Összevarrva

Csendes az éjszaka a kórház nyolcadik emeletén. A pulttól távolodva a kórtermek lakói egyre ritkábbak, az ablakhoz közeledve teljesen néptelenné válik a folyosó. A kis pihenőszoba hangos a beszédtől, Chris a kommunikátorát szorongatja, a Tizedessel felváltva csevegnek egy keveset. Hosszúra nyúlik, egészen belefelejtkeznek, már egy-egy gúnyos nevetés is beleszalad az üzenetek közé. Az ajtó csattan, a lány két ételdobozzal hóna alatt lép át a küszöbön. Chris mélyet sóhajt.

— Podis, tudja a dolgát. — megköszörüli torkát — Én is az enyémet.

A szerkezet koppan az asztalon, az ember hátra dőlve nagyot nyújtózik, majd székestől fordul a lány felé. Mona mozdulatlanul áll, még szeme sem rebben, hóna alatt szorítja az éthordókat.

— Mi az a kígyó?

— A kígyó? — tekintetét elkapja — Földi csúszómászó. Olyan gyíkféle.

— Én vagyok a Tündér. — egyet előre lép — Alena pedig a Boszorkány.

— Igen… — nyaka körül melegedni kezd a levegő — Te vagy a Tündér.

A dobozokat a polcra teszi, rövidet szusszan, majd újra fordul, már-már fenyegetően közel lép az emberhez. Előre hajol, a kék szemek hunyorogva kezdik méricskélni. A levegő már izzik, Chris homlokán legördülnek az első cseppek, a lány nem is vár tovább, újra kérdez.

— Ti mind nyuszik vagytok. — ujjával mellkason böki — Te vagy a Fehér Nyúl, a gyerekek a Barna Pamacsok, a Tizedesed pedig a sárga.

— Hát… — megigazítja ruhája nyakrészét — Valahogy így... Pont így.

— Értem. — hátat fordít, a vezérlőtárcsához lép — Ki a kígyó?

A székben felcsapnak a jeges lángok, az ember fogai önkéntelenül verődnek össze, a levegő süvítve száguld át köztük, megtöltve tüdejét. A gondolatok felkavarodnak, helyzetén nem segít a lassan halványodó lámpák fénye sem. Mona besötétít, mintha már az ágyba készülne, de a vacsora még a polcon pihen, az este is fiatal, korán van elaludni.

— A kígyó? Hát az, nyulakat eszik… Az olyan veszélyes… Dolog.

— Nem mondod el?

A kérdés mélyre megy, akár egy szike, egyenesen a szív közepébe. Csend lesz a félhomályban. Chris nem lát tisztán, még kásázik előtte a kontraszttalan árnyékok tánca. Kiélesedik. A kék szemek rá néznek, egyre hidegebbek a pillantások. Lehajtja fejét, nagy levegőt vesz.

— Thammis.

— Melyik?

— A miénk… A Császár.

— Sejtettem.

Újabb szike, újabb találat. A Stratéga sehol, csak a fiú ül szemben a lánnyal. Ismét mélyet sóhajt, feje még lejjebb süllyed.„Lebuktunk… Gyors volt.”Nem leskelődik, szemét is behunyja, várja, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A léptek elindulnak, de nem felé, a Tündér az ágyhoz sétál, halkan ül le, majd el is fekszik szó nélkül. Mindketten percekig maradnak mozdulatlanul, a lélegzetek egymást váltják, amíg végül a szuszogás szakadozni kezd. Chris felnéz, a lány hátán a finoman hullámzó egyenruhát látja. Mellkasába hasít a hideg űr. Feláll, mellé kullog, majd leül a földre, hátát az ágynak dönti.

— Sajnálom.

— Tudom.

Lábait felhúzza, homlokát térdére hajtja. Nem beszél többet, mondanivalója sem lenne már hozzá. Csendben gubbaszt tovább, a némán könnyező lány lélegzeteit hallgatva. Szemébe szökik a sötét.

