A Védencek útja

A gyerekek képtelenek betelni a természet szépségeivel. David az apró rovarokért rajong, rendezett vonulások és kaotikus repkedések babonázzák. Elena a növények csodálójaként az apró erek futását vizsgálja. Kérdések hadát zúdítják az ifjú Mesterre, de Chris nem járatos a világ működésében, még földi iskoláját sem fejezte be, nem is volt ott példás tanuló. Szája egyre lejjebb görbül a sok tudásszomjas kérdéstől, miközben a házikó felé leskelődve Tokan groteszk mosolyát látja a sötét ablakban.„Nem is értem, hogy gondolta… Mesterke? Én?! Biztos jót mulat rajtam…”Már javában alkonyodik, mire búcsúznak a kerttől, de a vezér fejében már csak a tanítók járnak, akiket kinézett a Védenceknek. Miközben távolodnak, David vissza-vissza pillant a fehér falra. Arcáról lassan tűnik el a kert bűvölete, helyét valami ismerős ábrázat veszi birtokba.

— Miért... Miért ütött meg a mestered? Miért nem ütöttél vissza?

— Nem bántani akart. Az érdekelte, mit fogok csinálni. — sóhajt — De az ütés nem csak nekem szólt. Nektek is.

A kisfiú arca ismét elvörösödik, légzése gyorsul, mint a kovács fújtatója, tüdeje úgy szítja fel a tüzet. Chris megszorítja vállát.

— David, a hirtelen haragod bajba kever téged. — megrázogatja — Ezen kell dolgoznod! A hideg fej fontos egy parancsnoknak.

A fújtatás megáll, de a fiú arca tovább vörösödik. A Harcos és a Harcoska közt szinte már lángolva csapnak össze az erőterek. Elena nem vár tovább, közéjük áll, kezeiket megfogva húzza magával őket.

— Én is dolgozom rajta! — szemei csillognak — Sokat!

A levegő könnyebb lesz, David szinte azonnal megnyugszik a kedves hang hallatán. Chris szava is elakad, szájára nem jönnek a nevelő gondolatok, a kis Tündér mégis mosolyogva halad az egymásra meredő két fiú közt, jókedve lépésenként az egész társaságot átitatja.

— Mit jelent az, hogy nem azt mondja, mint amit a szavak jelentenek? — Elena mosolyát az ember felé fordítja — Nem tud jól beszélni?

— Furcsák a módszerei… Inkább csak rávezetni próbálnak az útra. — elmereng — Nem mondja ki, amit igazából gondol. Azt hiszem…

— Ha nem mond igazat, azt nem így mondjuk! — a lány szemöldöke összerándul — Hazudik!

A talpak halkan kopognak tovább a fehér úton. Az ember szája többször is szóra nyílik, de minden gondolatmenet vége ugyanoda vezet.„Jól látja… Téved, mégis jól látja… Talán máshogy kellene megközelíteni...”Fény gyúl a sötétségben, egy kiváló példa emelkedik a kavargó ötletek felszínére.

— A három halál feladványa! — szinte mosolyogva kiált fel — Tokan három halált kér a tanítványaitól a tudásért. — a lány kezét eresztve a főépület felé mutat — Alena… A Hercegnő félre értette, ezért rossz dolgokat tett, így Tokan nem is tanította tovább. Én megértettem, elmeséltem neki a harcossághoz vezető veszteségeimet.

Ismét halkan kopognak a talpak, de az ütemek gyorsulnak. Elena Chris előtt átlesve Davidre néz, a fiú már a levegőt veszi kérdéséhez.

— A Hercegnő megölt három valakit?

