A valóság igazságai

A lepedő felkavarja a levegőt, egy suhintás után terül szét az ágyon. A takaró is lebben, szépen megigazítva hajtják vissza. A Tündér a két párnát rázza meg utoljára, kerek széleit is meghúzgálja. Kifújja magát.

—Ez megvan. — fordul — Éhes vagy? Vagy még dolgozni szeretnél?

A terminál az asztalon pihen, a hajnal már közel jár, előttük a folyosón többször is elhaladnak a léptek. Chris az itatórongy öltéseit nézi, ujjai a sebvarrócérnán siklanak át újra és újra. Hallgat, de a lány nem vár.

— A kis Parancsnok is csendben volt tegnap este. Rosszat csinált?

— Nem csinált rosszat. — sóhajt — Csak önmaga volt. Semmi más.

— Attól még csinálhatott rosszat. — közelebb lép — Megszidtad?

— Nem szidtam meg. — felnéz — Azt hiszem, nem szidtam meg.

Mona tovább közelít, a széket megkerülve mögötte áll meg. Kezeit az ember vállára teszi, hasát tarkójához érinti. Nem nehézkedik rá, olyan, mint egy nyitott ölelés, mégis ólomsúlyként borul hátára.

— Bálványoz téged. — tenyerei finoman mozdulnak oda-vissza — Te vagy David hős példaképe. A harcos, aki kivezette a sötét…

— Ott akartam hagyni… — ujjai alatt meggyűrődik a varrás — Akkor… A sötétben… A Minris Concellon. Én ott akartam hagyni a bányában.

— Nem hagytad ott. — a puha kezek megállnak — Megmentetted.

— Biztos? — felnéz — Biztos, hogy megmentettem?

Eltűnik az érintés, Mona megkerüli a széket, lassan guggol le előtte, kezével megállítja az önkéntelenül szorongató ujjak mozgását. Egy rövid szuszogásig néz előre, majd mosolyogva pillant fel.

— Tudod hányszor hallottam már a házi legendánkat, a Sötét Lidérc kalandját? — felkacag — A lendülő buzogányt és a fekete páncélost, aki a tenyerével megállította? Százszor. Megmentetted őt, Chris.

— Te nem vetted észre, Mona? Nem látod, hogy ő más?

— Vitmissek… — sóhajt — Magad is mondtad. Te ember vagy, én Otlaca, ők Vitmissek. Mások, mint te és mások, mint én. Ilyenek.

— Elena más. Több szeretet van benne, mint sok kollégádban együtt sem. — kihúzza kezét Mona tenyeréből — David máshogy más.

A lány felegyenesedik, de nem megy tovább, csak vár egy keveset. Kezét előre nyújtva tartja, amíg Chris belekapaszkodik. Húzni kezdi, az ajtót nyitja, a folyosón át egészen a magánkórteremig vezeti. Amint belépnek, a horkolás hangja bejárja az átjárót. Az ágyig sétálnak, a két apróság felett állnak meg. Összekapaszkodva alszanak, a kislány David vállán pihenteti fejét, a két csontos kar körbefonva öleli viszont. Mona szorítása erősödik, egészen közel húzódik az emberhez. Suttog.

— Hasonlítani akar rád. — ajkai megérintik arcát — Talán ez rémít meg. Talán csak magadat látod benne és így már nem vagy egyedül.

— Talán.

Mellkasa összepréselődik, mégis egy Tantarot lövedék erejét érzi kitörni belőle. A hideg szó üres. Előtte a kisfiú helyén Thartis hadúr képe lebeg. Nem tudja igazán ki volt ő, de Nomah gyűlölete még most is izzik benne. Keze kicsúszik Mona tenyeréből, a szekrényhez lép, frissen vásárolt ruháit feltúrva a fürdőbe indul. A kék-fehér a polcon köt ki, helyette egy szürkés-lilás álcát ölt. Egy villanásig néz rá az űrhuligán tükörképére, már szalad kifelé, elviharzik a Tündér mellett.

— Sietek vissza!

— Hová mész?

— Tokan Mesterhez.

— Vigyázz magadra!

Újabb hideg szavak kísértik az úton. Az üvegajtóig sétál, de amint a domb aljára ér, futni kezd. Gyorsan, sokkal gyorsabban, mint egy ember. A kő nem törik, nincsen látványos pusztítás, mégis minden lépés egyre fenyegetőbb. Válaszokat akar, de mégsem igazán. Fejében újra és újra eljátssza a beszélgetést, a Merivida kétértelmű szavaira próbál felkészülni. Már a nap első vörös sugarai törnek át a horizont felett, amikor a fehér falhoz ér, megáll a kapu előtt. Kezét a panelra teszi, a villanás után egy lélegzet múlva reccsen a zsémbes hangszóró.

— Mit akarsz?

— Tanácsot, Mester.