Saját hangját hallja, vele szemben a Stratéga jéghideg tükörképe bámul vissza. A ki nem mondott szavak zúgnak fülében, David furcsa megérzéseiről, az erőtérről és az örökségről, amit ereiben hordoz. Thammis üvöltése adja a kegyelemdöfést, a dörrenő hang az árulók véréért kiált. A fekete sisakok fordulnak, a fegyverek elsülnek, a sortűz lövedékei sikoltva száguldanak a maroknyi család felé. Teste megdermed, a hideg a bőrét felszaggatva húsán át csontjáig hatol. Eltűnik. Meleg váltja, otthonos forróság égeti el a halál bűzét.

Mocorgás ébreszti, takarójuk félig ráterítve csiklandozza nyakát. Oldalán érzi a hőt, a kedves illat beborítja. Jobbján a Tündér szuszog, hozzá kucorodva alszik vállán, már együtt gubbasztanak a padlón. Egy lopott pillantás jut csak a polcra, a két ételdoboz érintetlenül pihen rajta.„Vajon evett ma egyáltalán?”Éppen csak egy leheletnyit rándul, Mona is vele együtt rezzen. Nem ébred fel, csak még közelebb húzódik. Újra lehajtja fejét, szemét is lehunyja, de nem merül álomba, egészen hajnalig kitart, a szellőztetők indulásáig. A kellemes búgás emlékeket ébreszt, a földi alkatrészbolt ventilátora egy békésebb idő zúgását hozza neki. Elcsendesedik minden, csak az érzés marad.

Csattanás kelti, az ajtóból egy nővér hangja szökik be, suttog, pedig a csapódó acél még a holtakat is felébresztené. Vele szemben a Tündér mosolyog, átveszi a ruhákat, halkan köszön el. Amint az ajtó újra lezáródik, a tekintetek is összeérnek. Eltűnik a mosoly, a pillantások mégsem hidegek. A kék-fehér öltözékeket az ágyra teszi, óvatosan ereszkedik a földre az embere mellé. Nem mond semmit, csak békésen üldögél, lélegzetei egyenletesek, szemei az asztalon pihenő kommunikátorra tapadnak. Chris meleget érez kezén, a puha tenyér átfogja, nem feszíti, de nem is könnyed a mozdulat. Szusszan.

— Nem kérem, hogy mondj el mindent. — erősödik a szorítás — Csak azt kérem, hogy azokat mond el, amik minket is érintenek. — ránéz — A gyerekeket, téged, és engem. Ne titkolózz kíméletből! Rendben?

A szellőztető megrázza a rácsot, a búgó motor csendesedni kezd, végül teljesen elhallgat. Egy utolsó fuvallata még megmozdítja a levegőt, a kedves illat felkavarodik, Chrisre borul, mint egy ölelés.

— Rendben.

Kezét húzni kezdik, a lány feláll, de nem ereszti. Ajkai már enyhén ívelnek felfelé, egy kis pajkosság is megbújik tekintetében. A furcsa ajtóhoz vonszolja, amin nincs panel, csak két kopott zsanér és egy függőleges markolat. Tovább húzza, a lapot belöki, majd résnyire nyitva hagyja. Nem gyújt fényt odabent, szinte teljes a sötétség.

— Itt vesszük le a ruhákat. — suttogja eleresztve — De ne less!

— Nem szoktam. — gúnyos mosoly görbül arcán — Szégyenlős!

A lány már nem felel, csendben leteszi öltözékét, majd újra kezén ragadja. Még sötétebb helyre mennek. A levegő hűvös, a fiú mégis forrónak érzi a helyiséget. Nem lát semmit, csak a neszek visszhangja rajzolja ki előtte a lány kendőzetlen alakját. A falnál áll, kezét rátapasztva. Egy rövid kuncogást hallat, majd kérdez.

— Mehet?

— Mi mehet?

Valami kattan a Tündér tenyere alatt. Felettük felbúg a plafon, buborékok sercegnek, majd egy csepp hullik le. Hideg. Chris felvisít, kislányos sikolyával tiltakozik a rázuhanó víz ellen. Kapkod és csapkod, de mire az ajtóhoz ér, az eső elapad, Mona már mögötte áll, kezébe egy balzsamos tégelyt nyom, majd hátrébb lép.