Az ember fején érzi a sárga ököl csattanását, pedig a Mester a közelben sincs. A megszédülő vezérre két barna szempár mered kíváncsian. Homlokán verejtékcseppek gyűlnek, tekintetét elkapja, a sötétedő égre emeli, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Percekig haladnak némán a fehér úton. A csendet végül a korgó pocakok törik meg a halas bolt kirakatüvegén átszűrődő fényekben. Még javában sürögnek bent a lila lények, így David lassú oldalazással kezdi maga felé húzni a társaságot. Chris orrát is megcsapja a lángolt csemege illata, enged a csábítás erejének. A boltba betérve négy csomagot készíttet, a gyerekek kezébe egy-egy pálcikás halat nyújt. A küszöböt sem lépik át, de a vad csámcsogás már kezdetét veszi.

A csillagok fényesen ragyognak, mire a szállásukhoz érnek. A vezér még karját lendítve üdvözli az éjszakás recepcióst, de a gyerekek már versenyt futnak a lifthez. David vezet, majd pár lépéssel a panel előtt lelassít. A lány tenyerével hatalmasat csap az üveglapra, sugárzó mosollyal fordul vissza. A fény villan, a felvonó elindul. Az ember a vesztest utolérve hajába túr, hosszasan borzolja. Nem beszél, mégis minden átbillenő hajszállal a kisfiú egy kicsit jobban kihúzza magát. A csengő köszönti a beszállókat, a gomb kattan, felfelé indulnak. A száguldó szerkezetben Elena keze egyre szorosabban markolja Chrisét, de csak az utolsó emeleteknél szólal meg a vékonyka hang.

— Miért voltak feketék Thartis virágai?

Az ember szája mozdul, de amint az első hang megindul, újra összezáródik. A kérdés messzire repíti, jóval messzebb, mint amit bármikor is megélt. Nomah álmaiban jár, egy véres ütközet közepén. Egyetlen villanásig pillantja a Vitmiss vezért, mégis a tekintete összeszorítja szívét. A kisfiú néz rá belőle, akit a Védencének nevez. Nomah keze fordul, eltakarja a harcost. A tenyeréből feltörő fényár beterít mindent, csak hamu marad utána, semmi más. Újra a liftben áll, mégis egy fél lélegzet elég volt, hogy a verejték beterítse hátát.

— Thartis… — suttogja — Thartis egy Vitmiss hadúr volt és Nomah…

Az ajtó nyílik, az apróságok már nem figyelnek a remegő szavakra, örömteli kiáltásuk elnyom minden neszt a fülkében. Kirontanak. Egy nehéz táska csattan a földön, mellette a Tündér fordul feléjük a bejárat előtt. Hozzá futnak, megölelik. Mona még fel sem eszmél, de már kis ruháikat fürkészi, aggódó pillantásai oda vissza járnak. A csicsergő beszédek közt lassan görbülnek fel ajkai, a közeledő embert már szinte csillogó szemekkel várja.

— Vigyáztam rájuk. — a panel villan, az ajtó nyílik — Megígértem.

A szállásra beszaladva a gyerekek a szekrénytől a mosdóig futnak, a versenyt végül Elena nyeri, David az átjáróban lelassít, majd nesztelenül oson vissza a vezér mellé. Egymásra néznek.

— Mi történt a Vitmiss hadúrral?

Akár egy jéghideg áramütés, úgy hasít át Chris hátán a halk kérdés. Arcát elfordítja, a felé közeledő Monát lesi. A csomagokat átnyújtva szelíd mosolyát erőlteti magára, de homlokán már gyűlnek a cseppek, tarkóján érzi a kisfiú kíváncsi tekintetét. Amint a csomagok koppannak az asztalon, újra lepillant, de csak harmadjára tud felelni, hangtalanul.

— Legyőzték… Nomah… Az elődöm legyőzte.

