Test vagy lélek?

Chris a derengő vörös fényben nyitogatja szemeit. Ismét hajnal hasad a Centaco Maxim planétán. Ágyában fordulva kezével a lepedőn kutat, de hiányérzetét nem csillapítja semmi. Még fel sem ébredt igazán. Fekhelyéről kászálódva konstatálja, korán van még. Első útja a díszes medencéhez vezet. Mosdás közben az előző, félbehagyott reggeli üdvözlés, majd a tanítás emléke kísérti.„Mona és a Mester is hamar végzett.”

Ruháját felvéve a kommunikátorért nyúl, az apró rögzítő pontra helyezi öltözékén. A szobába lép, a kis kosárkára tekint. A Tündér és a gondoskodása jár fejében. Elönti a nyugalom ölelő érzése. Rögtönzött reggelije a pár megmaradt gyümölcs. Nem éhgyomorral indul, bár hasát nem tudja megtölteni. Már a lift felé halad, menet közben Alena ajtaját lesi.„Vajon réges-régen felkelt? Nála sosem lehet tudni. A vendége elment?”

A földszintre érve int az új kedves arcnak, a portások már váltották egymást. A bizalmatlan tekintet lassan a szállás mindennapi kísérőjévé válik a pult mögül. Az utcán az ürességgel szembesül, sehol egy lélek, a város még nem ébredezik. Korán van. A Mester felé vezető úton, a reggel első apró jeleit figyeli, a kis üzletek nyitnak, már tart a készülődés a napközbeni forgalomra.

Az óriás tornyok sorának végéhez közeledve lassabban szedi lábait. Tekintetét egy szokatlan jelenség köti le. Három apró lilás lény lökdös egy termetes ládát. Halszerű hús látszik tetejében. Régóta küzdhetnek vele, mert a parányi jég kristályok a felső soron már olvadnak. Erőlködésük ellenére a nehéz doboz nem akar mozdulni. Az utca népe lassan szállingózni kezd. Gúnyos megjegyzések és csípős humor száll a három apró lény körül.

— Ha nem siettek, pocsékba megy! — zúg az egyik oldalról — Akár ott is hagyhatjátok! A morkok majd megeszik, azok nem válogatnak! — vihognak a láda túlfelén.

Egy Beraddo dönget el mellettük, rájuk sem néz, mintha nem is látná a parányi lények küzdelmét az idővel. Az utca elcsendesedik. Nem lassan, mintha késsel vágták volna el a hangot. Az Első Harcos a láda irányába fordul. Miközben közelít, a lila hordárok ábrázatára kiül a rózsaszín, pedig a fiú nem haragos. Arca nyugodt, tekintete üres, pedig belül feszegeti az egyenruhával járó megkülönböztetés.

— Segíthetek? — már a fogantyúkat érinti.

— Méltóságos Úr... Kérem... Ne fáradjon...

A szabadkozásra ügyet sem vetve, a két oldalán átfogva megemeli az értékes ételt. A lények színe ismét változik. Zöldek.„Remegnek… Nem csak ők… Mindenki.”Egy hangos fújtatással engedi el az érzést.

— Kérem, mutassák meg hová tegyem. — mosolyogva suttog feléjük.

Nincs ellenkezés. A lények rohanvást nyitják az ajtót, egyikük a küszöb előtt csattan, elterül a fehér úton. Még csak fel sem szisszen, pedig zöldes vére nyomát maga után hagyja. Félre vetődik.

— Erre tessék, Méltóságos Úr!... Ott hátul a hűtő kamrába...

A fiú az elhangzottaknak megfelelően cselekszik. Egyetlen pillanatig áll csak meg, amíg a sérült jószág megtépett bőrére tekint. Nem rázza meg a fejét. Nem meri. Az üzleten át haladva, lábai közt apró, fajban talán azonos lények szaladgálnak. Gyerekek, akik a nyitásra érkező felnőtteket kísérhették. A jegesedő helyiségbe érve a ládát egy sarokba teszi, koppanása az óvatosság ellenére is megrázza a padlót. Egy apró gyermek les be a lefagyott szélű ajtón. Elrántják onnan, még meg is dorgálják. Az üzleten át kifelé haladva Chris szemét valami megüti. A pultban fa pálcikára tűzött szárított halacskák várják az éhes vendégeket. Csillogó fűszerek borítják, képtelen elmenni mellette.

— Az micsoda? — nyála összefut — Az ott… Hal?

— Méltóságos Úr... Az Klümoszi Kis Csapótakk filé, lángon pirítva.

A pár kis gyümölcs még előételnek is kevés volt a korgó gyomor számára. Száját nyalogatva, ragyogó szemeivel tekint a csillogó üveg mögé.

