Harcos katonák

A kompok leereszkednek a távolban. A dörrenések elhallgatnak. A kis csapat összenéz, már tudják, mi következik. Négy ágyú jut ötszáz katonára. Közel négyszáz kalóz.„Öt jut még rám és a tíz bajtársra.”A lassú menetelés kerüli a dombot, de a katonák nem beszélnek, Chris is néma magányban készül az ütközetre. Ereiben a rezgést érzi. Fogy, pedig alig történt valami.„Nincs utánpótlás… Kár a reggeliért…”

A kalóz egység lassan bukkan elő, a gigászi löveg csövei még izzanak köztük. A szedett-vedett népség nem fél, egymást hergelve, szitkozódva leskelődnek a távoli leszállók felé.

A Harcos letérdel, int katonáinak. Nem szól, a pergőtűz kézjelét mutatja. A Tizedes helyezkedik, vállára emeli a nehéz rakétavetőt. Bólint. A Harcos futni kezd, dörren a cső. A puskák szórják a lövedékeket. A rakéta és az Első Harcos egyszerre érkezik a tömeghez. A pánik az első sor arcán a ködbe vész. Testeik összerogynak, de nem Chris érdeme.„Jó lövészek… Szerencse… Az enyém…”A rakéta célba ér, az ágyú robbanása megrázza a tömeget. A fekete páncél suhan.

A csürhe közepén célzott csapkodásba kezd. Spórol az energiával. Nem szürkül a tér, inkább csak táncol, mint valóban küzd.„Finom apró mozdulatok…”Pajzsként használja ellenségeit a kereszttűzben. Egymást lövik a rémült kalózok, miközben a Bátor Tízek oldalról sorozzák őket. A süvítő lövedékek közt ugrál, csak egy-egy koppan a föderációs acélon, mire az utolsó kalóz is összeesik. Chris felnéz, arcán érzi a csorgó verejtéket. Haja a szél ellenére is lelapul a nedvességtől. Hátra túrja, int Botakónak. Számolnak lőszert, testet és erőt. A Tizedes jelent, nincs ellenséges túlélő. Haladnak tovább, miközben fegyvereiket töltik. A csendes menet felveri a port.

A harmadik ágyú is előbukkan. A terv marad, ami bevált, azon nem változtatnak, a Császár taktikáját követik. A Harcos fut, a rakéta száll, a pergőtűz szól. Túlélő nincs, de a csapat nem indul tovább. Botako rádiójából fröcsögnek a szitkok és a kiáltások. Nem felelnek a Taktikai Tisztnek, csak a jelentés megy be, azután hallgatnak. Chris félre vonul. Nem mond semmit, csak elfordítja arcát maroknyi seregétől. Zihál, fulladása egyre erőteljesebb. Alig Surrant, de a hús feszül, ég mindene kívül és belül. Emlékei feltörnek a tiszt fenyegető szavaitól. A sötét zárkát látja a fényes sárga homokban. Hallja a félszavakból koholt vádakat, majd a csapódó ajtót. Reszket a tűző napon. A távolban fegyverropogás hallatszik, vad robbanások rázzák a földet. Botako halkan adja ki az újra töltés parancsát. Fegyvereit egy kőhöz támasztja, majd csendben indul a vezér felé.

— Minden rendben, Uram?

— Persze… — suttogja — Minden rendben… Csak kifújom magam.

— Odaát is zajlik az élet. — mellé lép, de nem néz rá — Ötszáz a négyszáz ellen. Jó az arány, de sok lesz a veszteség.

— Már most is az, Podis. — fülében a sikolyok zúgnak — Már most is.

A Tizedes páncéljához kap, hátáról lepattintja a merev fémtartót. Beletúr, hosszasan zörög, majd az ember elé nyújt egy kék gyümölcsöt. Chris a sisakra pillant, de tisztese nem viszonozza.

— A harcosok első szabálya, Uram! — feljebb emeli az ételt.

