A futás ára

„Szürke bőrű harcosok lila vére mindenütt... Lehulló fénylő üvegek... Fojtogat a bűz… Szörny áll az ablakban... Széthasad a fa a karmok alatt… Nem tudok megállni… Egy Kaedru gyerek éltető pillantása... Felnyársalnak a szilánkok… Dübörgő fényágyúk porlasztják a falat... Gyönyörű… Lángol a palota... Zúgnak a ragyogó kövek… Fuss!”

Chris nyakát vágja ruhájának szegélye. Egy elmosott női hangot hall.„Üvölt... Keres valakit…”Már ketten fogják. Sarkai a kemény fokokon kopognak. Fojtogató nyomás gyötri tüdejét. Sárga és vörös fények mindenütt. Forrók, izmait mégis a hideg rázza.

Percek telnek el, talán órák is. A hátán folyik valami. Nem érez fájdalmat, csak dermesztő jegesedést, ami lassan egész lényét körbe öleli. A vörös fények kifehérednek. Csökken a nyomás mellkasában. Ismét hallja a nő hangját. Nem tisztán, elnyomja a zúgás.

— …Marco… Menj…

A világosságot sötétség váltja. Segítségért kiált, de nem hallják. Megrázzák alatta a hideg fémet. A morajló hangok a szörnyek üvöltését idézik. Kezével egy meleg érintésbe kapaszkodik. A nő elmosott szavai elenyésznek a vonyító bestiák hangjában.

Fémek nyikorognak. Fény gyúl újra. Újabb vékony hangok szűrődnek be. Füst fojtogató szaga száll a levegőben. Egy kedves illat nyomja el. Mona rémült kiáltásai megnyugtató énekként hatnak a szörnyek üvöltései után. Az erőtlen szív nagyot dobban.„Este találkozunk...”

A puha kezet érzi nyakán. Remeg. Kinyitja a szemét, de nem látja az arcot, mégis mosolyog. A kedves illat körbeveszi. Szólni akar. Nyíló szájából forró, fém ízű massza buggyan a hang helyett. Üveg és acél csengése hasít a fülébe. Egy szúrást érez nyakán. Eltűnik az illat. Egyedül marad a sötétben. Összemosódik az idő és a feketeség.

Valami csiklandozza bőrét. Sok apró dolog. Szemeit nyitja, de homályosság veszi körbe mindenütt. Zöld köd. Folyadék.

Kiáltani akar, de torkában a cső nem engedi. Kapálózik.„Mi történik?! Hol vagyok?!”Mellkasában a lüktetés egyre hevesebb. Egy villanásig áthasít rajta az éles hiányérzet.„A dobozok… Peter… Megígértem…”

A homály lassan tisztul, a zöld anyag peremén üveget lát. Kezét a sima falára teszi. Mellkasán feszül valami erős, merev anyag. Oda kap. Szíjak fogják. Csak a légzőmaszk steril levegője áramlik bele, nem érez mást. Egy hang hasít a fejébe. Nem most van. Máskor.„Kritikus állapot… Christian Morales, a létfenntartás ösztöne nem jellemez téged…”Lassan ismeri fel a furcsa beszédet.„Ez nem a Föld… Ez… Egy tartály!”Megvadultan kezd ismét kapálózni. Fuldoklik, pedig a maszk szinte préseli bele a levegőt. Öklével rácsap az üvegre, de alig koppan.

Fény gyúl a falon túl, mozgás látszik odakint. Újra megüti. Eltűnik az alak, kialszik a világosság is. Órákig kopog, mégsem jönnek érte. A hideg rázza a meleg folyadékban. Kék szemeket lát maga előtt. Apránként kezd kitisztulni a feje, a név lassan tör fel gondolatai közt.„Mona… Este találkozunk… Megígértem…”Gerincében mozdul valami furcsa bizsergés. Karjába fut át, megrántja izmait. Ökle az üvegnek csapódik. Döng az egész szerkezet.„A szikra… Hát te is itt vagy…”Újra odacsap, még erősebben. Ismét fény gyúl, valaki berohan. Kiabál, de a folyadék elnyeli a hangot. Döng az üveg az ütésektől. A gép szörcsögni kezd, buborékok ezrei indulnak felfelé. A folyadék szintje apad, majd eltűnik a padló lyukaiban. Az üveg emelkedni kezd. Egy homályos férfialak áll előtte, kék fehér ruhában.

— Első Harcos… Túl korai…

Chris letépi arcáról a maszkot, torkát végigmarja a cső, nyaka is görcsbe rándul. Küzd a levegőért, mégis beszélni próbál.

— M... Med... Med…

— Meddig volt a tartályban, Uram?

— A… Az.

— Huszonkilenc napot és négy umát, de a regeneráció még nem…

A szíjakhoz kap. Az öv csattan, majd ő maga is a padlón. Még nem tiszta a látása, testének sem ura egészen. Fejét forgatva ruháját keresi. A férfi egy lélegzetet áll felette, majd kapkodva lép oldalra, valami meleg lepellel takarja be.

