Változások

A csendesen zokogó lányt egy barna szempár nézi. A könnyek csengése az acél padlón robbanásként rázza Chris dobhártyáját. Egyre hangosabb, egyre elviselhetetlenebb számára. Már ketten szenvednek a félhomályos szobában. Fülébe a szaggató légzés hasít. Egész testét megrázza a hideg. Olyan közelről hallja, mintha Mona mellette fújtatna, pedig távol áll, az ajtótól alig egy lépésre.

— Mona, Matechust... Nem a te hibád...

A lány aprót rezdül, újra egy furcsa lüktetés hangja tölti meg a helyiséget. Gyorsul.„Ez a szívem?”A szapora ritmus szinte koponyája mélyén pulzál, nem lassul, hiába mélyíti lélegzeteit. Füléhez kap, tenyerét rászorítja. A zaj elcsendesedik, szemei mégis elkerekednek. Saját pulzusa katonásan pumpál ereiben. Rémülten fordul az induló Tündér után.„Az övé?!”

— Mona, kérlek ne menj el! Ne hagyj magamra!

A léptek megállnak, a talpak koppanásai lövésként dördülnek a fém padlón. Viharos szél süvítése fut szét, pedig a levegő nem mozdul, csak a lány sóhajt aprót, fejét oldalra billenti.

— Nem hagylak magadra, de más dolgom is van! — keserű hangját a szigor mögé rejti — Én vagyok az Egészségügyi Tiszt! Sok a sérült...

— Nem értem mi történik velem! — rekedten kiált — Rettegek!

Egy egész perc is eltelik, amíg a lány szótlanul áll, de a lüktetés nem lassul, a süvítő szuszogás is tovább gyötri az ember fülét. Cipőjének talpa recsegve marja a kemény fémet, miközben lába reszketése megnyugvást keres. Mozdul. Egyet lép a küszöbön túl. Megfordul. Tekintete hideg, de az ágyhoz sétál. A székre pillant, ahol nemrég még Alena üldögélt. Arcára grimasz szökik. A támlát elfordítja az ágytól, úgy ül le halkan. Egymásra néznek. A fiú szíve nagyot dobban, testét még jobban elönti a forróság. Erősödik, akárcsak a kedves illat körülötte. A cikázás megvadultan jár fel-le hátában. Rázza.

— Mit érzel most? — kezét óvatosan Chrisé köré fonja.

— Forróságot érzek... Az illatodat… — száját húzza a szárazság — Azt hiszem, hallom a hajad suhogását a válladon. — nagyot nyel, torkában a gombóc mégsem mozdul — A lábujjaid dörzsölődésének hangját… Talán a szívedet is… — elfordítja arcát — Mindent hallok... Mindent érzek... A lüktető teret... A hajó himbálózását a semmiben... — elhallgat.

Ismét a szótlan Tündérre néz. A lány szeme sem rebben, de az ember fülében tisztán lüktet a megvadult szívverés. Hallja az elfojtott lélegzeteket.

— Ne haragudj, Mona! — mosolyt erőltet arcára — Csak megijedtem. Olyankor butaságokat beszélek. Semmi baj, menj nyugodtan.

Egy fél ütemmel lassul a lüktetés, de a gyanakvó pillantások egyre szigorúbban merednek a fiúra. Tarkóján elfut a borzongás, mintha valami rosszat tett volna. Lehunyja szemét, csendesen kezd szuszogni. Fokozatosan lassítja lélegzeteinek ütemét, de fülében a furcsa izommozgás nem ernyed. Hallja a dobbanásokat. Kezén még a forróságon át is érzi a lány remegését.

Már mélyen és lassan szuszog. Éber. Fülében a dobbanásokat túlzúgva harsognak Protinen szavai az átalakulásról.„Az anyag sűrűség és a koncentrált energia áramlás...”Nem nyitja fel szemét, úgy piheg, mint aki mélyen alszik.

Mona reszketése nem csillapul. Lassan, csendesen áll fel, a szék is alig szusszan alatta. A fiú kezét még egyszer végig simítja, majd halk léptekkel távozik a helyiségből, de az ajtót nyitva hagyja. A folyosón még utoljára megtorpan, majd eltűnik a visszhangban.

„A fehér páncélos... Szürke arctalan lények... A lovag meghajol... A teste izzik... Világosság... Milliárd halál sikoly egyetlen pillanatban...”

A fiú verejtékében úszva ébred. Teste mozdul, felül a fehér ágyon. Nincs fájdalom, csak egy különös érzet. Lábát lendítve lefordul talpára, de már testét fürkészi. Izmai, mint a szikla, kemények, ropognak, gömbölyű formák és páratlan arányok díszes szobra. Duzzad az erőtől. A tükröződő fehér fémhez lép. Elkerekednek szemei. Nem ismeri fel saját arcát. Idősebbnek néz ki. Végigsimítja állélét.

Az ajtóban fémesen csattan valami. Chris a hang felé pillant. A világos kék ruhás lány elvörösödve ejti földre a tálcáját., elkerekedett szemmel néz vissza rá. Az újonnan felfedezett látványos változások elfeledtették a fiúval a tényt. Nem visel öltözéket. Az eszmélés kínosan érkezik. A takarójáért markol és magára húzza.

— Elnézést kérek! — betekeri magát — Nem vettem észre! Sajnálom!

— Semmi... Semmi baj! — már nyakáig vörös — Nem szabad felkelnie.

Chris kezét szeme elé emeli, de akárhogy forgatja, egy karcolás sincs rajta. Állát simítja végig, de nyoma sincs az ütés okozta szakadásnak. Az arcához ér. Nincs vágás, sem heg.

