Második nap a kövek közt

Elveszik az idő a néma csendben. Az órák telnek, éveknek tűnnek. Az Árnyékkövek zúgása elnyeli a hangokat. A szívverést, a lélegzetet, még a gondolatokat is. A pára egyre mélyebbre szökik a tüdőben. A fiú dermedten ül, miközben az ásványok lassan kiszívják belőle az életet.

Tokan nem beszél, Chris mégis azt érzi, okít. Nem szenved, pedig az élet erős benne. Nem adja a köveknek. A sötétség kint, a fény bent.

— Hogyan csinálja, Mester? — suttogja — Én miért nem tudom?

Az öreg felnéz, hosszú lélegzetekig mered a fiúra. Kezét furcsa kendertáskájába csúsztatja, egy kis szövettasakot húz elő. Markába egy kevés port szór belőle. Üvegnek tűnik a barna szemeknek.

— Kihunyt Fénykő őrlemény, Harcoska. — fuvallatával szétszórja a levegőben — Hosszú ideje nem látott világosságot.

A szálló por apránként betölti az egész üreget. Chris Tokan szélesedő mosolyát bámulja. Tekintete megakad, a fekete gombszemekben furcsa fény tükröződik. Fehér lángok, éppen egy gubbasztó embernyi tűz. Magára néz. Összerezzen. Az ásvány körülötte nem szürke szemcse. Izzik. Mintha hozzá közeledve feléledne az anyag, de a Mester mellett csak egyszerű homok lenne.

— Nincs egyensúly. — kezével a barlang falára mutat — Minél többet adsz, ők annál többet kérnek. — gyorsul a szív, már távolabb is felragyog a por — Minél többet kérnek, te annál többet adsz.

— Nem akarok többet adni. — összébb húzza magát, lélegzeteit is elmélyíti, de már szinte a falakig vibrál körülötte az anyag — Semmit sem akarok, de akkor is elveszik. Ez nem az én döntésem.

— Kié a döntés, Harcoska?

A kövek zúgása elnyeli a visszhangot. A nyomás egyre elviselhetetlenebb, a jeges érzés behatol a bőrön át, a húst és a csontokat dermeszti. A fiú térdére hajtja fejét.

— A harcos maga dönt. — suttogja — De magáról nem dönthet.

— Érdekes, Harcoska. — cuppogása elnyomja a morajlást — Te mégis magadról döntenél.

Egy erőtlen mozdulattal Chris ismét felemeli fejét. Nem lát gúnyt a szottyos arcon, de tisztán érzi mellkasában az ütést. A por elül, a talaj feketesége kioltja a fényt benne. Újra csak a kavics világítja meg az üreget. Mélyülnek a sóhajok, kavarognak a gondolatok.

— Meg akarom védeni. — lábait átöleli — Őt és az emberségemet is.

A ráncos sárga kéz újra a kendertáskába nyúl. Két fém csillan markában, ismerős gömbök emelkednek a fiú szeme elé.

— Állj fel, Harcoska! Fogd Védenceidet! — átnyújtja a két golyót — Az egyik az emberke, a másik, akit meg akarsz védeni.

Az acélok a markokba kerülnek, Chris nyögve tápászkodik helyéről. Remeg mindene, de feláll, karjait előre nyújtva emeli a terheket.

— A bal kezedben a Védenc. A jobban az emberség rejtőzik. Tartsd őket magasan, a talaj végez velük!

Izmai feszülve ropognak. A súly és a kövek mérge dolgozik. Egész teste reszket. Verejték folyik bőre minden szegletén. Tüdeje hörög, zihál. Tartja a gömböket, Monát és magát. A fojtogató levegő egyre erősebb. Az Árnyékkövek sötétsége nő, lakomát ülnek a küzdelem erejéből. Zúgva ünnepelnek a szenvedő test körül. Bal karja ereszkedik. Gyengébb. Gyorsabban fogy belőle az erő. Ujjai közül lassan kifordul a golyó.

Egy koppanás cseng a földön, fémes csilingelés hal el a sötétben. Már jobb kezével szorítja balját. Az emberség a földön pihen, de utolsó mozdulatát is felfalják a kövek. Egy fekete villanást lát, miközben teste összerogy. Mona is csattan a földön, akárcsak a könnycsepp a porban.

Ismét mozdul. Nem magától, húzzák. Az ásványok zúgása halkul, a levegő frissül körülötte. Melegszik az idő. Az izzó nap fényét érzi arcán. A fűszálak simogatják testét, a kis hegyi patak csörgedezik nem messze. A víz illata száll mindenfelé, belengi a fákat, a bokrokat és az embert. A Mester a táskát bújja, egy almaszerű gyümölcs kerül elő. Mona tette oda az éhség gyors enyhítésére, de Tokan nyomja a fiú kezébe.

— Fald fel, Harcoska. Az első szabály. Egyél, amikor csak tudsz.

Az édes gyümölcs roppan a fogak közt, de keserű falatként csúszik le.

— Mester... Nem tudom megfékezni az áramlást. Gyenge vagyok.