— Siess, ha hajat akarsz mosni!

Már nincs idő visszakérdezni, újra hullani kezd a víz. Ismét visít, a tégelybő tenyerébe borít, vadul sikálni kezdi magát, de mire haja felhabzik, eláll az özönvíz. Tovább áll egyhelyben, felfelé leskelődve, mögötte a lány kiosonva már a törölközőjét csavarja magára.

— Ennyi volt. — felkacag — Lassú voltál, Surranó Harcos!

— Ennyi?! — a falhoz lép, rácsap a gombra — Most már befejezem!

Nem történik semmi, csak egy halk nyekkenés felel tenyere alatt. Megismétli. Még kétszer. Semmi. A buborékok hallgatnak, csak a tiltakozó nyekergés búg a gom körül. A félhomályba indul törölközőjéért. Morogva itatja a habot, fújtatva bámul a fésülködő cselszövő felé.

— Szólhatnék Podisnak. — körbe tekeri magán — Megjavíthatná.

— Nem romlott el. — egy szelíd mosollyal fordul vissza — Egy kórházi pihenőben ennyi jut. Nincs pazarlás. Lassú voltál!

— A magánkórtermemben nagyobb a medence, mint ez a fülke. — lassan lopakodik mögé — A víz sem hideg. Akkor az pazarlás?

— Kicsit. — grimaszol — A kígyó a kegyeltjének a legjobbat adja.

A szájához kap, keze mögött már vörösödik, Chris mégsem a kedves pillanatot éli, valami egészen mást. Ökle roppan, tekintetét a sötét fülke felé fordítja. Egy villanásig látja David kórházi ételdobozában a mócsingot, fülébe hasít a Tündér hangja a halakról és a mesékről.

— Mégiscsak orvos vagy, nem? Hideg víz és abból is kevés?

— Ez egy pihenőszoba, Chris. — megböki — Nem a magánkórtermed.

— Akkor miért nem a magánkórterembe vittél?

— Füst szagod volt. — újra grimaszol — Korán van még kelteni őket.

A tekintetek összeérnek, a gúnyos hangból az ember meghallja azt, amit senki más nem hallana. Felkapja Monát, az ágy éjjeli kimenőjét felfüggeszti. Egy gyors derékcsiklandozással torolja meg a hideg esőt, a kislányos sikoltásokat a válaszcsapások követik. A víz felszárad a forróságban, a Stratéga pihen, amíg a Férfi eljátssza a főszerepet.

A nyolcadik emelet lassan éled, a dolgozók már csapatokban járnak, a betegek is megkezdik reggeli mászkálásukat, mire a Harcos és a Tündér ismét kék-fehér ruhát ölt. Együtt indulnak az ajtóhoz, a levegő még utoljára megmelegszik, a folyosón mégis külön vonulnak, elől a Doktornő, mögötte az Első Harcos. Az elágazásnál szétválnak, Chris a nővérpult felé veszi az irányt. Rangjelzése mellkasán pihen, felette leggyermekibb mosolyát görbíti, úgy szólítja a fiatal hölgyet.

— Dicső reggelt a Föderációban! — dobbant, balját hátra csapja, fejével előre biccent — Az Első Ápoló szolgálatra jelentkezik!

A mutatványt rövid kacaj követi, az új nővér lassan emeli tekintetét, szája szélesen görbül, de amint az acél emblémához ér, még lélegzete is bent marad. Enyhén vöröskés bőre elfehéredik, a kék szemek is szürkébbek lesznek. A vezér tenyerével végül eltakarja rangjelzését.

— Mona Isenhurt csomagjáért jöttem. — a pulton pihenő dobozkákra pillant — Elrendezem a gyakornokok élelmezését, utána felvenném velük a szolgálatot. — köhint — Találna nekünk való munkát, kérem?

