A Harcos mulatsága

Csendben járnak a főépület folyosóin. A szívek lassan dobognak, a léptek halkan kopognak. Chris előre néz, de szeme sarkában látja a méricskélő pillantásokat. Szája bal szélét kissé feljebb engedi. Nem látványos mozdulat, csak egy valakinek szól. A lüktetés fél ütemmel gyorsul az ezüstös páncél alatt. Újra visszaáll a tempó. Nem érnek el a központi csarnokig, a léptek mégis megállnak. A hallgatás megtörik.

— Hogyan terveztél ma este ünnepelni?

— Novis ismer egy jó helyet. — tovább néz előre — Oda megyünk.

— Nem mentek. — szeme újra végigfut a fiún — Máshol van dolgotok.

— Akkor a dolgunkra megyünk.

Az ütem ismét gyorsabb. A nő lélegzetei mélyülnek, a szüneteket is megtoldja köztük. Nem lassul a lüktetés, a tempót is alig tartja.

— A Föderációs Védelmi Erők ünnepségére mentek. — egy fuvallat hosszabbra sikerül — Mindenki ott lesz a Volgisról is. A legénység, a katonák és a kísérők. — elhalkul — Ez a Császár akarata. Szokás.

— Akkor oda megyünk. — tekintetét a hét bolygó címerére fordítja — Császári akarat szerint fogunk mulatni.

— Szeretném, ha jól viselkednél. — az ütem megint gyorsul.

— Jól fogok viselkedni. — mosolya kiszélesedik — Megígértem.

A széles folyosó végén a sürgés forgás hangja bekúszik a falak közé, mégis a csend érzése terül szét körülöttük. Chris nem mozdul, pedig Alena hallgat, mintha már nem lenne mondanivalója. A mosoly sem halványodik, még csak nem is rezdül, de a némaságot újra megtörik.

— Nem tűnsz mérgesnek, Chris. Sem ezért, sem a hat napért.

— Nem. — szeme sem rebben — Nem tűnök mérgesnek.

— Jól csinálod. — a lüktetés gyorsul — Látványosan jól.

— Fogalmad sem lehet róla, hogy mennyire jól csinálom.

Az ezüstös páncél nagyobbat emelkedik a keblek felett, a sóhaj hangja elveszik az erősödő zsivajban. Chris nem mozdul, csak bámulja a hét világ szimbólumát, megfeszült fülében a nő izmainak apró rezdüléseit hallgatja. Sajátjai hidegek, egész lényéből kiszorított mindent. Üres.

— Ma este mindenkinek meg kell felelned. — a hangban megbújik valami régi, mégis új — A Császárnak, a népnek és nekem is. — lassan fordul a fiú felé — Atyám egy mulató bajnokot akar. A nép egy hódító férfit. — rövidet köhint — Én csak azt, hogy ezek teljesüljenek.

— Teljesülni fognak. Maradéktalanul.

— Ha már egyesek úgy is félistennek neveznek… — szemöldöke megrándul — Kaphatnának egy kis izzást. Nem sokat, éppen eleget.

— Adok nekik izzást. — aprót bólint — Nem sokat. Éppen eleget.

A folyosón elhaladó lények kíváncsi pillantásai kereszttüzében kőszoborként állnak tovább. Chris nem mozdul, pedig lábaiban már érzi a kellemetlen mehetnéket. Várakozik az elvonuló tömeg közt.

— Szeretnél nekem mondani valamit, mielőtt elválunk, Chris?

— Sok mindent szeretnék mondani. — szája kiegyenesedik — Nagyon sok mindent. — sétálni kezd előre — Fogalmad sincs, mennyire sokat.

— Értem. — utána indul, felzárkózik — Mégsem mondasz semmit.

— Nem akarok hazudni neked. — mozdulatai megkeményednek — Ha nem kérdezel olyat, nem is kell megtennem.

