Hurokba gabalyodva

A Lidérc néma haragja minden nappal egyre csak nő, amíg az apróságok az úton mesélnek, szavaikból a halál minden formája árad. A rabszolgák gyerekei is bűnösként születnek, egész életükben fizetnek az ártatlanságukért, akárcsak a két Védenc az ember oldalán.

Az út felétől az oktatás indul, tudják, hogy a terv nem könnyű, főleg két gyerekkel. Lépésről lépésre tanítja az irányokat és a fekete lepel fontosságát. Hogyan mozduljanak, miként figyeljék egymást a menetben. Gyakorolnak. Ébredéstől alvásig hajtja őket. A fiú vezet, a lány követi, azután cserélnek. Újra és újra végigvesznek mindent. A hajó az utolsó nap estéjén tör ki az Utazótérből. A rázkódó fém halálra rémíti a kis érkezőket. Chris csendben csitítja őket, mint aki már hozzászokott.

— Nem kell félni! — elmosolyodik — Erős bárka ez, hazavisz minket.

Az áttörés a Centaco Maxim felső légkörén az igazi bátorság próba, a kicsiknek és a nagynak is. Ez a teknő nem olyan szépen ereszkedik, mint a föderációs kompok. Szinte dobálja őket a raktérben. Chris lábát a fémhalomhoz feszítve nyomja magát a falhoz, karjai közt a két reszkető gyereket szorosan fogja.„Ma a Harcos a biztonsági öv...”A hajó lassan érkezik a dokkba, az őrjöngő hajtóművek elcsendesednek. A Lidérc magát és a Védenceket egy kis szervíz nyílásba rejti.

— Mindjárt érkeznek a fináncok. — suttogja — Egy pisszenést se!

A felszálló detektorosok üdvözlik a Kapitányt. A fémeket szemlélve elégedetten csevegnek, a berendezés alig kétszer csippan, mintha csak mutatóba vitték volna magukkal. Harsányan nevetgélnek, sem a rakománnyal, sem mással nem igazán törődnek. A legénység megkezdi a kipakolást, a pilóta az egyenruhásokat kíséri le a személyzeti irodába. Lábával alig észrevehetően dobbant a rámpán.

A csempészettek a lerakodás után még órákat várnak a rejtekben. A Tizedes terve pontos, mint az óramű. A váltások, az úton lévő új áruk mind úgy mozognak, ahogy meg volt írva. A lopakodást a Harcos kezdi. A két gyermek összeölelkezve szorítja magára a köpenyt. Megtanulták. Az életük múlik ezen. A dokk kijárata felé mozognak.„Nyolc lépés balra… Várunk két lélegzetet… Most! Irány előre!”Az őrség közt átsuhanva érnek az utcára.

— Podis a vendégem. — suttogja maga elé — Bármire, bármikor.

Csendben indulnak el a kijelölt úton. Elöl a gyerekek, mögöttük a Harcos. Éber szemét forgatja az ellenőrzőpontok felé.„Nincs jelzés. A terv halad, az óra ketyeg.”Sisakját a táskába csúsztatva egy bokorban hagyja, mélyen elrejtve a sűrű levelek mögé. Tovább vonulnak.

Az út lassan elfogy előttük, de Chris mellkasa egyre nehezebb lesz, amint a kórház előbukkan a domb mögül. A terv utolsó fázisa, Alena orvosa és az implantátumok ideje közeleg. A gyerekek lassan indulnak el, jól megtanulták, mi a feladat.„Az üvegajtó magától nyílik. Nem sietnek, kényelmesen átlépnek rajta. A liftet nem tudják használni. Meg kell várni, amíg valaki hívja. A nyolcadikon egyből a sebész rendelője felé mennek. Bekopognak. Megvárják, amíg kinyílik. A köpeny végig szorosan rajtuk, összehúzva, takarva rongyos ruhájukat, elfedve a halált kiáltó jeleket.”Ez volt a terv.

Az üvegajtó magától nyílik, de a két apróság összerezzen. Úgy állnak, mint akik csodát látnak, valósággal megfagynak az átlátszó anyag előtt. Chris egy apró lökéssel noszogatja őket, vállaikat finoman fogja. Az előcsarnokban a nővérek felismerik arcát, kuncogva közelítenek. A fekete kesztyű szorul a vállakon. Apró kis impulzusok, parányi jelek üzennek a gyerekeknek.„Semmi baj!”

— Első Harcos! — kiáltják éles hangon — A mulatság estéjén kicsit elkavarodtunk. Bepótolhatnánk!

Chris hasa összerándul, arcára mégis bájos vigyorát erőlteti. Két felnőtt nőt lát, mégis úgy viselkednek, mint a bordélyházak ifjai.

— Nővér, hívná nekünk a liftet? A szaladós harcoskákat fogom. — gúnyos suttogással folytatja — Vizsgálatra megyünk.

