Az ígéretek árnyéka

A nagyszoba padlóján elszórva pihennek a bútorok. A lakosztály minden elérhető tárgya egy-egy pontra kihelyezve várakozik. Még a fürdő kellékek és a gyümölcsök is bevetésre kerültek. Chris köztük szalad, a színes és megszürkülő tér vibrálásában. Furcsa hang zavarja meg, az éles sípolás mély morajlássá nyúlik, majd ismét sikít. Szaggatott.„Komolyan mondom, letépem azt a panelt!”Az ajtó felé fordul, karvértjét lerántja a megfagyott térben. A rögtönzött akadálypályát kerülgetve az előszobába fut. A színek nem térnek vissza egészen, csak a villanást várja, azután ismét visszafordul. Az ajtó szaggatva emelkedik, csak egy-egy rövid pillantásig figyeli, miközben bútortól-bútorig fut.

A Hercegnő darabos mozgással lép át a küszöbön, csak egy rövid szemlét tart, azután az italok felé halad tovább. Amint a víz megtölti kelyhét, újra fordul, fejét csóválja a rendetlenségre bámulva. Szaggatott hangja belehasít a létsíkok közt mozgó Harcos fülébe.

— Ezt abbahagyhatnád, Chris! Mintha az üres szobához beszélnék!

Még egy teljes kört megy a megfagyott pályán, mielőtt a hálószoba ajtó előtt elengedi a Surranás erőterét. Megigazítja páncélját, majd ránéz hideg tekintetű mentorára, de nem mosolyog, grimaszol.

— Neked is Dicső reggelt, Alena!

— Nem udvariaskodni jöttem. — aprót kortyol — Másért!

— Másért? — felvonja szemöldökét — Ma nagyon titokzatos vagy.

— Másért! — egy rövid köhintés — Tudni akarom, mit csinálsz!

Lassú léptekkel indul a Hercegnő felé. Megáll a pálya közepén, körbe fordul, majd egy kedves mosolyt erőltet arcára. Karjait magasra emelve nyújtózik, hangosan ropogó hátizmait feszegeti.

— Gyakorlom a házi feladatot. — lábával meglökdösi a párnát a földön — A síkváltások még nehézkesek, de Tokan azt mondta, hogy…

— Én nem erről beszélek! — megrázkódnak az üvegek — Mi dolgod neked a Volgis Thammis Megbecsülésével?

— Volgis Thammis? — megvakarja tarkóját — Ő a Császár nagynényje, ugye? — hangosodik a sercegés — Nem tudom, kit becsül, de…

— Fejezd be! — fogai összeszorulnak — Nem tudsz hazudni, Chris!

Egymásra néznek. A fiú száján még feszül a mosoly, de izmai lélegzetenként egyre kevésbé tartják meg az ívét. Kiegyenesedik.

— Nem is akarok hazudni neked. — elfordítja arcát — Ha nem kérdezel olyat, nem is kell megtennem.

— Láttam a császári bejegyzést az aktádban. — egy nagy korttyal öblít — Hogy kerülsz te a gyorsreagálású egység katonái közé?

— Ez megint egy olyan kérdés. — a padlón fekvő párnára mered — Inkább beszéljünk másról. Tokan szerint a…

— Beszéltél már azóta Monával?

A Sötét Vért, mintha ott sem lenne, átengedi magán a gyomorig hatoló kérdést. Egy üveg koccanás hangjáig csend marad a szobában. Chris felnéz, érzi magából feltörni a hideg indulatokat. Nem engedi.

— Ez nem a te dolgod, Alena. Már senkié sem.

— Te teszed azzá! Amit csinálsz, az nem normális...

— Nem normális?! Mit kellene csinálnom? Sírjak egy sarokban?!

— Talán az is jobb lenne ennél. — megbillen kezében a pohár — Nézz magadra, Chris! Olyan vagy, mint aki már nem is ember, csak az…

Újabb gyomrosként éri a hideg hang. A rándulás elmúlik, szemében lassan megszürkül a tér. Elindul, a Hercegnő felé halad. Nem fut, kimérten sétál a megdermedt időben. Odaér. Egy rövid mozdulatig élednek a színek, elmarja a kelyhet a nő kezéből, majd visszaindul a szoba túlfelére. Megáll, körülötte eltűnik a szürkeség, Alena hangja újra szétfut a térben.

— …Árnyéka. — üres kezére, majd a túloldalon kortyoló Harcosra néz — Meddig akarsz még sértődött kisfiú lenni?

— Alena, miért jöttél valójában?

— Aggódom azért, ahogy viselkedsz!

— Miért, hogy viselkedem? — Elsurran.

