A Császár ökle

A légifogat lassan ereszkedik, a remegő gyerekek a fehéracél fedte karba kapaszkodnak. A sötét üveg mögött az ember a szürkeruhás lényre mered, arcán a furcsa kitüremkedések szinte a szivárvány minden színében pompáznak. A fekete szemek nem csillognak, hidegen néz vissza, az arcnak alig nevezhető formán nincsenek érzelmek. A Tündér Elena bal kezét fogja, szótlanul bámul a padló felé. Nem mozdul, csak az ujjak vége rezzen egy-egy rövidet. Az acél koppan, a búgó motor elhalkul körülöttük.

— Ha szíveskednének követni. — a hang üres, tónustalan — Kérem!

Az ajtó nyílik, a fény beömlik a vakított utastérbe. Katonák állnak, rajtuk egyéni rangjelzések. Titkosszolgálati szimbólum. Az automata fegyverek nem mozdulnak, de az egyenruhások egész testtel fordulnak a család után. A páncélról hullanak a szikrák, serceg az acél, mint az izmok alatta. Átlépnek az üvegajtón. Bent egy kisebb hadsereg várakozik, rajtuk is ugyanaz az embléma csillan. Még nagyobb fegyverekkel zárják körbe az érkezőket.

— Első Harcos, önt a Császár várja audienciára. — a lény fordul — A háromtagú kíséretének ellátásáról a titkosszolgálat gondoskodik.

Chris nem mozdul, csak szemét fordítja. Tudja mit jelent a titkosszolgálat vendégszeretete. A szikra szétterül testében, megfeszíti izmait. Célpontokat számol, nyakakat, lábakat és testeket. Nem lát mindenkit, sisakja megbillen. David arcán akad meg a tekintete. A kisfiú nem remeg, valami földöntúli sugárzik ábrázatáról. Ő is az ellenségre mered, tűhegynyi pupillái alig rezdülnek.

— Mi folyik itt? — katonás léptek közelítenek — Jelentést kérek!

— Ezredes, audienciára kísérjük az Első Harcost. — kimérten fordul szembe az érkezővel — Nincs szükség a védelmi erők bevonására.

Az egyenruhás megáll, a katonás tartáshoz lassan társul a sisak rejtette személy kiléte. Zagir körbenéz, a fehér páncélnál szakad meg a mozdulat. Mellkasa gyorsabban emelkedik. A sisak egy fél fokot billen, mintha Davidet nézné, a kisfiú viszonozza is a pillantást.

— Az Első Harcos kíséretének a protokoll szerint, audiencia alatt a védelmi erők biztosítják az ellátást. — átlép a fegyveresek közt — Kérem, kövessenek! — kezét a Tündér felé nyújtja, rövidet int, fordul.

— Már megbocsájtson Ezredes, de az Első Harcos kíséretének kihallgatását a négyes osztagra bízták.

— Talán nem ismeri a protokollt Őrnagy? — nem néz vissza, csak megáll és kihúzza magát — Az Első Harcos kísérete a védelmi erők ellátása alatt áll. — a hang megkeményedik — Kérem, kövessenek!

— Ezredes, az Első Harcos kíséretét a négyes osztag kihallgatóhelyiségébe szállítjuk. — utána lép — A belbiztonsági…

Zagir egy hideg mozdulattal ránt fegyvert, csöve a szürke ruhás idegen homlokának tapad. Harminc puska fordul a fekete sisak felé, de ő meg sem rezzen, tovább szorítja pisztolyát a színes pikkelyekhez.

— Az Első Harcos kíséretének a védelmi erők biztosítják az ellátását. — a hang kemény és érzelemmentes — A protokolltól való eltérés statáriumot von maga után. Értette, Őrnagy?

Nem hangzik felelet, csak egy szürke ruhaujj emelkedik, a fekete kesztyű finoman int, harminc fegyver követi lefelé. A pisztoly még nem mozdul, az Ezredes sem rezzen mögötte, csak mellkasa dülled a katonás lélegzetektől. Újra szól a hideg acél beszéd.

— Első Harcos, önt a Császár várja. — leengedi fegyverét — A kísérete a védelmi erők szintjén kerül elhelyezésre. Ha végzett, ott megtalálja őket. — ismét int, de erélyesebben — Kérem, kövessenek!

