A siker büntetése

„A fehér páncélos... A láthatatlan idegen nő lelepleződik... Nomah... Így szólít a szürke arcú lány... A Király Fényharcosnak nevez…”

Chris ébredezik. Arcán maszk, steril levegő jön belőle. Körülötte buborékok emelkednek, csiklandozzák a bőrét. Egy zöld folyadék veszi körbe, benne ül egy apró padkán. Testét szíjak tartják a helyén. Nem lát ki belőle, sötét van, csak a tartály alja világít.

Mély levegőt vesz. Tüdeje már nem ég, szeme éles, de gondolatait köd borítja. Az üvegfalat kezdi óvatos mozdulatokkal kongatni, de nem jön senki. Szemét forgatva keres a tartályban. Se gomb, se kilincs, se panel.„Bezártak... A börtön…”

Már kevésnek tűnik a beáramló levegő. Fullad. A szíjakat kioldva üti az üveget. Nem törik át. Mellkasa összerándul. Még erősebben üti, de csak a zöld lé döng körülötte. Órákkal később gyúl csak fény a helyiségben. A belépő alak elmosódott. Chris heves dörömböléssel jelzi távozási szándékát. Az alak kiszalad az ajtón.„Itt hagyott…”A hangokat elnyomják a buborékok, nem tudja mi történik. Üti az üveget, önkívületben üvölt a maszkba. Lassan érzi szűkülni a falakat.

Az elmosódott forma egy másikkal tér vissza. Az üveghez hajolva egy kijelzőt néznek. Mindketten szaladnak, ismét kiüresedik az elmosott helyiség képe.

Egy újabb kegyetlen óra is beletelik, mire visszatérnek. Chris már nem mozog, ködös gondolatai teljesen ráborultak. Még valaki van velük. Egy fényes dologhoz lépnek. A folyadék szörcsögni kezd, majd lassan eresztődik le a tartály alján. Az üvegfalon át csak foltok látszanak. Két kék, egy zöld. Chris a furcsa lyukacsos alsó részen áll meg. A gépezet megmozdul, búgó motorok emelik az üvegfalat.

Térdei megrogynak, nedves bőrét megtépi az emelkedő bura. A hideg acél padlón csattan. Tüdeje megtelik a fém illatával. Lassan futnak hozzá, döngenek a léptek.

— Ne zárjanak be… — zihálja — Félek a sötétben! Ne zárjanak be!

— Christian Morales, a rekreációs tartály dezorientációjától szenvedsz részleges kognitív diszfunkcióban.

— Protinen… Te szadista… Zöld… Perverz… — fogai összeszorulnak — Ha valaha felállok innen… Te lefekszel!

Hangos kuncogás lengi körbe a tudóst. Két női hang próbálja magába fojtani a nevetést. Chris felnéz az egyenruhásokra. Protinen nem haragos, a lányok mellette nyakig elvörösödve bámulják.

— Nem akarom tudni, ugye? — arca csattan a fémen, kezével fedetlen oldalát és combjait tapintja

— Christian Morales, talán érdemes lehet öltözéked felvenned!

— Minek? Lassan a védjegyemmé válik a nyilvános megaláztatásom.

A kuncogás félbe szakad, hat acélos dobbanás után az egyik hölgy egy pokróccal óvja meg a Taktikai Tiszt foszló méltóságának maradékát. Chris feje lassan tisztul, az első éber gondolatai apránként találnak hangot.

— A kék köd, a kék ruhák és a kék szemek. Erre tisztán emlékszem.

— Christian Morales, végzetesen instabil állapotba kerültél.

Újra felnéz, látása már megszokta a fényeket. A tudós lapos orra furcsán remeg, a két nő szeméből azonban valami egészen más süt.

— A katonák, hogy vannak?

— Nincs információm a témában. — hangja sürgetőbben hadar — Christian Morales, te nem veszed komolyan, amit mondok.

— Komolyan veszem, amit mondasz, Protinen, csak nem értem!

Újra kuncogás töri meg a tudós nyugalmát. Chris lassan tolja fel magát négykézlábra, hátán a pokróccal. Tekintetét körbe fordítja, de nem látja az egyenruháját. Felnéz. A tudós fekete szemeiben a kék karikák aprókat rezdülnek a hölgyek gúnyos zajában.

— Christian Morales, hogy funkcionálsz?

— Vizesen, ruhátlanul, egy hideg fémpadlón. — elvigyorodik — Legalább az egyiken segíthetne valaki, ha szépen megkérem.

