Új irányítás

„Puha ágy... Egy zöld növény, fém edényben... Steril falak. Erős fény. Jobbra egy ajtó. Valaki karba tett kézzel áll… A Kapitány…”

— Matechust! Várj, ne menj el! Én nem akartam elszökni!

„Nem vár meg… Léptek… Homályosak az arcok… Kék-fehér… Sokan…”

— Félrebeszél! Nincs magánál!

„Az átkozott forróság… Még mindig rázza a hátam… Elég már!”

— Akkor adjatok neki valami mást!

„Alena… Futottam… Gyorsan… Megmutassam?”

— Értsd meg, már mindenből a maximumot kapja.

„Mona… Segíts a Kapitánynak… Meglőtték… Vérzik…”

— Hol van ilyenkor a sarlatán?

„Várj Alena… Protinen itt van a rádióban… A bal kezemben…”

„Csend van. Nincs. Süvít a hang. Halkabban kérem! Ez fáj!”

Lassan tárul elé a homályos szoba képe. Egy kék-fehér űrruha áll az ajtóban. Nem felé néz, mintha csak őrködne. A fülsiketítő hang belőle árad. Szuszog. Furcsa lüktetés rázza a falakat. Chris karján a szőr minden felé mered, bőre alatt a hús lángol. Széttépi a kedves illat. Meglátja a kékes csillogást a fekete hajban. Mély levegőt vesz, de alig telik meg tüdeje. Mozdul, hasa megfeszül, de késként szúr bele a fájdalom.

Felsikolt valami. Hangosan visít mellette. A füléhez kap, a csövek megfeszülnek karjában. A lány fordul, felé rohan. Minden lépés robbanásként rázza az ember dobhártyáját. Szorítja fülét. Nem segít.

— Nem szabad mozognod!

Valami kattan, a sípolás elhallgat. Összeszorított szemei nyílnak, ránéz a lány arcára. Nem hideg.„Keserű…”Lassan ereszti el fülét, kezeit visszaengedi maga mellé. Lüktetnek a csövek benne.

— A Kapitány! Az előbb volt itt! — az ajtóra néz — Nem várt meg… Azt hiszi megszöktem! Utána kell mennem.

— Nem mehetsz utána, hallod? — hangja elszorul.

Könnycseppek koppannak a takarón. A zafírok elől hullanak, de a fiú az ajtóra meredve ismét mozdul. Nem tud felülni, már karját sem tudja igazán mozdítani. Egyre ködösebbek a gondolatai.

— Mona, hol a Kapitány? Szólnál neki, hogy beszélni szeretnék vele?

A lányból kitör a zokogás. Térdére rogyva borul rá Chris karjára. Percekig áztatja önkívületben. Bőrét jeges döfésként szúrják a cseppek, alatta a hús az érintéstől szívverésenként izzik fel egyre jobban, de az ember hallgat, tekintetét az ajtóra ragasztja. Lassan üresedik ki, miközben minden lélegzet után várja azt, akiről tudja, hogy már nem lép be rajta. A zihálás lassan elcsendesedik. Felemelkednek a zafírok. A lány megtörli szemét, majd a fiú karját is. Ránéz, de Chris csak az ajtóra mered. Lassan áll fel mellőle, halkan lép el az ágytól.

— Mona, Protinen jól van? Beszéltem vele… A börtönben.

— Erről nem beszélhetsz!

— De Mona, Ő segített nekem...

— Chris, hallgass el! Kérlek!

A fiú nem szól többet, csak lehunyja szemét. Hiába őrzik, egyedül érzi magát a szobában. Lassanként elnyomja az álom. A rémképek közt a Kapitányt látja. Küzd a szörnyekkel. Egy csápos lény fegyvert fog rá. Az izzó szemű harcos nézi, de nem segít rajta. Lövést kap. Összeesik.