Átvágnak az előcsarnokon. Chris léptei gyorsulnak, de nem nő köztük a távolság. Alena hallgat, sóhajai mégis egyre mélyebbre mennek. Kiérnek az épületből, Chris jobbra fordul, nem száll vissza légifogatába. A Hercegnő árnyékként kíséri. Percekig mennek tovább, teljes némaságban. Az utcán a kíváncsi szemek legelnek rajtuk, de egy-egy súgás hangosabb a kelleténél.„Félisten… Inkább félember…”

— Megtennél nekem valamit, Chris? Egy baráti apróságot kérnék.

— Egy baráti apróságot? — hátán végigfut a hideg — Mi volna az?

— Ne csinálj olyat, amiért a sortűz elé kerülsz. — megáll — Kérlek.

A szellő egy fuvallatig erősebben fúj közöttük. Chris nem áll meg, nem is lassít, még csak vissza sem néz. Katonás ütemét tartva megy tovább, mintha csak úgy elmentek volna mellette a Hercegnő szavai. Sokáig menetel, de csak mered maga elé. Már régen túl jutott a hazavezető út kereszteződésén, mégis tovább megy előre. A hang kíséri, pedig Alena már nincs vele. Új kommunikátorát markolja oldalán, a szájához emeli, halkan kezd beszélni a gépbe.

— Botako Tizedes, itt az Első Harcos! Jelentkezzen!

Nem több egy mélyre menő lélegzetnél, amíg a szerkezet hangszórója felel az ember hívására.

— Itt Botako Tizedes! Hallgatom, Első Harcos!

— Tizedes, az esti mulatság formai változáson ment át. Értesült róla?

Chris tekintetét a magas tornyok felé fordítja. A hatalmas kivetítőkön akad meg a szeme, mosolya megdermed, izmai feszengve tartják tovább. A fekete páncélos statisztáját látja, a Morbir Nomos ütközete után. Kalózok térdelnek tizenegyük előtt. A feliratok pörögnek, a fiú mellkasában a dobogó szív elveszti fegyelmét.„Tizenegy bátor harcos győzött ezer kalóz ellen…”Fülében felzúg a távoli csatazaj emléke. Hallja az ötszáz föderációs katona küzdelmét. A fogyó lövéseket. A sikolyokat. Reszketve bámulja tovább a képernyőre fagyott pillanatot. Újra és újra átéli a vérfagyasztó emlékeket. Fogai ropognak.

— Első Harcos, a parancsot az egész osztag megkapta. Jelen leszünk.

— Tizedes, a változás érinti a négytagú baráti társaságom jelenlétét?

— Első Harcos, ezt még nem tudom megállapítani.

— Az baj. — sóhajt — Akkor a fehér nyuszi fekete bőr nélkül marad?

A szél feltámad. A tűző napon várakozó fiú érzi bekúszni a hideget. A levelek susognak, az út pora felemelkedik előtte. Hosszú óráknak tűnnek a másodpercek. A szerkezet ropog a markában. Megszólal.

— Meglátom, mit tehetek önért, Uram!

Chris fordul, léptei visszaindulnak. A lakosztálya felé halad, de nem fut, csak siet. Újra kommunikátorát szorítja, légifogatot kér estére. Egy óra alatt ér az alsó előcsarnokba. Egy rövid intés a portásnak, majd felfelé indul. Amint belép, űrruháját szinte letépi magáról, meztelenül vág át a nagyszobán, a fürdőbe siet. Tele engedi medencéjét. Nem ugrik azonnal, a tisztálkodó pengét veszi kezébe. Arcát megsimítja, majd kését vizezi. Learatja a szálakat. Minden húzásban csattan Alena egy pofonja, minden öblítésben Mona egy hideg könnycseppje csobban. Arcáról eltűnik a szakálkezdemény, az acél pengése tovább küldi. Alámerül. Nem marad lent sokáig, amint feljön a levegőért, elmar egy üvegcsét, tartalmát magára borítja. Sikálni kezdi bőrét, haját és arcát. Az ujjhegyek érintése egyre inkább válik körömmel vakarássá. A kedves illat és a parfüm keveréke még most is ott van szimatában. Fojtogatja. Mozdulatai tovább durvulnak, a mosdás nyomán karmolások százai színezik át bőrét. Megáll. A bugyogó víz hangján át is hallja a géppáncél mozgását. Újra körbeveszik az erőterek. Összeszorítják a falak. Elmúlik. Ahol nemrég a szilánkok tépte hús volt, ott már hegek sincsenek, mégis érzi a fémeket magában. Nem fájnak. A Sötét Lidércet látja, alig egy fekete villanásig.

