A fegyver

A kitárult ajtó mögül érkezik az első pofon, forróság formájában. Beteríti a kedves illat, pedig még be sem lépett. A cikázás visszavonul, csak csigolyáit feszegetve pulzál fel és alá. Egy szokatlan látkép fogadja. A falak sötét, elegáns tónusokban nyelik el a fényt. Belépve lábával puha anyagot érez, padlószőnyeg szerű tapintása szinte elfelejtteti vele hol is van. A hosszú szoba végén egy széles, zárt fekete asztal áll, előtte két, szövettel bevont karosszék pihen. Mögötte a Kapitány, feltett lábakkal a hatalmas bársonyos ülésében trónol, tőle jobbra a dühös Mona várakozik. Pillantása még most is lángra tudná lobbantani az egész termet. A fiú magáról elfelejtkezve bámészkodva áll a záródó ajtó előtt. Lábával a puha anyagon billegve izzik a kettősségben. A nézelődést Matechust töri meg, célzott köhintésével.

— Gyere közelebb! — halkan beszél — Foglalj helyet!

Chris szó nélkül sétál el a székig, majd leül. Elkerekedett szemekkel néz a Kapitány feltett lábaira. Egy lopott pillantást vet a dühöngő Monára, majd megszeppenve újra csendben a férfira néz.

— Nincs mondanivalód? — egy pohár színes folyadékba kortyol.

— Mondanivalóm? A folyosón történtekkel kapcsolatban?

— Ha a plazmatöltésű cirkálóreaktorok kapcsán lenne véleményed, szívesen meghallgatom azt is.

Egy száraz nyelés bújik el a visszhangban.„Plazmareaktortöltés? Most nevetni fog, ugye?”Előbb Monára néz, de megbánja. Összébb húzza magát, úgy leskelődik a férfira. A Kapitány arca egyre komorabb. Keze az üvegpohár körül görcsösen feszül, szinte recseg az ital markában. Nem nevet.

— Matechust, ami a folyosón történt...

— Kapitány! — hangosan vág közbe — Túl megengedő voltam. Nem tetszik az eredménye. — kortyol egyet.

Nincs válasz, csak a maró érzés az ember arcán. Forró. Sosem dorgálták meg igazán, rokonoknál nevelkedett, de mindig tudta hol a helye. A folyosó incidens volt az első komoly kihágása, egész életében.

— Hallgatunk! — a hang karcolja dobhártyáját — Alig várjuk, hogy megtudjuk, hogyan romboltad le az egészségügyi tartalékos szintet!

Monára pillant, de bár ne tenné. Megvető tekintete egy másodperc alatt több kárt okoz benne, mint az ember futása a fémben heteken át. Miközben a kezeit tördelve keresi a szavakat, egy hang búg az ajtó felől. Azonnal nyílik, még a Kapitány is megrezzen egy pillanatra. A határozott léptek ismerősek az ember fülének. Egy morzsányi melegség szökik elhűlt végtagjaiba.

— Alena… — nagyot kortyol italából, de a mozdulat esetlenebb, mint előtte — Micsoda kellemes meglepetés!

A Hercegnő megáll a két szék között, majd a megszeppent Chrisre tekint. Rámosolyog, félrelöki a másik ülést.

— Képzelem. Mi ez a komédia, Matechust?

— Szerintem te is láttad a pusztítást a hajó közepén.

— Apró baleset. Egy kísérlet közben történt semmiség. — kezét Chris vállára teszi és végigsimítja — Nem az első eset az irányításod alatt.

Mona tekintete egyre hidegebb. Az ember már nem mer ránézni, meredten bámulja saját remegő kezét.„Nem is akartam ezt…”

— A hajóm lerombolása nem semmiség!

— Ez nem a te hajód, Matechust! A Föderáció tulajdona, aminek te éppen csak kapitánya maradtál.

— A Föderációé, nem a tiéd, Alena! — a Tündér közelebb lép a férfihoz — Itt Matechust a kapitány!

— Te csak hallgass! — a Hercegnő ujja fenyegetően mered a lányra — A csalásotok után, tőled meg ne halljam, hogy mi a Föderációé!

Chris nem néz fel, mégis hallja Mona némaságát.„Ez talált, bármit is jelent…”Vállát Alena tenyere egyre jobban szorítja. Mintha csak támaszkodna, de érzi a görcsös tartást. Remeg.„Rejteni próbálja…”

— Nem ezért vagyunk itt, Alena. — egy kövér korty csúszik le — Éppen arról csevegtünk, hogy mi is történt…

— Egy tanú kínzása, Matechust! — elhűl hangja — Éheztetés, szomjaztatás... — marka egyre jobban szorul a vállon — Megalázás és bántalmazás… — Bezártátok, mint egy állatot! — elereszti a fiút.