Chris verejtékkel átitatva ébred a félhomályos szobában. Eltűntek a csövek a karjaiból. Mona ül egy széken, csendes szuszogással alszik mellette. Az ajtón fény szűrődik be, árnyak állnak előtte.

„Rám várnak? Elvisznek a börtönbe? Éjszaka van? Nehéz megmondani. Az űrben mindig az van. Nem szabad elaludni… Nem akarok a sötét lyukban ébredni…”

Kezének feszegetése riasztja az embert. A homályos pillantásai lassan tisztulnak. Kék-fehér ruhát sejt, de nem érzi a kedves illatot. Amint látása élesedik, egy ismeretlen nőt lát maga mellett. Hasonlít Monára, de nem ő az. Egyenruhája ugyanaz, de akit fed, az más. A kíváncsi teremtés a felszakadt bütyköket bámulja.„A vasajtó...”

— A páciens végtagjain nem látható sérülés. — fejét fordítja a nyitott barna szemek felé — Az arcon korábban kezelt vágás extrém gyors hegedése megfigyelhető.

— Hol van Mona? Ki vagy te? Kihez beszélsz?

— A páciens zavart, de eszméleténél van. — egy lámpával villant Chris szemébe — A pupilla reflexek abnormálisak. Nem reagálnak a fényre.

— Mona, hol vagy?! — kiált kezét kirántva a fogságból.

Az idegen lány elfehéredve lép hátra. Remegő szemei a mozdulatlan testet figyelik. Tüdejét teleszívja. Kiáltásra készen reszket.

Christ beterítik a sötét gondolatok.„Alena megmondta. A szörnyet látják.”Szemét összeszorítva forrong. Haragja elhatalmasodik rajta. A műszerek egymás után kiáltanak fel, rettentő sípolásukkal reagálnak a háborgó testre. A lány a falig hátrál. Megdermed a félelemtől.

— Köszönöm, Yokita Doktornő. Elmehet!

A műszerek elcsendesednek, a haragos tekintet megenyhül, a száraz ajkakra mosoly szökik. A barna szemek az ajtóra fordulnak.

— Kapitány, a Páciens értékei...

— Elmehet, Yokita! — kezével elegánsan, de határozottan int.

— Értettem, Kapitány!

A Hercegnő közelebb lép, kedves mosollyal üdvözli a fiút. A széket, melyen nemrég még Mona aludt, támlával az ágy felé teszi, úgy ül az ember mellé. Halkan szuszog, valahogy mégis elégedettséget sugall. A fiú kezét lassan veszi birtokba a puha érintés.

— Hogy érzed magad?

— Nem tudom megmondani... Furcsa... Félek...

— Már nem bánthat senki. — megszorítja kezét — Vigyázunk rád.

— Mona! Hol van Mona? Az imposztor nem árulta el!

Alena a távozó doktornő után pillant, egy rövid kuncogás szalad ki a száján, majd visszafordul az ember felé.

— Mona itt volt veled végig. Most jelentést tesz, addig besurrantam.

— Kapitány... Matechust meghalt, igaz?

Egy lélegzetnyi csend marad közöttük. A Hercegnő zöld szemeivel a fiút és a műszereit pásztázza. Mély sóhajjal kezdi meg halk mondanivalóját.

— Súlyos hibát vétett, de megfizette az árát

— Milyen hibát? Miről beszélsz?

— A cirkálók félúton megállnak. Pihentetik a reaktorokat, ilyenkor a Köztes Rendszer Állomáson várakoznak, ez a protokoll.

— Nem értem... Ha ez a protokoll? Miért hibázott?

A Hercegnő a távolba réved, a sürgő-forgó kékruhások forgatagát nézi. Hidegen fújtat, de visszaforduló tekintetéből valami más sugárzik.

— Morbor feladatait... Nem látta el senki. Matechust nem értett a katonai vezetéshez. Eltávra engedte a védelmi erőket. Engem is a felszínre küldött... Kihasználta a kiskaput.

— Nem értelek Alena! Semmit nem értek az egészből!