Nincs válasz, csak az emelkedő dobozok és egy értetlen pislantás felel a méltóságos úrnak. A gyermeki mosoly marad, de mögötte már a Stratéga tervez, ütemez és átszervez. Elindul az étellel, lépteit hosszúra veszi, siet, de nem rohan, katonásan halad a magánkórterem felé. Az ajtó mögött már egy éber barna szempár fogadja, Elena az ágyon üldögél, a fürdőből a hullámzó medence hangja szűrődik ki. A talpak toppannak, a kis Tündér egy ölelésre szalad, majd egy rövid felderítő leskelődés után nem kérdez, a szekrényhez megy, kék-fehér ruhákat vesz kezébe. Nem egy öltözéket, rögtön kettőt. A fürdőbe halad tovább, megérinti a panelt, az ajtó felemelkedik, ő eltűnik mögötte. Halk pusmogás szűrődik ki. Chris egy lélegzetig les csak utána, a dobozokat az asztalra teszi, fejében felzúg a lány hajnali tréfája.„A kígyó a kegyeltjének a legjobbat adja…”Szétnéz a fényűző helyiségben, bármit pillant, az csillog és új. Éppen csak körbejár, a fürdő ajtaja csattan, David csoszog ki mögüle, szürke-fekete katonai ruháját lógó orral dobja a padlóra. Az asztalhoz ül, de nem bont ételt, szótlanul várakozik, csak egy-egy kis rezdülés rázza szemöldökét. Bátyja a lelökött öltözékért sétál, felveszi, az ágyra terítve simítja ki és hajtogatni kezdi. A szekrényhez viszi, a többi közé teszi. Fordul, az asztalhoz megy, leül a kisfiú mellé. Felborzolja haját, egy sejtelmes mosollyal kezdi bámulni. Az ajtó megint csattan, Elena is megérkezik, alvós felsőjüket a szennyesbe dobja. Kétszer is körbenéz a padlón, pislogása egyre elveszettebb, mintha nem találna valamit.

— A helyén van. — int Chris a kislány felé — Gyere reggelizni!

Egy ellenőrző leskelődés fordul a szekrényhez, oda topog, belenéz, azután mosolyogva szalad az asztalhoz. Leül, egy dobozt húz maga elé. Nem kezd enni, tekintetét David és a bátyja között forgatja. Chris is felkap egy tárolót, megbontja fedelét. Bólint. Az első szabály életbe lép, a Védencek követik, vad csámcsogással vetik rá magukat adagjukra, mint két éhes ragadozó. A vezér is csipeget, a fejadag darabjait egyesével nézegeti. A zöldségek foltosak, egyik-másik fonnyadt is, a hús kevés, az is ínas, zsíros cafrangok főttek rá. A fogápoló gyümölcsből ismét kettő jutott bele, de azok sem frissek, a savanykás íz mellé már meg is keseredtek. Elfogynak a falatok.

— Ma hová megyünk? — a kisfiú végignéz felsőjén — Az Iskolába?

— Nem. — egy rövid borzolás — Ma itt fogunk dolgozni.

A két kis barna szempár fennakad, nincs remegés, de a meghitt nyugodtság eltűnik az asztal körül. Chris még mindig mosolyog, ujjával finoman vezeti a tekinteteket az ajtónál pihenő kalapácsra.

— Tegnap is dolgoztatok. Nem volt ostor, sem verés, de dolgoztatok.

Válasz nincs, nem is várja, a fürdőbe indul, megmossa kezét, száját is kiöblíti. Megtölti a gyerekek vizesüvegeit, az ajtóhoz siet, megáll előtte. Mögötte felsorakozik a két gyerek, David a kalapácsért nyúl, megmarkolja, de a fém már nem emelkedik fel, a hang megállítja.

— Az nem kell. — megérinti a panelt — Ma máshogy fogunk dolgozni.

Elindulnak, a folyosók labirintusából a nővérpultig vezeti őket. Nem látja az új lányt, három férfi takarja, két fiatal és egy idősebb forma. Sötétkék-fehér ruhát viselnek. Chris nem lassít, eléjük sétál.

— Dicső reggelt a Föderációban, Doktor Urak! — kihúzza magát — Az Első Ápoló és a gyakornokok szolgálatra jelentkeznek!

