Csendes éjszaka

A pihenőszobában az állott levegőben felkavarodik a pára. A zsanéros helyiség ajtaja nyikkan, Mona törölközőjébe bugyolálva lép át a küszöbén. Lábujjhegyen jár, vizes talpai mégis felverik a csendet. A Stratéga a székben kuporog, katonai terminálján saját jegyzeteit olvassa. Terveket. Alternatív lehetőségeket és régi elképzeléseket.

— Idejétmúltak. — suttogja — Már semmire sem jók. — törli.

A gondolatok lassan rendeződnek, az új játékos beékelődése mindent megváltoztatott. Felnéz. A szikra vadul pulzál egész testében, mintha születőben lenne valami, ami talán megoldást nyújt. Elnémul.

— Nem vagy éhes? — a talpak topogva közelítenek — Nem ettél még.

— Nem.

Megállnak a léptek, a szuszogás elhalkul felettük. A gondolatok újra kavarogni kezdenek, akárcsak a szikra lüktetése. Egy emléket bámul, sokszor visszanézi. A Hercegnő szavai zúgnak.„Miért? Miért én?”

— Nem vagy szomjas? — kehely csörren — Umák óta nem ittál.

— Nem.

A fekete ürességben a Stratéga újra kezdi. Alena ármányos mosolya elhalványodik, a halállista emelkedik a helyére. A nő kétértelmű beszéde visszhangzik, a sorok nevekké válnak.„Miért? Miért ők?”

— Nem vagy álmos? — egy újabb toppanás közelít — Késő van.

— Nem.

Ismét a semmibe bámul, a motoszkálás zörejeit apránként szűri ki. A szikra már nem pulzál, inkább csak lökdösi céltalanul. Koncentrál. Az iskola képe finom hullámokban érkezik, az átmeneti otthon falai egyre magasabbra törnek szemében. Egy gondolat születik. Megszakad.

— Nem vagy éhes?

Fordul a székkel. Mona a szoba közepén áll, tekintetét kapkodja a polcon pihenő étel, a kezében billegő kehely és az ágy között. A törölköző gyűrött anyagában hullámként szaladnak a rezdülések. Billeg, forgolódik, szuszogása sem találja az ütemet. Reszket.

— De.

Mint egy sürgősségire futó orvos, a lány úgy lő ki. Rohan, pedig a polc csak négy, a kelyhek pedig két lépésre vannak. A dobozokat az asztalra teszi, a fedeleket sebészhez méltatlan kapkodással bontja, minden mozdulata pontatlan. Újra fut, a vizes üvegért nyúl, majd tölt. Egy csepp félre szalad, de nem éri el az asztalt, azonnal rácsap ujjával. A szív vadul lüktet, a szuszogás egyenetlen, a test remeg. Chris a merev ujjakat lesi és a görcsös tartásukat.

— Kérdezni szeretnél valamit, Mona?

— Nem!

A hirtelen válasz sikolyként tölti meg a szobát. Elhal a visszhang. Egymásra néznek. A Tündér alsó ajka feszesen tapad a felsőhöz, a rángás álla alól mégis egy picit alá nyomja. Nem szűnik, fél szuszogásonként ismétlődik, mintha harapdálná. Az ember nem rezzen, de belül valami megmozdul. A szikra csapkod, kapálózik, miközben apránként húzódik össze. Újra teret nyer, végül megint visszaszorul. A Stratéga van soron, a Férfi ideje nem jött el, mégis viaskodnak, a remegő teremtést bámulva.

— Jobb lenne, ha elmennétek, Mona.

— A kórházból? — mellkasából kiszökik egy dobbanás — Most?

— A Fővárosból. A bolygóról is. A galaxisból is. El a Föderációból.

A kék szemek alatt az élettel teli bőr fehéredni kezd. Egy lépést hátrál, azután megáll. A szuszogás szaggatott, de minden kis fuvallat egyre mélyebbre megy, apró falatkákból tölti meg tüdejét.

— Nem.

A szikra erősebben pulzál a halk szóra. A hátizmok ropogni kezdenek, Chris előrébb dől, állát megtámasztja öklén. Végignéz a lányon, többször, oda és vissza. A vizes törölköző nem rejti a részleteket, mégis a Stratéga bámul rá, szinte érzi saját jéghideg tekintetét.

— Miért nem?

— A gyerekeknek ott az iskola… Nekem betegeim vannak. Praxisom.

— Az iskola egy álca, Mona. — újra végigméri — Egy ideiglenes megoldás, amit a gyerekek védelmére vettem. — lehunyja szemét — A betegeidet más is elláthatja. Praxisod is lehet bárhol a galaxisban.