— Kérek egyet... Kettőt. — kezét szavak nélkül is a panel felé helyezi.

— Méltóságos Úr... Engedje meg... Legyen a vendégünk!

— Én szeretném kifizetni. — torka összeszorul — Hátha sikerül. — kezét szeme elé emeli — Ha nem, akkor itt maradok és ledolgozom.

— Igenis, Méltóságos Úr! — reszkető ujjcsápjával mutat az eszközre — Parancsoljon!

Megérinti. A fény felvillan, mint a Noraman kantinjában.

— Sikerült? — bátortalanul néz az üveglapra — Elfogadta?

— Igen, Méltóságos Úr!

— Remek! — felmarja a zsákmányt — Köszönöm szépen! Viszlát!

Az kijáratnál egy kedves, vékony hang búcsúztatja, a gyermek fut utána a fagyos ajtóból.

— Te nagyon erős vagy!

— Hallgass már! — ketten húzzák vissza — Nem lehetsz ilyen tiszteletlen a Méltóságos Úrral!

Vállával meglökve az üvegajtót, a fiú elindul. Egy búcsú pillantást vet a lila gyerek ragyogó kis arcára.„Milyen őszinte... Semmi Méltóságos Úr, csak négy kedves szó...”Keze akaratlanul mozdul, magasra lendíti az intéshez. Az utcán felgyűlt tömeg suttogása belehasít az ember fülébe. Az Első Harcos erejéről pusmognak.„Az a láda ennyire nehéz volt?”

Egy rövid dühös pillantással méri végig a tömeget.„A műsornak vége! Lusta népség! Bármelyikőtök segíthetett volna!”Minden sötét gondolat egy pillanat alatt száll el a semmibe. A lángolt hal íze elsöpri a gondokat, fogai közt az omlós hús szinte azonnal eltűnik. Szemei ragyognak a gyönyörtől. Egy perc alatt, már csak a két pálcikát nyalogatja, pedig nem voltak apró adagok.„A Föderációban van érték, csak meg kell találni.”

A szellősebb szakaszról már látszik a piros vonalakkal csúfított fehér fal. A fiú arcán érzi a grimaszt rándulni. A Mester furcsa módszerei járnak fejében. Az első nap meg akart szabadulni tőle, amikor nem sikerült, testén át tépte szét lelkét. A második nap az erőt kérte, de amikor látta, a szellemet sújtotta.„A harmadik nap... Vajon ismét filozófiát fog tanítani? Esetleg rejteget a Lélekemelőn túli szenvedéseket, ahogy Alena ígérte?”Amint a panelhez fordul a kételyek elszállnak. Már nem hezitál. Érint.

— Mit akarsz? — a megszokott zsémbesség fogadja.

— Mester, a száz év első napja virradt!

A válasz a kapu kitárulása, nem is számolt nagy szavakkal. Az ébredező kerten át szemlélődik. A Mester gondos gazda, az esti vihar ellen a szélterelők leszúrva, szerte mindenhol. A törékeny virágok köré ládákat tett. Az eső értékes cseppjeit edények őrzik, kézzel készített agyag kancsók. Nem bírja ki, a füvön át gázolva megszimatol ezt-azt.

A faajtó előtt a három koppintás jelzi érkeztét. A saras csizmát levetve a kis kőlépcső lábához teszi. Amint belép a félhomályba, az ismerős illatok fogadják. Kamilla terjeng a levegőben.

— Mondd fiúcska, miért jöttél ma?

— Tanításért, Mester!

— Tudod-e fiúcska, mit taníthatok neked?

Egy szusszanásig gondolkodik. Felnéz, nyakát behúzva felel halkan.

— Mester, testet, lelket és technikát. — karjait feje tetejéhez szorítja.

Nincs szitok, nagy koppanás sincs, csak békés, halk csoszogás indul.

— Nagyon érdekes! Mondd fiúcska, melyiket szeretnéd tanulni?

Egy újabb szusszanás, kövérebb, mint az elődje. Chris, mint egy kisgyerek feszengve áll, apránként még billegni is elkezd gondolkozás közben.„A test... Az erő, amit nem uralok… Morbor… A verseny a körfolyosón... A halas láda! Az nem a Másik! Az én vagyok… Harag nélkül... Félelem nélkül...”

Egy halvány mosolyt enged szájára. Nem tart sokáig, lekonyul, amint a kis lény emlékét elsöprik Tokan szavai a tegnapból.„A lélek... A szörnyeteg. Az Első Harcos legendája... A Jelkép, ami félelemmel tartja egyben a széteső birodalmat.”A sötétbe mered, a két fekete szemet kutatja, mégsem találja. Nem tanácsot vár, mégis valamiért a pillantását vágyja.„Technikák... Surranás... Az Alkony Csapás... Az altató... Ezek biztosan a legutolsók…”Chris nagyot sóhajt, a száj nyílik, a levegő elindul.

