A falak mögött

A mező éled, a színek megszürkülnek, a léptek elindulnak. A fülkéből kitekintő pilóta sisakja megdermed az időben, pedig Chris nem szalad teljes erejével. Spórol az energiával, mint a sofőrje az üzemanyaggal. A Lidérc csuklóján már ketyeg a Japán Harcos, a Tizedes tervében az időzítés a legfontosabb. A szürke falhoz közelítve a küldetés lépéseit mantrázza, fejében a feladat minden ismétléssel egyre egyszerűbbnek tűnik, ha úgy megy, mint az óramű.

„Teherhajó megközelítését biztosítani… Az őröket egyesével leszedni és összegyűjteni… A felszabadító hullámot elindítani… A három pilótát összehívni... Vészjelzést küldeni a Föderáció minden csatornáján... A Morbor Öklét bevárni… Fogócskázni a kiengedett őrökkel a színpadig… Megtartani az előadást Marcoval… Vesztes futás a győzelembe... Az óra ketyeg, a terv halad!”

A meredek fal tövéhez érve a magasba tekint. Nincs védelem, sem őrszemek, az építmény mérete mintha önmagában elég lenne, hogy a Föderáció ne is számoljon a szökéssel. Az oszlopként szolgáló hegyoldalhoz kúszik tovább, a sziklán lopakodva kaptat felfelé, óvatos pillantásai pásztázzák a terepet. Felér a fal fölé, de sem a tetején, sem a gyárépületek közt nem jár senki. A gépzajok belülről törnek ki a szabadba, a fém csarnokokban komoly munka folyik. A jelentések ködösek, nem tudni mivel foglalatoskodnak bent, mégis a név újra gondolatai közé szökik.„Thammis bosszúja…”Nem a létesítmény felé oson, a hegyek közt pihenő teherhajót keresi. Megtalálja. Rámpája nyitva, mégsem őrzi senki. Nem rabszállításra való gép, de a szükség törvényt bont. A raktérbe lopódzva meglepetés várja. A fémszörny hasa már félig megpakolva fogadja. Furcsa kockavázas keretekben csüngő fémgömbök töltik a belteret, gondosan egymásra rögzítve. Legalább ötszáz van felhalmozva, de az is lehet, hogy több.

A vizsgálódás békéjét egy érkező szállító robaja töri meg. Két őr száll ki belőle. A rakteret nyitják, négy narancssárga-fekete ruhás idegen mászik elő a sötétből. Elítéltek. Erős testfelépítésűek, két lábon járnak. Sárgás sima bőrük szinte sötét árnyék az öltözékük vakító színéhez képest. Nem beszélnek. Nyújtott álkapcsaikat szorosan zárva tartják, csak zöldes szemeik rezdülnek az erőlködéstől. Egy kocka vázas gömböt emelnek ki a földre, olyat, mint a többi a raktérben. Nagyon finoman bánnak a szerkezettel. Az őrök tisztes távolban várnak, fegyvereiket markolva fordulnak utánuk, miközben a rakodók a rámpán át a teherhajóba lépnek. Nem követik őket. A hordárok az árnyékban bujkáló Chris mellett haladnak az újabb rakománnyal. Óvatosan teszik egy másik tetejére, a keretét hozzákapcsozzák a többihez, de észre sem veszik leendő szabadítójuk jelenlétét. Munkájuk végeztével szótlanul indulnak a szállító hátuljába, csendesen foglalnak helyet, a csapódó ajtók fémes csattanása visszhangzik csak a hatalmas raktérben. A motorok felzúgnak, a jármű emelkedik, távolodó zaja kicsalogatja a Sötét Lidércet az árnyékból. A rakományra pillant. Egyet lép kifelé, de megáll. Ismét a gömbökre néz. Rossz érzés fogja el, miközben a jelzések nélküli szerkezetekre mered.„Thammis bosszúja…”A falak zúgása erősödik körülötte, mellkasában a hűvös lüktetés egy villanásig megdermeszti izmait. Az üres sistergést kattanás szakítja félbe. A Japán Harcos ketyegése visszaadja fókuszát, kifordul a szerkezetek közül, a távolodó gép után indul. Gyorsan követi, nem engedi a látóhatárán túl.