Megrándul a Hercegnő szemöldöke, marka szorosabban fogja Chris kezét. A fiú felszisszen, szinte ropognak csontjai a nő tenyerében. Alena riadtan ereszti el, majd végigsimítja. Kapkodó mozdulatai végül megállnak. Mélyet sóhajt.

— Megszabadult tőlem. Tudta, hogy nem engednélek bezárni téged. Elküldött, mint felszíni felügyelőt. A berakodás őrének... Kijátszott.

— Alena, én... Elítélt lettem! Börtönben voltam!

— Nem vagy elítélt! Matechust rettegésének vagy az áldozata. Egy gyenge vezető utolsó riadt kapkodásáé.

Chris az ajtó felé bámul, a folyosón a letakart testek tucatjait tolják a furcsa ágyakon. Lélegzetei elakadnak. Torkában megszorul a gombóc, száraz nyelései tovább fojtogatják. Alena egy villanásig nézi, halkan áll fel, karját végigsimítja, majd szó nélkül lép át a küszöbön. Nem váratja sokáig. Egy kis pohárral tér vissza. Megitatja.

— Mik voltak ezek a szörnyek? Mit akartak?

— Kalózok. Az űr söpredéke. A hídra akartak bejutni.

— A három heggesztő... Én bántottam őket... Öltem is.

— Te voltál? — mosolya kiszélesedik — Akkor te vagy a hősünk!

— Gyilkos vagyok...

Egymásra néznek. Alena homályos arcán egy mosolyt vél felfedezni. Keze lassan emelkedik, megérinti a fiú arcát. A meleg simítás tovább nyomja a mélybe. Már nem tud szólni, de a nő nem hagyja annyiban.

— Ha nem állítod meg őket, most nem beszélgetünk itt. — visszaül székére — Tudod mit akartak?

— Nem... Csak át akarták vágni az ajtót.

— Ha sikerrel járnak, övék a hajó. Elvitték volna. Mi a felszínről nem értünk vissza időben. — mélyen a barna szemekbe néz — Aki túlélte a támadást, mostanra halott lenne. Mona is, Protinen is… Mindenki.

Elfut a forróság a bőre felett. Remegni kezd, magatehetetlenül kapaszkodik meg a puha matracban. Fogai összeszorulnak a görcstől, a pulzálás gerincében valósággal kettétöri. Nem látja a hullámzásban az ajtón belépő arcát, de a kedves illat megelőzte érkezését.

— Mit keresel itt Alena? Megmondtam! Nincs kihallgatható állapotban!

— Kapitány, Isenhurt Egészségügyi Tiszt, a megszólításom most Kapitány!

— Kapitány!... Nincs kihallgatható állapotban. Instabil! Veszélyes...

— Ez nem kihallgatás, csupán baráti látogatás. — elmosolyodik, miközben Chris kezét simítja — Egyszer te is kipróbálhatnád.

— Nem fogadhat látogatókat, Kapitány! Kérlek, távozz!

— Megyek, megyek! — lassan áll fel, még nyújtózik egyet — Aztán vigyázz a hősünkre! Ezen az úton már túl sokat vesztettünk belőlük.

Elsétál a lány mellett. Egy rövid pillantásra fordul még a fiú felé, majd távozik. Mona megdermedve áll az ajtóban, kiüresedett tekintetével vár mozdulatlanul. Levegőt sem vesz. Rezzenéstelen arccal várja a kopogás elhalkulását. Chris fülében újra éled a lüktetés. Gyors és ütemtelen. Körbefordítja szemét, de nem lát semmit, ami kiadhatná.

Csend telepszik a szobára, halotti nyugalom. Apró koppanások törik meg a zúgást, cseppek csobbannak a padlón. A fiú a könnyező lányra tekint.„Matechust halála… A reccsenő koponya… Mona az után ájult el... Erre célzott? Őt hibáztatja? Nem értheti... Még én sem értem...”