— Mester, a testről szeretnék tanulni!

— Buta fiúcska! — egy fájdalmas rúgás csattan a bokán — Hogy erősíthetnéd a testet, ha a lélek alkalmatlan?!

A harcospalánta lába alól a talaj ismét elszökik.„Tokan nem ért egyet a választással… Akkor… Akkor is…”

— Mester... — nyögve tápászkodik — Nem erősebb akarok lenni... Csak azt jól használni, ami van. — karjai ismét feje tetején remegnek.

— Roppant érdekes. Mond fiúcska, készen állsz-e lelked adni a testedért?

— Ez mégis… — elhallgat, mélyen magába néz.

A ködös kuszaságban egy fényt lát csupán, kék csillogó zafírokat és az önmagának tett ígéretet.

— Nem... Mester... Száz év múlva sem.... Ezer után sem.

Csend telepszik a félhomályra. A fiú szemei zárva, izmai remegnek, úgy várja a csapást, hogy még fogait is összeszorítja. Nem érkezik.

— Lenyűgöző, apró harcoska! — a csoszogás elindul — Kövess!

A fekete szemek az udvaron a távolba tekintenek. A fiú Mesterét nézi. Feszülten figyeli minden szavát.

— Ott arra, messze áll a szürkés hegy. A csúcsa felé egy ízletes gomba nő. Feje barnás, tönkje zöld. Ha napnyugtáig hozol belőle, abból tanulhatsz a testről. — házába visszavonulva várakozásra inti.

A mesternek talán még maradt mondanivalója.„Az öreg haspók a hegyekbe küld a vacsoráért?!”Egy perccel később az ajtóig csoszog, kezében a nevelés ezközei csillannak. Különös arcára a kíváncsiság ül, de szájából a csendes gúny leplében indulnak el a szavak.

— Vidd magaddal védenceidet is! — átnyújtja a két golyót — Lássanak világot!

Ismét eltűnik a félhomályban. A csapódó ajtó és a nyíló kapu jelzi, az óra ketyeg. A harcospalánta a nehéz súlyokkal markában indul az utcára. A záródó szárnyak tövére tekint, az árnyas fal tövében

„Milyen egyszerű lenne, csak letenni a két vackot... Az idő kevés, a hegy messze van... Meredek... Nem! Ez volt a tanítás ára.”

A nehéz gömbök tépik bőrét, lábai döngenek az út porában. Zsebe nem ilyen terhekre készült, nincs módja a kéz megpihenésének. A test szenved, mielőtt tanulhatna. A hegy felé halad, a fehér köves sétány lassan fogyatkozik. A külváros eltörpülő épületei közt jár, léptei zajosak a hatalmas teher alatt. Az utca gyér népe értetlen pillantásait veti. Az Első Harcos, egy parányi ember, aki úgy jár, mint egy Beraddo. Markaiban szoruló golyócskáiról mit sem tudva bámészkodnak a dübörgő lépések után. A fiú arcán verejték gyöngyözik, karjaiból az erő fogy, mégis kitart. Szeme előtt egy erős kép lebeg, a Tündér méltó társát, a védelmező Harcos legyőzhetetlen alakját látja. Érzi mosolyát görbülni a cseppek között.

A természet öleléséhez lassan közelít. Fák, bokrok és fű illatát érzi a forró szellőben. Amint az út elfordul lába alól, egy mezőn át halad tovább. Minden lépése mélyen süllyed a sárban. Nem adja fel, bár járása egyre nehezül. A nap már a delelőn túl izzik, mire a sziklák lábához ér. A perzselő sugarak fűtik sötét ruháját. A Földön lassan tél van, de a Centaco Maximon a nyár tombol, pusztító hőség.„Mint egy nyaralás... Kirándulás a hegyekben… Monát is elhívhattam volna…”

A termetes kövek közt ösvényt keres, sáros csizmájával csúszkál a lankás lejtőn. Órákat botorkál a hegyre felfelé, de a könnyebb, gyorsabb út elérhetetlen. Nem mászhat sziklát, tele a keze.„Vajon ez volt a cél? A lábak útja, a test terhével?”

