fújtatva áll fel, égető pillantása perzseli a szökni készülőt. Keze a köpenyt megszorítva állítja meg a rögtönzött menekülés tervét.

— Mona… Kérlek, ne tartóztass minket! — rémülten néz fel — El akarunk menni!

A Tündér hátat fordít, mintha nem is hallaná a kétségbeesett szavakat. A sötét kelmét húzva maga után egy ajtóhoz indul. A reszkető gyerekek a köpenybe kapaszkodva követik. Egy vizsgáló tárul szemük elé, Mona szótlanul mutat a rideg terembe.

Chris a liftekre tekint, de az ajtók zárva vannak. Kesztyűje árnyékol, pajzsa egyben börtöne is lett egy pillanat alatt. A hurok szorul. A gyerekek után halad, lehajtott fejjel, elrejtve kétségbeesett haragját. A lassú gyászos bevonulás az utolsó csepp a pohárban. Még nem záródik le az ajtó, de Mona már kiabál.

— Azonnal mondd el! Mi ez az egész?!

— Mona… Kérlek… Hagyj minket elmenni! — a helyiség legtávolabbi sarkába viszi a gyerekeket.

Felelet nem érkezik, a haragos Tündér remegő szemöldökkel áll a lezárt ajtó előtt.„Talán elég messze van az érzékelőtől…”A szorosan összefogott kelme feltárja titkait. Két szakadt, koszos, csontsovány gyermek áll elé.

— Chris, kik ezek? — egyet előre lép — Mi folyik itt?!

— Akate Doktorhoz hoztam őket.

— Miért hoztál bűnözőket ide? — a két összerezzent gyermek felé mutatva sikolt fel — Hogy képzelted ezt!

— Mona, nem bűnözők! Semmi rosszat nem tettek!

A lány az ajtó panelja felé teszi kezét. Reszketeg karja döntés előtt áll, a biztonságiak, vagy a bűnrészesség. Egy villanás szalad át az ember gerincén. Nem hideg. Forró, erős nyomás, ami tettekre sarkallja.

— Ne csináld ezt, Mona! — fogai összeszorulnak — Ők senkinek sem ártottak. Rabszolgának születtek a bányavidéken.

— Senki nem születik rabszolgának, Chris! Ez a törvény!

Az ember tenyereit a két csontos váll rázza. Már nem érez félelmet. Hidegen néz a Tündérre, mintha csak egy idegen katona állna előtte.

— Fordulj meg, David. — elengedi a fiút.

Szót fogad. Botladozva lép ki a köpeny alól. Chris gyengéden felhúzza ruhájának hátulját. Mona arcát összerántja az irtózat. A gyerek hátán egy falatka ép bőr sincs, sebek és hegek borítják az egészet.

— Ki tette ezt vele? — hangja elfogy a remegésben.

— A bánya őrei. Így építik a Föderációt. Vérrel kenik a fogaskerekeket.

— Hogy kerültél oda? Hogy jutottatok be ide?

— Számít ez, Mona? — leengedi a rongyot — Itt vagyunk, te pedig bezártál. — ökle nagyot roppan — Megint.

A szavak visszhangjában Mona a rettegő kislányra pillant. Szemében csillan a félelem tükre. A Tündér keze lassan ereszkedik vissza az ajtó paneltől. Már egész testében remeg, elhaló hangjához is alig kap levegőt.

— Nem is értem... Mit gondoltál... Az implantátumokat, ha ki is veszik... Az első ellenőrzésnél végük — dadogja halkan.

— Van helyettük másik. — zsebébe nyúl — Csak a sebész hiányzik.

— Mit vársz tőlem? — szeme könnybe lábad — Én csináljam? — egy csepp legördül arcán — Ezért vagy itt?

— Nem. — hangja, mint a jég repedése — Azért vagyok itt, mert most sem hagytál választást. — tekintetével szinte felnyársalja.

David a fejét forgatja a kék és a barna szemek közt. Elenát magához szorítva fújtat, egyre kétségbeesettebben. Chris eléjük térdel, karjaival közelebb húzza őket.

— Bármi lesz is, haza viszlek titeket. — suttogja — Megígértem.

A kijárat előtt reszkető Tündér lélegzete elakad. Üres tekintetével az apróságokat nézi. Szinte egyszerre borulnak a Harcos nyakába. Keze ismét a panelhez emelkedik. Az ajtó kinyílik, a küszöbön átlépve halkan szól újra Chrishez.

— Várjatok itt! — bezár maga után.

David feltekint a védelmezőjükre. Szinte rekedten kiált, Elenát kézen ragadva.

— Menjünk innen! Elárul minket!

— Talán nem... — keserűen mosolyog — Talán most magát árulja el.

Egy óra is eltelik, amíg némán várnak. A Lidérc felkészült arra is, ha katonák érkeznek. A két Védenc tudja a dolgát, begyakorolták a hajón, vész esetére. Az apróságok elé lép. Karját arcához emeli, izmai megfeszülnek, ereiben a koncentrált energia csatarendbe áll.

— Jön valaki. — halkan suttog — Tudjátok, mindig mögöttem!

Az ajtó feltárul, de csak a Tündér lép át a küszöbön. Be és lezárja a panelt. Kezében egy ismerős dobozt tart, tetején kötszer, fertőtlenítő és fényes tárgyak sorakoznak. Megtorpan, amint a harcra kész Chrisre pillant. Ajkai egy villanásig remegnek lefelé görbülve. Sóhajt.

— Kivel kezdjük? — elmosolyodik — Ki lesz a bátrabb?

David előlép a Harcos mögül. Elindul előre, de a vezér visszarántja. Kezét emelve az ajtókeretre mutat.„Az érzékelő közel van.”Mona azonnal elindul, a kezelő ágyat próbálja közelebb tolni a sarokhoz, de a nehéz fémszerkezet nem mozdul.