Mintha már mentora ott sem lenne, újra nekifut az akadálypályának. A Japán Harcost viszi párnáról-párnára, bútorról-bútorra. A mutatók állnak, a karcos üvegen a csillanás elmosva vibrál. Fut. Az italos szekrénynél Alena szaggatott mozdulataival egy újabb kelyhet tölt magának. Csak egy-két rövid pillantás jut neki, a Harcos lába elé figyel, mozdulatait lépésről-lépésre pontosítja. Elfogy a levegője. Megáll.

— Chris, mi a fene történt veled? Amióta beszéltél Atyámmal, nem vagy önmagad! Mit csinált veled? Mit csináltál az elmúlt napokban?!

— Céltalan voltam... — kortyol — Találtam újat.

— A gyerekes dacoskodást választottad?

— Jobb, mint a dacos gyereket pelenkázni... — későn harapja el.

A Hercegnő vizét a földhöz csapva indul mentoráltja felé. Léptei egyre fenyegetőbben közelítenek. A fiú pohara mögé bújva leskelődik, de már utolsó kortyait is elfogyasztotta, csak az üres kelyhet harapdálja, amikor a haragos tekintet arcára szegeződik.

— Mi lesz a Tündér és a Harcos szövetségével, Chris?!

— Te mondtad, hogy mesevilág. Igazad volt…

Egy pofon csattan. A nő tenyerének apró barázdái is jegesen égető nyomot hagynak a bőrön. Nem mozdítja, keze a fiú arcára tapad.

— Neked ennyit ér az ígéreted?! — hangja a fülekbe hasít — Egy kis civakodás, és elfelejted?! Az első akadálynál elfutsz előle?!

A zöld szemek Chrisre merednek. Felettük a szemöldökök összeszorulva remegnek. Felszaladnak. Egy csepp gördül, eléri Alena bőrét. Rövid rezdülés követi, azután újra mozdulatlanná dermed a kéz.

— Nincs már ígéretem neki. — suttogja — Elvette tőlem. — óvatosan érinti a Hercegnő csuklóját, de nem feszíti, csak belekapaszkodik — Te megmondtad, hogy így lesz. Nem felejtettem el. Megígértem.

A halk lélegzetek emelik a mellkasokat, de a szájak nem mozdulnak felettük. A Harcosok némán bámulnak egymásra. A fiú lassan ereszti a nő csuklóját, kezét újra maga mellé engedi. Alena még egy rövid pislantásig tartja sajátját az arcon. Megsimítja, majd hátat fordít. A törött pohár felé indul, letérdel, a szilánkokat tenyerébe csipegeti. Chris lassan lép utána, mellette leguggolva ő is szedegetni kezdi a törmeléket. Nem szól, a Hercegnő töri meg a hallgatást.

— Nem a kehely az egyetlen, ami így járt, igaz? — lassan melegszik meg a hang — Mona a barlang óta beszélni szeretne veled. Talán érdemes lenne meghallgatnod. Talán.

— Amit kellett, azt már elmondta. — aprót sóhajt — A többi csak Tündérmese. — feláll, a ledobóhoz viszi a törmeléket. Elengedi.

A fejét lehajtó Hercegnő nem követi, tovább térdel a tócsa felett. Markában hallkan ropognak a szilánkok. Sóhajai mélyre mennek, de szája üresen nyílik, hang nem jut ki rajta. Lassan kel fel, nem pillant a fiúra, az ajtóhoz sétál és megérinti a panelt. A fény villan, az acél emelkedik, a koppanások mégsem indulnak tovább. Nem néz hátra.

— Bármit is jelent a tündérmese, az a rémtörténetnél biztosan jobb.

Átlép a küszöbön, bezár maga után. Chris üresen mered az ajtóra, tekintete lassan fordul a padló felé. Vörös cseppeket lát, a víztócsától indulnak. Mélyre szalad a sóhaj. A fürdőbe siet, törölközőjével térdel a vízfolt mellé. Felitatja, amennyire csak sikerül neki. Tovább halad. Alena vére nem tűnik el, a mozdulatok csak halványítják a színét. Feláll, a széttúrt kanapéhoz lépdel. Elterül rajta, kezében a rongyot szorongatja.„Rémtörténet… Találó, Boszorkány… Találó…”Percekig fekszik mozdulatlanul. Szeme apránként nehezül el, de a sípoló ajtó hangja újra visszarántja a nagyszobába. Felkel, de nem kiált, csak megy. A bejárat féme emelkedik. Négy sisakos katona áll mögötte, egy méretes doboz körül.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos!

— Dicső reggelt, Százados! — egy rövid pásztázással néz végig rajtuk.

— Első Harcos, küldeményt hoztunk a Parancsnokságról.

— Küldeményt? — rápillant a dobozra — Ki küld nekem…

Elhallgat, amint meglátja a hét világ címerét a díszes csomagon. Szája körül érzi rándulni az izmokat. Fogait megcsapja a hideg fuvallat.

