Első tanóra

A nap az ablakon már narancssárgán süt be, a magánkórterem hangos a kiáltásoktól. A Védencek és a Tündér vitája a reggeliről egyre kilátástalanabb, a háromszögbe verődött társaság képtelen a megegyezésre. Chris egy széken üldögél, szerény mosollyal figyeli az elszabadult indulatokat. Hasát már régen megtöltötte a kórházi koszttal, de a fennmaradó három doboz bontatlanul várakozik.

— Gömbkagyló!

— Novis süteménye!

— De ott a rengeteg ennivaló!

A kör bezárul, kezdődik elölről, csak még hangosabban. A kisfiú már vörösödik, kezével vadul kapálózik. Megfagy a mozdulat közepén. Szája felkanyarodik, Kivárja, amíg a két lány elmondja saját érveit.

— Öklös játék. — kezét már nyújtja is közéjük.

Öt kör, az nyer, aki hármat visz. Két duzzogó arc felel, de mégis elcsendesednek a zajok, a hölgyek is felveszik a kesztyűt. A rabszolgák játéka megkezdődik, három lendítés, David viszi is a magáét. Újra nekifutnak, a végeredmény ugyanaz, kettő-nulla-nulla a kis Parancsnok javára. A harmadiknak is nekiugranak, Chris közelebb billen, az esélyes arcára figyel, nem a kezére. Szemöldöke felszalad, a szusz is benne marad. A diadalkiáltást a két lány felfújt arccal hallgatja. A pillanat elillan, az ember oldalán a kommunikátor nagyot reccsen.

— Első Harcos, itt Viktis Őrvezető! Jelentkezzen!

— Itt az Első Harcos! Hallgatom, Őrvezető!

— Uram, áll egy gyanús alak az Iskola kapuja előtt. Azt mondja, azért jött, hogy szemrevételezze. Magával akar beszélni.

— Milyen alak, Őrvezető? — előrébb billen — Mit akar tőlem?

Egy halk sercegés marad csak a rádióban. A gyerekek már Chris mellett feszengenek, két oldalról préselik a néma kommunikátorra meredve. A két kis száj már mozdul is, de a hangszóró megelőzi őket.

— Azt mondja, csak az Első Harcossal vitatja meg a dolgát, Uram!

— Vettem, Őrvezető. — elmosolyodik — Megyek. Ne lője le, kérem!

— Meglátom, mit tehetek, Uram!

Nincs nevetés, a vezér mozdul, a sarokban pihenő vértjeit ölti magára. Mona pár szuszogásig nézi, majd a gyerekeket a fürdőbe tereli. A víz csörög, a Tündér szalad, ruhákat markolva fut vissza hozzájuk. A Fehér Lovag még pár simításig ember, de már a kommunikátor emelkedik, légifogatot kér a kórház tetejére. A lányok indulnak előre, David lép ki utoljára, felsője a vizes bőrén megakad. Feszegeti, küzd, végül mégis a fém fedte marok húzza a helyére. A táskájáért nyúl, már rohanna is tovább, de a vezér nem ereszti. A tartás egy kis rántással ér véget.

— Csaltál.

— Nem csaltam, csak nyertem. — mosolya kiszélesedik — Megint.

— Csaltál. Figyelted a kezüket. — felmordul — Tudtad, mi lesz.

— Az nem csalás, ha tudom, merre fognak mozdulni.