A jobb oldali orvos bal szeme össze-össze rándul, a másik félen a homlok ráncosodik. Az ősz hajú középen kilép közülük, kimért hidegséggel viszonozza az üdvözlést. Végignéz a furcsa hármason.

— Pontosan milyen szolgálatra gondol, Első Harcos? — halkan köhint — Az épületen mostanában nem terveztek bontást, összecsapásra sem számítunk a közeljövőben.

Gúnyos szájrándulások kísérik a szavakat az idős Otlaca két oldalán. Chris mosolya nem halványul, Védencei vállát megsimítva felel.

— Most Első Ápoló, Doktor. — szétnéz — Ételosztásra, rendezkedésre, betegmozgatásra. Amire szükség van, abban segítünk.

— Akkor kérem, azt vegye le. — a rangjelzésre pillant — Nálunk nincs Első Ápoló, csak riadalmat kelt vele. — kimérten indul előre, kollégáit magukra hagyva — Ha lennének kedvesek követni, mutatnám az utat.

Egy utolsó pillantással néz végig a vezér a két fiatal férfin. Mosolya szélesedik, lepattintja rangjelzését és zsebre teszi. Fordul, a gyerekeket maga mellett vezetve indul az öreg után. Halkan zárkóznak fel, a formáció változik, az ember vezetőjük jobbjára áll, a két Védenc mögöttük halad tovább. Elágazás-elágazást követ, egy fenntartói helyiség ajtaja előtt áll meg a menet.

— A betegellátást szakorvosok végzik. — tekintete rideg, a hang mégis furcsán idegen hozzá — A tisztaság terén azonban van mit tenni.

Az acél felemelkedik, az árnyas kis odú feltárja titkait, nyelek, rongyok és tisztító szerszámok pihennek a polcokon. Egy zseléstalpú gép is vár a fal tövében, olyan, mint amivel a katonák fényesítették az iskola padlóját. A két apróság a keret mellé lapul, leskelődnek, kíváncsiskodnak, de bátyjuk nem mozdul, csak tekintetét kapkodja.

— Valami baj van, Első Harcos? — hidegen indul vissza — Más munkára számított? Esetleg rájött, hogy máshol akadt dolga?

— Dehogy. — belép a helyiségbe — Csak azon gondolkoztam, hogy ezt a gépet nem tudjuk kezelni. — nyelekért nyúl, három szúrós rongyot markol hozzá — Inkább maradunk ezeknél, nehogy elrontsuk.

— Értem. — nem fordul meg, hangja mégis megmelegszik — A kékek a súrolók, a fehérek az itatók. Kérem figyeljenek rá, hogy a padló ne maradjon vizes! — tovább indul — Az balesetveszélyes.

— Értettük! — kihúzza magát — Az utasítás szerint fogunk eljárni!

Az orvos elsétál, hideg maszkján egy köhintésnyi kacaj szökik át. A vezér már az eszközöket szereli, a súrolókra nyelek kerülnek. Más, mint a földi felmosók, nem csavarosak, pattintós csatlakozók és reteszes kapcsok kötik össze őket. Az itatós rongyokon nincs ilyen, csak egy furcsa jelzés, mintha azokat a földön kúszva kellene használni. Egy rövid vállrándítás után a vödrök közé nyúl, van vagy tíz féle, ilyen, olyan és amolyan feltéttel. Egyik sem ismerős neki, nem is tudja, mire valók. Egy egyszerű kerek formát vesz magához és kilép.

— Kettő sikál, egy itat! — maga elé tartja a szerszámokat — Húsz kősor után csere, a következő húsz után megint!