Percek telnek el, mielőtt az ajtó újra nyílik, de a fiúk nem mozdulnak, csak csendben bámulnak egymásra. A kis Tündér a nagyhoz szalad, halk sugdosása végül odacsalja az ember tekintetét. Mire újra Davidre néz, már csak a csapódó fürdőajtót látja mögötte. A vezér végül a kanapén foglal helyet, az elcsendesülő lányok felé pillant. Terminálját emeli kezébe, az mögül leskelődik tovább oldalra. A némaság megül a szobában, a kézmosó csobogó hangja marad az egyetlen nesz, mégis minden csepp csobbanását feszülten figyeli. A léptek koppannak, az ember bal oldalán állnak meg egy rövid szusszanásra. Újra egymásra néznek. Egy apró sóhaj emeli Chris mellkasát, mégis egy ólompáncél súlya távozik vele. Mosolyt lát a kedves barna szempárral felette. A kis Parancsnok tovább indul, lábai az asztalhoz viszik. A halas dobozok feltárulnak, csámcsogás veszi kezdetét.

Mona csendben nézi a különös lakomát, arca mégis egyre gondterheltebbé válik, miközben David a pálcikás halakról mesél, amiket elcsemegéztek. Az étel fogy, a rémtörténetek következnek. A kupán csapás esetéről, a Fény Népéről, a három halálról és a gyilkos hercegnőről is szó esik, miközben az új Mesterke első tanítási napját regélik. A Tündér szigorodó pillantásai az eljövendő háború ígéretét vetítik előre, Chris végül arcát kezébe temetve gubbaszt tovább a kanapén, már csak saját törvényei zúgnak fejében.„Monának megmondjuk az igazat, ez volt a negyedik szabály... De azt nem mondtam, hogy nem kell mindent egyszerre rázúdítani…”

Vacsora után a lány tereli a fürdőszobába őket. A medence megtelik, akárcsak a lakosztály a fröcskölő víz hangjával. A kacagás bejárja a nagyszobát, a vezér mégsem mosolyog, dobhártyáját szinte rázza Mona szívverése. Nem szökik ki a vízicsata mellől, még az ágyba is velük tart. Az ő történetei mások, mint a Harcosé. A kis gazdaságról mesél, ahol született, az állatok etetéséről, a növények gondozásáról beszél. Elena szótlanul hallgatja, de David másra kíváncsi. A harcos Morbor érkezése mozgatja képzeletét. A Mesterke szavait ismételgeti az űrhajós óriásról, aki seregével elűzte a szörnyeket és elhozta a Tündért, aki most mesélhet. A vidám csicsergés egy idő után már nem jut el Chris fülébe, a sarokban hagyott nehéz táskát bámulja a félhomályban, megtöltve az életmentés minden eszközével.„Ő a legrosszabbra készült...”Az ablakhoz indul, csendesen megáll előtte. A távoli fényekre néz, de szeme előtt David ütése lebeg, amit Tokanra mért. Szíve szorul, tartása lélegzetenként rogy meg.„Tényleg megtörténhetett volna…”A gyerekek beszédét az erősödő horkolás váltja fel. Nincs harmadik szuszogás, Mona még ébren van, csak a Védencek járnak egy békésebb helyen. Puha léptek közelítenek, a kanapé bal szélén a párna felszisszen.

A ház ura egy utolsó pillantást vet a csillagokra, mielőtt szembenéz a zafírok lángjával. Lesütött szemmel indul vissza, leül, a jobb párna nagyot fújtat alatta. Tekintete lassan indul a tündérlábak felől, a térdein átfordulva összekulcsolt kezek vezetik válláig a felderítő leskelődést. Már nem kell sok, amíg a pillantások összeérnek, mégis elnyúlik a perc arcáig. Szíve nagyot dobban. Mona nem mérges, mélázó szemei mást sejtetnek.

— Morbor legendája, Chris? — üresen sóhajt — Olyan leszel, mint Thammis? A tragédiából is hőstörténetet csinálsz?

— Mit mondhattam volna? — előrébb billen — Az érdekelte őket, honnan jöttél és hogy kerültél ide. Még csak ki sem színeztem.

