Tokan Mojet

A fiú a tisztálkodó helyiség felé veszi az irányt. Egy csobogó tál és egy kis süllyesztett medence pihen mellette, a falon a Noramanról ismerős szimbólum felfestve. A pergő vízzel áttörölve magát készül az ismeretlenbe.„Vajon hová megyünk? Alena lételeme az árnyék...”

Az új egyenruha más, mint a cirkálóé volt. Külön csizma, nadrág és felső rész, mégis egységes. Öltözködés közben meglepetten tapasztalja, hogy minden darab a legpontosabban illeszkedik. Nem vettek róla méretet, mégis tökéletes.

Az ajtón túl Alena már várja az árnyasabbik falnak dőlve. A felöltözött Első Harcosra tekintve szeme egy pillanatra melegszik meg, majd ismét kihűl.

— Indulhatunk?

— Hová megyünk?

— Bemutatlak valakinek.

A lifthez lépnek, a panel villan, de a szerkezet még nem érkezik. Egy hangos morgás emelkedik has tájékról. Chris összébb görnyed, de nem segít. Újabb mérges korgások lázadnak az Első Harcos ellen.

— Alena... Esetleg van időnk... bekapni valamit?

— Ezt a lakosztályodban kellett volna elintézned!

— Tudom... De... Nem mutattad meg, hogy működik az a telefon izé.

— A kommunikátor?

— Az! — ujjai sercegnek tarkóján — A kommunikátor!

Alena fülébe zúg az ifjú gyomor panaszos siráma. Hideg zöld szemei végig néznek a vidámságot tettető fiún. Egyre szúrósabban vizsgálódik az éhezés kegyetlen ricsajában.

— Mikor ettél utoljára?

— Mikor is... Lássuk csak... Az érkezés reggelén!

— A Noraman fedélzetén?

— Igen. — gyomra ismét mordul — Tudom… Nem most volt...

Az ajtó kitárul, belépnek a felvonóba. Chris egyre hangosabb pocakkiáltásait leplezve száját nyitja, de kavargó gondolataiból éppen az fut nyelvére, amit a legkevésbé sem kívánt feszegetni.

— Mi történt vele?

Alena egy rövid rándulásig néz értetlenül, de tekintete szinte azonnal visszavált a jéghideg Hercegnőére.

— Hibázott, rajtakapták, megfizetett.

— Úgy hibázott, mint én a Noramanon?

A fülke felett halkan zizeg a világítás. A zöld szemekben a lágy vibrálás összébb húzza a pupillákat.

— Chris, ez már egy öt éves történet. — legyint, de ujjai vége görcsösen rándul a mozdulatban — Mit számít már, hogy hogyan és…

— Morbor miatt? — elhalkul — A hallgatás a legnagyobb segítség?

A fém finom ropogása apránként terül szét az egymásra meredők körül. Chris a falnak dőlve még pislogni is elfelejt a feszült nézésben.

— Nem vagy buta, Chris. — elmosolyodik — Csak meggondolatlan. Megint fecsegsz a hallgatás helyett.

— Nem értem, mire gondolsz, Alena. Túl tapasztalatlan vagyok hozzá.

A szerkezet koppan, a nyíló ajtó felé fordulva mosolyogva indulnak el az alsó előcsarnokba. Chris ismerős arcot lát, intéssel köszönti az esti portást. A fal fehér férfi remegve követi szemével. A fiú tartása egyre megrogyottabb, a táruló üvegajtóhoz érve már leszegett fejjel halad.

— Fél tőlem. — suttogja — Látszik az arcán.

— A rangodtól fél. — meredten néz előre — Egy kis kedvességgel talán többre mész, ha azt akarod, hogy megkedveljen.

— Ez gonosz volt, Alena.

— Mit tudsz te arról, Chris, még a szót sem ismered igazán.

Az utcára kiérve balra fordulnak. Alena szótlanul megy tovább, tekintete az előttük álló forgatagon túl mered a távoli városképre. Arcán egy megmagyarázhatatlan érzés kezd eluralkodni.„Elnyomja, mégis látszik. Vajon miért nem mond semmit? Mitől fél?”

Egy jókora út már mögöttük pihen lábuk nyomán, amikor a Hercegnő hirtelen elfordul, egy üvegfalú épülethez lép.

— Várj meg itt! Máris jövök. — eltűnik a fénylő lapok mögött.