A két nő szinte egyszerre rohan ki a szobából, talpaik hangosan csattognak, mintha csak versenyeznének a főnyereményért. Chris újra feltolja magát, térdére billenve imbolyog.

— Christian Morales, most értesítenem kell az Egészségügyi Tisztet.

— Nem kell, elég jeges a hangulat nélküle is.

Egy újabb orr rángás felel a lassan tápászkodó fiú szavaira. A pokrócba csavarja magát majd belenéz a fekete szemekbe.

— Köszönöm. — egy keveset hajt le fején — Sajnálom, amiket mondtam… Hogy perverz, meg szadista, meg zöld… Nem, azt nem.

— Christian Morales, az Egészségügyi Tiszt meghagyta, hogy…

A kommunikátor nem emelkedik tovább, pedig az ember tenyere éppen csak egy leheletnyit tartja vissza. Egymásra merednek.

— Protinen. Kérlek. Most nem bírnám ki. Elég volt ez a zöld valami.

A szerkezetet visszaakasztja oldalára, egy rövid prüszkölés kíséretében. A nők érkeznek, az egyikük győztesen lobogtatja a ruhát, a másik a csizmával érte be vígaszdíjként. Egy lélegzetig várnak a két egymással szemben álló fél előtt, majd a széken landol az öltözék. Egyből fordulnak is vissza, csak egy-egy lopott pillantást vetnek a sugárzó tekintetekkel. Chris érzi száját felkanyarodni.„Alena megmondta… a Hős.”A hátat fordító tudósra pillant.

— Christian Morales, a létfenntartás ösztöne nem jellemez téged.

Ő is átlép a küszöbön, hangja mégis ottmarad egy kicsit az emberben.

— Sajnálom. — öltözni kezd, de még sokat vár utána a széken ülve.

Az ajtót megnyitva az egészségügyi részlegre lép. Csend van. Egy lélek sincs sehol. Lassan indul el a lift irányába. Már jól eligazodik a gyengélkedőn és a kórházi szakaszon. Füléből kirázogatva a maradék folyadékot billegteti fejét. Szimatát hegyezi, de minden lépéssel egyre nyugodtabb. Mona nem kísérti.„Nincs izzás, sem hideg szemek.”A volt szobájához ér, az ágya üres, a katonát már elengedhették.

A lifthez siet. Két furcsa kreatúra sétál el mögötte, szép anyagokat viselnek, nem egyenruhát. Sötét barna bőrük egész sima, szinte csillog rajta a fény. Összesúgnak a tiszt láttán. Chris belép a felvonóba.„Jó lenne tudni, meddig voltam odabent… Alenától biztosan ki fogok kapni, de hát megbeszéltük, hogy elmondja a teendőimet.”Elindul a híd szintjére. Gyomrát marja az éhség, szája is egészen kiszáradt.

A páncélajtón még látszanak a kalózok kísérletei. A vastag acélon, mint hősi hegek, úgy díszelegnek a vágások nyomai. A panelt érintve meglepődik a vörös fényen. Az ajtó elutasítja a nyitást. Újra és újra próbálkozik, de semmi.

Katonák léptei közelednek mögötte. Megismeri őket a páncélok lágy zörgéséről. A folyosóra ráfordulva ijedt légzésük hallatszik. Dermedten állnak meg az elöljáró mögött.

— Taktikai Tiszt, Ön az?

— Mint látja, Százados! — újra a panelt kezdi nyomkodni.

— De Taktikai Tiszt, mit csinál?

— Be szeretnék menni. Talán nem szabad?

— Taktikai Tiszt, tisztelettel... Ön nem léphet be a hídra behívó nélkül.

— Értem… Köszönöm a tájékoztatást.

A katonák fekete sisakjai utána fordulva nézik a távozó elöljárót. A fiú görcsösen tettetett hűvössége mögött arcán elfut az égető érzés.„A Taktikai Tiszt, aki nem tudja, mit szabad… Ügyes vagy Chris!”

Az utolsó pár lépésben már csak kullog a liftig. A gombokat nézegetve felidéz egy emléket.„Alena a lakosztályába hívott, a fehér folyosón.”A gombokra néz, a sorokat böngészi.„Lakosztályok…”Ismerős a felirat, de elsőre nem érti, honnan. Megnyomja. A felvonó elindul. Hátában a szikra mozgolódik, furcsán áramlik, mintha baj lenne. A liftből kilépve azonnal felismeri a helyet a kalóztámadás idejéből. A fekete pikkelyes lény emléke elevenedik meg szemei előtt. Együttérző pillantása vetül a fém padlóra.„Szegény pára. Messzire nem jutott, a küszöbnél tovább semmiképp.”

