Akik nem alszanak

A fogat elindul, lassan emelkedik a magasba. Chris az ablakon át a csillagokat fürkészi.„Az ég más, mint otthon.”A zúgás is kellemes, nem olyan, mint a földi gépek. Csendesebb, tisztább, idegenebb.

— Köszönöm. — halkan suttog a merengő nő felé — Megvártál.

Alena szívverése gyorsul, légzése is egyre mélyebb.„Készül a nagy dorgálásra? Megfenyíti a hanyag Első Harcost? Akkor is megérte...”

— Miért mondtad, hogy Apró Harcoska? — hangját sem emeli fel.

— A Mester nevezett így. Első nap gyermeknek hívott. A másodikon fiúcskának. Ma apró harcoskának. — mosolyogva néz a csillagokra.

A Hercegnő nagyot sóhajt. Nem haragos. Valami sokkal nyomasztóbb zúgás érződik benne. A forduló pillantások összeérnek.

— Miért érdekes, Alena?

— Három nap, Chriss. — feje lejjebb billen — Három nap.

— Minden napra van egy sértése? — vigyorogva vakarja tarkóját, de a nő arca ráfagyasztja jókedvét— Mi a baj? A Császár miatt vagy ilyen?

— Neked három nap volt. Engem három évig gyötört, mire így hívott.

Elcsendesedik a fogat beltere. A tudatlanság érzése egy rövid lélegzetig környékezi a fiút, lassan mozdul meg benne valami sokkal gyermekibb, mégis mélyről feltörő gondolat.

— Mi jön az apró harcoska után?

— Nem tudom. — elfordítja fejét — Engem az eltanácsolásom napján szólított így. Azóta nem beszéltünk.

Alena némán ül tovább. A csillagok közé meredve csendesen vár.„Harcos... De a Lélekemelés nem ürítette ki teljesen. Tisztán látszik rajta...”A fiú tenyere ereszkedik, a gondolataiba felejtkező nő riadtan eszmél a gyengéd, de határozott érintésre.

— Nekem nagyon sokat jelent, hogy segítesz, Alena. — rámosolyog — Tudom, hogy sok bajt csinálok neked, de te mégis vigyázol rám. — megsimítja kezét — Nekem elég vagy így. Több is, mint elég.

A zöld szemekbe visszatérő élet egy rezzenésnyit fordul csak az ember felé. Alena szája nem mozdul, de a Térolvasó fülek hallják a másképp dobbanó szív hangját. A központ épületéig már csendes marad az út. Chris nem háborgatja a Hercegnőt, a társaságban magára maradt ember tekintetét a beltér vizsgálata foglalja le. Puha kényelmes ülések, fehér szövet, fekete apró varrások fürkészése mulatja az időt.„Mint egy bélelt szoba. Kellemes világítás. Minden látszik, mégsem vakító. A sofőr, a pilóta elől ülhet. Nem látni oda...”A késői óra érzete a lassú ereszkedés alatt végül meghozza a kíváncsiságot.

— Alena, miért ilyenkor fogad a Császár? Nem illetlen alvás időben?

— Atyám nem alszik. Mindig éber.

Chris összerezzen a csendes szavaktól. A kékbőrű harcos uralkodó már önmagában is rémisztő emlék fejében, de az, hogy nem is alszik, az már kissé sok az embernek. Nem szól, halkan szuszogja ki magát.

A leszállást követően Alena is szótlan marad, de egészen a díszes bejáratig kíséri a fiút. Négy őr vigyáz a Császár termére. Kettő fordul a nyíló ajtó felé. Bevezetik az Első Harcost, majd magára hagyják. A félhomályban semmit nem lát, még sincs egyedül.

— Első Harcos! — dörren a hang a trón felől — Mesélj nekem!

— Dicső estét a Föderációban, Uram! — balját háta mögé csapja, fejével előre biccent — Mit kíván, miről meséljek?

— Amiről tudsz. Amiről érdemes. Amiről szeretnél.

Fejét lehajtva tartja, gondolkodni kezd szoruló mellkasa felett.„A Császár előtt állsz, nem mondhatsz bármit…”Újra dobbant és biccent.

— Uram, jelentem, kiképzésem a harcos útján kezdetét vette a Föderációs Vezető Megbízott útmutatásával...

— Elég! — megrázkódnak a falak — Nálatok így mesélnek? — a fém ököl csattan a kövön — A földi barátok így szólnak egymáshoz?

A remegés a padlóról a lábakon át az egész testbe bekúszik. Chris újra érzi a jeges hideget ujjai végében. A szikra mozdulatlanul lapul a gerincben, pedig a fiú már belül üvölt érte a sötét magányban.