A hegyi út végén egy kétszárnyú fém kapu nyílik. Ipari bejárat, csak ketten őrzik belülről, de nem is figyelik igazán az áthaladást, puskáikat lóbálva beszélgetnek csupán. A Lidérc Surran. A tenyérél pozícióban, az altató csapás lesújt. A szürke térben egy színes villanás, majd még egyszer elkopnak a fények, mielőtt az élet visszatér a környezetbe. A börtön utcáin távolodó jármű mögött két fegyveres esik össze a csattanó szárnyak előtt. Finoman rogynak a porba, mellvértjeik emelkedése is egyenletes marad. Testük mozdul, Chris egy ajtó felé húzza, belöki őket a kis raktárba. A pisztolyok és a puskák sem maradnak, a páncél körül éled a mező, a fémeket egyesével a hegy távoli sziklái közé dobja. A süvítő hang elenyészik, a csattanások is elvesznek a gyártás zajában.

Tovább szalad, a meredek fém oldalon az egyik csarnok tetejére igyekszik. A szellőzők és légkeverők remek kapaszkodót biztosítanak, mászás közben a Föderációs építészet Lidércbarát megoldásain mulat. A gyárépületek felső szakaszában üvegablakok engedik be a fényt, de kiváló belátást is kínálnak a térképezéshez. A tetőkön átugrálva hangtalanul fut, épületenként két-három őrt lát csupán, akikkel számolnia kell. A kommunikációs központ lassan szeme elé kerül, egy torony tetejében várja. Karvértjét elhúzva pillant a Japán Harcosra.„A küzdelmeknek vége, már az ünnepség közepén járhatnak… Elment az idő… A terv változik...”A toronyhoz szalad, amikor elfogy lába alól a tető, egy erőteljes gyorsítás után rúgja el magát, nekicsapódik a falnak. A vért koppanását szinte azonnal elnyeli az Árnyékacél, Stocis kovács műve ismét megvédi egy apró hibától. A Lidérc a bordákba kapaszkodik, hangtalanul mászik a köríves korlát felé. Csak egy őr jár rajta, az is inkább befelé fordul, mint járőrözik. Egy kis puffanás a nyakán, lába kicsúszik alóla. Nem csapódik a fémnek, csendesen kapja fel a Lidérc, az üvegfalú kalitka pereme alatt kúszik vele a bejáratig. A tavaszi szellő szűrődik a fekete sisak alá, arcát simítja, a meleg fém érzését enyhítve.

A bent gubbasztó tisztek unalmukban zenét hallgatnak, fülsiketítő zajt, amit ütemtelen billegésükkel követnek. Ők látszólag élvezik. Az elszundikált őr tenyere érinti a panelt. A bentiek a felnyíló ajtó felé fordulnak, de hiába. Két apró ütés csattan nyakukon, mára be is fejezték a szolgálatot. A Sötét Lidérc már a kezelőpultot nézi, a rádiót nem használhatja, szöveges segélykérést küld. Azonnali beavatkozást kér, de nem említi a fantomot, ködösen fogalmaz a támadásról is. Küldés előtt az órájára pillant. Dönt és indít.

A kommunikációs tisztet a képernyő elé fekteti, a gombokra támasztja sisakos fejét, mintha csak üzenés után érte volna a támadás. Társát a földön hagyja. Fordul. A kijárat előtt megakad a szeme, díszes fa palackok várakoznak a pult alá tolt ládában. Egy gondolat születik. Több itóka nyakát megbontva belocsolja a testeket, a Kaletusi sör illata megtölti a helyiséget.„A történet már is kerek, miért nem emlékeznek az üzenetre. Aljas ital…”A Lidérc megrázkódik, sisakja alatt arca főni kezd. Tenyerét érzi a Tündér űrruháján mozdulni, a szemérmetlen tapogatás emlékét saját szitkai váltják, fülében visszhangként lüktetnek a sértő szavak a Noraman hídján. A mutató kattan, csuklóján az óra szíja mintha megszorítaná. Az ember fókuszál, ismét mozdul.

Előbb bent roppan a nyitó szerkezet, azután az ajtót bezárja az alvó őr kezével. Egy kis koppintással töri szét a külső panelt is.„Se ki, se be, fiúk…”Nem ugrik, a lefelé vezető csigalépcsőn szalad, rohamléptekkel viszi a közönség harmadik tagját a másik kettő mellé.

