Mesterke

Az ég teljesen elsötétedik, mire Mona légzése megnyugszik. A szuszogás apránként mélyül, már-már egészen olyan, mintha békésen aludna. Chris éber marad, a ma problémáját nem hagyja holnapra. Az ölelés melege lassan hűl ki karja alatt, belül már nem a Férfi szorítja a nőt, valami egészen más éledezik benne. Jobb kezével a papírért nyúl, de a csörgésre a szuszogó Tündér is fészkelődni kezd oldalán.

— Ez micsoda?

— Nem tudom. Alena adta ma hazafelé. Nevek és azonosítók.

— Ezek sebészek. — a hang lélegzetenként válik zaklatottá — A Föderáció hét nagy házának orvosai. Miért adta neked?

Chris a fejét hátra döntve a plafont bámulja. Gondolatok százai futnak át elméjén. A lány ijedtsége, a Hercegnő szótlansága, a nevek mögötti feladatok mind egyetlen pillanat szűk keresztmetszetébe sűrűsödve folynak össze. Döntés születik, az ember kimért lélegzetet vesz.

— Mitől különlegesek?

— Az implantátumok regisztrációja miatt. Mit terveztek már megint?

— Semmit. — nem néz le — Nem tudom, miért adta ezt nekem.

A hang hidegebben szalad ki, mint ahogy azt Chris szerette volna, de már nincs idő szépíteni. Mona lassan kibújik az ölelő kar alól, gyanakvó tekintete a félhomályban is tisztán látszik, mégsem kérdez többet, csak elfordul, halkan lopakodik a Védencekhez. Chris egy lélegzetet vár, majd a lány után tekint, de ő nem néz vissza, eltűnik a hálószobában. Magára maradva a fejét töri, de nem talál válaszokat.„Alena semmit nem tesz ok nélkül. Ha nem mondta, miért kell, annak is van célja.”Ismét zsebébe gyűri, majd elfekszik a kanapéban. A kedves illatot érzi maga körül, arca mégis rezzenéstelen marad. Új terminálját veszi kezébe, a hírszerzés és a belsőelhárítás anyagai közt keresi a válaszokat. Nem találja. Órákon át kutat, már a bulvárhírektől a terrortudósításokon át, egészen a gazdasági értekezésekig mindent megnéz, de a listáról egyetlen név, vagy a rá való utalás sem kerül elő. A hajnal első vörös sugarai ébredeznek, amikor a terminál üvege kialszik. Az ember lehunyja szemét, gondolatait rendezgeti, végül elnyomja az álom. Az ajtó sípolása kelti, hamar elhallgat. A Tündér hangját hallja, az ételt veszi át a londínertől. Az asztalnál már a Védencek sorakoznak, két fekete sziluettként. Az ablakon beszűrődő narancssárga fény vakítja első ködös pillantásait.

— Dicső reggelt a Föderációban! — suttogja a lány a csomagokat szorongatva — Mára mit tervezel?

Nincs válasz, Chris a kanapéból morogva küzdi ki magát. Még fel sem ébredt igazán, mégis a fürdő felé botorkál, hogy arcát megmossa. Borostája megszurkálja tenyerét. Viszolyogva tekint a tisztálkodó pengére, de a Föderáció továbbra sem hemzseg a borotvákban. Arcát végig húzva többször is megvágja magát.„Nomah biztosan ezért volt szakállas...”A reggeli rituálé után a szekrényéhez igyekszik, majd visszatér a fürdőbe. Egyenruhát ölt. Hajába túrva fésülködik, már összekészülve ül vissza a kanapéra. Gondolatai letisztultak, a nap kérdése nyomja vállait.„David…”Mire feleszmél, már Mona áll előtte, gyanakvó pillantásai egyre szúrósabban merednek a szótlan emberre.

— Elmegyek velük felderíteni a várost. — lopva les fel a Tündérre — Tegnap elrendeztem mindent bent, ma az ő dolgaikkal foglalkozom.

— Chris elvisz minket a mesterhez! — csámcsogja David vigyorogva.

A ház ura megdermed, szemét lesüti, úgy lapít, mintha ott sem volna. Pusztító tombolásra számít, a zafírok haragjára. Nincs kiabálás, sem kioktatás, csak a falánk csámcsogás hangját hallja. Tekintetét lassan emeli a gyanús csend forrására. A Tündér már David mögött áll, a rabszolgarongy lyukain keresztül a hegeit nézi. Némán szuszog, ajkai lélegzetenként egyre lejjebb görbülnek.

— Mona... Nem fogunk harcolni... Csak bemutatom őket.

— Ebben a ruhában úgysem mehetnek ki. — egy félmosoly görbül száján — Csak egy apró hiba a tervben. — rákacsint Elenára.