A csúcshoz közelítve szeme elé tárul a gombák árnyas otthona. Teste már reszket, verejtéke folyik, szája mégis mosolyra kanyarodik. Az alkonyra hajló nap levelek közt átszűrődő fényében, a gomba család tündököl. Kettőt szed le, egy nagyot és egy aprót. Az idő fogy, lábai fordulnak. Visszaútján egy szirtre vetül tekintete.„A rövidebb út. A Másik talán erre menne...”A kő peremére állva letekint a mélységbe. Régi tériszonyának nyomát sem érzi, szinte csábító a zuhanás, de a láb útja, nem a szél szárnyán folytatódik. Már a hegy derekán jár, amikor egy szokatlan dolog történik, a ruháján csüngő eszközből egy női hang szólítja.

— Első Harcos, itt a Császári Rezidencia! Kérem válaszoljon!

A természet lágy hangjai közt idegen a beszéd. A harcos palánta terheit baljába helyezve szabadítja fel kezét. Teste hajlik a súly után, ereje végén jár, de a védenceket nem teszi a földre. Jobbjában emelkedik a szürke kommunikátor, szíve nagyot dobban, miközben szája nyílik az első válaszára.

— Császári rezidencia, itt az Első Harcos! Jelentkezem!

— Első Harcos, napok óta nem tudom utolérni! — a hölgy hangjában a rémült alázat zúg — Őexcellenciája audienciára várja. A pozíciójára légi fogatot küldünk. Kérem, ott várakozzon!

Chris a gombákkal teli zsebeire tekint. Tokan Mester szavai zúgnak fel fülében a Zsarnokról, a Boszorkányról és a Jelképről. A forrón vöröslő nap fénye a fák mögé fordul, egy gigászi fekete árnyék magasodik a fiú fölé. A fűre pillantva egy Beraddo sziluettjét látja maga körül. Morbor bölcsességét érzi a levelek susogásában.„A Harcos dönt!”

— Császári Rezidencia, nem tudok várakozni. Küldetést teljesítek. Amint végeztem, benézek. — a készülék megdermed, a női hang nem szól többet.

A hegy lábánál már az alkony vörös tüze is kezd kihunyni. Az idő elfogyott, a cél még messze, de nem számít a hajthatatlan embernek. Peter hangja csal mosolyt arcára, a kis alkatrészbolt kedves emlékét idézi.„Ami el van kezdve, azt be kell fejezni!”

Már kékes színbe öltözik a város, mire a falat megpillantja. Estére jár, közel az éjszakához. A kapu előtt egy fehér furcsa jármű várakozik, mint egy autómobil, kerekek nélkül. A távolban látott ilyeneket egyvonalban szállni.„Ez volna a légi fogat? Nem számít…”

A kapuhoz érve karjai csak lógnak. Balját szabadítva teszi át a terhet, remegő kezét a panel felé helyezi. Egy sziszegő hang süvít fel a háttérből, mint az eresztő léggömb. A fogat nyílik.

— Ezt hogy gondoltad?!

— Alena, egy pillanat... — tenyere remeg a panel felett.

— Nem mondhatsz ellent a Császári Rezidencia utasításának. — csuklóját megmarkolva feszíti maga felé.

A fiú balja reszket, a szorítás nem gyengéd. Erőnek erejével húzza kezét, de az nem mozdul, mereven áll az üveglap felett.

— Alena, kérlek, engedj el!

Keze lassan szabadul, a Hercegnő arcán az érzelem nem enyhül, csak a szorítása. Pillantása siettető, mégis egy kevéske büszkeség tör át rajta. A csengő villan.

— Mit akarsz? — reccsen a hangszóró.

— Az Apró Harcoska meghozta a megkésett gombát, Mester!

A kapu tárul. Alena tekintete kiüresedik, nem szól, csak némán áll, az ajtóhoz botorkáló fiú után meredve. Három koppanás indul a félfára, a korhadt deszkák lendülnek befelé.

— Mester, meghoztam a gombát. — elmosolyodik — Tudom, hogy elkéstem, de holnap megpróbálom újra. Most mennem kell!

— Roppant érdekes, Apró Harcoska. — kezét a gömbökért nyújtja — Add hát ide védenceidet.

A fekete szemek a fémekre merednek. Egy szokatlanul hangos cuppanással veszi át őket, majd a fiú piros tenyerei felett még elidőzik

— Mester! Holnap újra eljövök! — zsebéből előhúzza a két gombát, az asztalhoz siet, leteszi és már fordul is vissza az ajtóhoz.

— Holnap, Apró harcoska. — halkan cuppog — Holnap újra eljössz.

Chris átlép a küszöbön, egyből szalad is, a falak közül kirontva a megfagyott Alenára tekint. A nő pont úgy áll, mint amikor az ember elindult terheit letenni. A fiú gyengéden érinti karját.

— Bocsáss meg... Végeztem.

A Hercegnő gondolataiból ébred. Nem szól, csak a nyitott fogat ajtajára mutat. A harcosok beszállnak, a fém lecsapódik.