— Én úgy tudom, kapott mindent, a szükségletei szerint. — hidegen kortyol poharából, de szemöldöke már remeg felette.

— A szükségletei szerint… — Alena elhallgat, egy villanásig néz a fiúra maga mellett, majd csendesen folytatja — Te cipelted velem a sarlatánhoz, mert az Egészségügyi Tiszted hagyta a halálig szomjazni. — már csak suttog, hangja mégis betölti a termet — Megöletted azt a szerencsétlent is, most pedig pár vacak fémlap miatt csinálod a felhajtást, mintha ez lenne a legnagyobb gondunk az úton.

Matechust kezében elpattan a pohár. Szilánkjai hangtalanul hullanak a padlóra. Ujjai közül kiserken a vér, miközben ökölbe szorítja.

— Azokat a vacak lapokat úgy tervezték, hogy ellenálljanak a Föderációs kézilőfegyvernek. — reccsen alatta a fotel — Alena, ez már nem játék! — véres kezét az asztalra csapja.

A perlekedő felek vitája egyre kevésbé szűrődik be az ember tudatába. Zúg minden körülötte. A fehér páncélos harcosra gondol, akit álmában látott.„Milyen rendíthetetlen volt… Egy középkori űrlovag… Ez emlék? A jövő? Ez én voltam? Én vagyok?”Dermedten eszmél fel. A kapitány véres kezével rá mutatva őrjöng. Arcán az erek düllednek. Szemei vörösen torzulnak a remegésben.

— …túlmutat rajta! Bezáratom ezt is, de ha kell téged is!

— Nem zárhatsz be senkit, te nyomorult! A tanú…

— Ez nem tanú! Ez…

Első napjának emléke hasít az emberbe. A bezártság. A sötét. Folynak elő a fekete részletek. Szemét összeszorítva kapaszkodik a székbe. Gerincéből a pulzálás együtt lüktet szívével. Ömlenek az élmények, zúgássá mosódnak. Keze görcsösen markolja a karfát. A kiabálás erősödik. Matechust, Alena, Matechust, Alena, Matechust...

— Elég! — kiált Chris a székből felállva.

A karfák kezében maradva szakadnak le a bútorról. A sötétbarna hátlap tükrében két borostyán fényt pillant a Kapitány mögött. Úgy merednek, mint két izzó szem. Azok. A sajátjai. A levegő pulzál, szinte hullámzik körülötte. Izmai megfeszülnek, nyakán lüktetnek erei.

Matechust mozdul... A székéből felugorva, a megdermedt Monát maga mögé fogva fegyvert ránt. Reszkető kézzel Chris fejére szegezi. A vibráló aurájú jelenés nem rezzen. Izzó szemeivel követi csupán a Kapitányt. Lassan, mélyeket lélegzik. Fogai összeszorítva ropognak.

— Matechust, elment az eszed?

— Hagyd abba, Alena! Azt sem tudjuk mi ez!

— De azt tudjuk, hogy mi van a kezedben! Fegyver!

— Alena! Fejezd be! — a Kapitány hörögve fordul — Ez a te hibád! — a Hercegnő arcába irányítja a csövet.

A pulzálás megtölti a húst. Minden elhomályosodik, csak a forduló pisztoly éles előtte. Kezében a karfa roppan. Apró cafatjai szétszállnak a levegőben. Talpa alatt a felgyűrődött padlószőnyeg reccsen, miközben balját lendíti. Aurája egyre nagyobb hullámokat kavar. Kezét széttárva, mint tigris a karmaival sújt le a fegyverre. A furcsa pisztoly kiszakadva a remegő marokból még a levegőben mállik darabjaira a jelenés ujjai közt. A törmelék irtózatos erővel csapódik a falnak. A szilánkok belefúródnak a kemény burkolatba.

Mona a Kapitány oltalmából kitörve szalad előre. A fiú vállait megmarkolva, könnyek közt néz rá. Megrázza.

—Mit tettél?

A kék szemekben a két borostyán fény tükörképe vibrál. A pulzálás megnyugszik, lassan eltűnik körülötte az aura. Az ember eszmél. A könnyes tekintetű Monát látja. A Kapitányra néz. Tátott szájjal áll, üres markára meredve. Ujjai görcsösen remegnek, mintha még tartaná a fegyvert. Felnyílik az ajtó. Hallja a katonák puha dobbanásait a szőnyegen. Egy ütést érez tarkóján. Elhomályosodik a kék zafír pár. Békés sötétség köszönti, űrbéli barátja.