— Megengeded? — a Lidérc mellé lép, átemeli a gyerekek elé.

— Felvágós! — suttogja dacosan — Gyere, kisfiú, most már felülhetsz!

Mintha semmit sem mondott volna, David nem mozdul, csak a vezért figyeli. Elena a ruháját finoman megrángatva rántja vissza a valóság falai közé. A gyerek eszmél, lassan kapaszkodik fel, egész teste reszketni kezd a kések és a csipeszek láttán.

— Nem fog fájni, megígérem! — nyakára permetez valamit — Egy kicsit várunk, amíg hat, addig megkeressük, hol van. — egy műszert emel bőréhez — Kihez van szerencsém, fiatal úr? Én Mona vagyok.

— A nevem Tha… — a vezérre pillant — David. — a műszer felsípol.

— Meg is van, David! — elmosolyodik — Most ne mozogj!

Egy apró szikével lát munkához. Chris irtózva fordul el, de nem segít. A folyosót figyelő Térolvasó füle a bőr recsegésének minden kis részletét hallja, szinte látja is a gyerek kevés húsában előre törni a kést. Egy fémes csengést hall, Mona gyorsuló szívverése kíséretében.

— Nem hoztam kalapácsot! — kiemeli — A régi implantátumot össze kell törni! El kell mennem…

A sötét kesztyű a csipesz felé nyúl. Elveszi a rizsszemnyi fordítót, ujjai közt morzsaként roppan össze a szerkezet. Mona felnyitja Alena ajándékát, majd David felé fordul. A kis dobozból előkerül a pisztoly is, beleteszi a férfi implantátumot. Állítgatja az eszközt, majd a fiú sebe fölé szorítva egy apró csattanással a helyére juttatja.

— Bent is van. — kedvesen rámosolyog — Még két öltés és mehetsz!

A kis hős rezzenéstelenül tűri, de a civil ruha alatt a Lidérc vértek össze-össze koccannak. A bőrön áttörő tű hangja egészen a mellkas mélyéig hasít a füleken át. Chris bal kezén egy erőtlen szorítást érez. Lepillant. Elena néz fel védelmezőjére, barna szemeiből melegség sugárzik. Ő is reszket, mégis rendíthetetlenül tartja az embert. Csendben kapaszkodnak egymásba, míg David varrása elkészül.

— Kész! A következőt! — hangja szinte zenél — Gyere bátran, kislány!

David leugrik, majd kezét nyújtva felsegíti Elenát az előmelegített helyre. Nem engedik el egymást, szorosan összekulcsolva várják a beavatkozást. Mona mosolyogva nézi a két gyermeket. Arca egy pillanatra még vörösbe is borul, de Chris komor ábrázatát látva ismét munkához lát. A permetszer szúrós szaga megcsavarja az ember orrát.

— Kihez van szerencsém, kisasszony? Én Mona vagyok.

— A Lidérc Elenának hív. — suttogja orra alá.

— A Lidérc? — egy gunyoros félmosollyal les oldalra, de a műszer sípolása visszacsalja szemét — Megvan! — mosolyogva folytatja — Ő ilyen. Neveket aggat azokra, akiket kedvel. — suttogni kezd — Engem Tündérnek hív, valaki mást pedig Boszorkánynak. Ő ilyen…

Chris mereven bámul az ajtóra, de szeme sarkából mindent lát a szobában. A kislány Davidre, majd rá néz. Ajkai felkanyarodnak, tüdeje egy mély, erőteljes lélegzettel telik meg, mégis halkan felel.

— Elena vagyok. A kis Tündér.

— Akkor a másik kétségkívül a tiéd. — mutatja a dobozt pajkosan — Látod? Rá is van írva a neved, mint a fiatal úréra. Elena! Bizony!

A barna szemek hunyorogva néznek a parányi üvegburás implantátumra. Még a fiú is felfelé leskelődik, de csak az értetlenség ül ki ábrázatára. Chris egy pillanatra elmosolyodik, de mellkasát a hideg bizsergés szinte azonnal összerántja.„A másik nem a fiúé volt… A kovácsé…”Megrázkódik.

A szike vág, a csipesz cseng, a pisztoly csattan, a tű lendül. Mona kedvesen mosolyog, egy-egy halk suttogással bíztatja kezeltjét. Az ember fejében felkavarodnak a gondolatok. Nem tudja mit mondjon, amikor elköszönnek. Saját haragja fojtogatja az árulás miatt, de fülében a Tündér reszkető szívverése lüktet. Átlát a mosolyán és a tréfás szavakon.„Ezt egy egyszerű köszönömmel nem lehet elintézni.”Az utolsó öltés is elkészül, a kislányt David segíti le az asztalról. Mona tekintete Chrisre fordul, ajkai aprót rezzennek, majd gúnyosan szól.

— Lidérc… Az ágyat, ha lennél kedves. Vagy kérjem meg a fiatalurat?

A fémszerkezet emelkedik, majd csendesen a helyére kerül. A kedves tréfán csak a gyerekek mosolyognak, a vezérük hidegen néz vissza.

— Indulnunk kell.

— Nem mennek sehova, amíg nem ettek valamit! — az ajtót nyitja, de el is állja a kijáratot — Megmosakodnak és esznek!

A Védencek a Lidérc mellé állnak, kezeibe kapaszkodva várnak mozdulatlanul. Az elhaló visszhang után, egy villanásnyi csend terül szét a kezelőben. Az ember tervez. Gondolatait a hasak korgása töri meg. A gyerekeké és a sajátja. Egy apró lökéssel indítja őket az ajtó felé.