Az ajtók közt sétálva indul Alena felkutatására. A címeket olvassa, mégis csak egy feliraton akad meg szeme. Taktikai Tiszt Lakosztály. Megáll a termetes ajtó előtt, kezét a panel felé helyezi. Egy percet áll némán.„Morbor, végül ide is eljutottam.”Megérinti, az ajtó feltárul.

Amint belép, a hajó puritán világa köszön vissza. Egy fekhely, egy fém asztal, egy apró szék és egy acélszekrény fogadja. A szobát körbejárva személyes tárgyakat keres. Egy emléket, ami az óriás sajátja volt. A szekrényt kiürítették, az ágyon csak egy matrac hever. Az asztalhoz lépve a fiókokat nézi. A legalsóban egy halom papírszerű anyagot talál. Nincs rajtuk semmi, üresen várakoznak. Leül az apró székre, és elmereng.„A harcos választhat... Mit mondana most az utódjáról. Ő nem választott. Választották. Mit gondolna a kalózok gyilkosáról? A szeleburdi gyerekről, aki többet tölt a gyengélkedőn, mint a posztjában. Nem való az ember az űrbe...”

Egy csattanás fut el a folyosón, valaki elindul, mérgesen csapkodva lábait halad el a nyitott ajtó előtt. Dobbanás hangja száll. Visszafordul, majd még hangosabb léptekkel közelít.

— Neked teljesen elment az eszed?

— Mona?

A haragos lábcsapkodás a szoba közepéig ér.

— Nem hallasz?!

— De hallak. — megdörzsöli sajgó fülét — Csak meglepődtem.

— Ezt hogy a fenébe gondoltad?!

A fiú a széken átfordulva a gyilkos tekintettel áll szemben. A kék zafírok szinte lángolnak a dühtől. Még sosem látta ennyire mérgesnek.

— Mona, az volt kiírva, hogy Taktikai...

— Chris, majdnem meghaltál! Mit képzeltél?

„Nem tilosban járok… Ez is valami…”Az ember helyzetén nem segít a megkönnyebbülés, az önkéntelen vigyorgása még tovább fűti a lány haragját. Fújtat, egész arca lángol. A szikra a gerincben vadul cikázik fel és alá.

— Az igazat megvallva nem gondolkoztam...

— Nem lehetsz ilyen felelőtlen! Úgy viselkedsz, mint egy gyerek…

Mona tovább kiabál, de a hang már nem jut be a füleken. A döfés sebészi pontossággal talált be. A sikoltások fogyatkozó visszhangjában a fiú keze lassan emelkedik fejéhez, tenyerét végighúzza férfias állélén. Oldalra fordul, a fémes burkolat tükörképére. A törékeny lány előtt egy titán ül a széken. Széles vállai, megváltozott alkata még saját szemét is megtéveszti, pedig ő tudja. Felnéz a lányra. Látja, hogy kiabál. Vörös. Lángol. Reszket.„Mint egy gyerek? Mint?! Mit gondolhat? Nem tudja? Nem tudja... Tényleg nem tudja?”Lassan áll össze fejében a rövid, tömör mondanivaló a sértésnek szánt kiáltásról, de a hangos üvöltés végül elmossa mondandóját.

— Az egész Noraman erről beszél! Már legendákat mesélnek rólad!

— Igazán? — szeme felcsillan — Legendákat?

— Ez nem játék! Alena nem akar megfékezni!

— Igen, ő segít nekem!

— Megvezet téged! Ebbe bele fogsz halni, ha…

Ismét mélyre szalad a szike.„Gyötörsz… Elkerülsz… Üvöltesz… De nem Alena küldött oda… Nem ő eresztette ki a ködöt… Nem ő hagyta védtelenül a hajót… Nem ő zárt be… Nem ő fogott pisztolyt rám… Nem ő felejtette el, hogy elraboltatok…”Öklei hangosan roppannak, izmai acélként rántják fel a székről. Megkerüli a sikoltozó lányt, megállíthatatlanul dönget az ajtó felé.

— Chris, nem végeztünk!

— De, Mona! Végeztünk!