A Tündér elindul, de balja fennakad. Elena tovább kapaszkodik a fehéracélba, nem ereszti bátyját. Chris letérdel hozzá, kezét óvatosan lefejti magáról. Megsimítja arcát, de a hideg fémtől megrezzen.

— Nem lesz semmi baj. — suttogja, de a torzító recsegése szétfut a térben — Nemsokára értetek megyek. Csak beszélek a Császárral.

David sem mozdul, pedig arcáról már eltűnt a vérgőzős tekintet. Bátyját nézi, szája lélegzetenként konyul egyre lejjebb. Kezén ragadják, akárcsak a kislányt. A Tündér húzza őket, tartása merev, jéghidegen sétál a távolban megállt Ezredes után. Nem néz vissza.

— Első Harcos, önt a Császár már várja. — a szürkeruhás Chris felé fordul — Mehetünk?

— Mehetünk… — fogai összeszorulnak — Őrnagy!

Csak tíz katona áll a fehér páncél mögé, de a Térolvasás csupán foltokban rajzolja ki a helyzetüket. Előtte halad a pikkelyes, törékeny alkata nem sejtet többet egy ütésnél. Gerincét még feszíti a pulzáló erő, sejtjeit átjárja, izmait dülleszti. A folyosók fogynak, kiérnek az átrium oszlopaihoz. Egy fél lélegzetig les oldalra, de Alena nem várja az árnyékban. Az ajtó előtt nyolc testőr áll, négy átveszi, majd bekíséri a sötétbe. Chris katonásan lépdel, talpai, karjai és vállai is vetik a szikrát. A fekete sisakos őrség egyre nagyobb távolságot hagy tőle. Megállnak. Az ember még egyet lép a kör közepéig. Térde koppan, elfutnak a fényperjék körülötte. Ökle is földet ér, szinte beragyogja a feketeséget. Hallgat, még fejét is lehajtja, várja, hogy megszólítsák.

— Harcosom, mesélj nekem!

— Uram, az elmúlt napokat a kórházban töltöttem. — szárazon nyel — A dolgozók közt mostam a padlót, két folyosót megtisztítottam.

— Mondd, Harcosom, miért mossa az Első Harcos a kórház padlóját?

— Mert… — torka összeszorul — Mert látják és beszélnek róla, Uram!

A visszhang szétfut, többször körbejárja a fehér vértet. Thammis nem mozdul, a géppáncéljában sem hangosodnak a motorok. Tudja, hogy veszélyes, de nem hall tisztán. Felnéz. Bár ne tenné. A kígyó szemek pupillái cérnaszálként merednek, a kék ajkak egyenesek, Thammis a fejét öklén megtámasztva pihenteti. Csend van, lassan bekúszik a sisak alá.

— Harcosom, mesélj még nekem!

— Uram, az Első Harcos Iskolájának felújítása jó ütemben halad. A Bátor Tízek és a Békeszázad bevonásával a terveim előtt elkészül…

— Csakugyan? — fehér szemöldöke megrándul — Ez remek hír, Harcosom. — a hang üres — Ideje volna már harcosokat nevelni.

— Tanítókat is hívtam. — feje lejjebb billen — Híres Mestereket.

A helyzet nem javul, a Császár unott ábrázatán lassan valami más is megjelenik. Nem látja tisztán, de állkapcsában az izmok mintha már egyszer-egyszer ránganának is. Mély levegőt vesz, lassan fújja ki.

— Uram, a jelkép erősebb lett. — minden porcikáját rázza a remegés, de a szivacs felett a fém meg sem rezdül — Nagyobb és fényesebb.

— Hol van ez a jelkép, Harcosom? — szája sarka felkanyarodik — Látnám az erejét. Látnám a fényét. Látnám a nagyságát.