Amint a szavak ajkát elhagyják, az ajtó felsípol. Chris pattan, nem mond semmit, csak a bejárathoz szalad, kilép a két idegenhez.

— Dicső reggelt a Föderációban, Első Harcos! A Makami Szabóság elkészült rendelésével!

Halk hálálkodás fogadja a temérdek csomagot. A kis panelt érintve rendezi a számlát, majd csendesen szabadkozik David viselkedéséért. A ruhákat behordva tér vissza, azonnal a táskákban kezd kutatni. Minden szóba jöhető alkalomra készült egy pár.

A keresés véget ér, Chris civil utcai öltözékeket húz elő, a kanapéra teríti őket. A Védencek mit sem törődve a sürgés-forgással az első szabálynak engedelmeskednek, csak Mona lopakodik az ember mögé, kíváncsian leskelődik a kisimított szövetekre.

— David, gyere kérlek! Kellenél egy ruhapróbára.

A kis Parancsnok az öltözékhez indul, egy percig bámulja értetlenül, majd szó nélkül kezd vetkőzni.

— Ne itt! — horkan fel Chris — Menj a fürdőbe! Mosakodás, öltözés!

— Hasonlít rád. — Mona kacaja kíséri a kisfiú vonulását.

Csobogás váltja a nevetést, majd egy hangos loccsanás. Pár perccel később egy kócos kis úriember áll előttük. Elena meglepetten nézi a jelenséget, szeme felcsillan, hangját is kiereszti.

— De szép! A másik az enyém?

— Gyere, próbáld fel bátran!

A kislány szalad is a kanapéhoz, rongyát vadul húzgálni kezdi magáról.

— Ne itt! — kiált Chris elfordulva — A harmadik szabály! A fürdőben öltözünk!

Elena felfújt arccal baktat tovább, új ruháját maga után húzva. Orra alá motyog, de halk szavait még a vezér sem érti igazán. A víz ismét csobog, a loccsanás sem különbözik az előzőtől. Kisvártatva David mellé áll. Csend lesz. A nagyok elakadt lélegzettel nézik a kis mezítlábas Védenceket.

— Mint két kis nemes! — Mona hangjában szokatlan öröm zúg.

— Mint bármelyik emberszerű apróság. — Chris mosolyogva túr a kisfiú hajába — Most már mindenki tudni fogja, kik is vagytok igazán.

Két zavarodott pillantás emelkedik a vezér felé, de alattuk a szájak mégis felgörbülnek. A csapat összekészül, a Védencek új lábbelijükkel barátkoznak az ajtó előtt. Kiszaladva a felső előcsarnokba a liftig versenyeznek. A vezér nem lép át a küszöbön, fejét hátra fordítva a széken ülő Tündérre pillant.

— Vigyázok rájuk. Megígérem!

Csak egy erőtlen mosoly felel a szavakra.„Nem hisz nekem?”Chris elkomorodva indul a gyerekek után. A rövid felvonózás alatt a csicsergő hangok ismét visszahozzák jókedvét. Lent kilépve a recepciós hangosan üdvözli őket, az Első Harcos tanítványai mégis halkan vonulnak az üvegajtó felé.

Az utcán Tokan Mojet birtokához igyekszik a társaság, Chris mégsem hív járművet, a séta alatt minden fontos helyet megmutat, miközben az útvonalakat tanítja. A Védencek megismerik, hol lehet élelemhez jutni, ruhákhoz és eszközökhöz. Az úton sok kérdés merül fel, türelmesen válaszol mindenre. A lila lények boltjánál egy kis szünetet tartanak, a fizetés módját ismerteti. Pálcikára tűzött ízletes halakkal távoznak. A csámcsogó Védencek nem rejtik el a csemege okozta örömöt, a hangos ujjongásukra egyre többen figyelnek fel a fehér úton. A vezér csak kezét emelve int a bámészkodóknak, mintha a legtermészetesebb dolog lenne az Első Harcos látványa két apró gyermek társaságában.

— Mi a baj? — Elena nem harap újra, kezében megremeg a hal is.

— Baj? — elkerekedett szemmel néz a lányra — Miért lenne baj?

— Más a szád. — egész testén végigfut a rezdülés — Nem olyan.

— Más? Csak képzelődsz, nekem… — szava elakad, amint a kirakatüveg tükrében megpillantja magát.

Megtorpan a vonulás, az ember megfagyva várakozik, saját ábrázatára meredve. Egy számító mosolyt lát egyenruhája felett, mintha nem is ő állna ott, csak egy gőgös hadvezér, vérfagyasztó tekintetével. Egy másik barna szempár is csatlakozik hozzá, a kis Parancsnok mellé lépve felveszi a figurát. Hideg karmok marásaként fut át a vezér hátán a felismerés, ahogy végignéz az alig tíz éves Védencén.