— Valóban! A harcos egyen, amikor csak tud. — kezébe veszi és ketté tépi — De ez már a harcos katonáké is. — visszanyújtja az egyiket.

A rostély felhajlik, a Pantamo katona egyetlen szájnyitással tünteti el sajátját. Nem köpdösi a magokat, halkan ropogtat, hangosan nyel. Chris három harapással teríti le, a széttörő héjak keserű íze szorítja torkát, de tudja jól, hogy minden falat életet menthet. Leküldi az utánpótlást. Csendben állnak tovább a szellőben, a domb porának táncára meredve. A sárga szemcsék fogynak, elterülnek a talajon.

— Menjünk… — suttogja — Még a végén megunják és hazamennek.

— Mehetünk! — lecsapja rostélyát — Már nem iszunk éhgyomorra.

Szedelőzködnek, Botako is vállára veszi a fegyvereit. Lassan indulnak tovább, az ember halad elől, a fordított V-formáció mögötte. Nem kell sokat várni, a következő ágyút pillantják, a kalózok szorosan zárják körbe. Nincsenek lézengők, szinte gyűrűbe fogják. A fegyverek mindenfelé merednek. Chris mozdul, de karját egy rántás húzza vissza a bucka mögé.

— Maradjon, Uram! — kezével hátra int, majd puskájának alsó csövét tölti — Ezt intézzük mi. Nehogy még azt mondják, hogy lazsáltunk.

A fegyverek mögöttük is kattannak, a furcsa hangot tíz durranás követi. A távolban koppannak. Fémes csengés, majd tompa pukkanás. Fény villan, az ember szemét egészen elvakítja. Nincsenek sikolyok, csak egy összefüggő búgás, majd egy lökéshullám, azután csend lesz.

— Tantarot. — Botako megpaskolja övén a fémes lövedékeket — A Volgison ezt nem tudtuk bemutatni. Nagyjából ilyen, ha használják.

A por elül, Chris a fedezék mögül kilesve megrezzen. A jelentés szavai nem fedik azt, ami előtte maradt az életből.„Nincs túlélő…”A szag eléri az érzékeny orrot. Az öklendezését leszorítva támolyog oldalra, de nem segít rajta. A gyümölcs is visszatér, akárcsak nemrég reggelije. Szédeleg egy keveset, katonái némán várakoznak mögötte.

— Igazán hatékony… — zihálja száját törölgetve — Őszintén.

— Hatékony, de mocskos. — kezével int, előre küldi az osztagot, de nem mozdul a vezér mellől — Indulnunk kell, Uram!

— Miért? Talán a kalózok sietnek valahova?

— Nekünk kellene, Uram! — belekapaszkodik, húzni kezdi — A Tantarot gőze nem a legjobb a rosszulléte ellen, hacsak nem végleges megoldást keres. — gyorsulnak a léptek — Mérgező a legtöbb életre.

Szaporán haladnak tovább, az ember karjával takarja arcát, de még így is öklendezik, pedig nem néz oda, Botako sisakjára mered. A tisztes rezzenéstelenül halad, húzza elöljáróját, akár egy gép. Már jóval túlérnek a Tantarotok bevetési helyszínén, amikor a szorítás ernyed, de a tempó megmarad. Kiérnek a kékes füstcsomók pereméről is.

— Tényleg ez az első bevetése, Uram?

— Hát… — megvakarja tarkóját — Remélem az utolsó is. El tudnám viselni, ha Thammis a következő löveg tetején ülne.

— Melyik, Uram? A Császár, vagy Mostro?

— Hát, nyilván az öccse! — hunyorogva néz bajtársára — Nem is értem, hogy kérdezhet ilyet, Podis?! Ez nem árulás, vagy valami?

Megállnak. A fekete sisak lassan fordul, a rostélyát felhajtó Tizedes a barna szemekbe néz. Nem mosolyog, de nem is haragos. Üres.

— A katona öl, ha parancsot kap rá, Uram! De véleménye azért van.