— Első Harcos, még nem lenne szabad ébren lennie!

— Hol… Alena? Nem… Esett baja?

A férfi feláll. Karján fogva felsegíti, majd egy székre ülteti.

— Kis türelmét kérem, már értesítettük! — körbe csavarja.

— Hívja… Most!

A mozdulat végén a pokróc nagyot rándul. A férfi válaszol, de nem érteni mit mond, csak elrohan, mint akit fegyverrel üldöznek. A lepellel beterített ember vacogni kezd. Nem érzi az időt. Nem tudja, mikor ment el a férfi. Elméjében a napok száma is összekavarodik. Monát látja zokogni, fülébe hasít az éjszakai sikoly. A lány kérdése összeszorítja mellkasát.„Nem tettem olyat…”

A távolból határozott kopogás közelít. A férfi szabadkozik, de mellette a lépések nem lassulnak. Valaki beront a helyiségbe.

— Az Első Halcos is csatlakozott hozzánk. — a hang megmelegszik — Már attól féltem, úszni jobban szeretsz, mint rombolni.

A fiú a szavak felé fordul. A homályos alak ezüstös fényben csillog. Lassan ismeri csak fel a kedves gúnyt.

— Alena… Mona hol van?

— Jól van! Semmi baja!

A fiú feláll a székről, de lába megrogy. Oldalára dőlve csattan a földön.

— Chris mit csinálsz?! — térdeire vágódva ereszkedik mellé.

— Alena… Mi... Történt? Akkor…

A Hercegnő ráhajtogatja a lecsúszott pokrócot. Kezével int, az ajtótól lépések távolodnak.

— Távolról robbantottak. — suttogja — Engem elhúztál...

— Kik?

A remegő test emelkedik. Nem magától, Alena húzza fel a földről. Nem ülteti a székbe, karjait térdeire fonva újra körbe takarja.

— Mostro Thammis söpredéke. Kalóz terroristák.

— Thammis…

— Atyám Fivére. Egy törvényen kívüli hadúr. A Föderáció ellensége...

A pokróc tovább hullámzik a rázkódásban. Már nem is figyel a nő hangjára, a gubbasztó tartás ismét a félhomályos szobába repíti.

— Mona... — suttogja — Nincsenek ágyasaim… — érzi arcán legördülni a hideg cseppet — Este találkozunk... Megígértem…

Alena elhallgat. Keze végigsiklik a fiú hátán. Feláll, a szekrényhez lép. Ajtajait kitárja, majd kutatni kezd. Ismerős színeket vesz kezébe, szürke-fekete anyagot enged a barna szemek elé.

— Ezt fel kell venned.

— M... Miért?

— Egy pokrócban nem sétálhatsz el a liftig. — lezárja az ajtót.

A takarót lebontva adja rá a felső ruhát, majd a székre felhúzva öltözteti tovább. A zavart fiú csak halkan emel szót az eljárás ellen.

— Alena... Te nő... Én meg...

— Harcosok, Chris! Harcosok!

Pár perccel később, a Hercegnőre támaszkodó Első Harcos elindul a lift felé. Látása nem tisztul, járása is nehézkes, de halad. A forgolódó személyzet elmosott alakjaitól halk suttogások indulnak. Nem érti.

— Mit beszélnek?

— Ne foglalkozz velük! — halkan, mégis karcosan beszél — Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem kívánja kivívni a Felső Ház haragját!

Néma csend borul a folyosóra. A nő szorosabban húzza magához az embert, hóna alatt átnyúlva még feljebb emeli. A felvonóhoz érnek. A panel villan, a szerkezet elindul. Chris újra reszketni kezd, pedig már nem érzi a hideget.„Nem fog örülni…”A nyolcadik emelethez közeledve bátorsága és ereje is egyre fogy, mentora tartása mégis elégnek bizonyul mindkettőjüknek. Az ajtó nyílik, a kedves illat árad be rajta. Előttük a pultnál sok kék-fehér folt várakozik. A fiú kapkodja a szemét, de nem tudja, hova nézzen. Szólni sem tud, Alena teszi.

— Icenhurt Doktornő! Egy beteg elhelyezésében kérnék segítséget!

Nincs válasz, csak egy elmosott alak indul el a többi közül. A közeledő lány Chris bal oldalán áll meg. Nem látja tisztán, mégis tudja, ki az. Már ketten fogják, a labirintuson át néma csendben egy szobába vezetik. A helyiség nem ismerős az embernek, nem hasonlít egyetlen kezelőre sem, mégsem kérdez, szótlanul hagyja, hogy leültessék. Az ágy puha alatta, akár a lakosztályában is lehetne.

— Varbener Megbízott, hivatalosan átveszem az ember őrizetét! — a jéghideg szavak beleszúrnak Chris fülébe, egészen összehúzza magát.

— Eredményes munkát kívánok, Isenhurt Doktornő! — a hang szokatlanul nyugodt, egy csipet Alenás gúny sincs benne — Első Harcos, mielőbbi felépülést várok. Ne felejtsd, este találkozód van.