— Harcosom! — felnyílnak a sárga kígyószemek — Ha a Klümoszi Kis Csapótakk filé ára érdekel, meghallgatom a jelentéseket. — fogai kivillannak a mosolygásban — Ha téged kérdezlek, az érdekel, ami nincs a hamis sorok között. A Csapótakk íze. A fűszerezés kiváltotta érzés. A lángolt pikkely ropogása. Újra megkérlek. Mesélj nekem!

A remegés nem múlik, erősödik a halkuló szavak hallatán.„Tudja mit ettem reggelire… A fizetés? A panel? Most tényleg a halról beszéljek?”Összenéznek. A fiú balja lassan csúszik ki háta mögül. Fejét egyenesbe emeli, az apránként előtűnő páncélos ökölre néz.

— Ma egy boltnál jártam a tanításom előtt. A dolgozói egy ládával küzdöttek, de senki sem segített nekik, csak gúnyolták őket. Én álltam be közéjük a helyére tenni. — a szemébe néz — Mégis féltek.

— Mondd, mitől féltek? — már nem dörög, egészen lágyan zúg.

— Az egyenruhámtól. — összerándul szemöldöke — Az erőtől, amivel a ládát mozgattam. Azután attól, hogy ki akartam fizetni. Tőlem.

A Császár mosolya kiszélesedik, a sötétben villog az éles fogsor.

— Mesélj még nekem!

— Ma két nehéz golyóval gombászni küldtek. Úgy vonultam végig az utcán, mint Morbor, a Noraman Taktikai Tisztje. Megbámultak. Rettegve néztek, ahogy döngő léptekkel haladok végig köztük.

— Nagyszerű. — az acéltenyerek összecsapnak — Kiváló első lépések.

— Uram, miért nagyszerű, ha félnek tőlem?

A Császár feláll a gigászi kőtrónról. Lába elindul. A fiút kerülgeti.

— Az, hogy félnek tőled, a Föderáció hanyatlása.

— Uram... Ezt én nem értem.

Chris vállát megszorítja a páncélos kéz.

— Még nem is kell értened! Tanulj, fejlődj, tedd, amit kell! — visszaül helyére — Most elmehetsz, Első Harcos!

A fiú elindul az ajtó felé.„Földi barátok… Mesék… Elmehetek…. Ez vajon lehetőség, vagy parancs? Ezt nincs kitől megkérdezni. Majd legközelebb ügyesebb leszek...”Az ajtó záródik. Alena csendben vár egy oszlop mellett. A katonák feszengve nézik a kullogó Első Harcost, miközben a Hercegnőhöz csatlakozva indul az árnyékos folyosón.

A harcospalánta némán halad, kísérője sem ontja magából a szavakat. Beszállnak. Az emelkedő fogatban is dermedt csend uralkodik tovább. Alena a távolba mered, de nem a csillagokat nézi. A köztük tátongó sötétségbe tekint. Chris is önmagába fordulva ül, szemben a Hercegnővel. A Császár szavai zúgnak elméjében.„Mit akarhat nyerni a botladozásaimmal? Tényleg csak erre kellek neki? Félelmet kelteni?”A kék bőr képén át egy pár zafír szökik be az emlékek közé. A hiányérzet nem múlt el, egész nap elkísérte. Nagyot nyel, mielőtt erőt vesz magán.

— Alena... Kérdezni szeretnék valamit. — lehajtja fejét — De szeretném, ha megígérnéd, hogy nem leszel mérges.

— Felelőtlenül nem ígérek semmit. — arca meg sem rezzen.

— Te... Tudod Mona címét?

A Hercegnő visszatér a csillagok közül. Rideg tekintete csak egy fuvallatig néz a lángoló arcú fiúra.

— Ez a legfontosabb kérdésed?

— Most igen. — összehúzza magát.

Alena az ajtóban lévő fém táblát emeli. Fény gyúl az üvegén. Apró érintésekkel, parányi mozdulatokkal bökdösi egy percig, majd helyére teszi.

— Neked Mona az első, akit nem csipkedsz, Chris?

— Én nem csipkedek senkit. Nem is értem, mit… — elharapja szavát, amint jeges vízként borul rá a felismerés — Nem! Nem ő! Nem!

Hangos tiltakozása után, a fiú a kilátásban keres menedéket, de szeme sarkából Alenát lesi.„Most miért bámulsz így? Fordulj már el! Nézd a csillagokat, vagy bármit, csak ne engem!”A fojtogató csend megtelepszik a díszes kárpitok között.