— Véleménye mindenkinek van, de meg kell válogatni, hogy kinek mondjuk el.

— Én megválogatom, Uram! — groteszk félmosoly görbül arcán — Az osztagom él, de ez nem a Császár érdeme. Hallgassa csak!

Chris megfeszíti fülét, a bajtársak lépéshangján át is hallja a távoli ütközet zörejeit. A sikolyok fogynak, halkul a csatazaj, ritkulnak a föderációs puskák dörrenései. Egy pillanatnyi remegés fut át testén. Botako fekete sisakja előre mered. Nem bámulja a fiatal Harcost, mégis valami furcsát sugároz felé.

— Sok a veszteség, Podis, de ez nem a Császár hibája. — lehajtja fejét — Már amennyire meg tudom ítélni, mert nem vagyok… —elhallgat

— Mivel foglalkozott, mielőtt Első Harcos lett, Uram?

— Dobozokat pakoltam egy alkatrészboltban. — mosolya egy rándulásig görbül csak fel — Azután ide kerültem és… Hát így alakult.

— Akkor ön is egy a többiek közül, Uram. — kezét a várakozó bajtársak felé emeli — Pinta egy éve még kertész volt. Novis kilencven nappal ezelőtt dobozokat pakolt. Tamri húsz napja fogott fegyvert először életében. Mokana éjjeliőr volt egy varrodában. Viktis… — rezegve sóhajt — Én vagyok egyedül katona. Élnek, de nem a Császár érdeme.

Podis lehajtja rostélyát, majd tovább indul. Fegyverét megigazítja vállán, a másikat a kezébe veszi és megforgatja. Chris megdermedve áll a távozó tisztesre bámulva. Egy rövid gondolatig sodródik a Császár vermébe, a félhomályban sétáló uralkodó dörgő szavai visszhangoznak fülében a merényletről és a célpontokról.

— Nekem nincs választásom, Podis. — suttogja — Tartozom ezzel.

Elindul, felzárkózik, majd élére áll a kis seregnek. Az utolsó előtti löveg körül a terep romlik, a sárga löszös talajon egyre nagyobb kövekben botladoznak. Az ágyú csövét pillantják először, de a rálátás kevés, a sziklák sáncként takarják az ellenséget. Chris várakozásra int, felderíteni készül. Megfeszíti izmait. Surran. Megszürkül a tér, lélegzet visszafojtva szedi lábait a rögök mögé. A lények elszórva várakoznak, sokuk a kövek árnyékában bujkál. Fennakad a szeme, az egyik hüllő ruhája alól fény szökik be a létsíkok közé.„Ez fém? Vagy valami…”

Megbotlik, lába elemelkedik a talajról. A színek visszatérnek, a hangok szinte összeroppantják koponyáját. Pörög, letarolja a szemben állókat, az ágyú talpa felé gördül tovább. Valamit eltalál, szilánkok csengenek, nyakát a görcs egészen hátra rántja. Nem látja mi történik, csak forog vele a világ. Durrogó hangok, fröccsenések és egy borzalmas robaj mosódik össze. A hasán fekszik, küzd a levegőért, de már nem tud felállni, csak remeg a kavicsokon elterülve. Újabb dörrenések, egy robbanás, majd még egy. Távolról szólnak, de nem a frontvonal túlfeléről. Közelebb.

Fejét oldalra fordítja, mégsem lát el válla felett, csak a feltépett talaj és a szétszórt kövek hevernek minden felé. Elcsendesednek a lövések. A szél feltámad, felborzolja haját. Léptek közelítenek hozzá. Hangosak és szaporák.„Ennyi volt? Itt a vége? Egy lépéshiba és végem…”Vállát ragadják. Összerezzen. Felhúzzák a földről. Egy villanásig látja a zafír szempárt, mellkasa összeszorul, elfeketedik a sárga homok előtte. Egy hang hozza vissza. Ismerősen zúg, de elsőre nem tudja kié, mégis érte nyúl a sötét ürességbe.