Egy lélegzetet vár, szemét lehunyva befelé figyel, ereiben megfeszíti a koncentrált energiát. Az áramlást tisztán érzi.„Durván a háromnegyede… A fele kelleni fog az előadásra… Elég lehet!”Kiront.

A legközelebbi csarnokhoz szalad, majd az ajtó felé lopakodik tovább. Fülében a Hercegnő szavait egy fújtatásig hallja, az észrevétlen visszavonulás utolsó lehetősége elérkezett. Jobbját hátra feszíti. A fém ajtó beborul, a rabok a dörrenés felé fordulnak. A két őr egy korlátos emelvényen rántja fegyverét a felhördülésre. Mire a munkások tekintete odaér, már csak a két halkan összeroskadó test képe fogadja őket, köztük a fekete páncélossal. Sisakját lassan fordítva pásztázza a reszkető rabszolgák ábrázatát. Nincs köztük ember, vagy arra hasonlító szerzet. Láncok sincsenek, mégsem rohannak.

— Aki élni akar, most rám figyel! — hörgő hangja megrázza a csarnokot — Egy hajó vár a hegyekben, elvisz titeket! Ételt és vizet vigyetek, tíz napra készüljetek! Szabadok vagytok! — a reszkető tömeg nem mozdul, a szemekben a Sötét Lidérc csak a saját tükörképét látja a két mozdulatlan egyenruhás közt — Aki itt marad, meghal! — már artikulálatlanul üvölt — A Föderáció bosszút áll a lojális szolgákon is!

A rabok felzúdulva kezdenek mozgolódni, egymást lökdösve, taposva rohannak a betört ajtóhoz. Nem vonulnak, mintha menekülnének, de nem a láncok elől. A Lidérc a fegyvereket ragadja, egy-egy halk roppantással ártalmatlanítja őket, majd az őröket veszi hóna alá.

— A hegyek felé vezető kapuhoz! — elindul, a tömeg végén ő is kiront — Ott várakozzatok, amíg értetek megyek!

A raktár felé fut, az alvó közönséget szaporítani. A következő csarnok is tervszerűen várja. Az eszméletlen őrök közt hirdeti meg a szabadságot. Nem időzik sokat, az óra jár, a terv halad. A sorra látogatott épületekben mind eltűnik a munkazaj. A fémek csengését a lopakodni képtelen tömörülő rabszolgák lépései váltják. Nem lát örömet sem az emberszerű, sem a torz lényeken, minden betört ajtó után egyre inkább képtelen saját tükörképére nézni.„Vajon Enerin is ezt érezte?”Tovább rohan, megmaradt erejét már nem méricskéli.

Az utolsó épület van soron, de a felderítésből kimaradt hodály csendes. A némaság felkelti gyanúját, felfelé indul, a tetőre mászik az ablakokhoz. Három őrt lát, szétszórva mászkálnak a rabok között. A munkáskezek a kész gömböket szerelik a fém keretbe. Reszketnek, pedig még mit sem tudnak az érkező fenevadról, mégis mozdulataikat háromszor is meggondolják. A fegyveresek pozícióba érnek, a fordulat közepén mind háttal állnak egymásnak. Az üveg roppan, a Lidérc a szilánkok közt lefelé suhan. Amint földet ér, el is rúgja magát. A tenyérél lendül, eléri az őr nyakát. Lövés dördül, a sisakon koppan, majd a földre esik. Dübörgés követi, a rabszolgák a padlóra vágódva bújnak az asztalok alá. Újra lőnek, a forduló Lidérc mellvértjét éri.

— Hagyd abba te őrült! — hörög rá társa — Mindkettőnket megölsz!

A reszkető fegyver gazdája nem felel, sisakja üvegén a közeledő bestia tükörképe növekszik. A puska ismét elsül, tölténye az apró vértdarabok közt a hiányzó pikkely helyét találja meg. A fájdalom az ember derekába mar, a lövedék megáll a húsban. A kifutó vörös bizonyítékot a kezeslábas azonnal elissza. A Lidérc nem vérzik, nyomot sem hagy maga után. Ismét fém indul a gőzölgő csőből. A lövedék a hasfal vértjén koppan, az ütés mégis összerántja a sérült izmot. Chris egy gömböt markol, pajzsként maga előtt tartva kezd futni az őr felé. Nem dördül több lövés. A reszkető nyomorult a meredő fegyverrel kezében várja a felé száguldó fémet. Egy erős csattanással teríti le a sebesség. Arcára a Lidérc talpa juttat egy kis megnyugvást. Már alszik.