A halk szuszogás egy fél ütemmel gyorsul, de a lány szeme meg sem rezzen, tovább bámul a sötét sarok felé.

— Sajnálom. — az ablakra pillant — Csak azt szerettem volna, ha úgy látnák Morbort, ahogy én. Nem akartam kifordítani a történetedet.

A bal párna halkan szisszen, az apró mozdulat mintha egy kis remegéssel érne véget. Sóhaj követi, de a fiú nem néz vissza, tovább mered a csillagok közé.

— Egy álomvilágot építesz nekik, Chris. — ismét rezdül a kanapé — Így csak elkényezteted őket. A legendás mesékkel, a halakkal…

— Csak két halat ettek, Mona, de reggelire zöldséget is kaptak. — a grimasz megrántja arcát — Még a fogápoló gyümölcsöt is megették.

— Te nem is érted, miről beszélek, igaz?

— Nem igazán. — elmosolyodik — De elmondhatod. Mit rontok el?

Egy percet vár, de nem érkezik magyarázat. Mona újra és újra nagyot sóhajt, végül csak elcsendesedik, némán ül tovább. Chris feláll, a termináljáért nyúl, kezébe véve az asztal hoz ül, háttal a kanapénak. A fény felvillan, a gép megébred. Alena kérdése szinte türelmetlenül vibrál a képernyőn, a két gyerek nevéről kíváncsiskodó sorai felkanyarintják az ember szája sarkát. Válaszol, majd Botako Tizedes üzenetét olvassa a lehetséges helyszínek listájával. Szeme elkerekedik, a Föderáció túlméretes építészete bőségesen nyújt választékot. Tekintete megakad egy külvárosi használatlan gyárépületen.„Munkásszállások, csarnokok és raktárak... Magas falak a kíváncsi szemek elől…”Szíve már hevesen ver, mire Zagir Ezredesnek írja parancsát.„A címen szereplő épület, Alestro Thammis Császár engedélyével, átruházásra kerül kiképző intézményként, Christian Morales, a Föderáció Első Harcosa nevére. A fedezet forrása az illetmény számlámról kerül ellentételezésre. Azonnali végrehajtást kérek!”Az üzenet elindul, egy megkönnyebbült sóhaj kíséri. Chris ismét a leendő birtokot kezdi nézegetni. A leharcolt épület látványa melegséggel tölti el, már látni véli a beltéri képeken a diákok seregét.

A kanapé szisszen, a talpak a kelyhek felé indulnak. A vizes kancsó csengve koccan a pohárhoz, majd a léptek mögötte állnak meg. A Tündér nem szól, csak halkan szuszog a félhomályban.

— Tokan nem tanítja őket. — a terminált az asztalra fekteti — Jobb is így. A módszerei nem éppen gyerekbarátok.

A lány tenyere végig simítja Chris hátát. A mozdulat furcsán lassú, mintha minden rezdülésével keresne valamit, ami már nincs ott.

— Emlékszem rájuk. — mélyre szalad a sóhaj —Tényleg jobb így.

— A felzárkóztatást a tanítók megoldják. Igazi polgárt faragnak belőlük. — szája egyenesbe rándul — De védekezni nem tanítanak. A szép beszéd és a dolgok ismerete nem védi meg őket a bajtól.

A csillagok felé tekint, de messzebbre néz, mint ameddig ellát. Mélyen elmereng a fények közt, saját gyermekkora pofonjai csattannak fülében. Öklei összeszorulnak, kezében ropognak az ízületek.

— Én sem taníthatom őket. — fejét lehajtja — Amit én tudok, az nem nekik való. Mestereket hívok a Föderációból. Igazi tanárokat.

— Itt fognak tanulni a lakosztályban? — a hangból zúg a gúny, mégis átsüt rajta a melegség — Szűken lesznek ennyien.

— Nem. Engedélyt kértem Thammistól egy iskolára, ahol a Védencek biztonságban tanulhatnak együtt másokkal. Egy igazi otthonra.