Újra nekiindul, de a felső ismét reccsen, a rántás visszahúzza, Chris összevonja szemöldökét. Nem szól többet, csak hunyorogva nézi, amíg a mosoly eltűnik, végül a kisfiú elvörösödve lesüti szemét. A marok enged, a sisak a helyére kerül, majd együtt indulnak a liftekhez. A felső padon a jármű már nyitva várja őket, a gyerekek előbb belesnek, tekintetük minden zugot végigpásztáz, csak utána szállnak be. Nem csak ők. A Tündér is bizalmatlanul lép át a nyíláson, leül, a Védenceket maga mellé húzza. Chris már az úticélt jelöli, azután az ajtót zárja. Felemelkednek. Az apróságok egy percig ülnek nyugton, de a vakítatlan ablakok látképe az üvegre tapasztja őket. Az út nem hosszú, mégis a kiáltások vagy százszor megrázzák a fülkét, amíg átszáguldanak a város felett. Már ereszkedőben vannak, amikor a fehér sisak emelkedik, de a Tündér egy utolsó billenéssel még éppen megérinti ajkaival emberét. A hő elfut, a fém elfedi.„Úgysem látja senki.”Egy aljas mosollyal fordul a sötét üveg rejtekén, a fémkesztyű a lány mögé csúszik, derekát a gömbölyített acélujjak simítják. Az üvegre tapadt Védencek riadtan fordulnak a kislányos visítás felé. Az ajtó nyílik, a vezér száll ki elsőnek, a többiek jócskán lemaradva.

A kapu előtt egy copfos férfi várakozik, embernek néz ki, mint Mona és a gyerekek, mégis a tartásában van valami különös idegenség. Karjai mögötte szorosan összezárva, teljesen mozdulatlan, csak a vele szemben álló sisakra hunyorog a rács túlfelén.

— Dicső reggelt a Föderációban! — a torz hang szétfut az utcán.

— Azért meg kell dolgozni. — a hang nyugodt, talán túlságosan is.

Az ismeretlen kimérten fordítja fejét, egy rövid pillantással nyugtázza csupán a rangjelzést, nem időzik rajta tovább. Lassan fújja ki orrán a levegőt, majd ismét egyenesbe áll, a sisakra bámul egyre szigorúbban.

— Ilo Mossamic Mester vagyok, Otlaca tanító. — rövidet köhint — Az Első Harcos hívására jöttem az Iskolát szemrevételezni.

— Gyorsan érkezett, Mossamic Mester. — tarkójához kap, de viszkető fejbőre helyett csak az acél szikrázik ujjai alatt — Nem számoltam önre ilyen hamar. — egy határozott mozdulattal löki be a kapu jobb szárnyát — Kérem, fáradjon beljebb!

A férfi nem mozdul, csak bajuszán fut át egy hullám a szellőben. Újra végignéz a Fehér Lovagon, szájára egy kis mosoly szökik, de pillantása egészen mást üzen, harmadjára is megáll a fekete sisakon.

— Tudják, az Első Harcos meghívója egy kedves sorral zárult. — köhint, hátát kihúzza, pedig előtte sem volt íve — Végezetül abban a reményben számítok önre, hogy az önvédelem tanítása mellett átadja diákjainknak az Otlaca békefilozófia legmélyebb titkait is. — torkát megköszörüli — Érdekes az a béke, amit ekkora fegyverekkel őriznek.

Egy lélegzet mélyre szalad, a fehér sisak a fekete felé fordul. Viktis oldalán csak egy szolgálati pisztoly pihen, az is kétszeresen tokjába zárva. Mögötte két ajtóőr áll tíz lépésre, a Békeszázad tagjai, vállukon pihennek a szóban forgó fegyverek. Chris elmosolyodik, jobbjával int.

— Közlegény, egy pillanatra, kérem!

Összenéznek a fiatal katonák, mintha nem tudnák, hogy kinek szóltak. Egyszerre indulnak, az esetlen lépteket tisztelgés követi az Őrvezető mellett. Chris fordul, megkocogtatja a közelebbi fegyverét.

— Ideadná a tárát, bajtárs? — egy kis nevetés szökik ki, a torzító recsegő robajként hinti szét a falak között — Tessék. Üres, Mester.

Az őszes szemöldök felszalad, végignéz a két csenevész katonán. Egy kis bólintással felel, majd könnyed kézmozdulattal küldi előre házigazdáját. Mona és a gyerekek is elsuhannak a vezér után, a lány halk suttogással szegődik embere mellé.

— Bajszos. — rövidet kuncog — Én szóltam előre.