David nem mozdul, tekintetét Elenára szegezi, de amint a kislány megfogja az itatórongyot, azonnal elmar egy nyeles súrolót magának. A vezér elindul, az emelet belső udvari ablakához vezeti őket. A kis mosdóban megtölti a vödröt, nem tesz bele vegyszert, egyszerű vízzel tér vissza. Megmártja súrolóját, a falnál kezdi dörzsölni a követ. A szövet nem tartja magában a folyadékot, inkább csak keni és tologatja. David is megkezdi saját sarkát, az első pár követ hosszan súrolja, majd rövidülnek a mozdulatok, csak egy-egy kis területre koncentrál. A kopott kő karcaiban a mocsok feketesége nehezen oldódik, mégis a kis Parancsnok arca üres, nem vörösödik, csak némán takarít. Amint egy kő megvan, a kislány is letérdel, itat, csavar, majd újra kezdi. Nem beszélnek, nincs pusmogás, sem vidám kiáltások, mégis lassan haladnak. Több mint egy óra, amíg a huszadik sort elérik. A kis Tündér az emberhez tipeg, rongyát átnyújtja, a súrolót veszi kezébe. Tovább folytatják, ki-ki a maga kis dolgát csinálja.

A tizedik sor körül járnak, amikor egy ajtó kinyílik, a keresztfolyosóról két nővér és egy orvos lép ki. Megtorpannak. Egy percet is állnak a négykézláb kúszó Harcos előtt. A munkazaj felett elfut hangjuk, a nők kuncognak, a férfi harsányan nevet. A fejüket rázva mennek tovább, Chris mégsem utánuk néz, a gyerekeket lesi. Elena vörösödik, súrolója nagyobbakat koppan a padlón. A kisfiú arca rezzenéstelen, mozdulatai sem változnak. Egy fél óra biztosan eltelik, amíg elérik a következő váltást. David az itatóért megy, átnyújtja szerszámát. Szó nélkül térdel a kislány mellé, itat, majd a vödörhöz mászik. A csepegő víz csobbanásait valami durvább váltja. Hangosan reccsen a rongy.

— Finomabban, kis Parancsnok! — morogja — Még kelleni fog!

Válasz nincs, csak elcsendesedik a folyosó. Elena és Chris súrol, David itat. Amint a vödörhöz ér, ismét recseg az anyag, a harmadik körnél végül feladja a harcot, a Harcoska kezében kettészakad.

— Mondtam, hogy finomabban! — fújtatva lép mellé — Most nézd meg, mi lett vele! Hány rongy… — szava torkán akad, amint megérinti.

Védencén alig van hús, de amit karján tapint, az inkább acél, mint bármi más. Körülötte láthatatlan lángokként lobog az erőtér, saját vékony mezőjét szinte teljesen elsöpri. Elé térdel, a szemébe néz.

— David, miért csináltad ezt?

Lépések koppannak, feléjük közelítenek. Csak a két nővér és az orvos tér vissza, a kisfiú tekintete mégis feléjük fordul. Egy dobbanás kimarad. Pupillája tűhegynyire szűkül, három rezdülő pillantásra mozdul a barna szempár. Chris leköveti, maradék levegője összeszorul mellkasában. David célpontokat néz.„Egy láb, egy nyak és egy derék…”Elé billen, vállait megmarkolja. Teljesen kitakarja az érkezőket, mégis lélegzetekig tart, amíg a Vitmiss tekintetébe visszatér az emberszerűség. Mintha mi sem történt volna, száján kis mosoly éled, bátyja kezei alól kifordulva a vödörre bámul.

— Miért, David? Miért akartad azt tenni?

A mozdulat megáll, a kettészakadt rongy megrezdül a markokban. Tüdeje félig telik, fejét kissé megbillentve néz vissza a kérdés felé.

— Kinevettek. Mi dolgozunk, de ők kinevettek.

— Ezt akkor sem lehet! — hangja elfut a folyosón — Nem szabad!

A kisfiú nem felel, két kis rongyát megcsavargatja, majd Elena mellé térdel. Összenéznek. A lány halkan sugdos felette, de ő csak itat, fordul, és csavar. Nincs recsegés, egyesével nyomja ki a vizet, a szálak mégsem szakadnak. Némán dolgoznak tovább. Az órák múlnak, a kövek fogynak, a szerszámok cserélődnek. A baj legkisebb jelét sem látni, Chris mellkasát mégis soronként egyre jobban feszíti valami. Terhes a levegő, a felmosóvíz párája is fojtogató körülötte. Még messze az alkony, mire a főfolyosó határához érnek. A gyerekek az ajtóhoz mennek, Elena a panel felé nyúl. Nem érinti, megállítják.

