Mona és Morbor

A kopár falak között Chris hasogató fejével ismét a cellában ébred. A lámpa villogását a tárva nyitva váró ajtón hömpölygő fény tompítja. Egy lélek sincs körülötte, de a fiú mozdulatlanul fekszik ágyában. Ködös elméjében a szörnyeteg képe áll előtte.„Az űrben…”Karjában érzi a hatalmas bestia pehelyként mozduló súlyát.„Persze! Csakis az űr!”Állkapcsában az izmok görcsösen szorítják össze fogait. Egész testét rázza a düh. Hőség fut el bőre alatt, gerincében lüktetni kezd valami. Megérzi a kedves illatot. Halk kopogás kíséri. Hangosodik.

A fiú lehunyja szemét, mintha csak békésen aludna. Nem vágyik társaságra, a léptek mégis az ágya mellett érnek véget. A forróság mindenét átjárja, de nem mozdul, szemét sem nyitja. Szapora szívét lassú, kimért légzéssel próbálja csitítani. Mélyeket sóhajt. Nem segít.

Zajt hall. Súrlódást, mintha a látogató elővenne valamit. Halk pityegések visszhangoznak a falak közt, rövid szuszogások kísérik.

— Tudom, hogy ébren vagy.

Az elsőre kedves hang mélyén egy szikrányi hideget vél felfedezni. Egy lélegzetet vár, mielőtt szemét felnyitja. Tudja mit fog látni, mégis kell egy rövid szusszanás a felkészülésre. A kék egyenruhás tárul elé a félhomályban. A kedves illat gazdája, ezúttal pisztoly helyett valami mást szorongat. Egymásra néznek. A lány elmosolyodik, de az ágy lakója ridegen bámul vissza a színésznőre.

— Megtanultál beszélni? — elfordítja arcát — Ügyes vagy!

A csipogó fém tárgyat a lány keze jobban szorítja, mint előtte. A szuszogás egy pillanatra abbamarad, majd egy mélyebbel pótolja a hiányt.„Talán erős volt...”A forróság égeti a fiú bőrét. Nem kellemes, már legszívesebben futna előle, mégis mozdulatlanul fekszik tovább.

— Magas a stressz faktorod. — egy parányi kattanás után a műszer ismét csippan — A hormonjaid értéke is nagyon... — elhallgat.

A barna szemek felkúsznak a szorongatott gépről. A lány mosolya már másmilyen, felette orcái vörösbe borulnak. Chris hirtelen fordul a fal felé, arcát savként marja a felismerés.„Hogy lehet valakit így kielemezni?!”Ökleiben ropognak az ízületek. Hátán egy puha érintést érez, gyengéden simítja végig ruháját.

— Mit akarsz tőlem?! — odébb húzódik — Elvinni egy körre az űrben?

— Azért jöttem... Megnézni, hogy vagy. Nagyon beütötted a fejed.

— Jól vagyok! Pompásan! — a falra csap — Jobban nem is lehetnék!

Újra érzi a tenyér melegét. Nem mozog, csak áll egyhelyben, jobb karját éppen csak érintve. A lány halkan szól hozzá.

— Nem vagy jól! Reszketsz!

— Nem reszketek! — kapálózva taszítja el kezét — Én így szoktam jól lenni! Ha kiszórakoztad magad, menj a dolgodra!

— Ez a dolgom! — hangja megkeményedik — Én vagyok az Egészségügyi Tiszt a Noraman fedélzetén!

— A Noraman... — rövidet krákog — Volt szerencsém! Mi lesz a következő? Élve boncolás? Űrcsata? —már csak hörög — Invázió?!

A szuszogás mély fújtatássá, majd üres fuvallatokká fakul mögötte. Koppanások indulnak az ajtó felé, egy rövid sóhaj szökik közéjük.

— Látom nem vagy alkalmas állapotban. — megáll a küszöb előtt — Megmondom a Kapitánynak, hogy még nem vagy jól.