Széles mosoly kanyarodik arcára. Kiszáll, megtörölközik, majd díszegyenruhájáért megy tovább. Gyorsan összekészül, de nem indul, kanapéjára leülve hosszasan várakozik. A nap magasan jár, csak apránként ereszkedik. Elnyúlik az idő, az este sokára éri el a Centaco Maxim Fővárosát. A kommunikátor szól, a fogat várja. Száguld lefelé, majd a lakoma helyszínére viteti magát.

Hírességként érkezik, vakító fények fogadják a főbejáratnál. Egy csigaszerű lény nyitja járművének ajtaját, lassú csoszogással kíséri át a két szélen várakozó tömeg között. Egy örökkévalóságig tart, a díszruhás idegen valóban olyan, mint egy földi csiga. Csak lassabb.

Az üvegajtón túl egy csillogó csarnok fogadja. Hunyorogva sem lát tisztán, egészen elvakítja a fény és a fehérség. Egy másik idegen érkezik elé, mélyen meghajol, majd halkan szólítja meg.

— Dicső estét a Föderációban, Első Harcos! Önt a karzaton várják, a Bátor Tízek már megérkeztek.

— Nagyszerű! — mosolya kiszélesedik — Mutassa az utat, kérem!

Az új kísérő elindul, Chris követi. Egy gondolat kúszik a többi közé, a sebes tempót figyelve.„Végre… Lábak…”Egy rándulásig őszinte a mosoly, majd újra álcája kerekedik felül. A hosszú lépcsőt fordulók követik. A sok fény közt egy sötét szakaszt pillant, az árnyékában a tíz egyenruhást. Az osztagát. A kísérő megáll, de a vezér egy arrogáns mozdulattal távozásra inti. Sajátjai közé sétál, megtámaszkodik a kőkorláton. Egy gigászi terem oldalán állnak, sok emelet magasan.

— Zárt rekesz, Podis? A fehér nyúl a ketrecben marad?

— Nyitott ajtó, Uram! A fehér nyúl eliszkolhat, ha itt az idő.

Chris lenéz. A díszes fogadás megnyílik, a köznép vonul be elsőként. Helyezkedve, hangoskodva várakoznak az ütközet hőseire.

— Ott! — Botako egy kis négyesre mutat — Ők azok. Egy Dansta, egy Otlaca, egy Pantamo és egy Promodi. Az esti társasága, Uram!

— De mi ott leszünk elől, ugye? — a fő emelvény tizenegy terítékére pillant a túloldalon — Hogy visznek ők el ilyen távolról mulatozni?

— A tizedese majd hangot ad a bánatának, Uram! — elmosolyodik — Csak fogyasszon eleget, hogy meglegyen a hangulata a mulatáshoz.

Egy rezdülés fut végig a társaságon. Nem nevetnek, csak egy finom remegés, amit mind csendben elfojtanak. Lent a köznép vonulása után a legénység tagjai követik a sort. Díszes Föderációs ruháikban a különböző fajok, mind egységként ülnek asztalhoz. Mona kollégáival körülvéve foglal helyet, két fiatal Otlaca nővér között. Mint aki a legrosszabbra készül, feszengve, gondterhelten forgolódik, mintha mit sem tudna a felette bámészkodó barna szempárról.

— Ők négyen tudják a dolgukat? Végig mulatják velem az éjszakát?