A fiú a jövő menő népekre szegezi tekintetét, rövid szemérmes pillantások fürkészik egyenruháját. Kis beszéd foszlányokat hall, róla suttognak. Gönceiben feszengve vár türelmesen.„Hogyan vár egy Első Harcos? Vigyázban áll? Leül egy padra? Fel alá járkál, gondterhelt arccal? Ez az! A Hadvezér Chris figura!”Szemöldökét összevonja, karjait háta mögé csapva kezd hosszú léptekbe. Háromig számol, majd visszafordul. Tekintetét éppen a bámészkodó tömeg fölé emeli, messzire néz, a Föderáció jövője felé. Szája mereven egyenes, de szíve majd ki ugrik mellkasából. Alena lép elé, szemei egy szusszanásig kerekek, majd azonnal pofonként csapnak a megvető pillantások.

— Tessék! — egy kis papírszerű csomagot nyom kezébe — Vedd el!

Egy másik még a nő bal markában marad, görcsösen fogja, remegnek ujjai a szorításban. Az illat szétfut köztük.„Erős, fűszeres, füstös.”

— Mi ez? — megszimatolja kezében az adagot.

— Ennivaló. — csendes léptekkel indul tovább.

A kis csomag nyílik, a nyál szinte csorog a pazar látvány bűvöletében.„Hús! Hal! Rákocskák!”

Tenyerét bőszen törölgetni kezdi ruhájába, de Alena hirtelen odacsapó tenyere megfékezi. Nem néz rá, a rájuk bámészkodókra tekint.

— A falnál csobogó kehelyben. —suttogja — Ott mosd meg!

A diszkrét üzenet célba ér, válasz nem érkezik. A fiú az utca szélén egy kutacskához lép, majd jobbját megmártja a hűs vízben. A cseppeket a mellette díszelgő fa cserepébe csepegteti. Az utca népe összesúg háta mögött. A különböző fajú lények tekintetei egyre zavaróbbak a száradó Első Harcosnak, pedig nem megvetően nézik, csak bámulják. Chris szapora léptekkel zárkózik a Hercegnő mellé. A maró éhség kínozza az ízletes falatok láttán, mégsem nyúl hozzá.

— Te nem eszel? — a bontatlan csomagra tekint.

— Nem.

— Akkor majd később... — ráhajtja az ételre a papír széleit.

— Egyél! — türelmetlen hangja hideggé válik — Nem tudhatod mikor eszel legközelebb! Ez nem az enyém, ajándékba lesz!

A parancs kötelez, az ember bőszen falni kezdi a gőzölgő húsdarabokat. A lakoma hangja nem fenséges, mint egy prédáját szaggató vérmes ragadozó, nyámmogva, cuppogva, hümmögve üríti a kis csomagot.

— Nálatok így esznek a Földön?

— Csak ha ennyire éhesek! — csámcsogja — Kérsz belőle?

Egy apró sóhaj emelkedik a páncél fedte tüdőből, de egy egész világ fájdalma hallatszik belőle. Egy testes falat csúszik le Chris torkán, még nyaka is beleropog az erőltetett mozdulatba.

— Megint illetlenül viselkedem, igaz?

— Mint egy Beraddo. — hűvösen pillant rá — Az ünnepi vacsorákat egy darabig elkerüljük. — elmosolyodik.

A kiürült papírcsomag gyűrődik a markokban, a barna szemek kutatják a helyet, ahová illendően kidobhatná.

— A kút alatti nyílás. A kezed is megmoshatod utána.

Chris ívesen fordulva a kehelyhez lép, egy sötét üreg van talpazatán. A kis gombóctól elköszönve mossa kezeit, a cseppeket egy bokor tövébe rázza, majd ismét sebes léptekkel zárkózik a Hercegnőhöz.

— Köszönöm! Nagyon finom volt!

— A Harcosok első szabálya. Egyél, amikor csak tudsz!

— Mi… —egy búvárkorty felszalad — Mi a második?

— Feleslegesen nem beszélsz!

A megszeppenő fiú emlékeibe merül, apa és lánya közt erőteljes különbséget vél felfedezni. A Császár elégedett szavai dörögnek fülében az éles kérdések után.„A Hercegnő más…”Újra az előre meredő tekintetre néz, de az nem viszonozza a pillantást.

— Azért nem mondasz semmit, mert nem akarsz megrémíteni, vagy épp ellenkezőleg?

— Mit gondolsz, Chris?

— Azt, hogy kitértél a válasz elől. Megint. — rövidet morog orra alá — Szeretném, ha őszintén megmondanád.