— Ha már beszélsz vele… — száraz hangszálait megfeszíti — Mond meg neki, hogy sokkal félelmetesebb lenne, ha nem nevetne annyit! — átfordul az ajtó felé — Egy ufó legyen komor! Úgy talán hiteles!

A lány csendben vár egy lélegzetet. Fejét kissé elfordítva tekint vissza. Átlép a küszöbön, csak onnan válaszol a furcsa hanglejtéssel.

— Megmondom neki. — a halkuló koppanások eltűnnek a fal mögött.

Az illat tovább kering a cellában. A kettősség érzése szinte széttépi a magára maradt fiút. Bőre ég, szíve csapkod, izmai a gondolataitól feszülnek önkéntelenül. Mottóját mantraként szajkózza fejében, de minden alkalommal egyre nevetségesebbnek tűnik.„Ha nem látszik rajtam, akkor nem is félek!”Ledőlt az álca.„Ez a lány pontosan tudja…”A nyitva maradt ajtón befolyó fény sem ad megnyugvást.

Még percekig fekszik mozdulatlanul, de a múlni nem akaró forróság lassan kínná korcsosul. Gerincében lüktet az idegen érzés. Nem bírja tovább. Felpattan helyéről és a folyosóra ront. Körbefordítja tekintetét, mindkét irányban hosszú, görbülő íveket lát.„Mint egy hatalmas kör. Nincs hol kinézni.”

Lassú kocogással kezdi, egy ablak feltűnésének reményében. Gyorsul, a fehér egyhangúságtól szabadulni vágyva végül futásban tör ki. A fém aprókat rázkódik talpa alatt, de nem áll meg, szalad megszállottan.

A kanyarodó fal mögött egy ajtó nyílik, a bestia lép át rajta. A fiú nem áll meg, csak a széles folyosó másik oldalára tapadva kerüli ki a szörnymaskarát. Az lassan fordítja utána fejét. Állát vakarja.

— Lassabban! — hangja megrázza a fémeket — Ha megint kifekszel, nem cipellek vissza!

Rákapcsolva száguld tovább, mintha nem is hallotta volna a robbanásszerű szavakat. A sok egyforma ajtót nézi és az értelmetlen jeleket felettük.„Minden olyan fehér és egyforma...”Szíve csapkod, tüdeje fullad. Fogytán az erő, a vágta is félbe szakad. Egy nyitott ajtóhoz érve támaszkodik meg a falon. Zihálása közben óvatosan pillant be a félhomályba. Egy dobbanás nagyobb a többinél. Saját borús cellája köszön vissza az árnyak közül.„Ez az egész egy karika?!”Remegve támasztja magát, a felismerést döngő léptek követik. A szörny lassú, nehézkes lépteivel közeleg. Liheg, legalább is úgy tűnik.

— Várjál... Várjál már! El ne fuss... Megint!

A falnak feszülő Chris nem mozdul, csak szemével pásztázza a görnyedve is fölé magasodó valamit. A békaszerű fej szemei üvegesen merednek előre. Az egész jelenség olyan, mintha első mozis élményének sivatagi kocsmájából lépett volna elő.„Ez nem szörny…”

— A te fajod ilyen szaladós?

— Elég! Nem vettem be! — kevés levegőjével is megrázza hangszálait — Szivacs és festék! Ezért repültél olyan könnyen! — hatalmasat ver a lény vastag karjára.

Összerezzen. Tenyere nem szivacsot érintett. Kő kemény, szerves izmokat, a bestia húsát a bőrön át.

— Nem értem mit beszélsz… — szája szélesre húzódik — De remek kölyök vagy! Így kell ezt! — behemót mancsával hátba vágja.

Nyaka visszahajlik, testét úgy sodorja a lendület, mintha egy autó gázolná. A padlónak koppan, de még csúszik is a csapástól. Mozdulni sem bír. Ugráló szíve rángatja mellkasát. Újra hangosodik a döngés.

— Mi jól ki fogunk jönni!

A hideg fémen kinyúlva az ember reszket. Nem csak a fájdalom gyötri testét, elméjét is kínozza a gondolat.„Ha a szörny igazi...”Újra dörren a mély hang, lejjebb hallja, mintha hajolna.