— Jó nyulak, Uram! — letámaszkodik a korlátra — Bízhat bennük!

A nemesség érkezik. Csendes, méltóságteljes vonulásuktól elhallgat a terem. Alena középtájon halad a sorban, Mona mellé érve pillantásuk összeér, de nem beszélnek. Némán vonul tovább helyére a többiekkel.

— Podis, nyugtasson meg, azért az alom is jól fog szórakozni! — végignéz katonáin — Mégiscsak hősöket ünneplünk, vagy valami.

— Inkább a vagy valami, Uram. — eltűnik a groteszk mosoly — Ma elég mulatság nekünk, ha meglesz a fehér nyúl fekete bőre.

— Sok ez egy iszkolóért, Podis. Túl sok az alomtól, csak nem tudják.

— Eleget iszkolt az alomért, Uram! — meglöki — A nyulak tudják.

A hangosodó teremben a beszéd zúgássá olvad alattuk. Ki-ki a maga módján üti el az időt, amíg a hősökre várnak. Chris sóhajt, még egyszer végignéz katonáin. Megtörli szemét, majd elmosolyodik.

— Színpadra, Legendák! — int és visszatámaszkodik a korlátra.

Nincs felelet, némán indul a társaság, a vezért magára hagyva. Csak a lépcsőt elérve koppannak az első lépészajok. Elhalkulnak. Csend telepszik a teremre, amikor a tárt ajtón át a harsány nevetgélés erősödik. A hősök már érkeznek, jókedvüket nem rejtve közelítenek. A Tizedes vezeti a sort. Katonái a helyszínre érve elcsendesednek. Díszlépésben vonulnak a legénység előtt, pattogó talpaik visszhangoznak a falak közt. Asztaluk mögött megállnak, bal karjukat hátuk mögé szorítva, fejüket lehajtva várnak. A vezérük előtt tisztelegnek. Chris órájára néz. A mutató megáll, a tér elszürkül. Surran. Elindul lefelé, a lépcsőn megkerüli az érte rohanó kísérő megfagyott alakját. Nem fut. Sétál, szemét forgatja az elhalt fények között.„Még így is vakító…”A bevezető folyosóhoz ér, a színek visszatérnek. A teremből újra morajlás szűrődik. Sustorognak, nevetgélnek, beszélgetnek. Elindul. Nem halkan, lábait tisztesen lecsapja a földre. Hangosan kopog, szinte rázza a kövezetet. A koncentrált energia megfeszül ereiben. Eléri a kitárt ajtókat. Belép.

A csarnok megdermed. A Harcos megérkezik, apró pulzálásával játszik a levegővel. „Egy kis izzás, hogy jó legyen az előadás. Az utca népe már félistenként emleget... Most kapnak belőle eleget.”Mona mellé érve nem áll meg, nem pillant a lányra, csak csendes ragyogásában elsétál mellette, mint ha ott sem volna. Alena sem kap külön figyelmet. Amit kért, megkapta, de ez már a Harcos estéje. A földöntúli jelenség felér az asztal közepéhez. Szemét villantva tekint a tömegre, majd hang nélkül foglal helyet. Katonái követik példáját. A zenészek játszani kezdenek, a hangulat beindul. Lopott pillantások fordulnak csak a dicső hősök felé. Chris leengedi auráját, majd csipegetni kezdi a finom falatokat, tányérjára görcsösen meredve.

A teremben Kaletusi sör illata száll. A nemesek a Föderáció borait ízlelgetik, de Alena nem nyúl semmihez. Egyenesen ül, arca üres, tartása rideg. Megkapta, amit akart, mégsem tűnik elégedettnek. Mona körül izzik a levegő. A két bástyájának szánt hölgy lelkesen italozik. Lassan pirosodik arcuk, mosolyuk egyre bágyadtabbá válik. A lány mástól vörös, csendes intelmeit csak egy valaki hallja meg, messze tőle a dísz asztalnál, katonái közt fülelve. Megfogadja. A Harcos előtt két kancsó pihen, bennük víz és sör. Korsójába tölt, de nem a belevalót. Apránként kortyol, éberen figyel, akárcsak bajtársai.