Chris lassan feláll, a mozdulat görcsös, a szikrák hullanak körülötte. Kihúzza magát, fejét felszegi, belenéz a kígyó szemébe. A pupillák mintha tágabbak lennének, az ajkak is megmozdulnak felfelé.„Színház… Színházat akar.”Jobbját hátra lendíti, izmai egyszerre mozdulnak. Hátán és lábán reccsen az acél, a sistergés szétfut, miközben süvítő ökle körül elindulnak a lendületben maradó szikrák. Nem áll meg. Surran, a meg-megszürkülő térből kitörve itt is és ott is lesújt, szinte felszórja a termet a fehéracél izzó porával. A katonák remegnek, a pupillák tágulnak. Már tisztán látja a mosolyt. Megáll.

— Mondd, Harcosom, mit látok most?

— Uram, a Kovácsok a Fehér Lovagnak nevezték el. Azt kiáltották.

— Mondd, Harcosom, mi ez a jelkép, amit a Fehér Lovag visel?

— Az Uram… — mély levegőt vesz — Nyuszi. Egy élesfogú cikázó állat.

A kígyószemekben megcsillan valami, irtózatos tekintettel méricskéli. A Császár szája tovább görbül, kivillannak hegyes szemfogai. Karjaiban élednek a gépes hangok, már két öklén támasztja állát. Újra dörren.

— Harcosom, mesélj még nekem a nyuszikról!

— Apám ilyen bestiákat tartott, egész gyermekkoromban rettegtem tőlük. — ökle roppan — A fehér nyúl a legfélelmetesebb. Vörösszemű szörnyeteg, engem is megharapott, évekig viseltem a hegét.

— Mondd, Harcosom, miért nem a hét alapító királyság jelképe díszeleg ott?

— Uram, a hét királyság jelképe a bizalom a nép és a Felső Ház között. — háta egyenesbe rándul — De az ellenséggel nem bizalmaskodom.

A géppáncél motorjai felnyüszítenek, a Császár feláll a trónjáról. A vérfagyasztó ábrázattól saját katonái is hátrálni kezdenek, egy-egy lépésnyit mennek a fény felé. Chris nem mozdul, csak szemmel követi.

— Mondd, Harcosom, mit remélsz az ellenségtől?

— Tiszteletet, Uram. — talpával dobbant, a szikrák szállnak, a katonák ismét hátrálnak — Figyelmet. — karjai mozdulnak, sikolt az acél — Rettegést! — Surran, a fegyveresek mögött öklével tenyerébe csap — Féljenek csak tőlem, rettegjék a Császár öklét!

A szó megmarad a falak közt. Az egyenruhások remegnek, de a sárga szemekben a pupillák kerekre tágulnak. Alatta a száj szinte kéjes vigyorra görbül, Thammis megbabonázva nézi az utolsó kihunyó fémszilánkot is. A fehér sisak fekete üvege mögött a fiú arcán gördülnek a cseppek. A savanyú forróság égeti bőrét, hiába a páncél, meztelennek érzi magát a közönség előtt. Futni akar és ütni is egyszerre. Az előadás véget ér, egy élő kísértet hangja zárja a műsort.

— Igazat beszél, Felség. A szavai közt most sincs hazugság.

A démoni feloldozás egy lélegzetig ad hűvös érzést, de a gépies lépteket furcsa zaj követi. Nevetés. Nem emberi, valami sokkal rettenetesebb. Felé közelít. Lassan élesedik a kép, a gigászi Császár föléjük magasodik. Nem int, még csak nem is pislog, a fegyveresek mégis elindulnak kifelé. Nem szépek a mozdulatok, katonához méltatlan menekülés inkább, ami az ember körül történik. Az ajtó bezáródik, teljes lesz a sötétség.

— Mondd, Harcosom, mi kell a jelkép erejéhez?

— Idő… Uram. Ha a nép közt ebben látnak…

— Harcosom, az időnk fogy! — a hang szinte robban, valahogy mégis melegebb, mint előtte — A hanyatlást már magad is láttad a kórház folyosóján térdelve. — hátat fordít — A nyugati szenny befolyt ide is.

— A nyugati szenny? — egy villanásig látja az arénákat, amikben Tokan kiképzése alatt gyakorolt — A vermek?

Thammis megáll, a motorok elhallgatnak páncéljában. Nem néz hátra, mégis az ember érzi magán a szempár fürkésző tekintetét.