— …Első Harcos! Jöjjön! Itt nem biztonságos!

Felnéz. Egy föderációs sisakot pillant balján, majd jobbján is. Nem áll a talpán, húzzák. Mokana és Tamri rángatják ki az árokból, amit saját teste tépett ki a földből. Egy árnyékig húzzák, hátát egy sziklának támasztják. A Tizedes és a többi hét is érkezik, fegyvereiket töltik, a jelentés végének szavait a szél elviszi messzire. Botako a pihegő Harcos mellé lép, térdét leengedi a porba, végignéz a fekete páncélon.

— Remek elterelés, Uram! De legközelebb maradjunk a tervnél!

— Mi… Mi történt? — tarkója koppan a kövön — Győztünk?

— Az ágyú ledőlt. — egy lélegzet mélyre megy — Valami kiszakította a talpát, és letarolt két kisebb sereget. — feláll, vállán megigazítja fegyverét — Utána már könnyű célpontok voltak.

— Valami? — arca összerándul, de elmosolyodik — Vajon mi lehetett?

Senki sem nevet, a társaság a majd tíz szállítónyi hosszú, szaggatott árkot nézegeti. Csak egy-egy rövid pillantás jut a tápászkodó vezérnek. Chris bicegve indul előre, de Podis pihenőt int, az osztag csomagjaikat lebontva egy kis körben telepszik le egy nagy kő árnyékában. Két hely marad üresen köztük. Az ember a tisztesre, majd rájuk néz. Leül közéjük. Nem időznek sokat, csak pár falat kerül elő. A furcsa ételek körbe járnak, a száraz, a nyálkás és a ropogós is. A faj szerint címkézett ellátmányos tasakokon mind ott virít a hét bolygó szimbóluma.

— Ez mind pocsék. — Novis tovább dobja sajátját — Még a húst is képesek elrontani! Valaki szólhatna odafent pár szót!

Chris a kezébe veszi, beleszimatol. Arcát összerántja a grimasz, gyomrában a kevés újra megfordul. Eltolja magától, Pinta markába nyomja. Az széles száját kitátva egyben nyeli el tartalmát.

— Nem tudjátok, mi a jó! — egy búvárkorty felszalad — Igaz, Tizedes?! Ezek akkor sem ismernék fel az igazi ételt…

— Csendet! — a tisztes fegyverét ragadja — Felderítő!

Chris tápászkodik, a mozdulatlan bajtárs mellé siet. Irányba fordul, ő is a dombot kezdi kémlelni, de nem lát és nem hall semmit. Füle feszül. Tenyereit rájuk csapja, ahogy a puska mellette elengedi sorozatát. Egy loccsanás, majd ismét csend lesz. A dombról lebucskázó kocsonyás lény szinte áttetsző, szervei nincsenek, csak a félbeszakadt furcsa anyaga. Egy acél tárgy hever a tetem mellett a porban. Botako oda lép, felemeli a villogó gépet.

— Leadta! — katonáira néz — Mennünk kell!

— Hogy csinálta, Podis? Honnan tudta?

— Vizor, Uram! — megkocogtatja a fekete üveget — Hatékony.

A Tizedes int a csapatnak, felveszik a fordított V-alakzatot. Minden sisak Chris felé fordul, de ő nem mozdul, még a kocsonyás lényre mered. Izmai görcsölnek, gyomra remeg, szája mozdul, suttogni kezd.

— Podis… Én nem vagyok katona… Ez sem az én érdemem…

— Uram, az érdem mindannyiunké. — balját hátra csapva biccent — Együtt vágtunk bele, együtt mászunk ki belőle, mint a harcos katonák.

Az osztag talpai egyszerre dobbannak, a karok csapódnak, a sisakok előre dőlnek. Egy rövid rezdülés húzza össze a fiú száját. Viszonozza a tisztelgést, majd elindul, a formáció élére áll. Hátát kihúzza, együtt menetel társaival.