Tizedese Chris felé fordul, komor arcát lesi a többiek közt. Nincs beszéd, csak egy szótlan összenézés. Újra csipegetnek, kortyolnak, várnak. A terem egyre hangosabb, a sör szaga már átitatja a levegőt. Chris mosolya is kiszélesedik, minden korty víz után egy kicsit bárgyúbban bazsalyog. Újra tölt, majd le is gurítja. Egy villanásig látja a zafír szempárt magára meredni. Elbújik előle korsója mögött.„Semmi közöd hozzá…”Hasizmát megfeszíti, akárcsak hátát és bal karját, amennyire csak lehet, próbálja elvörösíteni arcát. Újra tölt, ismét kortyolgat. Összenéznek Botakóval. Bólint. A tiszt feláll, széke felborul mögötte a hirtelen mozdulatban. Oda sem néz, csak hatalmas száját eltátva artikulálatlanul elüvölti magát.

— Föderáció népe! Az Első Harcos magányos, de nem katonák társaságára vágyik!

A terem felzúg, Mona összerezzen. Nem csak ő. Mellőle a két ittas lány már ugrik is az invitálásra. A Tündér utánuk kap, de markai üresen záródnak. A hölgyek az emelvényre futnak.

A négy barát a hátsó asztaloknál még éppen csak elindul, amikor a terv szétesik, a két nő már a katonákat félretolva ömlik körbe a Harcost. Dörgölőznek hozzá, mint a hízelgő macskák. Chris megfeszülve ül közöttük, Botako is elkerekedett szemmel bámul a váratlan társaságra.„Most mi lesz?! Valaki csináljon valamit!”A teremre ráborul a némaság. Egyre nyomasztóbb, a lányok közé szorult fiú körül jegesedik a levegő. Novis töri meg a bénult csendet. Feláll, kihúzza magát. Nem kiált, de nem is halk mondandója.

— Kedves Vendégek! Az Első Harcos most küldetésre indul!

Chris eszmél. Kiüríti korsóját, majd feláll helyéről. A lányok ölelésében vonul el az asztalok mellett. Elsétál a Hercegnő mögött, de Alena zavart pillantásai nem őt figyelik, saját zsinórjaiba gabalyodva nézi végig kéréseinek groteszk beteljesülését. A Jelkép teszi, amit elvárnak tőle. A körül font Harcos szótlanul vonul a legénység mellett. Amikor félúton jár, Novis hangja ismét megrázza a falakat.

— Mutassa meg, Uram! Egy újabb diadal!

A terem egyszerre nevet fel, a díszvendégek, a nemesek, a tisztek és polgárok együtt kacagnak. Csak hárman nem mulatnak a szavakon. A komor Harcos, a dermedt Hercegnő, és a könnyező Tündér.

A már besötétített folyosón halad az ember céltudatosan. A két megrészegült lány táncolva, viháncolva lassan előre fut. Chris lábai nem sietnek, lépései apróbbak lesznek. Ritkulnak. Szája mosolyra húzódik. Csendesen fordul egy párkányhoz, karjait megpihentetve támaszkodik rá. Tekintete a ragyogó csillagokba merül. A Földet keresi. Haza vágyik. A két hangos leányzó lassan eltűnik az árnyékban. Észre sem veszik, hogy vágyuk tárgya már nincs köztük. A Kaletusi sör aljas ital, kihozza az Otlacák legrosszabb énjét. A fiú percekig vár némán a csillagok közt merengve. Az eltávolodó lányok lépteit füleli. Korai még elindulnia, túl közel vannak.

Szája kiegyenesedik. Egy ismerős, puha járás közelíti, a kedves illat erősödik körülötte. Egy Tündér közelségét érzi. Nem számított próbatételre, az ittas lánykák egyszerűbb éjszakát ígértek.