Csend telepszik a sétáló párra. Alena üres tekintete meredten néz előre, arcán apró rezdülések árulkodnak csak gondolatairól. Többször telik meg tüdeje, de csak percek múlva kész megszólalni.

— A néhai mesteremhez viszlek. Atyám kérésére talán tanít téged.

— Megtanít a technikákra? A Surranásra, az Alkony csapásra?

— Megint fecsegsz! A második szabály!

A tornyok árnyékában haladva a csend egyre nyomasztóbb az embernek. Lábai, mintha mocsárban gázolna, úgy nehezülnek a fehér úton. Egy darabig nézelődik, de végül a gondolatokból feltör valami.

— Ilyenkor nem vagy jó társaság! Te nem szoktál csak úgy beszélgetni?

Egy elszürkülő szempárt lát. Nem több egy pislogásnál, de vállaira mégis ólomként nehezedik saját kérdése. Tovább nő terhe a választól.

— Már nem. — üresen sóhajt — Mondtam már. Ha maradsz, ára van.

Arca ismét hideg, rezzenéstelen, de szemei árulkodnak. A veszteség üressége tátong bennük.„Vajon ő mit áldozott fel és miért?”Chris többször végignéz rajta, egyre feltűnőbben méricskéli a páncélos nőt.

— Máris ráuntál a kis barátnődre? — szeme sem rebben — Az orvos után a hercegnő van az étlapon, Első Harcos?

— Csak azon gondolkoztam, hogy van-e valakid, akit nem csipkedsz.

— Ismét nem tagadtad le a kis barátnődet. — elmosolyodik — Ezek szerint mégis megérte este kiosonnod a lakosztályból. Az is valami.

— Kémkedsz utánam? — nem néz rá, mégis vigyorog — Ha ennyire érdeklődsz, még a végén félreértem a tapasztalatlanságom miatt.

Öt koppanás, amíg a gúnyos szavak elenyésznek mögöttük. A magányos lényeket kisebb csoportok váltják, fiatalabb, apróbb népeknek tűnő színes idegenek vonulnak, furcsa ruhákban.„Gyerekek?”Chris nézelődése közben egy-egy átfutó pillantás jut a Hercegnőnek is, de minden alkalommal, mikor odaér, egyre magányosabban látja az ifjúság felé meredni. A válasz halkan érkezik.

— Már nincs.

A két csendes szó ezer könny csobbanásával rázza meg az ember fülét. Alena arca rezzenéstelen, kopogása is fegyelmezett, pont, mint a lüktetés mellkasában, csak zöld szemei árulkodnak érzéseiről. Üres.

— Sajnálom.

— Ne engem sajnálj! Majd magad is megtapasztalod, ha itt az ideje.

A gigászi épületek lassan fogynak, az utca népei is ritkábbá válnak. Kiérnek a város sűrűjéből. A Hercegnő arca ismét gondterhelté válik. Egy magas fal rajzolódik ki az ereszkedő domboldalon, de épületnek nyoma sincs mögötte. Alena légzése egyre gyorsabb, szíve is kalapál. Arca merev, de szemei reszketnek.„Ki vár ennek az útnak a végén?”A fal közepén egy kapu áll. A Hercegnő egy levelet húz elő, papírra írták, majd feltekercselték. Fehér fényes szalag öleli.

— Figyelj rám! — suttog halkan — Kérdezni fognak. Mond, hogy írt üzenetet hoztál, más kérdésre ne válaszolj, amíg be nem engednek! Megértetted?

— Alena, én...

— Chris, megértetted, amit mondtam?

— I... Igen!

A fiú jobb kezébe adja az üzenetet, a másikba a kis csomagot. Megérinti a panelt. A reccsenő hang indulatosan felel a hívásra.

— Mit akarsz? — mérges, türelmetlen és megvető egyszerre.

Talán egy zsémbes öreg rejtőzik a falak közt.

— Í... Írt üzenetet hoztam! — feleli remegő hangon.

— Milyen üzenetet? Kitől? Ki vagy?

— Írt üzenetet hoztam! — ismétli, pillantását az üres tekintetű vezetője arcára fordítva.

— Bolond vagy? Nem érted a kérdést?

— Írt üzenetet hoztam! — lehajtja fejét.

A kapu recsegve tárul. Az ember hátán egy nyugtató, meleg érintést érez. Alena lassan a bejárat felé tolja.

— Este visszajövök érted. Vigyázz magadra!