— Thammis nem viccelt. — átlép a küszöbön — Gyors volt. Nagyon.

A négy sisakos némán nézi, ahogy az ember kezével felhasítja a doboz tetejét. A ballasztot elsöpörve koppannak ujjai. Fémet tapint. Kiemeli.

— A Kaedru páncél a múlt… — suttogja — A Jelkép új arca. — ismét felnéz — Köszönöm, Százados, átvettem az ajándékot.

A talpak koppannak, a balok hátra csapódnak, a sisakok biccennek. Az egyenruhások a liftbe lépnek, a záródó ajtó hangjában Chris a dobozt emeli, átlép a küszöbön, majd bezárkózik. Az elemeket kiszabadítva percekig nézegeti, de nem próbálja fel, csak szekrényébe teszi. A töltőanyagos csomag a szobába kerül, egy újabb akadály lesz a pályán. Surran. Száguld, gyakorol, manőverezik. A Japán Harcos újra párnáról-párnára vándorol a megfagyó térben. A mutatók állnak, a szerkezet alszik. Nem méri az időket. Összeesésig csinálja. A földön pihen meg.

„A fehér páncélos… Sikoltó rakéták… Marson fogak… Becsapódás… Áruló métely… Vitmiss söpredék… Testek minden felé… Végetek…”

— Első Harcos! Itt a Császári Rezidencia! Kérem jelentkezzen!

Az izgatott hang bekúszik az ébredező fiú fülébe. Arcát lassan emeli a hideg nedvességből. Saját nyála kis tócsáját pillantja maga alatt. Baljában a Japán Harcos pihen, marka nem eresztette a szerkezetet. Az asztal felől a hang újra és újra ismétli magát. Chris tápászkodik, a kommunikátorért billeg. Nyújtózik, majd felmarkolja a gépet.

— Császári Rezidencia! Itt az Első Harcos! — ásít — Jelentkezem.

— Első Harcos! A Volgis Thammis Megbecsülése föderációs fregatt megkapta a feltöltési parancsot. A Morbir Nomos fővárosát támadás érte. A termináljára továbbítottuk a küldetés ismertetőjét…

A slattyogó női hang beszél, de a fiú mellkasában megvaduló lüktetés lassan elnyomja a zajokat. Az ablakra néz, már nem látja az idegen napot, fekete az ég, a csillagok ébredeznek rajta. A dobolás zúgássá olvad. Három szó jut át rajta.„Hajnal... Kompkikötő… Indulás…”A nyitott szekrényre pillant, új páncélját nézi, miközben a szerkezet rezeg a kezében.„Hát, Boszorkány… Itt a rémtörténeted…”A zúgás lassan elhallgat, helyét az üresség veszi át. A nő befejezi mondandóját, Chris nyugtáz, majd oldalára akasztja a szerkezetet.

Nem öltözik, egyből az ajtó felé megy. A Mesterhez indul. Az éjszakai utca képe hidegen fogadja. Csak egy-két lézengő idegen jár az úton, a katonák is elvétve tévednek elé. A léptek nehezülnek, a sarok elérkezik. A kedves illat száll a levegőben, erősebben, mint legutóbb.„Merev tekintet, szigorúan előre! Egyik lábat a másik után! Gyötör az érzés... El kell haladni előle. Nem futni, csak menni... Csak menni...”A katonás menetelés viszi át a városon. Nézelődik, de már semmit sem lát igazán. Üresnek érzi a várost, akárcsak saját tükörképét az üvegezett kirakatokban. Az épületek fogynak, a csillagok fényesednek felette. A kapuhoz ér. A panel villan, a hangszóró reccsen. A kérdés zsémbes, a válasz üres, a szárnyak mégis kitárulnak.

Áthalad a kert illatán, csend van, már a rovarok sem zümmögnek benne.„Szinte megnyugtató...”Három koppintást ejt a félfán. Belép. A sötét mélyebb, mint a tér a csillagok között. Nincs csoszogás, sem cuppogás, csak a jelenlét, ami áthatja a szobát. A fiú vakon indul, kezével tapogatja a szekrény széleit. Szótlanul kezdi vértjeit bontani, a helyére teszi a darabokat. A hideg acélok halkan konganak a polcokhoz érve. Elnyelik még a hangot is. Egy cuppanás fut szét. Halk.

— Mondd, Harcos, befejezted a semmi tanulását?

— Nem, Mester! — tovább pakol, majd kezével végigsimítja a mellvértet — Megérkezett a parancs! Bevetésre indulunk.

— Mondd, Harcos, készen állsz erre az útra lépni?

— Nem, Mester! — elmosolyodik — De szükségem van rá.