Öten vonulnak az épületbe, körbejárnak mindent, kivéve az első emeletet. A beltér már tiszta és felújított, de még nincs berendezve. Mossamic szótlanul nézelődik, mialatt a házigazda a helyiségek célját ismerteti, a jövőbeli elképzeléseit meséli egyre lelkesebben. Már lefelé tartanak, amikor a lépcsőfordulóból a Mester kilép, egy finom billenéssel les be a katonák folyosójára. Hangos a nevetéstől, az ifjú század tagjai egymást heccelik, vannak, akik verekednek, mások próbálják a rendet fenntartani. A fehér sisak alatt elfut a forró savanyúság, érzi a grimaszt és a tarkója megvadult viszketését is.

A bemutató az egyik edző csarnokban ér véget, de a lelkes szavak végül üres visszhang formájában enyésznek el. Csend lesz, csak a kisfiú cipőjének talpa nyikkan a frissen burkolt padlót dörzsölve.

— Csalódást okozott az Iskola, Mester?

— Az Iskola tökéletes. — hűvösen hátat fordít — Ön okozott csalódást.

David Mona kezét elengedve, a Fehér Lovagot megkerülve próbál előre törni, de amint kis öklét megemeli, már szorul is vállán a marok.

— Mossamic Mester, pontosan mi az, ami csalódást okozott bennem?

A tanító szembefordul a gyereket visszatartó házigazdával, hűvös tekintete ismét végigfut a páncélon. Mély levegőjét lassan engedi el.

— Én annak a hívására jöttem ide, aki a hazám fővárosát megvédte. Nem látom itt azt a személyt, csak egy komédiást, hitvány jelmezben.

A kisfiú válla nagyot rándul, még az acélon át is érződik a felgyűlő erő. Három pici szorítás felel neki, majd elengedik. Felnéz. Chris már sisakját húzza, félre sétál és a falhoz teszi.

— Elnézését kérem, Mester! Nem állt szándékomban megsérteni. — bontani kezdi a vérteket — Ez a külső csak egy átmeneti állapot.

Nem szed szét mindent, a csöveket, pántokat és kiegészítőket éppen csak annyira bontja meg, hogy kibújhasson bőréből, mégis percekig tart. Mossamic nem szól, csak egy-egy rövid hümmögést hallat, amíg a Pantamo méretű jelenség lassan emberré zsugorodik előtte. A kezeslábas is lekerül, csak a civil ruha marad és a fiú szerény mosolya.

— Nos, úgy vélem ezt tisztáztuk, Első Harcos. — kimérten körbe fordul — Talán lássunk hozzá.

— Mihez?

— A tanuláshoz, természetesen. — köhint — Kik a tanítványok?

A két gyerek hátat fordít, lassan osonnak a Tündér mellé. Tervük hamar kudarcba fullad, Mona kuncogva noszogatja vissza őket. Elcsendesül. Mögötte is áll már valaki, Chris széles mosollyal fogja össze családját, táskáikat félre teszi, határozottan felel a kérdésre.

— Mi négyen, Mester.

A lány hátán megrezzen a ruha. Fejét kissé oldalra billenti, szúrósan néz, de már őt is tolják, egészen a Mestertől egy karnyújtásnyira.

— Egy egyszerű alap felméréssel kezdem, ha nincs kifogásuk. — nem is hangzik kérdésnek — Csinálják utánam a következő mozdulatokat!

Mossamic mereven állva jobb lábát emeli. Törzse alig mozdul, tartása is egyenes marad. Lábfejét feje magasságáig húzza, majd hajlítja térdét. Amint a parancs elhangzik, Chris tekintete megmerevedik, azonnal követi a gyakorlatot. Minden mozdulata tökéletes, de a kis társaság mellette csak ügyetlenkedik. Még Mona is csak küszködik, fülig vörösödve billeg, úgy próbál állva maradni. A Védencek esnek, kelnek, de Elena jól szórakozik, széles mosolya felett csillognak a szemek. Mellette David már kevésbé élvezi. Bátyját figyeli, de nem tudja utánozni. Minden felborulással egyre mérgesebb ábrázata. Sugdosni kezd, furcsa szavakat mond, végül már csak csapkodja lábát.

— David! Fejezd be kérlek! — suttogja a vezér — Vedd komolyan!