A kapun átlépve egy furcsa kis épületet pillant. Nem föderációs. Fa, szalma és kő alkotja. Nincs dicsfény, sem csillogás. A természetesség szobra. A kapu lassan záródik, a rémült fiú egy utolsó pillantást vet a távozó Hercegnőre, majd elindul az épület felé. Az udvaron körbe fák és színes virágoskertek sorakoznak. Egy árva szál fű nem áll keresztbe, gondos és rendbetartott portán át vezet az út.

A parányi fa ajtón nincs jele technológiának. Se panel, sem más nem díszeleg. Kopott, korhadt barna deszkák, amiket kender tart össze. Belépne, de jöttét illenék jelezni. Három apró koppanást ejt a félfán. Válasz nem érkezik. Kitárja. A félhomályban szeme világa alig él. Tapogatódzva indul előre.

— Jó reggelt! Írt üzenetet hoztam!

A padló koppan. Halk csoszogás indul. Sem szívverés, sem légzés hang nem kíséri. Egy apró szottyos lény áll előtte, alacsony termetű, még a fiú mértékével is. Nem hasonlít semmire. Sárgás bőre ráncos és száraz. Nem pikkelyes, de apró törések borítják. Szemei közel ülnek egymáshoz. Feketék. Nem látni hova néz. Fülei parányi lyukak csupán. Rongyokat visel. Kender zsákot, de legalább is nem igazi ruhákat.„Nem Föderációs kelmékbe takaródzik.”Illata kellemes, a kamilláéhoz hasonló, mégis más.

A kis csomag és az üzenet reszket a fiú kezeiben. Egy villanás. Markai üresek. A zsémbes lény elmarva a zsákmányt, az asztalka felé csoszog. A szalagot leszaggatva a földre dobja. A papír ropogása visszhangzik a sötét falak közt, miközben az előkelő üzenet célba ér. Egy percig áll néma csendben. A tekercset összegyűrve a földhöz csapja.

— Megmondtam Thammisnak, hogy nem fogadom több szolgáját. — kattog halkan — Megegyeztem a hitvány zsarnokkal.

Chris megrogyva áll a különös lény előtt. Mintha észre sem venné, díszes egyenruháján és rangjelzésén átnézve egy futárt látna csupán.

— Szóval harcos akarsz lenni, gyermek? — cuppogja megvetően.

— Igen, Uram! — vigyázzba vágja magát, bal karját a háta mögé szorítva biccent.

— Katona vagy?

— Nem, Uram!

A lény lassan csoszog körbe a kis helyiségben. Szörcsögése alatt bújnak meg a halk szavak.

— Tudod is te, mi a különbség, ostoba gyermek.

— Uram... A katona öl, ha parancsot kap rá. A Harcos maga dönt!

A kis öreg a parányi asztal felé tart. Az étket rejtő csomagot megrázogatva fordul vissza, a fekete szemek az emberre merednek.

— Ezt tanítják nektek? — cuppog üresen — Ez most az ideológia?

— Egy harcos mondta nekem... Uram...

— Itt nincsenek harcosok, gyermek. Csak erős és gyenge katonák.

A fiú öklei halkan recsegnek a szorításban. Mellkasában érzi a gyorsuló lüktetést, ránduló szemöldökének sem tud már parancsolni.

— Rejtsd a dühödet, gyermek. Itt nem viselik jól az őszinteséget.

— Az Első Harcos vagyok, Uram…

— Tudod is te, ostoba gyermek. Első vagy utolsó, teljesen mindegy. Azt gondolod, számít bármit is, amikor báboznak veled?

Chris egy lépést tesz előre, jobb ökle egy aprót mozdul felfelé.

— Nincs már türelmem hozzád, gyermek. — hátat fordít — Este érted jönnek. Addig aludj!

Már nincs ott. Eltűnik, mint Alena a tesztcsarnokban. Surran.

A szikra megmozdul az emberben, gerincén át száguld felfelé. Későn. Nyakán egy erős ütést érez. Hátulról jön, tenyér éllel. Nem taszítja a lendület. Az erő helyben megáll. Benne teljesedik ki. Lábai megremegnek. Szívének ritmusa kihagy, légzése elakad. Bekúszik az árnyék szemei elé. Térdei lassanként megrogynak. Közelít a sötétség...„Nem!”

Chris reszkető teste apránként felegyenesedik. Karjai feszesek, izmai küzdenek. Nem esik össze. Eszméletét őrzi. A különös lény meglepett arcát látja az oszladozó homályban.

— Ki vagy te? — felhangosodik a cuppogás — Mi vagy te?

— Christian Morales vagyok... Az Első Harcos…