Elhalkul a visszhang. A fémszerkezet egy kisebb asztal fölé emelkedik, Chris gyengéden ereszti le, mégis a bútor váza megrogy a súly alatt. Egy csattanás követi. A harmadik őr kezében már nincs fegyver, puskája lábai előtt hever a padlón. Remeg, a bestia felé közeledik.

— Mi a fene vagy te?!

Egy tompa puffanás zárja le a beszélgetést, a lendülő tenyérél az utolsó nézőt is a fegyvere mellé küldi.

— Aki élni akar, most rám figyel! — rámarkol lüktető sebére — Egy hajó vár a hegyekben, elvisz titeket! Ételt és vizet vigyetek, tíz napra készüljetek! Szabadok vagytok! A többiek a kapunál várnak rátok!

A rabok lassan előkúsznak az asztalok alól. A motoszkálás abbamarad, amint az utolsó is talpára áll, csak az akadozó lélegzetek emelkednek a csarnok falai közt. Chris körbenéz, ugyanazt látja a tömegen, mint amit a mellette elterült egyenruháson. A görcsölő hús feszíti a sebet. Öklei lassan összeszorulnak, az ízületek ropogása elfut a lények közt.

— Aki itt marad, meghal! A Föderáció így hálálja meg a lojalitást!

Az eszméletlen foglárt megragadva az ajtóhoz húzza, a panel villan, a kijárat nyílik, de a várt hatás elmarad, senki sem mozdul. Egy csavar koppan a földön, pattog egy keveset, majd újra dermedt csend lesz.

— Mire vártok?! — nyála fröccsen — Menjetek már innen!

A kontrollt vesztett testből a szikra aurája csap fel. Az acélba őrölt Árnyékkövek nem tudják elnyelni a vérteken áttörő erőt, a csapkodó pulzálás körülötte is égeti a levegőt. Egy lángoló démon kerüli a tömeget, lassan az ajtóhoz passzírozva őket. A riadt rabszolgák rohanni kezdenek, tapossák és lökdösik egymást a szűk járatban. Chris némán áll tovább, a lüktető erő égeti, mellkasát mégis a vákuum gyötri. Az acélok tükrében száz felől látja magát, mégsem hisz a szemének. Elfojtja a szikrát, az eszméletlen őrökért megy. A három testet felnyalábolja, kisétál az ajtón, csak egy sanda pillantással néz a fémgömbre. Az égen áthasít a robaj. Keze foglalt, nem tud órájára nézni, mégis tudja, hogy késésben van. Futni kezd, a kis raktár ajtaján bedobja a közönség utolsó tagjait. Újra belehasít a fájdalom, a seb szinte izzik, a lövedék is mintha fészkelődne benne. Egy rövid szédelgésig fújja ki magát. A kapuhoz rohan, ahol a tülekedő rabszolgák gyülekeznek. Van, aki szót fogadott, sokan már ételt, vizet és még pár apróságot szorongatnak. A hajtóművek recsegése rázza a hegyeket. Nincs több idő, hangszálait megfeszítve kiált feléjük.

— A pilóta Promodiak álljanak elém!

A tömegben sok az emberszerű alak, a mocsok alatt is tisztán látja, hogy ötven fölött vannak a faj képviselői, mégis csak egyvalaki áll ki, az is egy huszonéves fiú, talán még annyi sem. A Lidérc megremeg.

— Te vagy az egyik pilóta?! — ökle ropog — Tudsz teherhajót vezetni?

Az üres tekintet a sisakra mered, mégis úgy tűnik, másfelé néz. Hallgat, még csak nem is bólint, még akkor sem szól, amikor a sötét kesztyűk a vállát markolva finoman rázogatni kezdik. A tömeg nyílik, valaki előre furakszik. Nem Promodi, még csak nem is emberszerű, lila pikkelyek borítják a groteszk ábrázatát.