A nők kuncognak a két rettegő arcra pillantva. Eleget tesznek a kérésnek, majd csábos pillantásaikkal búcsúznak. Az ajtón belépve Chris meggörnyed, gyomrából a kevéske étel is kikívánkozik. Lassan zihál, meg-megpördülnek körülötte a falak. A nyíló ajtónál már ismét hamis mosolya ragyog. A pultnál is felismerik, hangosan köszöntik.

— Dicső estét a Föderációban, Méltóságos Úr.

A megszólítástól jobb markában David válla megrezzen. Chris nem szól, csak többször röviden megszorítja.„Semmi baj!”Tekintetét az üdvözlő lány felé fordítja.

— Doktor Akate vár minket.

A nővér arca elsápad, először nem is tud szólni. Kezével inti közelebb magához az Első Harcost, majd szinte hangtalanul kezd suttogni felé.

— A Doktor Úr... Őt letartóztatták. Voltak bizonyos ügyletei...

A szavak hallatán Chris tekintete kiüresedik. Arca merev, szigorú, de belül egész mellkasa feltelik valami fagyasztó nyomással.„Csapda!”Fején aprót billent. „Nincsenek katonák... Ez csak egy véletlen egybeesés... Korrupt orvos, megbukott. Alena nem húzna csőbe... Így nem!”Lassan fordítja a gyerekeket a lift felé, de nehezen mozognak együtt a köpeny alatt.

— Köszönöm, Nővér. Majd máskor visszajövünk.

A csendesen forduló ember hátát jégcsapok szaggatják. A két apróság egy zafírpárra néz, egy guggoló Tündér állja útjukat. Annyira koncentrált a tervre, hogy a közeledő Mona elkerülte a figyelmét.

— Kik ezek a kedves kis köpenylakók? — szelíden mosolyog rájuk.

A fekete markok megszorítják a vállakat. A vért alatt verejtékcseppek ezrei gördülnek végig a remegő bőr felett. Az akadozó lélegzet végül két szót enged útjára.

— A Védenceim... Harcoskák...

Mona orra megmozdul a szagos kis társaság előtt. Tekintete szigorúvá válik. A gyerekek vállán szorongó fekete kesztyűkre néz, majd a két kis apróság reszkető arcán akad meg pillantása.

— Nagyon kis csapzottak vagytok. Gyertek, megmosakszunk!

A Harcos ösztönösen mozdul. Féltérdre vágódva szorítja őket a köpeny rejtekébe. Remegő szeme a lift ajtó fényét lesi. Nem villan.

— Chris, mi folyik itt? — szúrósan néz át a gyerekek felett.

Felelet nem érkezik, a fiú a két Védencet ölelve keresi szemével a kiutat. Mellkasában a lüktetés egyre gyorsabb, már a mögöttük húzódó sötét folyosó ablakára leskelődik. Mona fújtatva áll fel, égető pillantása perzseli a szökni készülőt. Keze a köpenyt megszorítva állítja meg a rögtönzött menekülés tervét.

— Mona… Kérlek, ne tartóztass minket! — rémülten néz fel — El akarunk menni!

A Tündér hátat fordít, mintha nem is hallaná a kétségbeesett szavakat. A sötét kelmét húzva maga után egy ajtóhoz indul. A reszkető gyerekek a köpenybe kapaszkodva követik. Egy vizsgáló tárul szemük elé, Mona szótlanul mutat a rideg terembe.

Chris a liftekre tekint, de az ajtók zárva vannak. Kesztyűje árnyékol, pajzsa egyben börtöne is lett egy pillanat alatt. A hurok szorul. A gyermekek után halad, lehajtott fejjel, elrejtve kétségbeesett haragját. A lassú gyászos bevonulás az utolsó csepp a pohárban. Még nem záródik le az ajtó, de Mona már kiabál.

— Azonnal mondd el! Mi ez az egész?!

— Mona… Kérlek… Hagyj minket elmenni! — a helyiség legtávolabbi sarkába viszi a gyerekeket.

Felelet nem érkezik, a haragos Tündér remegő szemöldökkel áll a lezárt ajtó előtt.„Talán elég messze van az érzékelőtől…”A szorosan összefogott kelme feltárja titkait. Két szakadt, koszos, csontsovány gyermek áll elé.

— Chris, kik ezek? — egyet előre lép — Mi folyik itt?!

— Akate Doktorhoz hoztam őket.

— Miért hoztál bűnözőket ide? — a két összerezzent gyermek felé mutatva sikolt fel — Hogy képzelted ezt!

— Mona, nem bűnözők! Semmi rosszat nem tettek!