— Első Harcos, talán untatom önt?

— Nem! Elnézést kérek, Mester! — vigyázzba áll — Csendben leszek! — mélyen meghajol, lélegzetekig vár a kellemetlen pózban.

Mire felegyenesedik, öccse is elhallgat, kerek szemekkel néz fel rá. Nem ő az egyetlen, mögötte a zafírpár is az embert lesi, alatta a sejtelmes mosoly végül előrefordítja Chris tekintetét. Éppen időben. A Mester új pozitúrát vesz fel. Lábát oldalra fordítva finom rúgásokat csinál, nyak, váll és derék magasságban. Nincs bennük erő, csak könnyed suhintások. Már nem a Harcos az egyetlen, aki hibátlanul csinálja. A kisfiú arca elkomorodik, pupillái összeszűkülnek. Rúg. A szél, amit gerjeszt, hangosan csattog, még Mossamic is megáll egy rezdülésig. Tompa puffanás szakítja félbe, egy rövid nyögés kíséri. Mona már a földön ül mögötte, térdét dörzsölve grimaszol. Elena fut, éppen csak megérinti Davidet, a harci ábrázat mégis semmivé foszlik. Ő is szalad, ketten kétoldalról ölelik a pórul járt lányt.

— Nincs semmi baj! — suttog mosolyogva — Csak megszédültem.

— Úgy vélem, mára ennyi elég volt, tanítványok. — a Mester lábát leengedve aprót köhint — Eredményes volt a felmérőnk. — meghajol.

Csak Chris viszonozza a gesztust, de már ő is fél szemmel a tápászkodó lányt lesi a két gyerekre támaszkodva. Felegyenesedik, elindul hozzájuk, de az erőltetett torokköszörülés hangja megállítja. Hátranéz. Mossamic lágyan inti oda magához. Visszalép hozzá.

— Érdekes családja van, Első Harcos. — egy kis mosoly görbül bajusza alatt — Egy Otlaca feleség és két Vitmiss gyermek.

— Mona nem a feleségem. — sóhajt — A kicsik pedig a testvéreim.

— Én nem ítélkezem. — köhint — Csodálom Önt. Bátor személy.

— Ezt, hogy érti, Mester?

Egymásra néznek, de a férfi kék tekintetben nem lát fenyegetést, csak furcsa, hűvös nyugalmat. Egy percig néznek egymásra, de semmi.

— Tíz nap múlva hajnalban várom önt, a feleségét és a gyermekeit a második alkalomra. — hátat fordít — Ezt az időt még nem töltöm itt az Iskolában. — a hang kihűl — De kérem minél hamarabb gondoskodjon a szállásomról az intézményben, Első Harcos!

Chris egy lépést tesz utána, de a távolban botladozó Tündér láttán újra megtorpan. Fordul, hozzá szalad. Lábait emelve kapja ölbe, szótlanul viszi át a folyosón, még az utcára lépve is karjaiban tartja. A fogat már sehol, a nap is magasan jár. Rápillant a vörösödő Tündérre.

— Mehetünk így a lakosztályig? — végignéz a fehér úton — Vagy hívjak egy légifogatot?

— Tudok járni! — arcát összehúzza a grimasz — Csak bevertem.

A két gyerekre tekint, vállukon a táskák, kezük már összekulcsolva vár. Nem kérdez többet, csak elmosolyodik.

— David, Harcos Odú! Te vezetsz!