— Nem tud neked válaszolni, a nyelvét kivágták a csempészek. — a Lidércet félretolva átkarolja a fiút — Ő komppilóta volt. Én vagyok, akit keresel. — fejével biccent — Vorson teherpilóta, szolgálatodra!

A lény sokáig mered előre, a furcsa arcon az érzelmek összekavarodnak a fordítóban. Chris nem tudja mit lát, azt sem, miféle, mégis minden pislogás után egyre rosszabb érzések kerülgetik. A lélegzet elnyúlik, az Iskola raktárában áll, Botako a rabok listájáról beszél. Három csoportra osztotta őket, majd együtt mérlegeltek a felszabadításról. A szavak elmosódnak, a nevek sem tiszták az emlékben, de Vorson szinte biztosan előkerült a gyilkosok és csonkítók között. Újra a tömeg áll előtte, a sisak fordul, a lesütött szemek és remegő testek között kutat. Nincs más, aki jelentkezne, de az idő elfogyott, a hajtómű hangja szinte mellettük robog.

— Vorson Pilóta, a tied a feladat! — átnyújt egy ezüstös kártyát — A hegyekben vár egy tehergép, ezzel indulni fog. Vigyél ki mindenkit a Föderáció területéről! — remegve sóhajt — Bízom benned! Siess!

— Kipakoljuk a rakteret? — rücskös száján végigfut egy rángás.

A fordító nem segít, mégis újra feltör benne a sötét borzongás. Bólintani akar, de a késés már égeti talpát. A kapuhoz lép, fejét rázza.

— Nincs idő! Azonnal tűnjetek el innen!

A szárnyak zárva, nem tudja, hogy nyílik, de nem is érdekli. A mező éled, ökleivel az acélra csap, újra és újra. A ropogó szerkezet az ütések erejétől apránként adja meg magát, a recsegő fém végül kitárul.

— Fussatok! — hátat fordít, a raktárhoz rohan — Én feltartom őket!

Megáll a bejáratnál, a lassan távolodó, kanyargós szirtek közt eltűnő tömegre pillant. Elég messze értek. A földről kavicsokat markol, az ajtón belépve kezdi dobálni az eszméletlen kupac sisakjait, mint egy rossz kisgyerek, aki a kerítés mögött álló kopókat hergeli. A kábultan ébredező katonák a fényárban úszó árnyékra pillantanak. Fegyvereikért kapkodnak, hiába. Messzire repültek a hegyek közé, a többi roncsát a csarnokok őrzik. A Sötét Lidérc egy utolsó csínyre készül, bal karját hasára csapva biccenti hátra fejét. A Föderációs tisztelgés gúnyos ellentéte az utolsó csepp, megvadulva kezdik üldözni a fekete páncélt. Csak két őr marad a helyén reszketve. A sebet ejtő lövész, és aki kiáltott.

A tomboló katonák a Lidérc után loholnak, de még vérző sebe sem gátolja meg a lehagyásukban. Visszafogja magát. A falak teteje felé fut a belső emelvényeken, éppen annyi előnye van, hogy lássák, merre tart. A szürke kő túloldalán két pár landoló hajtóművet fülel. A tűz égeti a friss füvet, az illata lassan terjed minden felé. Az ellenfél megérkezett.„A terv halad, az óra ketyeg.”A fal tetején bevárja üldözőit. Körbe néz, a távoli két alak képe kirajzolódik előtte: a Fehér Lovag és a Boszorkány.

A katonák a fal közepére érnek, de Chris egy hanyag mozdulattal szökken ki gyűrűjükből, átsuhan a fém korláton, a mélybe vetve magát. Az üldözők elnémulnak. A zuhanó Lidérc felfigyel a hirtelen csendre, a sötét üveg mögött szája felkanyarodik. A hatalmas puffanás felveri a port, egy kráter rajzolódik ki a becsapódás helyén. A fal magas, közel tíz emelet, senki nem is ugrik utána.

A távolban a búgó hajtóművek siráma rázkódik. A teherhajó indul, lapos kúszásban a hegyek közt halad el.„Vorson tudja mit csinál…”A reszkető sisakok nem fordulnak a szökevények felé, mintha csak a felkelő rémet figyelnék. Határozott lépésekkel indul a Fehér Lovag irányába. Lassan kezdenek futni egymás felé. Jobbjukat lendítve közelítenek egyre gyorsuló vágtájukban.