— Gyere, Vezető Mindenes! Együnk valamit! Vagy valakit!

Hátán megfeszül az idegen ruha. Felemelkedik a földről, de nem a talpára áll, lóg, mint egy grabancon csípett macska. A dög mancsával a magasba emeli, úgy nézegeti, jobbra, majd balra forgatva.

— Olyan vagy mint Mona! Puha és törékeny. Hogy csináltad?

A kérdés a semmibe veszik, Chris már csak a hatalmas szájat látja.„Enni valakit?!”A vastag ajkak mögött a két sor tagjai gömbölyűek, szürke kavicsok inkább, mint valódi fogak, a fiú mégis megdermed.

— Morbor! Teszed le rögtön?! — a kékszemű lány hangja fut feléjük.

Szúrós tekintete a szörnyetegre vetül, derekához csapott karjaival még fenyegetőnek is próbál tűnni, de arcán látszik az elfojtott mosoly.

— Csak barátkozunk! — marka elernyed.

Hangos csattanással ér földet az ember, nyögése elveszik a fém hangjában. Rekeszizma összerándul, a kevés levegője elszökik, új már nem kerül a helyére. A lány riadtan néz felé, de az óriás közéjük lép.

— Ne legyél féltékeny, Mona! Téged is szívesen felemellek!

— Meg ne próbáld!

A levegőért küzdő fiú hunyorogva néz fel. Egy kergetőző párost lát távolodni.„Kacagnak, futnak, csapkodnak… Én közben itt halok meg!”Ütemes dobbanások közelítenek felé, katonás ritmusban a háta mögül. A hang ismerős, de a ridegség helyén valami egészen más zúg.

— Morbor kedvel téged!

Fájdalmas nyögések között tápászkodik az ember. Teste több csapást kapott, mint egész életében. Arcát a savas érzés marja, húsát az illat kiváltotta hő égeti. Felnéz a Kapitányra, rövidet fújtat, de erőset.

— Bár ne tenné.

— Ő bölcs Beraddo. A fekete szívűekkel nem barátkozik.

— Bölcs?! — krákogva hörög — Egy vadállat!

— Én a helyedben megválogatnám, mit mondok róla!

Újra hideg a szavak visszhangja. A katonás szemöldökök összébb szorulnak, bőrén árnyékosabbá mélyülnek a barázdák. Szigorúan mered, mintha várna valamire.„A bocsánatkérésre?! Hát nem!”

— Mint látja, volt egy kis konfliktusunk! — leporolja magát, pedig ruhája tiszta, akárcsak a padló.

— Valóban? — végigsimítja bajuszát — Hogy történt?

— Ez az izé lecsapott! Felkapott és összerázott, majd ledobott a földre.

— Lecsapott? — szigorúbban néz lefelé — Ő kezdte az ismerkedést?

Az összeszorult fogak körül lassan ernyednek az izmok. A haragot kellemetlen felismerés váltja. Chris tartása megrogy, karjait leereszti.

— Én vágtam rá először. — lesüti szemét — Ő csak visszaütött.

— Akkor már nem is élnél. — hátat fordít — Morbor népe kedveli a testi kontaktust. Úgy vélte, barátkozol, ő pedig viszonozta.

Az érzés még nyomasztóbban telepszik Chris gondolataira. A távolban nevetgélő óriást nézi, miközben a törékeny lányt emelgeti. Úgy fogja, mint egy virágszálat, a vékony sikoltásokat is inkább gyermeki örömnek hallja, mint bármi másnak.„Csak köszönt… Egy kamion szeretetteljes üdvözlése…”

Vállán megszorul a Kapitány marka. Húzni kezdi, az ellenkező irányba indul vele. Nem mond semmit, de tartása annál beszédesebb. Az ember még apróbbra húzza össze magát.

— Sajnálom. — suttogja orra alá — Nem akartam rosszat mondani.

Csendben mennek tovább, a fehér fal lassan elfedi a vidám párocskát a barna szemek elől.