A kövek kovácsa

A Sötét Vért újra a Harcos testén pihen. A kapu nyílik, kilép. Amint, hogy elfordul, négy alakot pillant, akik a fal tövében állnak, távol a világítások fényétől. A két emberszerű és a másik kettő arra közel sem hasonlító lény szó nélkül várakozik tovább, mintha csak levegőznének a város egy elfeledett pontján. Chris feléjük indul, de ő is csak ténfereg, tekintetét az út, a csillagok és a távoli belváros tornyai közt forgatja. Öt lépésre áll meg, óvatosan nekidől a falnak. Sóhajt.

— Szép ez az este, nem igaz? — elmosolyodik — Olyan fényes.

— Csinos ez a fekete bőr. — a kékszemű férfi biccent — Bolyhos.

— Még nem az igazi. — felszegi fejét — Az iszkoláshoz kevés. Nagyon.

— Kevés? — a Promodi nő szemei elkerekednek — Pont jó lehet.

Chris csendben vár tovább, a fejét töri.„Hogy kellene mondani, hogy megértsék…”Hangosan felsóhajt, majd feléjük néz.

— Nem jó. — megkongatja — Kilátszik alóla a fehér bunda.

— Ki nézi azt? — ismét a kékszemű morog — Iszkolni jó lesz, nem?

— Nem. — megrázza fejét — A vörös szemek hallják, mi van alatta. — nyakában megpaskolja az implantátumot — A mai este mégsem annyira szép, inkább kirándulni megyek. Minden jót!

Egyszerre mozdulnak, Chris a távoli mező felé fordul, a kis társaság az ellenkező irányba megy. Nincs több beszéd, ki-ki a maga dolgára halad tovább. Az ember elhagyja a várost, csak a csillagok kísérik. A hegyek lábához tart, majd felfelé kaptat. Nem az ösvényen jár, mászik, bujkál és kúszik felfelé. A beomlott barlanghoz érve ásni kezd. Vértjét és díszes öltözékét is mocskolja. Nem használ erőteret, szakadó körmeiből vér fakad. Ás. Kitartóan és céltudatosan. A kimentett ásványokat a táskába teszi, amibe Mona egykor a ruhát, az ételt és a kötszert csomagolta a három sötét napra.„A szükség törvényt bont...”A csomag megtelik, az ember útnak indul a nehéz csomaggal.

Hajnalban ér a főváros szélén elterülő iparnegyedhez. A lepusztult gyárépületek látványa újszerű a fehér csillogáshoz szokott szemeknek. Kopott és mocskos falak fogadják mindenhol. Hosszas bolyongása a sötét utakon a végéhez közeledik. Egy romos épületet pillant, egyik ablakán fény pislákol, csilingelés száll ki a törött üvegeken át. A Harcos a kovácsolt kapura tekert vastag láncra tekint.„Nem várnak látogatót. Nem számít. Egy apró ugrás...”Egy rövid nekifutással rúgja el magát, a fémrács túlfelén ér földet. A táskában összekoccannak a kövek. Szinte hangtalanul ér földet, de a csilingelés odabent mégis megszakad. A vasajtó felé indul, lépéseit földhöz csapja, nagy zajt csinál, nem lopakodik. Nem tolvajként, harcosként érkezik. A bejárat lapját háromszor koppintja, döngése felrázza a környék csendjét.

Megmozdítja a nehéz szerkezetet, majd belép a falak közé. A sötétségben távoli fényt lát, elindul felé, de szinte rögtön egy padnak ütközik. Zsebébe nyúlva a fénylő követ veszi elő, azzal világítja tovább útját, úgy botorkál a hatalmas alkatrészek közt.„Fegyverek? Hajó motorok? Van itt minden…”A sárgán izzó fényhez érve egy embert pillant. Karjai vastagok, düllednek erei. Bajusza barna, mint borostája és haja is. Középkorú, de a munka az idő ráncaival terhelte bőrét.

— Dicső reggelt a Föderációban, Kovács uram!

A férfi felnéz, de nem válaszol, csak a fejét rázza, majd ismét padjára mered. A csend szokatlan, már-már idegennek hat a sok előtte hajbókolás után. Kihúzza magát, arcát felszegve erélyesebben szólítja.

— Az Első Harcos vagyok! Mortha Stocist keresem!

— Akkor ön engem keres, Nagyúr. — a hang erős, mégis halkan búg.

A Harcos körbe tekint a sötét műhelyben. Fülét hegyezi másokat keresve, de csak ketten vannak a hatalmas csarnokban. Szája mosolyra húzódik, halkabban folytatja mondandóját.

— Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem.

— A segítségemet? — elneveti magát — Vitmiss rabszolga vagyok. Parancsoljon, ne kérjen, Nagyúr!

Chris a férfi lábára pillant. Egy kovácsolt bilincs szorítja, de lánc nincs rajta, nem is igazán rávaló darabnak látszik, csak amolyan dísznek.

— Stocis kovács, maga nem néz ki rabnak.

A fáradt szemek végigfutnak a páncélos ifjún. Gyors pillantás, nem is túl alapos, majd ismét padja felé fordul.

— Maga sem néz ki föderációs nemesnek, de a látszat sokszor csal.

— Talán nem mindig. — mosolya kiegyenesedik.

Stocis arcáról eltűnik a hideg üresség, újra és újra végigszalad tekintete a látogatón.

— Sötét páncélos uram, miben szolgálhatom?

— Úgy tudom, műveli a Fényacélt.

Csend telepszik a csarnokra. Az apró kohó halk morajlása tölti be csupán a teret, amíg Stocis a lélegzetével küszködve végül lesüti szemét. Nem felel, de a dülledő izmokon átfut egy erős remegés.

— Nem Kaedru szimpatizánsokat keresek, Stocis kovács! Megoldást. — sóhajt — A közös barátunk szerint, ön képes nekem megadni ezt.

— Talán. — elfordítja arcát — Ha a barátja mondja…

— Tokan barátunk szerint talán az Árnyékacél sem okozna gondot.

— Talán nem. — végignéz a vérten — De úgy látom, ez már kész van.

Chris nem felel, a táskát felemelve az asztalra borítja tartalmát, majd Sötét Vértjeit lebontva a halom tetejére teszi. Ahogy a pad megtelik, a kovács szeme elkerekedik.

— Mit szeretne ezekkel, Nagyúr?

— A nevem Chris. Arra kérem, készítsen nekem ezekből egy páncélt és strapabíró ruhát alá. — mosolya kiszélesedik — Feketét, ha lehet.

Stocis egy Árnyékkövet vesz kezébe. Szinte megbabonázva forgatja, amíg füstölő tenyeréből végül elejti.

— Gonosz kövek ezek Chris Nagyúr! — kezét lerázza — Árat kérnek.

— Csak Chris. Ezek pedig csak ásványok. Teszik, ami a természetükből fakad, akárcsak én.

Bajusza alatt a kovács is elmosolyodik, a Sötét Vértet kezdi nézegetni.

— Chris, mi volna a páncél célja? Mit vár tőle?

— Legyen könnyű, de erős. Ne törjön, hajoljon. A kezeslábasa fedjen el mindenhol, a kis és a nagy kapuk elől is. Kesztyű, lábbeli, minden… — felnéz — Férjen el a ruhám alatt, és saját sisakjában is, szétszedve.

A kovács ismét a fekete ásványokra tekint. Feléjük nyúl, de kezét visszarántja, megrázza fejét, majd mély levegőt vesz.

— Ez sok idő Chris. Az Árnyékacélt rétegenként kell önteni, egyesével keverni őket. A ruha fémezése is nehéz, a kőből bele kell szőni a szálakat. Sok kalapácsütés, sok hántás és őrlés. Túl sok.

— Időm van. Nem sok, de van.

— Nekem viszont nincs. A Császár újabb és újabb feladatot ad nekünk. Hajókat építtet. Csatákra készül. Háborúra.

— Tudom, de én vele ellentétben megváltom magát. — óvatosan megérinti a kovács vállát — Pénzem van. Elég mindenre. Kettőnkre is.

A kovács tekintete megfakul, kiüresedetten bámul az izzó kazánba.

— Engem nem tud megváltani... Én már csak el akarok menni.

— Ha azt mondom én is, elhiszi?

A férfi a koszos díszkelmére néz, a vérző saras kezek tükröződnek a ködös szemében.

— Elhiszem.

— Akkor készítse el a páncélt. Bármit kér érte, megadom.

A férfi sokáig nem felel. Lassan térdére ereszkedik, lábán megérinti a bilincset. A mozdulat gyengéd, mintha egy virágszálat simítana. Egész teste remeg, az izmok rostjai a kazán pattogását is túlropogják.

— Bármit? — felnéz — Talán volna itt valami…

A vörös nap fényében egy díszkelmés Harcos távozik. Ruhája koszos, haja csapzott, mégis határozott léptei vezetik. Mögötte az omladozó gyárépületből furcsa hang szól. Árnyékkövet őrölnek, acélt hevítenek, majd lesúlyt a nehéz kalapács. Az óra ketyeg. A terv elindult.