— A főváros hanyatlásának forrása, Harcosom! — arca felől sercegés szökik a térbe — Bűn és mocsok. A jelkép ott gyorsan erősödhet, ha kimossa a szennyet a résekből. A Föderáció szíve végre megtisztulhat.

— Uram, a vermek hatalmas alagútrendszerekben vannak. Láttam…

— Harcosom! Vidd magaddal a Bátor Tízeket, a Békeszázadot, vagy egy ezredet, ha kell! — trónjához indul — Tíz nap múlva várlak vissza! Menj!

— Értettem… Uram!

Még letérdel, öklét is a kőnek csapja, úgy hajt fejet Thammis előtt. A szikrák szállnak, elenyésznek a lassan beáramló fényben. Testét újra rázza a remegés, mégis kimérten vonul át a nyíló szárnyak közt. A szivacsok puhák, az acél merev. Nem mosolyog a dermedt katonák láttán, ugyanazt érzi, már-már összehúzza mellkasát a részvét. Nem int, nem köszön és nem gúnyolódik. Halad. Szedi lábait, lépteit hosszúra nyújtja, mégsem rohan. Maga előtt már nem a folyosón várakozókat látja, a két Védenc és a Tündér fakó képe elnyom minden mást. Felfelé tart, Zagir irodájába. Szíve vadul lüktet, akárcsak az erő gerincében. Felér a szintre, a liftből egyből az Ezredeshez siet. Mögötte a sok egyenruhás forgolódik, sisakjaik alól szökik a sugdosás.

Az ajtó előtt két őr is áll, nagy puskákat tartanak kezükben. Nem lengetik, mereven fogják. Chris odaér, a csövek fordulnak. Egy lélegzetig tart, amíg meglátják a rangjelzést. Vigyázzba vágják magukat, fejük előre biccen.

— Elnézést, Első Harcos… Nem ismertük meg!

— Helyes. — a hang fenyegetően zúg, de az ember alig suttog — Bemennék. — kezét a panelre teszi, de az ajtó nem nyílik — Most.

Egyikük a rádióját markolja, Zagirt hívja és bejelenti a vendéget. Hosszas csend követi az üzenetet. Az ajtó felemelkedik, az asztalnál ülő tisztet látja meg először. Belép. Mögötte csattan is a bejárat.

Az Ezredes mellett David ácsorog, apró mosolya kiszélesedik a fehér páncélt pillantva. A fekete sisak nem mozdul, terminálján olvas egy vaskos szöveget. Az iroda túlfelén a hosszú párnás padon a Tündér ül dermedten, szemei szürkék, arca fehér, mintha ott sem volna, de máshol sem. Elena jobbján várakozik, kis lábait lóbálja, egy nagy lédús gyümölcsöt rágcsál. Chris szeme megakad, egy dobbanás kimarad. Előttük a kis asztalkán egy pisztoly fekszik, keresztben tették le, éppen egy karnyújtásnyira. Szemöldöke összeszorul, újra az Ezredesre néz. Eltűnik a feszesség arcáról. Egy tár pihen mellette, éppen akkora, mint ami a fegyverbe való lehet. Elindul, megáll a kisfiú mellett.

— Szerencsés időzítés, Első Harcos! — hidegen fordul, terminálját leengedi — Éppen most végeztünk az utolsó kihallgatással is.

— Kihallgatással, Ezredes? — torka szorul, de a torzító dolgozik — Miféle kihallgatással?

— A titkosszolgálat álláspontja szerint önök akaratlanul szemtanúi lehettek egy lázadó szervezet működésének. — feláll — Szerencsére David és Elena Morales vallomása tisztázta a javítóműhely státuszát.

A terminál emelkedik, a hosszú szöveg a fehér sisak előtt áll meg. Olvasni kezdi, szíve megvadultan kalapál, még lábujjai hegyén is érzi a lüktető nyomást. Furcsábbnál-furcsább kérdések, gyermeki válaszok és nevetséges következtetések egész litániáját látja, csak apránként döbben rá, mi is történik előtte. A kovácsok felmentése, Mona tisztázása, David és Elena ártatlansága mind megbújik a szövegben. A végére ér. A terminál nem mozdul, pedig fejét is felemeli. Zagir tartja.

— Első Harcos, ellen jegyezné, kérem?