— Ne csináld ezt, David! — suttogja — Mi nem ilyenek vagyunk.

— Miért, milyenek vagyunk? — tekintete egyre fenyegetőbb.

— Ettől jobbak! — megragadja a fiú kezét, elhúzza az üveg elől.

Perceket mennek tovább némán, mégis minden lélegzet egyre nehezebben emeli Chris mellkasát. Bal kezét Elena szorongatja, a pálcikás halból egy falat sem fogyott az üvegfal óta. Jobbján a másik apróság is szótlanul követi, csak egy-egy leskelődő pillantás fordul felfelé, mintha még várna valamit, mégsem kérdez semmit.

— Nekem muszáj eljátszanom. — sóhajt — Ezt várják el tőlem.

— Ez játék? — bal kezén erősödik a szorítás — Ez nem olyan volt!

— Ez nem olyan játék. — mosolyt erőltet magára — Úgy kell tennem, mintha… Mintha… Mintha én olyan lennék, amilyen nem vagyok.

— Hazudni? — a lány felfújja arcát — Ez nem olyan volt! Más!

Újra csend lesz. A halk léptek felett az ember egy rövid villanásig magába tekint. Nem megy messzire, csak az üvegfal elé, mégis beleborzong.„Ez igazi volt? Már ez is én vagyok?”Bizsergés hozza vissza a merengésből. Jobbján erősödik, saját erőterét szinte elfújja, mint a szellő a füstöt a parázs felett. Lepillant a fiúra. David fogai összeszorulva csikorognak, arca egyre vörösebb.

— Most mi jár a fejedben, kis Parancsnok?

— Ez is olyan, mint a bánya. — a rekedt suttogás szinte már nem is emberi — Azt kell tenni, amit a rosszak mondanak.

A szél erősödik, pedig a levegő nem mozdul a városban. Chris érzi a fel-felcsapó lökéshullámokat az apró testből. Nem tud szólni, de nem is kell. Elena a vezér balját eresztve átszalad a kisfiú jobbjára, megmarkolja kezét. A lüktető erőtér eltűnik, mintha ott sem lett volna, csak két gyerek sétál tovább, egymásba kapaszkodva. A hallgatás megmarad, de már más, mint előtte. A távolban felsejlenek a fehér falak, mögöttük a mezők és a hegyek. Chris megáll, a sziklák felé mutat a horizonton. A Sötét Lidérc fészkéhez tanítja az utat. Ha bármi baj van, oda kell eljutniuk, ezt jól eszükbe vési, akárcsak a Bátor Tízek katonáinak nevét. A Mester házához érve a szokásos zsémbesség recseg a villanó panel felett.

— Mit akarsz?

— Bemutatni a Védenceket.

Egy lélegzetig zúg üresen a hangszóró, majd a szárnyak kitárulnak. A kapun átlépve a gyerekek szeme felcsillan. Újra csodát látnak, a zöld fű, a színes virágok és a gyümölcsöző fák még lélegzetüket is elakasztják. Hosszú időt töltenek gyönyörködéssel, a vezér mégsem sürgeti őket, velük együtt sétál a birtokon. Többször körbe mennek, egy-egy apróságot is lelkes kiáltások követnek, az udvar szinte megtelik élettel. A percek végül órákká nyúlnak, mire az ajtóig jutnak. Chris hármat koppint a félfára. Elsőnek lép be, kezét intésre emeli. A Védencek mögötte sorakoznak fel, az érces hangtól összerezzennek.

— Mondd, Harcos, hogy állsz a szabadsággal?

— Mester, megvezettem a Zsarnokot, de a Boszorkányt nem tudtam.

— Érdekes. — rövidet cuppant — Kik az apró Vitmiss gyermekek?

— A kis hölgy Elena, orvos szeretne lenni. A fiatal úr David, ő harcosnak tanulna. — Chris a háta mögé nyúlva maga mellé tereli őket — Ők a Védenceim.

A Mester széke reccsen. Csoszogva közelít a látogatók felé. Ábrázata láttán hátrálni kezdenek, nekifeszülnek az ember tenyereinek, pedig a Merivida tanító alig nagyobb tőlük.

— Roppant érdekes. — cuppogja — Ők mások, mint te. Ők nem a Fény Népének gyermekei.

David Chrisre néz, majd saját magára. Egyre gyorsabban forgatja szemét oda és vissza, mintha keresne valamit. A vezér tenyere feljebb csúszik, a kisfiú tarkóját felborzolva megállítja a kapkodó tekintetet.