— Hazug. — suttogja orra alá — Tudom, hogy nem álca. Te akarod azt az iskolát. Azt akarod, hogy a gyerekek igazi közösségben legyenek.

Nem több egy fél lélegzetnél, amíg a szikra kihagy, emlékek törnek fel. Az éjszakai keresgélés, a nevelők és a mesterek kutatásának öröme megrántja szája sarkát. Az álmodozás pillanatait elsöpri a Stratéga.

— Te vagy a hazug. — hidegen néz fel újra — Neked a Föderáció a mindened. Nem érdekel sem az iskolám, sem a betegeid…

Pofon csattan. Könnyek követik. A szuszogás megáll, a reszkető Tündér vöröslő tenyerére mered. Chris arcán nem éled fájdalom, a csapás az erőteret érte, nem is jutott át rajta. Szinte nem is érezte. Szinte.

— Miért nekünk kellene elmennünk, Chris?! — kitör belőle a zokogás — Alena egy szörnyeteg! Menjen ő! Senkinek nem fog hiányozni!

— Utána mi lesz? — feláll, a szekrényhez sétál — Ő elmegy, ti maradtok. — megtámaszkodik rajta — Utána ki menjen? Thammis? A Felső Ház is? A vérszomjas bürokratáik? A titkosszolgálat?

— Nem a Föderáció akar bérgyilkost csinálni belőled! Csak Alena!

— Azt, hogy Alena mit akar, szerintem csak ő tudja. — egy üres kelyhet vesz kezébe, lassan kezdi billegtetni ujjai közt — De azt tudom, mit akar Thammis. Már láttam. Sokszor. — megáll az üveg tenyerében — Szerinted mit fog tenni a Császár, ha egyszer nemet mondok majd az induló háborújára? — összeroppantja — Nem csak mit. Kivel?

A szilánkok csengve pattognak, tőlük pár lépésre a könnyek tompán kopognak a padlón. Chris a kék szemekre bámul, nem pislog, csak katonás lélegzetei mozdítják mellkasát. Lépett. Vele szemben a szuszogás gyűjt erőt, a szipogás abbamarad, Mona megtörli a szemét.

— Szerinted már nem készülnek erre? — közelebb lép — Szerinted csak úgy elengednének? Felsétálhatnánk egy hajóra és ennyi?

— Természetesen nem. — elhalkul — Csak hogy van, amit ők sem látnak. A köpenyt a táskádban, a Lidérc páncélt a hegyekben. — talpa alatt ropognak a szilánkok — Azokban kijuttok. Észrevétlenül.

— Te pedig itt maradnál. Ugye?

— Egy darabig.

A lány a padlóra pillant, egy félkörnyit fordít tekintetén. A Stratéga elé guggol, szedni kezdi a szilánkokat. Ujjai még görcsösek, van, amit csak harmadjára tud megcsippenteni. A törölköző lazul rajta, végül a visszahajtás kibomlik, a fedetlen derék teljes fényben láthatóvá válik. Nem sikít, nincs kislányos visítás, némán szedi a szilánkokat.

— Ha mi megyünk, te is jössz! — suttogja — Együtt maradunk!

— Ha megyek, semmi sem fog változni.

— Ha mi megyünk, akkor sem. — felnéz, arca vörös, de már nem remeg — Ha elveszed a Császár fegyverét, bosszút fog állni rajtad.

— Ha maradtok, akkor is megtörténhet, de már veletek is.

Egy halk szisszenés, Mona az ujját a szájához kapja. Egy vörös szilánk marad a padlón, a vibráló fényben rubintként ragyog. Újra csipegetni kezd, a mozdulatok lassabbak, a tapintás is jóval óvatosabb, mint előtte. Egy jókora darabhoz ér, megérinti, majd felnéz.

— Mit fognak szólni a gyerekek? David és Elena maradni szeretne.

— Csak gyerekek, Mona. Meg fogják szokni…

— Szabadok. — felveszi a darabkát — Tőled kapták.

Elfogynak a szavak és a szilánkok is, a Tündér jobb kezével a törölközőért nyúl. Ujja megrándul, felszisszen, máshogy próbálkozik megragadni. Küzd jobbról, küzd balról, de nem tudja újra magára csavarni. Ismét felnéz, tekintetében valami szokatlan csillog. A szikra meghátrál, a Stratéga is fejet hajt a Férfi előtt. Chris letérdel, a leplet a lányra teríti, majd kezéből elveszi a szilánkokat. A ledobó felé megy, amint a törmelék elindul, pimasz mosollyal fordul vissza.

— Láttam a derekadat. — vigyorrá szélesedik — Világosban is.