— Igen… Persze… Máris. — megérinti a gép hátulját — Igen. Persze.

— Köszönöm. — leteszi a terminált, hidegen lép ki asztala mögül, a fiúkat megkerülve a lányok elé sétál — Ezt most visszakérem. — keze lassan ereszkedik, az üres fegyvert emeli és tokjába teszi — Mona Isenhurt, David Morales, Elena Morales, az átvizsgált tárgyaikat Pofis Századosnál átvehetik a folyosó végén. — köhint — Egy kis türelmüket kérem, az Első Harcossal egy fontos ügyben kell még egyeztetnem.

A Tündér tekintete egy rezzenésig mozdul, a pisztolyt követi, majd ismét megáll. Elena maszatos kezét megtörli ruhájába, majd Monát megragadva ugrik le a padról. Kis mosolya erőtlen, mégis húzni kezdi.

— Köszönöm a gyümölcsöt! — felnéz a fekete sisakra — Finom volt!

Egy rövid bólintás felel neki. David is az ajtóhoz áll, a Tündér másik oldalán kapaszkodik bele. Zagir eléjük sétál, hosszasan tartja kezét a panelen. Villan és sípol, az acél emelkedik. Végignéz a fagyott lányon.

— Folyosó vége, Pofis Százados. — eltűnik az acélosság a hangból — A csomagok összekészítve. Menjenek, kérem!

Mona feje egy leheletnyit billen, szürke ruháján átfut egy rezdülés. Hullámként ér véget. Elindul, akárcsak a gyerekek. David még visszanéz, mosolya magabiztos, szabad kezét magasra emeli. Eltűnik a záródó ajtó mögött. Zagir sóhajtása kiszökik sisakja alól. Háta meggörbül, az asztalához megy, megtölti fegyverét. Összenéznek.

— Maga az egyáltalán?

A hideg kérdés szétfut köztük, a fehéracél alá bújva megrántja Chris arcát. Egyet előre lép, de megtorpan, amint a pisztoly felé emelkedik. A fekete üveg közepére céloz, mégis a finom rezdülésektől a cső vége szinte köröket ír le a levegőben.

— Én vagyok az, Ezredes. Az Első Harcos.

— Maguk is implantátum bölcsőt használnak? — a fegyver megáll a körözésben — Cserélgetik egymásközt az azonosítókat?

— Nem értem, Ezredes. — sarkai emelkednek, de nem lép közelebb — Milyen bölcsőt? Hogy érti, hogy cserélgetjük?

— Vegye le a sisakot! — nem kiált, de nem is halk — Most!

A lélegzet mélyre megy, a kifújt levegő robajként húz át a torzítón. Chris nem mozdul, a merev tartást figyeli.

— Mervus üveg, Ezredes. Ha tüzel, jóeséllyel magát lövi le.

— Megkockáztatom. — a fegyver ropog markában — Sisakot le!

— Én nem. — kezei lassan emelkednek, megmarkolják a fémet — Parancsoljon. — csatakos arcát megcsapja a hideg huzat — Elégedett?

— Nem. — leereszti pisztolyát — De legalább tudom, kivel beszélek.

Még egy pár lélegzetig állnak mozdulatlanul, Zagir végül visszaül székébe, terminálját kézbe véve olvasni kezd. Nem ér a kijelzőhöz, a vallomások tükröződnek sisakja fekete üvegén. Halkan kérdez.

— Hová mennek a főépületből?

— Visszaviszem őket a kórházba és…

— Nem viszi! — felnéz — David és Elena Morales elmondása alapján az iskolába indultak. — feje újra lebillen — Oda mennek!

— Az még az előtt volt, mielőtt a titkosszolgálat…

Valami reccsen. Hangos, rövid zaj, mint egy roppanó üveg. A fény kialszik a terminálon, eltűnik az írás tükörképe is. Sercegő hang követi, de nem gépies. Izmok ropognak, a két fekete kesztyű remeg.

— Oda mennek! Időt töltenek! Tovább indulnak!

— Oda megyünk. — suttogja — Időt töltünk. Tovább indulunk.

— Nem térnek vissza a javítóműhelybe, a lakosztályában maradnak!