— Miért jöttél utánam? A barátnőid biztonságban vannak ma éjjel.

— Érted jöttem. — hangja reszket — Eltévedtél a csillogásban...

A fiú nem néz rá, szemében a Centaco Maxim égboltján egyre élesebbek a csillagok. Tudja hol van, sosem tudta még ennyire.

— Ez nem te vagy... — suttogja — Mit remélsz ezektől a lányoktól?

— Semmit. — hűvösen elmosolyodik a távolba bámulva — Amire szükségem van, azt ez a két részeg nő nem adhatja meg nekem.

Hátán a puha érintést érzi a szöveten át. Összerezzen. A boldog szívverés hangja belehasít fülébe. Erősödik a kedves illat, érzi a Tündér testének melegét, miközben lassan hozzásimul. Elhúzódik, de a falhoz szorulva már nincs hova hátrálnia. Arcát a lány keze gyengéden fordítja. Tekintetük összeér. Mona sugárzik, szinte ragyognak a zafírok. Apránként lopja a távolságot. Chris testét a vágy és az undor egyszerre feszíti, az ölelésből mégsem menekülhet. Ő nem. Ajkaik közt elfogy a tér. A fiú megy, a Sötét Lidérc érkezik a helyére. Már csak egy apró lehelet, egy gondolat fér el köztük, de elég.

— Ahogy többé már te sem.

Kifordul az ernyedő kar fogságából, határozott léptekkel indul az ellenkező irányba a kijárathoz. Nem néz vissza a koppanó cseppek felé, feszülő mellkasából lassan tűnik el a nyomás, helyét ismét az üresség tölti meg.„Ma mindenki megkapta, amit akart... A Zsarnok a mulató jelképét, a nép a hódító férfit, a Boszorkány a bábját és a Tündér a varrnivaló sebet... A sajátját.”Háta mögött az akadozó szuszogást néma zokogás váltja. Nem nézi, mégis látja, a halk rezgések az egész teret kirajzolják fülében. Egy lépés rövidebb csak, mint a többi. Tovább halad. Küldetése van, amiben nincs helye színes köveknek. A kapun át a fehér útra lép, de nem magyarázkodik, csak billeg, szédeleg, lángoló arcát nem is rejti. Sörmámort játszva indul az éjszakába. Hol az út jobb, hol a bal szélén halad. Botladozik, forgolódik, karjait lengeti az őrjáratok előtt. Egy-egy vidám kiáltás is elhagyja száját. Maga sem érti, mit beszél, mégis szélesedik mosolya. A csillagok fényesen ragyognak, mikor a fehér falak közepéhez ér. Nem szégyenlős. Becsenget. A zsémbes kérdés felzúg.

— Mit akarsz?

— Bemenni.

A kapu nyílik, átvág a kerten. A félfához érve hármat koppant. A nyikorgó ajtón belépve mindent lát, az éj sötétje már felkészítette szemét. Lassan párolog el a maszk, elkomorodva lép Tokan elé.

— Mondd, Harcos, folytatod a semmi tanulását?

— Nem, Mester! Szükségem van a Sötét Vértre, annak elemeivel.

— Harcos, mi szükséged ezekre, ha nem folytatod a tanulást?

Chris mellkasáról lepattintja rangjelzését. A Mester fekete szeme csillan a sötétben, a szorongatott acéldarab tükröződik benne.

— Mondd, Harcos, tudod mit kérsz tőlem?

— Mindenedet.

— Roppant érdekes! — elmosolyodik — Miért kéred mindenemet?

— Szabad akarok lenni, Mester!

Tokan széke reccsen, halk csoszogással indul a szekrényhez.

— Mondd, Harcos! Mit adsz oda a szabadságodért?

A fiú arcán átfut egy rándulás. Szemében egy könnycsepp gyűlik, bőrén gördülve végigsimítja arcát. A földre zuhanva hatalmas döngéssel rázza meg a padlót.

— Mindent.