A lány az ajtó panelja felé teszi kezét. Reszketeg karja döntés előtt áll, a biztonságiak, vagy a bűnrészesség. Egy villanás szalad át az ember gerincén. Nem hideg. Forró, erős nyomás, ami tettekre sarkallja.

— Ne csináld ezt, Mona! — fogai összeszorulnak — Ők senkinek sem ártottak. Rabszolgának születtek a bányavidéken.

— Senki nem születik rabszolgának, Chris! Ez a törvény!

Az ember tenyereit a két csontos váll rázza. Már nem érez félelmet. Hidegen néz a Tündérre, mintha csak egy idegen katona állna előtte.

— Fordulj meg, David. — elengedi a fiút.

Szót fogad. Botladozva lép ki a köpeny alól. Chris gyengéden felhúzza ruhájának hátulját. Mona arcát összerántja az irtózat. A gyerek hátán egy falatka ép bőr sincs, sebek és hegek borítják az egészet.

— Ki tette ezt vele? — hangja elfogy a remegésben.

— A bánya őrei. Így építik a Föderációt. Vérrel kenik a fogaskerekeket.

— Hogy kerültél oda? Hogy jutottatok be ide?

— Számít ez, Mona? — leengedi a rongyot — Itt vagyunk, te pedig bezártál. — ökle nagyot roppan — Megint.

A szavak visszhangjában Mona a rettegő kislányra pillant. Szemében csillan a félelem tükre. A Tündér keze lassan ereszkedik vissza az ajtó paneltől. Már egész testében remeg, elhaló hangjához is alig kap levegőt.

— Nem is értem... Mit gondoltál... Az implantátumokat, ha ki is veszik... Az első ellenőrzésnél végük — dadogja halkan.

— Van helyettük másik. — zsebébe nyúl — Csak a sebész hiányzik.

— Mit vársz tőlem? — szeme könnybe lábad — Én csináljam? — egy csepp legördül arcán — Ezért vagy itt?

— Nem. — hangja, mint a jég repedése — Azért vagyok itt, mert most sem hagytál választást. — tekintetével szinte felnyársalja.

David a fejét forgatja a kék és a barna szemek közt. Elenát magához szorítva fújtat, egyre kétségbeesettebben. Chris eléjük térdel, karjaival közelebb húzza őket.

— Bármi lesz is, haza viszlek titeket. — suttogja — Megígértem.

A kijárat előtt reszkető Tündér lélegzete elakad. Üres tekintetével az apróságokat nézi. Szinte egyszerre borulnak a Harcos nyakába. Keze ismét a panelhez emelkedik. Az ajtó kinyílik, a küszöbön átlépve halkan szól újra Chrishez.

— Várjatok itt! — bezár maga után.

David feltekint a védelmezőjükre. Szinte rekedten kiált, Elenát kézen ragadva.

— Menjünk innen! Elárul minket!

— Talán nem... — keserűen mosolyog — Talán most magát árulja el.

Egy óra is eltelik, amíg némán várnak. A Lidérc felkészült arra is, ha katonák érkeznek. A két Védenc tudja a dolgát, begyakorolták a hajón, vész esetére. A két apróság elé lép. Karját arcához emeli, izmai megfeszülnek, ereiben a koncentrált energia csatarendbe áll.

— Jön valaki. — halkan suttog — Tudjátok, mindig mögöttem!

Az ajtó feltárul, de csak a Tündér lép át a küszöbön. Be és lezárja a panelt. Kezében egy ismerős dobozt tart, tetején kötszer, fertőtlenítő és fényes tárgyak sorakoznak. Megtorpan, amint a harcra kész Chrisre pillant. Ajkai egy villanásig remegnek lefelé görbülve. Sóhajt.

— Kivel kezdjük? — elmosolyodik — Ki lesz a bátrabb?

David előlép a Harcos mögül. Elindul előre, de a vezér visszarántja. Kezét emelve az ajtókeretre mutat.„Az érzékelő közel van.”Mona azonnal elindul, a kezelő ágyat próbálja közelebb tolni a sarokhoz, de a nehéz fémszerkezet nem mozdul.

— Megengeded? — a Lidérc mellé lép, átemeli a gyerekek elé.

— Felvágós! — suttogja dacosan — Gyere, kisfiú, most már felülhetsz!

Mintha semmit sem mondott volna, David nem mozdul, csak a vezért figyeli. Elena a ruháját finoman megrángatva rántja vissza a valóság falai közé. A gyerek eszmél, lassan kapaszkodik fel, egész teste reszketni kezd a kések és a csipeszek láttán.

— Nem fog fájni, megígérem! — nyakára permetez valamit — Egy kicsit várunk, amíg hat, addig megkeressük, hol van. — egy műszert emel bőréhez — Kihez van szerencsém, fiatal úr? Én Mona vagyok.

— A nevem Tha… — a vezérre pillant — David. — a műszer felsípol.