— Nem térünk vissza a javító műhelybe, de én más parancsot kaptam.

A sisak újra felemelkedik. Görcsösen mozdul, már nincs benne katonás kimértség. Nem kérdez, csak hosszasan nézi. Chris sóhajt.

— Nyugatra küldtek a főváros vermeihez. — acéltenyereiben szikrázik álcája — A Császár tisztogatást akar. Erődemonstrációt.

— Az iskola után a lakosztályba mennek! Az éjszakát ott töltik! Ételt rendel! Italokat! Hajnalban indul! A családját nem engedi ki onnan!

— Megértettem. Köszönöm Morhon! — visszahúzza sisakját.

— Ne köszönje! — újra roppan az üveg, az asztalra szilánkok hullanak — Csak időt nyert, nem háborút. Figyelik. Minden mozdulatát.

Egy rövid bólintásig billen a fehér sisak, Chris elindul az ajtó felé, de nem ér a panelhez, léptei hirtelen állnak meg előtte.

— Alena? — fogai összeszorulnak — Ő hozatta be a családomat?

A terminál halkan koppan, az alászoruló üvegdarabok sercegve karistolják az asztalt. Az Ezredes feláll, az ablakhoz sétál. Karjait háta mögé fogja, kihúzza magát, de valahogy mégis más, mint előtte.

— Nem adhatok ki információt a titkosszolgálat által megfigyelt személyről egy másik megfigyelt személynek. — köhint — Még ha az az Első Harcos is. Bizonyára megérti.

— Alenát is figyelik… — szinte nem is lehel — Megértettem, Ezredes!

— Ha nincs más, Első Harcos, most egy új terminált kell igényelnem…

— Ki használt implantátum bölcsőt? Azt mondta, maguk… Is.

Egy mély lélegzet tölti meg a tiszt tüdejét. Az egyenruha megfeszül rajta, a furcsa izmok mozgása szétesetté válik. Látta már, a sötét lépcsőházban. Felismeri. Zagir lassan fordul, újra kimért, katonás.

— Minden jót, Első Harcos! — biccent — Dicső napot a Föderációban!

Az ajtó nyílik, Chris átlép a küszöbön. A folyosó vége kiszélesedik, egy köríves pult és ülőhelyek töltik meg. Megpillantja a szürkeruhás kis családot. Középen a Tündér, balján Elena, jobbján David várakozik. Három táska pihen a vállakon. Előttük egy apróbb termetű tiszt áll. Nem beszélnek, csak vannak. Az ember feléjük indul, nem rohan, de szedi lábait. A szikrák pattognak körülötte. Lassít, végül megtorpan.

— Köszönöm, Százados, a kíséretem ellátását. — biccent — Dicső napot a Föderációban!

— Első Harcos? — dobbant, tiszteleg — Dicső napot a Föderációban!

A tiszt elindul, megkerüli a pultot és eltűnik mögötte. A gyerekek mosolyogva néznek, de Mona meg sem rezzen, csak üres tekintetével bámul maga elé. Vállán lóg a nehéz táska, a pánt a ruhát bőrével együtt préseli kevés húsába. Az ember óvatosan nyúl felé, a szíj alá csúsztatja fém fedte ujjait, olyan gyengéden érinti, ahogy csak tudja.

— Ezt hozom én… — suttog, de a hang szinte dörren a sisakból.

A lány hátán végigfut egy rezdülés, hullámok rázzák a szürke ruhát. Chris fordul, a gyerekek is vele mozdulnak. Húzni kezdik a Tündért, lassú léptekkel haladnak a liftig. Lefelé mennek, de nem szólnak egy szót sem. Az előcsarnokban nyüzsög az élet, katonák, ügyintézők és tisztviselők rohangálnak. Elfut egy hang, a tömeg megdermed benne. Csend lesz. A Fehér Lovag vértjei sercegnek, szikrák hullanak körülötte. Mögötte kopognak a léptek, két erős és egy bizonytalan. Az üvegajtó felé tartanak, de a szürkeruhás lény eléjük áll. Mosolyog.

— Jó, hogy így látom, Első Harcos. Dicső napot a Föderációban!

— Dicső napot a Föderációban… Őrnagy!