— Mára ennyi, gyakornokok! — visszafordul — Elmossuk a szerszámokat és elpakoljuk őket!

Az elhangzottak szerint cselekednek, a hófehérre súrolt kövön vonulnak a kis mosdóig, öblítenek, csavarnak és pakolnak. A tárolóba kerülnek a nyelek, a súrolók és a vödör, de a félbeszakadt itató velük marad, a vezér kezében szorongatva zárja le az ajtót. Nem mond semmit, csak elindul, a főfolyosóra tart a bámészkodókat kerülgetve. Az áthaladó orvosok és ápolók zavartan forgatják a fejüket, talpaikat emelgetik, sugdosnak és billegnek. Nem őket bámulják, a munka eredménye a pusmogás témája. A gúnyos hármas is köztük áll, de látszólag már nincs kedvük nevetni. Csak ők néznek a gyerekek után, David nem pillant vissza rájuk, bátyja szaporodó léptei tolják előre.

Amint kiérnek a főfolyosóra, a vezér céltalannak tűnő járkálásba kezd. Fel alá mászkál, markában a szakadt rongy leng. Háromszor is bejárják, mire megtalálja, akit keres. Az öreg doktor egy ajtón lép ki, de azonnal megtorpan, amint a kis sereg elévág.

— Jelentem, a hatos alfolyosó burkolatát megtisztítottuk! — kihúzza magát — Civil sérülés nincs, de a csapat veszteséget szenvedett. — előre nyújtja a sérültet — Hát… Ezt kicsit eltéptük.

Az őszes szemöldök felszalad, az öreg értetlenül mered, majd kezébe veszi a kettészakadt rongyot. Hosszasan nézegeti, végül felpillant.

— Nincs Első Ápoló legendás pusztítás nélkül, igaz? — elmosolyodik — Talán legközelebb érdemes lenne az itatólappal használni.

— Hát… — vigyorogva vakarja tarkóját — Majd jobban igyekszem!

Szótlan bólintás felel, az idős Otlaca száján mégis ottmarad a kimért mosoly. Visszanyújtja a sérültet, azután a dolgára indul. Csak egy halk köszönést hallat, mégis több van benne, mint száz nagy beszédben. A vezér is fordul, lábai a nővérpult felé vinnék. Csak három koppanásig jut. Elena követi, a kisfiú azonban nem mozdul, lehajtott fejjel vár tovább. Egymásra néznek, a talpak mégsem emelkednek.

— Mi a baj, David? Miért nem jössz?

— Azt hiszi, te tépted el. Miért nem mondtad meg, hogy én voltam?

— Mert nem számít. — felé nyújtja kezét — Bárki is tépi el, attól még el van tépve. — elmosolyodik — Legközelebb majd nem tépjük el.

Összekapaszkodva mennek tovább hárman. Nem beszélnek, de a pocakok megkordulnak, a pulthoz közeledve gyorsulnak a léptek is. Chris megáll, arcát megcsapja a savanyú hideg. Két torony várja őket, Mona nevével megjelölve. Lepillant, a gyerekek visszanéznek rá.

— Az ebéd kimaradt… — felnevet — Ezért ki fogunk kapni.

— Együk meg gyorsan! — Elena a pulthoz pipiskedik — Ha megesszük, akkor titok marad.

— Az marad? — a vezér kérdőn mered a nővérre — Biztos?