— De. — homlokát nekitámasztja az üvegnek.

— Sejtettem. — még egy rövid kacajt sem hallat — Későn érő típus vagy, vagy csak menthetetlenül romantikus?

— Alena, nem válthatnánk témát? — izzó arcán nem segít a hűvös ablak érintése — Nem szeretnék erről beszélni.

— Mit kért Atyám tőled ma este?

A forró fülek mögött a tarkón végigszalad a hideg.„Ez tényleg gyors váltás volt…”Még kifújja magát, azután lassan billenti vissza fejét az üveg felől. A Hercegnő még most is őt nézi, tekintetéből nem tűnt el az a fürkésző kíváncsiság.

— Azt kérte, hogy meséljek neki.

— Miről meséltél?

— Egy ládáról, meg a gombászásról. Az érdekelte, mit tapasztalok.

Alena ismét elfordul, a távolba réved. Állát ujjai közt megtámasztva kecsesen tartja magát.

— Mit remélsz, Chris? Hova fut ki az Első Harcos története?

— Remélem... Arra törekszem, hogy megfeleljek annak, aminek kell.

Egy apró koppanás hallatszik a Hercegnő mellől. Egy puha kis találkozás a kárpit és a csepp között.

— Ha meg is felelsz, mást közben elveszítesz.

Az elgyötört tenyér ismét a térden pihenő kéz felé indul, de a forduló zöld szemek szigora megállítja a mozdulatot.

— Miért akarsz harcos lenni, Chris? Nem vágysz a hatalomra, vérszomjas sem vagy. Mit akarsz valójában?

A kócos barna haj alatt cikáznak a gondolatok. Az Első Harcos rangjelzése mögött a szív vadul kezd verni. Teste izzik, egészen beleremeg. Monát látja szemei előtt, a törékeny lány képét, mégis saját magát érzi eltörpülve az űrhajós életmentő mellett. A Noraman minden kínja és megszégyenülése egyetlen pillanatba sűrűsödik.

— Morbor azt akarta, hogy vigyázzunk egymásra… — suttogja — Nem! Nem ezért! Több akarok lenni, Alena! — hangja erősödik — Több egy szánalmas embernél!

A Hercegnő keze lendül, a fiú arcán a tenyér csattan.

— Bántani fog téged! — az acélos hang megremeg — Most talán azt hiszed, minden tökéletes, de amint átléped a határt, össze fog törni! Az Otlacák ilyenek... Az egész faj! Okosak, de ridegek. Akkor fog magadra hagyni, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá. — elhalkul — Ha vele akarsz lenni, maradj ember, akkor talán túlélheted!

— Ez a te igazságod, nem a valóság, Alena! — kitör belőle a fújtatás — Mona nem ilyen! — szemét összeszorítja — Ezzel csak nekem ártasz… Tudom, hogy nem akarsz bántani, de így nem is segítesz!

A fém vértek alatt a szív lassulni kezd. Nem néznek egymásra, ki-ki a maga ablakán bámul a csillagok közé. Csendes percek múlnak, mire a fogat ereszkedni kezd a magasból.

— Egy dolgot kérek tőled, Chris. — lehelete megfehéredik az üvegen — Amikor úgy érzed, egyedül maradtál, jusson eszedbe, amit most mondtál! Emlékezz rá, hogy én nem akarlak bántani!

Egy lélegzet mélyre szalad. Lent marad egy kicsit, azután felér.

— Jó… Megígérem.

— Ne ígérd meg! — kitárja az ajtót — Csak emlékezz rá!

Az utcára lépő fiú hátrafordul. Alena nem mozdul.

— Te nem jössz?

— Negyedik emelet, köztiszti lakórészek. — elfedi a csattanó fém.

Chris egy idegen helyen találja magát az emelkedő gép árnyékában. Nem tudja hol van, semmi sem ismerős neki. Az épületek korán sem makulátlanok. Falaik kopottak, néhol már a szerkezet is látszik.„Ez igazán Alenás…”Nincs sok fény, a környék is kihalt.

Bátortalanul indul az előtte álló épület felé. A panelt érinti, a rendszer engedelmeskedik. A zár kattan, az ajtó nyílik. Nincs lift, a kopott kőlépcsőkön indul a negyedik emelet felé.„Miért hozott ide? Mi vár odafent? Egy újabb csapás?”A falak színtelenek, mattultak, koszosak. A Föderáció árnyékvilágában jár. Már félútnál tart, amikor valami feltűnik neki. Alig van lépéshang, pedig nem oson. Valami megváltozott járásában. Tovább halad, lassan a fények is elfogynak, egyre szürkébb és élettelenebb minden. Különös szagok terjengenek.