— Szerintem már jól vagyok! Monával szeretnék beszélni.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt szigorúan meghagyta, hogy...

— Megbeszélem vele. — elvigyorodik, majd rögtönzött tógájában a folyosó felé indul — Elmondom, hogy megpróbált megállítani. — nevetve sétál el a tiltakozó nő mellett.

A folyosóra érve nagy a sürgés-forgás. Sok világos és sötétebb kék ruhás, mind ember, legalább is nem látszik különbség a barna szemek értelmezésében. Egy Beraddo sincs köztük, abban biztos. Egy rövid lélegzetig bizonytalanodik el, azután felidézi a futást a kalózok közt.„Mona… Megköszönöm neki! Csak meg kell találnom… Nem! Meg fogom találni!”

Lehunyja szemét, majd orrán át mély levegőt vesz. Mint egy kopó, mikor szimatot fog, megrándul, szapora léptekkel indul el, céltudatosan. Gerincében pulzál a szikra, már csak tekintetét forgatja, egy utazóvá válik saját testében.

A végtelen folyosók sürgő forgatagán indul keresztül. Halk, lassuló légzéseket hall a szobákból. Zárt ajtón át is iszonyatos kínokat fülel. A tüdő küszködő utolsó hörgéseit érzékeli, ahogy próbál megszabadulni a felgyűlt folyadéktól. A szikék húsban hasító recsegése borzasztja. A penge ütközése a tokosodó fémszilánkkal elviselhetetlen csengésként zúg fülébe. Képzeletét felvillanyozza a szaladó lányok feszülő ruháinak sikoltása, a bőrrel összeérő súrlódás hangja. A padló mezítlábas érintésében érzi az apró töltések futkározását a fémen.

A forgatag sűrűjében hallja az ismerős hangszálakat. A fejét kapkodó Tündér kiabál a zajban, körülötte fáradt lányok zihálnak. Nincs már erejük, de a vezérük kitartást követel.

Az Egészségügyi Tiszt erős. Lüktet benne az energia. Céltudatos kezében szorul a műszer, puha ujjai közt dalol a berendezés. Bőre apró redői a markolatot kényeztetik. Szíve fegyelmezetten ver. Tüdeje beosztja a kevés levegőt. Bőrének lágy párolgása egyre erősebbé teszi a kedves illatot. Az a gyengéd hang szavaiban áthasít a szörnyű zajon. A gerincből szétfut a bizsergés, egészen ujjai végéig cikázik. Eléri.

„Az izmok apró rezgései... Testének melege a záródó karok közt... Idomainak puha érintése az ölelő szorításban... Ez a kedves reszketés... A megdobbanó szíve új ritmusban jár... Egyre hevesebb... Légzése gyorsul... Érintése a kar bőrén… A gyengéd kezeinek szorítása...”

A fiú a folyosón áll, karjaiban a hátulról megölelt nővel. A lányok értetlen pillantásai kerekednek a jelenség láttán.

Mona megfeszülve löki el magától a béklyóba záró karokat. Lassan fordul, miközben jobb kezét emeli. Ujjait szorosan összezárva lendíti tenyerét. Zafírpár szemeiben apró remegések rázzák a pazar köveket. Ajkai görcsösen szorulnak össze. Szemöldöke aprókat rándul. Nyakán a hosszú, elegáns izmok összehúzódása mutatja, teste lendül.„Egy Tündér tánca.”

Pofon csattan. A zafírok elé gyémánt cseppek gördülnek. A tenyér pirosan izzik, akárcsak az ékkövek alatti pusztaság.

Chris lassan eszmél a hangos kiáltásra.

— Te mi a fenét képzelsz? — visszarántja karját.

— Én... Kerestelek... Jöttem hozzád... Én nem tudom… Csak szólni…

— Ezt nem csinálhatod! — felsikolt — Hogy a fenébe gondoltad?

Feldúltan eltűnik egy oldalfolyosó árnyékában.

— A kolléganőd… — csattan az ajtó — Megpróbált megállítani…

A nevetgélő lányok hangja tépi fülét. Már semmit sem ért. Összezavarodva indul vissza, de nem is tudja hol van. Eltévedt.„Az ide út olyan tiszta volt… Egyértelmű... Egyenes...”Arcához ér. Még érzi Mona tenyerének melegét, az egész testén szimatolja illatát. A pofon erejét alig vette észre. Hajába markol, térdére zuhan a folyosó közepén.„Miért csináltam ezt? Én ezt nem akartam!”Homloka koppan az acél padlón. Egy hideg kéz ragadja meg karját, remegő hang kíséri.

— Jöjjön kérem! — gyengéden húzza fel — Nincs jól! Visszakísérem, mielőtt baj lesz!

Nem ellenkezik. Újra azt érzi, mint az első napokon, egy kiszolgáltatott földlakó, a kék-fehér ruhás kezében. Oldalra néz, felismeri kísérőjét.

— Megmondtam neki.

— Micsodát?

— Hogy megpróbált megállítani...

A kék szempár alatt újra vörös az arc. Egy visszafogott mosoly felel, majd a forgatagban ismét kiegyenesedik szája. Gyorsabban vezeti. Az utolsó kanyarnál ereszti el, szigorúan emeli karját az irányt mutatva.

A szoba ajtaján átlépve meglepetés fogadja az embert. Fekete-fehér kezeslábas várja, mint Morboré, a Taktikai Tiszt egyenruhája. Ágya mellett az asztalon egy tál, ami ínycsiklandó húsok kavalkádját kínálja.„Alena üzenete? Olanee tál... Az új Taktikai Tisztje, Christian Morales?”