Változások

A csendesen zokogó lányt a fiú szótlanul nézi, pedig az acél padlón koppanó könnyek robbanásként rázzák a dobhártyáját. Egyre hangosabb, egyre elviselhetetlenebb számára. Ketten szenvednek a félhomályos szobában. Fülébe a szaggató légzés hasít. Egész testét megrázza a hideg. Olyan közelről hallja, mintha a Tündér mellette fújtatna, pedig távol áll, az ajtótól alig egy lépésre.

— Mona, Matechust... Nem a te hibád...

A lány aprót rezdül, újra egy furcsa lüktetés hangja tölti meg a helyiséget. Gyorsul.„Ez a szívem?”A szapora ritmus szinte koponyája mélyén pulzál, nem lassul, hiába mélyíti lélegzeteit. Füléhez kap, tenyerét rászorítja. A zaj elcsendesedik, szemei mégis elkerekednek. Saját pulzusa katonásan pumpál ereiben. Rémülten fordul az induló egyenruhás után.„Az övé?!”

— Mona, kérlek ne menj el! Ne hagyj magamra!

A léptek megállnak, a talpak koppanásai lövésként dördülnek a fém padlón. Viharos szél süvítése fut szét, pedig a levegő nem mozdul, csak a lány sóhajt aprót, fejét oldalra billenti.

— Nem hagylak magadra, de más dolgom is van! — a hang megkeményszik — Én vagyok az Egészségügyi Tiszt! Sok a sérült...

— Nem értem mi történik velem! — rekedten kiált — Rettegek!

Egy egész perc is eltelik, amíg a lány szótlanul áll, de a lüktetés nem lassul, a süvítő szuszogás is tovább gyötri az ember fülét. Cipőjének talpa recsegve marja a kemény fémet, miközben lába reszketése megnyugvást keres. Mozdul. Egyet lép a küszöbön túl. Megfordul. Tekintete hideg, de az ágyhoz sétál. A székre pillant, ahol nemrég még Alena üldögélt. Arcára grimasz szökik. A támlát elfordítja az ágytól, úgy ül le halkan. Egymásra néznek. A fiú szíve nagyot dobban, testét még jobban elönti a forróság. Erősödik, akárcsak a kedves illat körülötte. A cikázás megvadultan jár fel-le hátában, mindenét rázza.

— Mit érzel most? — kezét óvatosan Chrisé köré fonja.

— Forróságot érzek... Az illatodat… — száját húzza a szárazság — Azt hiszem, hallom a hajad suhogását a válladon. — nagyot nyel, torkában a gombóc mégsem mozdul — A lábujjaid dörzsölődésének hangját… Talán a szívedet is… — elfordítja arcát — Mindent hallok... Mindent érzek... A lüktető teret... A hajó himbálózását az űrben... — elhallgat.

Ismét a szótlan Tündérre néz. A lány szeme sem rebben, de az ember fülében tisztán lüktet a megvadult szívverés. Hallja az elfojtott lélegzeteket, a tenyér finom rándulásait érzi a szorításban.

— Ne haragudj, Mona! — mosolyt erőltet arcára — Csak megijedtem. Olyankor butaságokat beszélek. Semmi baj, menj nyugodtan!

Egy fél ütemmel lassul a lüktetés, de a gyanakvó pillantások egyre szigorúbban merednek rá. Tarkóján elfut a borzongás, mintha valami rosszat tett volna. Lehunyja szemét, csendesen kezd szuszogni. Fokozatosan lassítja lélegzeteit, de fülében a furcsa izommozgás nem ernyed. Hallja a dobbanásokat. Kezén a forróságon át érzi a remegést.

Már mélyen és lassan szuszog. Éber. Fülében a dobbanásokat túlzúgva harsognak Protinen szavai az átalakulásról.„Az anyag sűrűség és a koncentrált energia áramlás...”Nem nyitja fel szemét, úgy piheg, mint aki mélyen alszik. Mona reszketése nem csillapul. Csendesen áll fel, a szék is alig szusszan alatta. A fiú kezét még egyszer végig simítja, majd halk léptekkel távozik a helyiségből, de az ajtót nyitva hagyja. A folyosón megtorpan, azután mégis eltűnik a visszhangban.

„A fehér páncélos... Szürke, arctalan lények... Poal Békeharcos… Fejet hajtok... Kaedru fényfegyver... Milliárd halál sikoly, egy pillanatban...”

A fiú verejtékében úszva ébred. Teste mozdul, felül a fehér ágyon. Nincs fájdalom, csak egy különös érzet. Lábát lendítve lefordul talpára, de már testét fürkészi. Izmai, mint a szikla, kemények, ropognak, gömbölyű formák és páratlan arányok szobraként áll. Duzzad az erőtől. A tükröződő fehér fémhez lép, elkerekednek szemei. Végigsimítja állélét. Nem ismeri fel saját arcát, idősebbnek néz ki. Az ajtóban fémesen csattan valami. Chris a hang felé pillant. A világos kék ruhás lány elvörösödve ejti földre a tálcáját., elkerekedett szemmel néz vissza rá. Az újonnan felfedezett látványos változások elfeledtették a fiúval a tényt. Nem visel öltözéket. Az eszmélés forró savanyúságként érkezik. A takarójáért markol és derekához húzza.

— Elnézést kérek! — betekeri magát — Nem vettem észre! Sajnálom!

— Semmi... Semmi baj! — már nyakáig vörös — Nem szabad felkelnie!

Chris kezét szeme elé emeli, de akárhogy forgatja, egy karcolás sincs rajta. Állát simítja végig, de nincs nyoma az ütés okozta szakadásnak. Az arcához ér, ott sincs vágás, sem heg.