Nincs fehéredés, egy cinkos mosoly görbül a kék szemek alatt. A dobozokat felnyújtva még egy bólintás is jelzi a bűnös szövetséget. Chris bal hóna alá fogja a három ebédet, jobbjával a négy vacsorát nyalábolja fel. Osonva indulnak a magánkórterem felé, szimatolnak és bujkálnak. A kedves illatot csak a pult körül érezte, azóta sehol sincs, a lány sem a főfolyosón, sem a mellékutakon nem járt órák óta. Amint beérnek a rejtekhelyre, egy gyors mosdólátogatást követően az asztalhoz ülnek. A tárolók kinyílnak, az ebédnek szánt étel percek alatt eltűnik. A gyerekek még az utolsó falatokon csámcsognak, bátyjuk már a fakuló fényt lesi az ablakban. Esteledik. A bizonyíték elfogy, mégsem érzi a megkönnyebbülést. Nagy levegőt vesz, szólni akar, de mögöttük az ajtó már nyílik, a kedves illat beárad rajta. Gazdája is megérkezik, szemei karikásak, bal kezén még a furcsa kesztyű is fennmaradt, lilás foltok színezik ujjait. Az asztaltársaság megbomlik, a kislány lerohanja, szinte le is teríti az ölelésével.

— Vacsoráztatok már?

— Még nem! — Elena pajkos kuncogással les a fiúk felé — Még nem.

A Tündér halkan szuszog egy keveset, a gubbasztó férfiakat éppen csak érinti tekintetével. A szekrényhez siet, onnan a fürdőbe megy tovább. A medence félig sem telik, de már sercegnek a buborékok körülötte. Chris fülében éled a Térolvasás, mégsem a zajokra figyel, búskomor öccsét bámulja. Elena visszatér közéjük, kis mosolya mégsem hoz enyhülést, a levegő nehéz marad köztük. Mona is csatlakozik, a dobozok nyílnak, a falatok fogynak, de a csámcsogás nem olyan lelkes, mint előtte. A kék szemek többször végignézik a kedvtelen csapatot, mégsem kérdez, nem beszél, csak eszik és figyel.

Vacsora után a gyerekek pancsolnak, a lány az ajtóban vár, amíg elkészülnek. Az ágyban az élménybeszámolót csak a kis Tündér tartja, David szótlan marad, akárcsak bátyja az asztalnál. Már elcsendesedik a kórterem, amikor Chris is feláll, az ajtóhoz megy és átlép a küszöbön. Nem magyarázkodik, nem is köszön el, csak szorongatja az elszakadt itatót. A pihenő felé indul, fejében lassan gyűlnek a gondolatok. Szeme előtt a cinkos mosoly lebeg, fülében a kislány kacaja zúg az eltitkolt hibáról. Lassan tűnik át a kép, kezén érezni kezdi a lángoló erőteret. A nővér arcát két barna szem váltja, a tűhegynyi pupillák és az érzés, ami akkor átfutott rajta. A pihenőhöz ér, a két rongyot az asztalra teszi, a széket maga alá húzza, de nem nyúl a terminálért, csak bámul a szakadt fehér szövetre. Felette bekapcsol a szellőztető, a kedves búgás megmozgatja a levegőt. Az ágyból még árad a lány illata, de a reggeli tűz emlékét a néma zokogás váltja. A szerkezet sokáig megy felette, kattan, majd elhallgat. Az ajtó emelkedik, Mona belép, bezár maga után. Halkan jár, cipője is alig koppan. A szekrényhez megy, békésen kezd pakolászni, szuszogásai mégis elmélyülnek, köztük nő a szünet. A csend egyre nyomasztóbb, az ember mégsem tudja megtörni, a lány teszi meg helyette.

— Doktor Yodsi nagyon boldog volt ma este. — egy törölközőt hajt félbe — Azt mondta, a hatos alfolyosó úgy ragyog, mintha új lenne.

— Eltéptük az itatórongyot. — tovább mered rá — Félbeszakadt.

— Megvarrjam? — a leplet a polcra teszi — Szeretnéd?

— Szeretném. — megérinti a hasadást — Nagyon szeretném.

Egy rövid kotorászás hangja fut szét, a fiók a helyére csúszik, majd a Tündér elindul, kezébe veszi a darabokat és csendesen munkához lát. Chris tekintete nem mozdul, tovább mered az asztalra, mintha még most is ott lenne a két megtépett fél. A percek múlnak, az öltések szaporodnak, majd egy kecses mozdulat visszafekteti a művet.

— Történt még valami érdekes?

A fiú felnéz, a lány visszanéz rá.

— Elfelejtettem megetetni őket.

—Tudom.