Mona keze a terminálra mutat, egy kecses mozdulattal pörget bele a képekbe. Újra és újra végigfut rajtuk, végül a rácsos kaput bámulja pár lélegzetig. Felegyenesedik, jobb tenyerét a fiú vállára teszi.

— Ezt adja iskolának a Föderáció?

— Dehogy. — elmosolyodik — Ez még egy gyárépület. Megvettem.

Egy csörgés rázza fel a csendet, üvegszilánkok futnak szét a padlón. Chris az összetört kehely felé fordul, letérdel, majd szedegetni kezdi a darabokat. A horkolás abbamarad, David ront a szobába, ködös tekintettel. Ökleit arca elé emelve, fejét forgatva keresi az ellenséget.

— Semmi baj, kis Parancsnok, csak leesett egy pohár. Menj aludni!

A kisfiú még egyszer körbe néz a félhomályban, majd csendesen vonul vissza a hálószobába. Mire a szilánkok a marokba kerülnek, a horkolás ismét aláfesti az éjszakát. Az ember a fürdőbe siet, a törmeléket a ledobóba engedi. Visszaindul, de Mona még mindig megfagyva áll ott, ahol kelyhét elejtette. Chris nesztelenül ül a kanapé jobb szélére, tekintetét az ablakra fordítja. Némán vár a horkolás visszhangjában, de percekig tart, amíg a hallgatás megtörik.

— Ez nem a valóság. — egyet lép a kanapé felé — A ruhák… A halak… Az iskola. — hangja egyre ingerültebb — Egy polgár nem így él, Chris!

Egymásra néznek. A fiú mély lélegzetet vesz, de szája nem mozdul, csak mered tovább maga elé. Felkavarodó gondolatait próbálja rendbe szedni, de mire felelhetne, megelőzik.

— Ezt akarod adni nekik? Egy álomvilágot, amiben nemesként élnek?

— Nem. — kihúzza magát — Jövőt adok nekik. Ez a kötelességem.

— Úgy csinálsz, mintha az apjuk lennél. — a suttogáson áttör a karcos hang — Nem is vagy rá alkalmas. — puffanó léptei a bal párnához viszik — Csak egy véletlen, hogy nálad maradtak. — leül.

A sziszegő kárpit hangja elveszik a horkolásban, már nem is néznek egymásra, ketten ülnek némán a félhomályban. Chris gondolataira fojtogató árnyékként telepednek a lány anyáskodó szavai. Sóhajt.

— Nem véletlen. — ismét a csillagok felé fordul — Elena apja jól tudta, hogy nem lesz itt, mire visszatérünk. A bocsánatomat kérte, csak nem értettem. Rám hagyta a lánya gondját, de nekem nincs más, amit adhatok nekik, csak a vagyonom és a rangom. Ezt tudtam kitalálni, jobb ötletem nem volt.

Újra csend lesz, mintha még David is halkabban horkolna, pedig az ember szavai alig voltak hangosabbak egy fuvallatnál. A kanapé szisszen, a Tündér testének melege lassan átöleli.

— Nem is kell jobb. — óvatosan hozzá simul — Együtt majd kitaláljuk, hogy lesz nekik a legjobb köztünk.

— Köztünk? — aprót fújtat — Én már azt sem tudom, mi van köztünk.

Egy tenyér érintését érzi arcán, gyengéden fordítja vissza tekintetét a csillagok közül. Újra egymásra néznek, a lány szigorú szemei alatt a félhomályban is tisztán látszik a két vörös pusztaság.

— Felesleges ruhák…

A suttogást egy pajkos mosoly követi. Az álcák lekerülnek, a lelkek felszabadulnak a múltat felemésztő izzásban. Az éj leple alatt, a vágy tüzében a Tündér és a Harcos szövetsége újra kovácsolódik.