— Meg is van, David! — elmosolyodik — Most ne mozogj!

Egy apró szikével lát munkához. Chris irtózva fordul el, de nem segít. A folyosót figyelő Térolvasó füle a bőr recsegésének minden kis részletét hallja, szinte látja is a gyerek kevés húsában előre törni a kést. Egy fémes csengést hall, Mona gyorsuló szívverése kíséretében.

— Nem hoztam kalapácsot! — kiemeli — A régi implantátumot össze kell törni! El kell mennem…

A sötét kesztyű a csipesz felé nyúl. Elveszi a rizsszemnyi fordítót, ujjai közt morzsaként roppan össze a szerkezet. Mona felnyitja Alena ajándékát, majd David felé fordul. A kis dobozból előkerül a pisztoly is, beleteszi a férfi implantátumot. Állítgatja az eszközt, majd a fiú sebe fölé szorítva egy apró csattanással a helyére juttatja.

— Bent is van. — kedvesen rámosolyog — Még két öltés és mehetsz!

A kis hős rezzenéstelenül tűri, de a civil ruha alatt a Lidérc vértek össze-össze koccannak. A bőrön áttörő tű hangja egészen a mellkas mélyéig hasít a füleken át. Chris bal kezén egy erőtlen szorítást érez. Lepillant. Elena néz fel védelmezőjére, barna szemeiből melegség sugárzik. Ő is reszket, mégis rendíthetetlenül tartja az embert. Csendben kapaszkodnak egymásba, míg David varrása elkészül.

— Kész! A következőt! — hangja szinte zenél — Gyere bátran, kislány!

David leugrik, majd kezét nyújtva felsegíti Elenát az előmelegített helyre. Nem engedik el egymást, szorosan összekulcsolva várják a beavatkozást. Mona mosolyogva nézi a két gyermeket. Arca egy pillanatra még vörösbe is borul, de Chris komor ábrázatát látva ismét munkához lát. A permetszer szúrós szaga megcsavarja az ember orrát.

— Kihez van szerencsém, kisasszony? Én Mona vagyok.

— A Lidérc Elenának hív. — suttogja orra alá.

— A Lidérc? — egy gunyoros félmosollyal les oldalra, de a műszer sípolása visszacsalja szemét — Megvan! — mosolyogva folytatja — Ő ilyen. Neveket aggat azokra, akiket kedvel. — suttogni kezd — Engem Tündérnek hív, valaki mást pedig Boszorkánynak. Ő ilyen…

Chris mereven bámul az ajtóra, de szeme sarkából mindent lát a szobában. A kislány Davidre, majd rá néz. Ajkai felkanyarodnak, kis tüdeje egy mély, erőteljes lélegzettel telik meg, mégis halkan felel.

— Elena vagyok. A kis Tündér.

— Akkor a másik kétségkívül a tiéd. — mutatja a dobozt pajkosan — Látod? Rá is van írva a neved, mint a fiatal úréra. Elena! Bizony!

A barna szemek hunyorogva néznek a parányi üvegburás implantátumra. Még a fiú is felfelé leskelődik, de csak az értetlenség ül ki ábrázatára. Chris egy pillanatra elmosolyodik, de mellkasát a hideg bizsergés szinte azonnal összerántja.„A másik nem a fiúé volt… A kovácsé…”Megrázkódik.

A szike vág, a csipesz cseng, a pisztoly csattan, a tű lendül. Mona kedvesen mosolyog, egy-egy halk suttogással bíztatja kezeltjét. Az ember fejében felkavarodnak a gondolatok. Nem tudja mit mondjon, amikor elköszönnek. Saját haragja fojtogatja az árulás miatt, de fülében a Tündér reszkető szívverése lüktet. Átlát a mosolyán és a tréfás szavakon.„Ezt egy egyszerű köszönömmel nem lehet elintézni.”Az utolsó öltés is elkészül, a kislányt David segíti le az asztalról. Mona tekintete Chrisre fordul, ajkai aprót rezzennek, majd gúnyosan szól.

— Lidérc… Az ágyat, ha lennél kedves. Vagy kérjem meg a fiatalurat?

A fémszerkezet emelkedik, majd csendesen a helyére kerül. A kedves tréfán csak a gyerekek mosolyognak, a vezérük hidegen néz vissza.

— Indulnunk kell.

— Nem mennek sehova, amíg nem ettek valamit! — az ajtót nyitja, de el is állja a kijáratot — Megmosakodnak és esznek!

A Védencek a Lidérc mellé állnak, kezeibe kapaszkodva várnak mozdulatlanul. Az elhaló visszhang után, egy villanásnyi csend terül szét a kezelőben. Az ember tervez. Gondolatait a hasak korgása töri meg. A gyerekeké és a sajátja. Egy apró lökéssel indítja őket az ajtó felé.