— Gyenge? A gyengeség nem mentség, Harcoska. Csak állapot. — halk cuppogásba kezd, arcát az idegen nap felé fordítja, de nem hunyorog, mereven nézi a perzselő korongot — Ötszáz éve nem láttam olyat, mint amit a kunyhóban mutattál.

— Az nem én voltam. — üresen sóhajt — A Másik.

— Akkor mi vagy te, Harcoska?

Mesterére pillant, de az nem viszonozza, tovább bámul a vakító nap felé. Ő is arra fordul, de még ujjai közt átlesve is égeti szemeit a fény. Már nem megy mélyre a sóhaj, sekélyesen fordul vissza.

— Ember... Gyenge ember...

— És még mi vagy, Harcoska?

— Nem tudom... — könnye megered — Nem vagyok elég...

Tokan keze lassan emelkedik a fekvő fiú feje felé. Tenyerét homlokára tapasztja. Nem erősen fogja, mégis egy irtózatos nyomás lüktet belőle. Chris háta alatt eltűnik a fű, körülötte a levegő is hidegebb.

Máshol jár, máskor. Apró gyerekként fut, a nyikorgó kertkapu csapódik mögötte. Körbe szalad, a házuk mögé. A kis ketrecekben nyulak várakoznak, édesapja a felső sort almozza. A fiú az alsókhoz siet, a kis vödörbe markol, a szúrós falatokat eléjük szórja. A szálló darabkák elmosódnak.

A kórházban áll, anyja hideg kezét szorongatja, de ő már nem felel a halk kérdésekre. Apja karon fogva vezeti ki, miközben a nő arcára terített lepel beárnyékolja az idő múlását.

A sötét utcán sántikál, kezeit nehéz zsákok húzzák. A táp illata kiszökik belőlük. Hazafelé tart, a ropogó kavicsok felett. Kiszakadt nadrágját nézi, száradó vérét bámulja térdein. Arca lüktet, szája feldagadva izzik. Fémes ízt érez körülötte. Zsebében a savanyú cukor lapul, édesapjának viszi. Házuk előtt egy furgon várakozik, oldalán a vöröskereszt még a feketeségben is messziről látszik a fehér festéken. Csattan az ajtó. Nincs sziréna, az autó csendesen indul tovább. Mögötte a két szomszéd áll, a cipész és a kapitány. Nem szólnak semmit, csak fejüket lehajtják. A zsákok puffannak, a termény felszórja az elmosódó kavicsokat.

Egyre gyorsabban váltják egymást a képek, a hangok összemosódnak. Még iszkolót kiált unokatestvére, de már a furcsa fa burkolatú teremben áll, a fekete ruhás férfi előtt. Koppan a kalapács, döntések születnek felette. A hideg mosolyú nő vezeti, messzire viszi a nyikorgó kaputól. Más hangok kísérik a száguldó foszlányok között. Jegesek. Magasak és mélyek, gúnyosak és haragosak. A Japán Harcos sokszor körbe jár, mire ismét hallja a kalapácsot. Először dönthetett. Döntött.

A kenetlen zsanérok mellett már Peter áll, egy papírt nyújt át, majd megszorítja a fiú vállát. Otthon van. Az olajcseppek illata az alkatrészboltba repíti, ott dobozok egész sora várja. Nehezek, Chris mégis mosolyog. Egyiket a másik után teszi a helyére. A rádió serceg, a munka halad. A felszálló porban összefolyik az idő.

A kavicsok ropognak, a lámpák zizegve vibrálnak. A kalász párája megtölti a tüdőt. Lövés dördül, egy láda koppan, a fedél nyílik. Az energia bekúszik a bőrön át, az izmokba folyva kioltja a világosságot.

— A másik... — cuppog halkan — Nomah más volt. Ő uralta a fényt, az tette erőssé.

— Te ismerted őt?

— Találkoztam vele, Harcoska, mielőtt megtört a Föderációban.

— Látom őt, Mester. Álmaimban látom küzdeni. Futni a tüskés fekete szörnyek közt. Csatákban gyilkolni... Királyt ölni… Mintha én lennék.

Megáll a cuppogás, a vakító korong felől a fekete gombszemek a fiú felé fordulnak. Hunyorogva nézi tanítványát, de tenyere nem mozdul homlokáról.

— Miért mintha, Harcoska? — közelebb billen — Miért nem vagy ő?

A fiú nem válaszol, de homlokán a tenyér alatt ismét elviselhetetlen nyomás nehezedik rá. Monát látja, mégis Alena hangja hasít fülébe.„Ha vele akarsz lenni, maradj ember, akkor talán túlélheted!”A lélegzet elakad, Chris elkerekedett szemmel néz fel. Tokan arcára groteszk üresség telepszik, mintha máshol járna, máskor és máshogyan. Lassan tér vissza tekintetébe a Mester. Elereszti tanítványát, hátrébb billenve ismét a nap felé fordul.

— Aludj, Harcoska! — suttogja — Pihend ki magad a világosságban.