A szárnyak nyílnak, a kert illata arcon csapja. A hajnali párát szinte alig érzi, új növényeket lát, intenzív aromájuk elnyom minden mást. Átvág a kövezett járdán, hármat koppint a félfára. Benyit, az ajtó nyikorogva lendül, felkavarja a levegőt. Bent a megszokott félhomály fogadja, de az illat itt is új, mint odakint, mégis sokkal erősebb. Megáll a szoba közepén, az asztalra bámul az árnyas szék felé.

— Mondd, Mesterke, a béke tanításához akarsz tanácsot?

— Nem tudom, Mester. — lehajtja fejét — Még nem tudom.

A szék nyikkan, indul a halk csoszogás. Az öreg apróság fekete szemei megcsillannak az ablak vörös fényében. Lassan közelít, kétszer is körbejárja tanítványát, majd megáll előtte. Egymásra néznek, de a tekintetek mégsem keresztezik a másikat.

— Mondd, Mesterke, ha nem tudod, miért akarod, honnan tudod, hogy jó lesz-e a tanács?

— David… — sóhajt — A Vitmiss fiú, akit elhoztam bemutatni. Más.

— Más, Mesterke? — rövidet cuppant — Más, mint a rovarok?

— Más. Meglát dolgokat és megérez dolgokat. Más.

A sárga szottyos arc elfordul, ablakához csoszog, egy kis kannából vizet borít a növények földjére. A dohos szag szétfut, lélegzetenként kezdi fojtogatni az embert. Nem mozdul, csak mered a padlóra.

— Mesterke, ha egy virágot ezrek nem vesznek észre, de valaki megáll megcsodálni, az más. — leteszi kannáját — Ő a virág, vagy a csodáló?

— Ki volt Thartis, Mester? — felemeli fejét — Azt tudom, hogy egy gonosz hadúr volt és azt is, hogy Nomah… Legyőzte.

— Thartis nem volt gonosz, Mesterke. Csak Vitmiss hadúr. — lassan fordul vissza — Evett és ivott, elaludt és felkelt, szeretett és gyűlölt.

— Ismerte őt? Tanította?

A csoszogás elindul, Tokan a széke felé halad. Fejét furcsán előre billenti, mintha a padlón keresne valamit, mégis egyenesen előre megy, nem néz semerre igazán. Megáll.

— Tanítottam és tanított, Mesterke. Vezettem és vezetett. Követtem és követett. — megtámaszkodik — Addig, amíg tehettük.

— A Vitmiss háborúig?

— Az nem háború volt, Mesterke. Az népirtás.

— A Vitmissek kezdték! Láttam elégszer! — szemét összeszorítja — A Föderáció védekezett. Nomah csak befejezte, amit Thartis kezdett!

Elcsendesedik a szoba, nincs csoszogás, sem cuppogás, csak a kiáltás elhaló visszhangja. A dohos bűz erősödik, a föld apró rögei sercegve hullanak szét a cserepekben. Felnéz. Tokan már előtte áll, karnyújtásnyira. A fekete gombszemek alatt szélesedik a mosoly.

— A népirtás az népirtás, Mesterke. — cuppogja — Mindegy ki kezdi.

— Egy népirtó utódját tanítom. — suttogja — Egy gyilkosét.

— Egy népirtó erejével tanítod, Mesterke. A gyilkos gyilkosáéval.

— Ez elég? — az ablak felé fordul — Elég hozzá, hogy ne olyan legyen?

Tokan nem mozdul, szeme sem rebben, csak a groteszk mosoly szélesedik száján. Újra egymásra néznek, Chris szeme megakad a szokatlan ábrázaton. Nem tudja mit lát, mégis megdermed előtte.

— Mondd, Mesterke! Ki a virág és ki a csodálója?

— Ez nem… Ez nem ilyen egyszerű! Itt nem virágokról van szó…

— Ötszáz év, Mesterke. Ötszáz éven át szállt a mag anyáról-anyára. — hátat fordít — Thartis vére végül fiút adott Nomah erejének. — az árnyra csoszog — Mondd, Mesterke. Kitől félsz? Tőle, vagy magadtól?

A doh eltűnik, az erős illat végül bekebelezi. A sercegés megáll, a rostok elisszák a víz cseppjeit. Nem marad más, csak nedves föld.

— Mindketten? — felnéz — Mindketten virágok és csodálók vagyunk?