— Megváltoztál, Harcos. — megáll a cuppogás — Hányan vagytok odabent?

— Nem értem, Mester! Mire gondolsz…

Egy koppanás, majd villanó fájdalom. Tokan lesújt, Chris kobakján ököl csattan. Fejét markolva ül a padlóra. Fájdalomtól terhes arcát leplezni próbálja a riadt gyerekek közt, de az apró marok homlokát ragadja. A fekete szemek már kiüresedve bámulnak az emberre.

— A gyenge fiú… — cuppog hangosan — Az erős harcos. A nemes férfi és a gátlástalan stratéga… — újra megakad a cuppogás — Már nem te viseled a fekete páncélt. — feje fordul, a kisfiút lesi — Már az, téged.

David fogai hangosan koccannak, öklét fenyegetően emeli Tokan felé, a Mester arcán mégis egy groteszk hullámos mosoly jelenik meg, szottyos bőre egészen fellazul a mozdulatban. Tovább szélesedik, amint Chris kezét pillantja a Védenc vállán.

— Érdekes, Vitmiss gyermek. Harcoska lennél? — megsimítja a fiú homlokát — Thartis sötét vére... Folytatnád, amit az őseid elkezdtek?

— Ne fogdoss! — az apró tenyér hatalmasat csattan a sárga csuklón.

Egy villanásig jegesedik el az ember bőre. Megvadult gondolatok ezrei futnak át rajta, amíg az ütés visszhangját elnyelik a falak. Riadt gyerekként néz a Mesterére, de Tokan mosolya nem konyul, kezét is békésen ereszti le, mintha nem történt volna semmi. Hátat fordít, halkan csoszog vissza székéhez. Egy rövid nyikkanás, majd csend lesz.

— A mestered ott ül melletted. — halk cuppogás indul — Tanulj tőle!

— Mester, én csak bemutatni hoztam őket... — Chris lebillenti fejét — Én nem is tudom, hogyan kellene...

— Mesterke, ha én tanítom őt, Thartis magva újra fekete virágot bont. — suttogja — Vörös eső öntözi a földet, végül Nomah ereje ismét a sötétbe taszítja a keveset, ami megmarad utána. — eltűnik a mosoly — Te azonban másra is taníthatod a Védenceidet. Békésebbre.

Újra csend lesz, csak Elena ruhája súrlódik a mocorgásban. Chris a földről tápászkodva a gyerekekre néz. A lány remeg, a fiú megfagyva áll, az ütésben megdermedt kezére meredve. A szék halkan nyikorog, Tokan szemét lehunyva hátra dől benne, csak utána szól újra.

— Menj, Mesterke! Vidd Védenceidet! Mára elég leckét kaptál.

David vörösödik. Mély levegőt vesz, de mondandója a bent marad.

— Köszönöm a tanítást, Mester! — Chris mosolyogva hajol meg.

Csendben int, és elindul az udvarra. A gyerekek utána futnak. A kis csobogónál frissíti magát, haját végig túrva hűti megcsapott fejét. Nem mond semmit, a kavargó gondolatait lassan rendezgeti magában.„Thartis sötét vére… Nomah és a Vitmiss háború…”Újra érzi a mozduló szelet jobb oldalán. Forró, szinte égeti bőrét. Más, mint a fehér lángok melege, egyre fenyegetőbben hullámzik mellette a láthatatlan erőtér. Egy szusszanásig néz oldalra. David arca láng vörös, fogai már ropognak, öklei buzogányként feszülnek mellette. Letérdel elé, vizes kezével megtörli a kisfiú verejtékes homlokát. Rámosolyog.

— Mit jelent az, hogy nem a Fény Népének gyermekei? — a görcsös szájból torzan futnak ki a szavak — És azt, hogy hányan vagytok? És az, hogy az visel téged? Miért vagyunk mások?!

Az ember szája mozdul, de a levegő hang nélkül halad át rajta. Másra számított, először nem is érti a kérdéseket. A háború szavai elmosódnak a felismerésben. Az apró barna szemek kapkodva forognak, a vezér kezét és a sajátját nézik. A szinte egyforma színű kócos tincseket és mindent, ami hasonló rajtuk. Az embert átjárja egy érzés. A Férfi mozdul, átöleli a remegő fiút. Tartja és kapaszkodik bele.

— A Mester általában nem azt mondja, mint amit a szavak jelentenek. — suttogja magához szorítva — Nem szó szerint értette. Mi hasonlítunk, jobban, mint hinnéd.

Újabb két vékony kar csatlakozik az öleléshez. Elena Davidhez lép, nyakát átkarolva bújik hozzá. Percekig szorítják, amíg a forró aura apránként elcsendesedik körülötte.