— Szerintem már jól vagyok! Monával szeretnék beszélni.

— Isenhurt Egészségügyi Tiszt szigorúan meghagyta, hogy...

— Megbeszélem vele! — elvigyorodik, majd rögtönzött tógájában a folyosó felé indul — Elmondom, hogy megpróbált megállítani. — határozottan sétál el a tiltakozó nő mellett.

A folyosóra ér, nagy sürgés-forgást lát, sok világos és sötétebb kék ruhás embert, legalább is nem fedez fel különbséget. Egy Beraddo sincs köztük, abban biztos. Egy rövid lélegzetig bizonytalanodik el, azután felidézi a lány reszkető érintését.„Mona… Megköszönöm neki! Csak meg kell találnom… Nem! Meg fogom találni!”Lehunyja szemét, majd orrán át mély levegőt vesz. Tarkójából a szikra előtör, cikázni kezd benne. Mint egy kopó, amikor szimatot fog, a fiú teste megrándul, szapora léptekkel indul el, céltudatosan. Már csak tekintetét forgatja, egy utazóvá válik saját húsába zárva. Halad. A végtelen folyosók sürgő forgatagán vág keresztül. Halk, lassuló légzéseket hall a szobákból. Zárt ajtón át is iszonyatos kínokat fülel. A tüdő küszködő utolsó hörgéseit érzékeli, ahogy próbál megszabadulni a felgyűlt folyadéktól. A szikék húsban hasító recsegése borzasztja, a penge ütközése a fémszilánkkal már szinte elviselhetetlen zajként zúg fülébe. Képzeletét felkavarja a szaladó lányok feszülő ruháinak sercegése és a bőrrel összeérő súrlódás hangja. A padló mezítlábas érintésében érzi az apró rezgések futkározását a fémen. A forgatag sűrűjében hallja az ismerős hangszálakat. A fejét kapkodó Tündér kiabál a zajban, körülötte fáradt lányok zihálnak. Nincs már erejük, de a vezérük kitartást követel.

Az Egészségügyi Tiszt erősen szorongatja műszerét, bőre apró redői a markolatot dörzsölik. Szíve fegyelmezetten ver. Tüdeje beosztja a kevés levegőt. Bőrének kipárolgása egyre erősebbé teszi a kedves illatot. A gyengéd hang szavai áthasítanak a szörnyű zajon. A fiú gerincében megáll a bizsergés, egyetlen rándulás marad. Eléri.„Az izmok apró rezgései... Testének melege a záródó karjaim közt... Milyen puha és törékeny... Ez a kedves reszketés... A megdobbanó szíve új ritmusban jár... Egyre hevesebb... Légzése is gyorsul... Forró az érintése a bőrömön… A műszer koppan a padlón...”A fiú a folyosón áll, karjaiban a hátulról megölelt lánnyal. A kollégák értetlen pillantásai elkerekednek.

Mona megfeszülve löki el magától a béklyóba záró karokat. Lassan fordul, miközben jobb kezét emeli. Ujjait szorosan összezárva lendíti tenyerét. Szemeit apró remegések rázzák. Ajkai görcsösen szorulnak össze. Szemöldöke rándul. Nyakán az izmok összehúzódása mutatja, a test már készen áll.„Egy Tündér tánca...”Pofon csattan. A zafírok elé gyémánt cseppek gyűlnek. A lány tenyere pirosan izzik, akárcsak bőre a kék szemek alatt. Chris a kiáltásra eszmél.

— Te mi a fenét képzelsz?! — visszarántja karját.

— Én... Kerestelek... Jöttem hozzád... Én nem tudom… Csak szólni…

— Ezt nem csinálhatod! — már rekedten kiabál — Hogy a fenébe gondoltad?! — döngetve távozik egy oldalfolyosó árnyékába.

— A kolléganőd megpróbált… — csattan az ajtó — Megállítani…

A lányok sóhajainak hangja megtépi a fiú fülét. Már semmit sem ért. Összezavarodva indul vissza, de nem is tudja hol van. Eltéved.„Az ide út olyan tiszta volt… Egyértelmű... Egyenes...”Arcához ér. Még érzi Mona tenyerének melegét, az egész testén szimatolja az illatát. A pofon erejét alig vette észre. Hajába markol, térdére zuhan a folyosó közepén.„Miért csináltam ezt? Én ezt nem is akartam!”Homloka koppan az acél padlón. Egy kéz ragadja karját, remegő hang kíséri.

— Jöjjön kérem! — gyengéden húzza fel — Nincs jól! Visszakísérem, mielőtt baj lesz!

Nem ellenkezik. Újra azt érzi, mint az első napokon, egy kiszolgáltatott földlakó, a kék-fehér ruhás kezében. Oldalra néz, felismeri kísérőjét.

— Megmondtam neki.

— Micsodát?

— Hogy megpróbált megállítani...

A kék szempár alatt újra vörös az arc. Egy visszafogott mosoly felel, majd a forgatagban ismét kiegyenesedik a nő szája. Gyorsabban vezeti. Az utolsó kanyarnál ereszti el, szigorúan emeli karját az irányt mutatva. A szoba küszöbén átlépve meglepetés fogadja az embert. Fekete-fehér kezeslábas várja, olyan, mint Morbor egyenruhája, de első ránézésre a fiú mérete, nem az óriásé. Ágya mellett az asztalon egy tál is pihen, ami ínycsiklandó húsok kavalkádját kínálja.„Alena üzenete? Olanee tál... Az új Taktikai Tiszt, Christian Morales?”