Hangos cuppogás és halk csoszogás viszi vissza a Mestert székére. A nyikkanás elfut a térben, azután csend lesz, békés hallgatás. Chris még egy percig áll, mielőtt mozdulna. Meghajol, int és elindul kifelé. A köves járda közepén áll meg újra, egy kis csomónál, ami felett jöttében átlépett. Apró bimbók tucatjai gyűlnek rajta, egyikük már éppen megbontotta szirmait. Az illata felkavarodik a szellőben. Nem szimatolja, csak áll és nézi egy keveset. Tovább indul, a szárnyak között a fehér útra lép. Nem fut, a vöröslő nap fényében sétál. Már melegszik az idő, a harmat párája fehér ködként gyűlik körülötte. Éled a város is, a furcsa népek közt elvegyülve halad színes ruhájában. Őrpárok jönnek-mennek, de sem tisztelgésre, sem igazoltatásra nem állnak meg. Csak van, mint a többi polgár. Nem sokkal a domb előtt jár, izmai görbíteni kezdik mosolyát. Nem látja Nomah kezét, a villanó fény sem kísérti, sem a hamvadó hadúr alakja. Két összekapaszkodott gyerek lebeg előtte, egész lényét elönti a melegség. Hideg váltja.

Gerincében éled a bizsergés, a rossz érzés eluralkodik rajta. Körbe fordul, de nem lát senkit, mégis biztos benne: Figyelik. Futni kezd, felkaptat a dombra, majd a lejtőn leszáguldva csak az üvegajtó előtt lassít. Kisshíján bele szalad, egy hajszálon múlik, mégis rohan tovább az előcsarnokban. Egy liftajtó nyitva várja. Amint beér, már üti a gombot. A szerkezet hasít, mégis hosszúnak tűnik az út. Kifújja magát.

Kilép, a nyolcadik emelet főfolyosóján halad tovább. Szimatol, szemét forgatja, megy, amerre a kedves illat vezeti. Nem a magánkórteremnél kanyarodik, egy kicsit előtte, az ötös számú mellékágra. Fellélegzik. Az idős doktor és a Tündér halkan beszélgetnek, mellettük a két gyerek már felöltözve várják. Egy rövidet int, azt csend követi. Két kerek barna szempár néz rá. Alattuk a száj lassan tágra nyílik, a nevét kiáltják és már indul is a roham. Nem pusztán ölelik, felborítják. Nagyot csattan a kövön, de fájdalmas grimaszán át is érzi mosolyát. Magához húzza őket, még meg is ropogtatja. Egy rövid köhintés szakítja félbe a folyosói rendbontást, Doktor Yodsi lassan föléjük magasodik.

— Az Első Ápoló új egyenruhája?

— Dehogy. — elvigyorodik — Csak futottam egyet a városban.

— Megnyugodtam. — újra köhint és elindul — Méltatlanul ízléstelen.

— Azonnal átöltözök!

Már nem érkezik válasz, mire az ember feltápászkodik, az öreg a sarkon befordulva eltűnik a fal mögött. A Tündér is megérkezik, csendben áll mellé, egy darabon el is kíséri őket. Egy szót kérdez.

— Talán?

— Talán. — tenyerét David fejére teszi és megsimítja — Talán.

A kezek összekulcsolva lengenek, négyen mennek néma csendben visszafelé. A hallgatás könnyebb, mint lenni szokott, az elválás sem riasztó, a Tündér a betegeihez, a többiek az új küldetés felé tartanak. Egy gyors pancsolás, öltözés és az űrhuligán már az Első Ápoló megnevezéssel tréfálkozik a kis tárolóhoz közeledve. Két súroló, egy vödör, mást nem vesz ki, a gyerekeket a négyes folyosóra tereli. Vizet tölt, majd zsebéből előhúzza a megvart rongyot. A kisfiú érte nyúl, de nem veszi el, csak felnéz. Egy mosoly fogadja tekintetét.

— Nem fogom eltépni.

— Nem fogod. — a kezébe adja és felborzolja haját — Tudom.

Munkához látnak, az ablaktól indulnak, húsz sorig marad a formáció, azután cserélnek. Gyorsan halad a társaság, a célterület is jóval rövidebb, mint az előző napé. Már több a fehér, mint a piszkos, amikor ebédszünetet rendel el a vezér, a nővérpultot megostromolva begyűjtik a dobozokat. Nem mennek a magánkórterembe, a megtisztított folyosón költik el sovány kis lakomájukat. Szusszanás után még vizet cserélnek, majd folytatják a munkát. A dolgozók jönnek-mennek, mégsem gúnyolódik már senki. A Harcos és a Harcoska sokszor összenéz, de csak mosoly görbíti a szájakat.

Az utolsó kő is elfogy, Elena a főfolyosó ajtajához áll. Bólintás követi. A széles padlón a falnál kezdenek, Chris itat, a gyerekek súrolnak. Nem sok, egy kis kocka, amin túlvannak, de a vezér szeme megakad. A víz tükrében a semmiből egy lábnyom foszlányát látja meg. Egy ezredmásodpercig görbíti a fényt, majd eltűnik. Pislog, összeszorítja szemét, de nem káprázott. Felismerte a mintát. Hátán elfut a bizsergés. A súrolás sercegése megáll, egymásra néznek a kisfiúval.

— Néznek.

— Igen, David… Néznek.