Néma bólintás felel, a kisfiú elindul, ketten állnak a menet élére Elenával. Chris szótlanul követi, csak egy-egy lopott pillantással néz az arcát felfújó lányra. Lassan tűnik el a dac, sok sarkot hagynak el, mire Mona hozzásimul. A belváros utcáin nyüzsögnek a polgárok, de akár emberszerű, akár nem, szinte észre sem veszik a kis családot. A kivetítőkön már a Fehér Lovag csillog, mind két vállán egy sérült bajtárs, de sem a faj, sem a helyzet nem is hasonlít a vihar éjszakájára. Mossamic megjegyzései lassan kúsznak újra fülébe.„Komédiás, hitvány jelmezben… Nem is értheti… Hogyan is érthetné…”Nem érez haragot, valami mégis motoszkál benne. Újra a kék szemeket látja és a bajusz rezdülését a szellőben. Még meg is mosolyogja a lány gúnyos megjegyzését, de ahogy haladnak, egyre nehezebbnek érzi a könnyű testet.„Nem a feleségem…”Újra lenéz, Mona szemei már lehunyva fogadják, egy békés mosoly görbíti ajkait. Nem segít a látvány, csak tovább nő a súly, pedig karjai nem remegnek. Elérik a lakosztályt, a liftet a kisfiú hívja. Pusmognak, viháncolnak, még a portáshoz is odaszaladnak egy rövid üdvözlésre. Az ajtó cseng, a szárnyak kitárulnak. Csendben száguldanak felfelé, de a szőnyeges előcsarnokban ismét megkezdődik a harc a panel érintéséért. Elena győz, David mégis vigyorog. Berontanak, azonnal birtokba veszik. Chris az ajtóhoz ér, megáll az acélküszöb felett. Lenéz, de már nem a Tündért látja, egy öreg fényképet a szülői házban. Édesapját a fehér ruhás anyjával az ajtó előtt.„Nem a feleségem…”Nem mozdul.

— Mi a baj? — a halk suttogás szinte zenél — Látsz valamit?

— A küszöböt… — torka összeszorul — Téged és a küszöböt…

— Itt vagyok. — mosolya kiszélesedik — A küszöb felett.

— Nem úgy. — hátán gördül a verejték — Ez ilyen földi… Dolog.

A szemhéjak mozdulnak, felfedik a zafírokat. Egymásra néznek, a mosoly már pajkosan görbül a lány arcán. Ujja emelkedik, megböki embere orrát. Nem erősen, mégis érzi, pont ott, ahol kell.

— Ez olyan, mint a fehér egér? — egy kacaj kiszalad — Vagy a Tündér?

— Nem. — félre néz — Ez nem olyan. Ez olyan házas… Dolog.

— Házas? — újra megböki — Olyan ott lakós nem lakós?

— Nem. — hangjából eltűnik a rezgés — Az ember a feleségét viszi át a küszöbön… Dolog.

Csak a szuszogás marad karjai közt. Gyorsul, mégis egyenletesnek tűnik. Az egyik mélyre szalad, majd csend lesz. Odales. A lány bőre színeződik, de nem vörös, inkább csak kis bőrpír a mosoly felett.

— Mehetünk... — arcát hozzá nyomja — Ha szeretnél, mehetünk.

Egy cipő koppan a küszöbön túl, a Férfi asszonyát karjaiban tartva indul a hálószoba felé. Az ágyra fekteti, lábán a nadrágot óvatosan tűri fel. Egy lila foltot lát térdén. A fürdőbe siet, egy törülközőt merít a kis kehelybe, markaiban roppan a szövet, a cseppek csobbannak alatta. Az ágy körül már gyülekeznek az apróságok. Közéjük lép, a sérült nő térdét óvatosan tekeri körbe a hideg borogatással.

Az átjáróba az elmaradt reggelit, a megkésett ebédet és a közelgő vacsorát rendeli, majd a Védencek sérülései következnek. Apró kis karcok, parányi horzsolások tarkítják őket. Kézbe kerül a krém, amit a Boszorkány hagyott neki a Lélekemelő sebeire. Mire az étel megérkezik, már alábukóban jár a nap. Az ásítozó gyerekek utolsó falatjaikat fogyasztják. Hasuk kerekedik, támolyogva baktatnak a fürdő felé. Nincs hangos visítozás, még a cseppek is lomhán kopognak a medence szélén, végül alvós felsőikben a Tündér mellé vonulnak. A lepedőbe kapaszkodva húzzák magukat az ölelésbe, Mona karjaiban a mesét hallgatva szinte azonnal elalszanak. A Férfi az ajtóban áll, a három megtépázott testet nézi. A lélegzeteket hallgatja. A Családját.