A negyedik emeletre ér, a hosszú folyosó két oldala egy-egy táblával jelzett.„Köztiszti lakórészek és Rendfenntartási szállások.”A névtáblák helyét nézi. Sok az üres, még több a lekopott. A sor közepe felé szeme megakad, lábai megremegnek. Morbor kopott nevét pillantja a bal oldali ajtónál. Elkapja tekintetét, de a folyosó jobb fele újabb meglepetéssel szolgál a barna szemeknek.„Mona Isenhurt... Alena, te ravasz boszorkány!”Elmosolyodik. Kezét a kopott panel felé emeli.„Későre jár, de már két napja...”Nem nyitja, csak az érkezés jelző sarkot érinti. A fény villan, bent rekedtes sípolás zúg fel. Egy percet várakozik, mire a recsegő hangszóróból a kedves hang felel.

— Ki az?

— Egy ember!

A kis lyukból nem szól több szó, csak sistergés serceg még egy lélegzetig. Az is elhallgat. A fém nyikorogva emelkedik, egy rémült Tündér várakozik mögötte a félhomályban. A csillogó ajkak nem mozdulnak, a hálóing fodrai hullámoznak helyette. Némán néznek egymásra. Chris mosolya lassan konyul a szótlanságban.

— Hogy kerülsz ide? — a hang erőtlen, akárcsak a jelenlét.

— Én vagyok a soros. — újra magára erőlteti mosolyát.

— A soros? — már nem csak a ruha reszket, a zafírok is remegnek.

— Ezt mondtad, amikor megjelentél nálam. — lehajtja fejét — Azt hittem, ez azt jelenti, hogy felváltva látogatjuk egymást. Tegnap kerestelek a kórházban, de nem voltál bent, ma pedig itt kötöttem ki.

Halk recsegések váltják a szavakat, egyik ujj roppan után. A fiú ránéz az egymást szorongató kezekre. A remegő lány mintha magába kapaszkodna. Chris még egy villanásig tekint a kiüresedő zafírpárra.

— Látom, hogy most nem alkalmas. — a lépcső felé fordul — Úgy is csak be akartam köszönni. Dicső éjszakát a… — kezét visszarántják.

— Gyere… — suttogja — Gyere be! Örülök neked!

A puha ujjak szorítása a védencektől szétzúzott tenyérbe mélyed. A fiú meg sem rezzen, pedig a fájdalmat a bőre alatt szétfutó forróság még tovább tetézi.„Tényleg örül nekem?”A túloldali névtáblára, majd a leharcolt folyosóra pillant.„Hogy kerültek ide abból az épületből?”Nincs idő kérdezni, a szorítás erősödik, a Tündér már húzza is az ajtó mögé. A fém csattan, a sáros csizma lekerül. Bent nem ég világítás, a meghitt félhomályt az ablakon át pislákoló csillagok fénye adja. Chris egyet lép befelé, de szinte azonnal a kék szemek pásztázása járja körbe, Mona az egyenruha minden szegletét átvizsgálja.

— Ma nem vertek meg! — kihúzza magát — Csak egy kicsit...

Szava elakad, lélegzetének útjába a reggeli üdvözlés folytatása érkezik. Az előszoba felforr körülöttük, a percekig tartó szótlan köszönés után, karját átölelve a lány beljebb vezeti a térbe.

A kis lakás jóval szerényebb, mint az Első Harcos fényűző lakosztálya, az egész nincs akkora, mint a fiú hálószobája. Öreg elnyűtt bútorok, szinte semmi személyes tárgy, csak furcsa műszerek és állványok.

— Megmosakodnék, ha szabad. — karját lassan húzza ki az ölelésből — Ma mozgalmas volt a napom. — mosolyog, de hátán elfut a hideg.

— Gyere! — ismét kézen ragadja és a fürdőbe vezeti — Parancsolj!

A parányi helyiségben egy kis kehely és egy kádacska fogadja. A víz nem csobog, a földi csapokhoz hasonló szerkezet áll ki a falból mindkettő felett. A tölcséres gépet sem szimbólum rejti, beépített, akárcsak minden más. A fiú a mosdótálhoz lép, de a Tündér a kádat kezdi engedni. Egy szelíd mosollyal hagyja magára az embert.„Ennyire büdös vagyok?!”Megszimatolja ruháját, arcát összerántja a grimasz.