A Tündér feláll, megigazítja törölközőjét. Nem mozdul, csak tekintetével követi az embert, egészen a megfelelő pillanatig. Mint egy igazi stratéga, célzott ellentámadással teríti le az ágyra, felsőjét cselesen felrántva megtorolja a gúnyos szavakat. Chris visít, a levegő forr a csatatér körül. A város felett felgyűlnek a felhők, a szél a szellőből viharossá fokozódik. Nem zeng az ég, de a falakon át is hallani az orkánt, ahogy megtépi a fákat, a bokrokat, még az épületekkel is küzd.

Ketten fekszenek az illatos ágyban, a törölköző már a földön szárad, a csatatér után a kék-fehér romok is pihennek. A terminál vibrál, együtt nézik, arcok, nevek és adatlapok szaladnak felfelé. Megáll a mozgás.

— Ő hozzá mit szólsz? — Chris ujja a férfi homlokán koppan — Otlaca. Filozófus és önvédelmi oktató. — sóhajt — Mester.

— Bajszos. — grimaszol, még nyelvét is kiölti — Van bajusz nélkül is?

Felkacagnak, az arcok tovább pörögnek. Egy Beraddo harcművésznél torpannak meg újra, a lány szuszogása elmélyül, ajkai lekonyulnak.

— Morbor? — megfogja a Tündér kezét — Őrá emlékeztet?

— Nem. — kifújja magát — Csak a címeket nézem. Inkább katona, mint oktató. Nézd! — ismét grimaszol — Tantarot vető specialista.

— Az mocskos fegyver. — átpördíti — Hatékony, de mocskos.

— Eddig mennyi? — arcát a fiúéhoz nyomja — Tizenhat? Tizenhét?

Egy gyors számolás, majd az ember elgondolkozik. Nem gördít tovább, visszapörget a kigúnyolt Otlaca úr lapjához. Három mély lélegzetig nézegeti, a szemében meglát valamit, amit képtelen elengedni.

— Tizenkilenc, ha Ilo Mossamic Mesternek kegyelmet adsz a bajuszáért. — elmosolyodik — Békefilozófia. Ő nagyon tetszik nekem.

— Otlaca. — nyelve újra kibújik ajkai közül — Az a hír járja, hogy valamilyen furcsa oknál fogva kedveled őket.

— Az elnökötök nem lett a szívem csücske. — megtolja homlokával — De azért akad olyan is, akinek a derekát el tudom viselni világosban.

Nincs nevetés, a lány vörösödik, az ember hallgat. Mossamic Mester lapja kiszélesedik, az Első Harcos a levelét kezdi írni a tanítónak. Halkan kopognak ujjhegyei a monoliton, mellette a szuszogás is békés, csak egy-egy kis szünet nyúlik el, amíg a levél útnak indul.

— Mi lesz a listával? Alenáéval.

— Visszaadom neki. Keressen mást a mocskos munkára.

— Mi lesz, ha nem engedi? Ha zsarolni kezd a gyerekekkel?

— Nem hiszem. Még csak szóba sem hozta őket… Ő nem olyan.

A képernyő kialszik, az ember mellkasát a Tündér arca melegíti tovább. A finom kis remegések elmúlnak, elcsendesedik a szoba, csak a szél süvítése rázza a falakat.

— Mi lesz, ha mégis?

— Majd elverem. — elmosolyodik — Harcosok vagyunk. Megértené.

— Komolyan kérdezem. — felemeli fejét — Akkor mit csinálunk?

— Nem tudom, Mona. — nagyot fújtat — Fogalmam sincs.

Egy rövid gondolatig merül el a találkozás emlékében. A szavak zúgnak, elhangzik a bányabolygó neve is. A mosolyát látja és a saját dermedtségét.„Nem fogja… A gyerekeket nem keveri bele…”Sóhajt.

— Hajnalban lejár az ügyeletem. — újra a fiú mellkasára hajtja fejét — Én még nem láttam... Szeretném megnézni az iskoládat.

— Akkor holnap sétálós napunk lesz. — megsimítja hátát — Ki tudja, talán te is elkérheted Novis sisakját, ha megint szerelnek valamit.

— Jó lenne. — felkacag — Szívesen megnézném Podis rajzait.

A kék-ruha oldalán reccsen a kommunikátor. A szélzaj belehasít, mintha a túloldal hangja a szabadban állna. Háromszor is bejelentkezik, de csak negyedikre sikerül megérteni az üzenetet.

— Első Harcos, itt Botako Tizedes. Jelentkezzen!

— Jövök! — az ágyról leborulva kapkod a szétdobált ruhái közt — Hol van már?! — ujjai nekiütköznek, markába kapja és kiabálni kezd — Itt az Első Harcos! Hallgatom, Tizedes!

Az üzenet elmegy. Halk sercegés követi. Három reccsenés. Csend.

— Első Harcos… Elkészültek vele…