Vetkőzni kezd, gönceit egy kupacba gyűrve teszi le a kád mellé. Óvatosan ereszkedik bele, lábait ki sem tudja nyújtani igazán. A fali kis beugróban üvegek sorakoznak, kristályforma dugókkal lezárva. Egyesével végigszimatolja őket, de nem találja köztük a Tündér illatát. Választ. Mosakodni kezd, bőrét vadul sikálja. Tenyere megakad felkarján. Elkerekedett szemmel nézi a formákat.„Vékonyabb lett… Már nem dudorodnak úgy, de…”Ujjai a bőr alatt valami egészen mást éreznek, mint előtte. A rostok acélszálként feszülnek benne. Hasát és mellkasát is végigtapogatja. A puszta mozdulatban ropog mindene, mint egy gép, mégis olajozottan dolgoznak benne az izmok. Kiszáll, helyére ruháját dobja be a kádba. Dörzsöli, áztatja és csavargatja. A víz a nap mocskától feltelítődve szürkül el. Kicsavarja, amennyire csak tudja, de a szövet még úgy is nedves marad.„Akkor sem mehetek haza nélküle… Ez már nem a Noraman.”Gyűrötten ölti újra magára.

A visszatérő embert már ülve várják, a kék szemek alatt a mosoly kiszélesedik, a fiú mégis bizonytalanul indul a lány felé.„Miért ver ilyen gyorsan a szíve? Mitől fél?”Amint hellyel kínálják, az asztalra támaszkodva felszisszen. Tenyere még ég a súlyos gömbök nyomától, a víz pedig csak rontott a helyzeten. Mona nem kérdez. A fiú kézfejét felfordítva szemléli a nap rejtett sérüléseit. Szemöldöke összerándul. Csendesen áll fel, eltűnik egy kis helyiségben. Egy tündérmaroknyi tégellyel tér vissza, az égő tenyereket hűs zselével keni be. Nincs szenvedő sziszegés, az ember hangtalanul tűri a kapkodó kezelést. Tekintetét az ablakon át a csillagok felé fordítja. Fülében lüktet a szapora szívverés, gyorsuló szuszogás kíséri. Megáll, mintha szikével vágták volna el a lány lélegzetét.

— Mit jelent a tündér?

— Az olyan földi… — elhallgat, amint a zafírok néz.

Mona arca láng vörös, szemei remegnek, ajkai mégis a legszebb mosolyával csillognak. Az utolsó kenő mozdulatokban már reszketnek a sebész ujjak.„Mit vársz? Tudod, hogy nem tudom kimondani…”A Tündér némán ül tovább, keze belefagyva vár a pillanatba. A zselé utolsó cseppjei finoman hullámoznak ujjai hegyén.

— Miért voltál olyan? — hunyorogva néz a kék szemekre — Amikor azt mondtam, hogy én vagyok a soros, szomorú lettél, mintha nem örülnél nekem.

A lány felnéz a bekent tenyérről. A szuszogás akadozni kezd, a mosoly kiegyenesedik ajkain.

— Amikor ideköltöztünk… — suttogása elveszik orra alatt — Morbor itt lakott szemben. Minden este felváltva látogattuk egymást.

Egy könnycsepp indul, de megáll félúton a vörös orcán. Mona felé nyúl, de zselés ujjaival végül nem törli le, az ember sepri el sajátjával. Egymásra néznek. A lány már nem mosolyog. Ismét üresen néz.

— Mit jelent a tündér?

— Valakit, aki fontos. — fülén átfut a maró forróság — Fontosabb, mint bárki más. — lesüti szemét — A tündér az, akiért még az embernek is érdemes a Föderációban maradnia. — elhallgat.

Elcsendesül a kis asztal, amíg a kezelés véget ér. A fiút ismét karon ragadják, vakon vezetik a sötétbe. Egy szobába érnek, a csillagok fénye alig több a félhomálynál. A puha kéz az ember derekához mozdul, az Első Harcos rangjelzése kelméstől hullik a padlóra. A forró tenyerek a hát sértetlen bőrét érintik, gyengéd simítások mozognak fel és alá. Az összezavarodott ember a feketeségben forgatja fejét.

— Vizes a ruhád. — pajkosan suttog a fiú fülébe — Megbetegszel.

Chris szája kérdésre nyílna, de a lány néma ajkai máshogy kívánnak beszélni. Az orvos már nincs a szobában, a billenő testek sem a kórházi ágyra érkeznek. A lángoló levegőben egy fiú perzselődik. A hatalmas tűzvészben elégnek a ködös gondolatok, a Császárok, Hercegnők és Mesterek szavai semmivé lesznek, csak az ember marad, aki lelkének egy darabját adja Monának, amit már nem adhat oda többé senki másnak.