Saját fegyverével

Egy hullámos mosoly ráncolja a sárgás bőrt, a Tizedes még egyszer végignéz a kis családon, majd térdére ereszkedik, a gyerekek közé hajol, rövid torokköszörülés után halkan kezd suttogni.

— Volna itt egy feladat, éppen nektek való. — ujját felemeli — Szerezzétek meg Novis Közlegény sisakját! Fel fogjátok ismerni, az osztag legvéznább harcos katonája. — felnevet — Rózsaszín pikkelyes a bőre, a lábai olyan cingárok, mint a tiétek. A másodikon keresném.

A két gyerek felnéz, Chris egy lélegzetet vár, majd bólint. Mint akit enni hívnak, úgy indul el a két Védenc, csattogva, sikongatva kacagnak. A hang lassan elhalkul, helyét átveszi az épület rezgése, miközben a lépcsőn döngetnek felfelé. Eltűnnek a mosolyok is.

— Szörnyen néz ki, Uram! — felhorkant — Szembántó a változás.

— Nekem mondja, Podis? — tenyerével végigsimítja haját — Vannak dolgok, amiket nem adnak ingyen. Én elkezdtem fizetni érte.

— Bevált?

— Mondhatjuk. — megigazítja ruháját — A polgárok közt működik.

A Tizedes az ajtóhoz lép, fejét kidugva néz szét, majd bezár. Nem a helyére áll vissza, a rozsdás gépnél egy lemezt kezd feszegetni oldalán. Az acél pattan, lebillen a fedél, az öreg mechanika megcsillan benne.

— Követték.

— Kicsodák?

— A titkosszolgálat. A belbiztonság. Talán a Császár kémei. Ki tudja?

— Miből gondolja? — megvakarja tarkóját — Én nem láttam senkit.

Botako a szerkezetbe nyúl, a fénylő tárcsák közt a szíjakat tapintja. Egy halk pattanás, majd egy szakadt gumiszerű valamit húz ki belőle. Hosszasan nézegeti, ujjai közt morzsolni kezdi. Porlik.

— Abból, hogy azt hiszi, bevált.

— Kiderül. — közelebb lép tiszteséhez — Ha a kivetítőkön legközelebb az Első Harcos kórházi hőstetteit látjuk, akkor igaza van, Podis.

— Akkor is igazam van, ha nem így lesz. — tépkedni kezdi a szíjakat — Ne gondolja, hogy Thammis vagy a bürokratái ostobák! Figyelik.

— Nem gondolom. — beles a tárcsák közé — Csak próbálom megnehezíteni a dolgukat. A barna pamacsok vettek nekem ruhákat...

Amint kimondja, a kis talpak dobbanásai már közelítenek is. Az ajtó dörren, David beront, Elena zihálva szalad utána. A kisfiú kezében a fekete acél csillog, homlokán az ügyetlen nyúlkarc árulkodik, a gyerekek valóban Novis sisakját lengetik trófeaként.

— Hogyan? — Chris megvakarja tarkóját — Hogyan szereztétek meg?

— Elkértük. — David vigyora kiszélesedik — Odaadta.

— Nagyszerű! — Botako kapkodni kezdi a fényes kerekeket — Tartsd csak ide, kis Morales! — egy marékkal, majd még kettővel tölti bele a fémeket — Vigyétek el ezt Novisnak! Mondjátok meg, hogy kell hatos, nyolcas és tizenkettes hajtószíj! — horkant — Tízes nem kell!

Egy gyors felpillantás bátyjuk felé, de még a bólintás nem is ér a végére, már futnak. David alatt reng a föld, mégis úgy szalad, mintha csak tollpehely töltené meg a sisakot. A tisztes ismét a gépbe nyúl, a mozdulat már mégsem olyan határozott, mint előtte. Kotorni kezd.

— Hajnalban jártak itt, Uram. Egy Dikave és egy Voltos. — krákogva köp a földre — Bámészkodtak fel-alá, de a kapun nem léptek át.

— Kik voltak? Katonák?

— Civil ruhák. — egy drótköteget feszít szét — Titkosszolgálat.

— Mit akartak? — egy dobbanás kimarad — Rájöttek valamire?

A kotorászás csattogássá hangosodik, a Tizedes már két kézzel és egy kalapáccsal dolgozik. A kongások közt síri a csend, mintha még levegőt sem venne a visszhangban. Egy utolsó koppanás, azután kihúz egy görbe vasat. Többször is megcsavarodott, középen még meg is hasadt.

— Ez volt a lelke a kis drágának. — óvatosan fekteti a földre, táskájából hosszabb fémrudakat tesz mellé — Nem ez az… Nem is ez… Na ez az!

A méret nagy, még Chris is tisztán látja, de nem szól, csak a sárga kezet figyeli. Újra a táskába nyúl, egy apró bőrtok kerül elő. Ahogy az ember a Tündért, úgy érinti a tisztes a benne rejlő kincset. Egy apró kés, mégis egyből látszik, hogy nem hétköznapi. Nem csillog, ragyog. A rúdhoz emeli, végét olyan könnyen szeli át, mint ha nem is fém lenne.

— Fényacél. — a másik felét szögletesre faragja — Kaedru.

A két szót hangos ropogás követi. Az ember háta görcsbe rándul, a Lélekemelő csapásaira még most is emlékeznek izmai. Halkan fújtat, amíg bajtársa lassan elkészíti a furcsa formát. A kés a tokba kerül.

— Mi ez a gép, Podis? — letörli arcáról a verejtéket — Mire való?

— Tárnyomó. — óvatosan beemeli a rudat — Ilyenekkel töltik a gyalogsági lőfegyverek tárait nagynyomású gázzal.

— Ez egy fegyverkészítő?! — hátrébb lép — Podis, ezt, hogy gondolja?

— Nem nézett utána, mit vesz meg, Uram? — a hang lapos, mégis zúg a gúny belőle — Ez fegyvergyár volt még harminc éve, nem iskola.

Az ember öklei hangosan roppannak, tüdeje feltelik, mégsem kiált újra. Feje előre billen, lassan szemét is lesüti.„Nem néztem meg… Pedig leírta…”Kezei elernyednek, egy fél cipőnyivel megy közelebb.

— Legalább már tudjuk, miért érdeklődik a titkosszolgálat utánunk.

— Hát, az biztos, hogy ezért felesleges, Uram. — visszarendezi a drótokat — Ez a drágaság a víznyomásért lesz felelős. Ezzel a tengellyel kitart vagy negyven évig. Talán több, ha olajozzák is.

Újra kezdődik a csattogás, itt-ott egy-egy kis ütést kap a masina, az éles hangok mégis melegséggel töltik el a bámészkodó embert. A zaj elhal, de a tisztes nem tápászkodik, némán ül tovább, mintha várna.

— Tudja, Podis… — cipőjének orrával böködni kezdi a padlókő illesztését — Ötleteltem… Sokat… De minden olyan messze van innen.

— A Minris Concello is messze van ide, Uram. A barna pamacsokat mégis elhozta onnan. — horkant — Az a Föderáció pereme. A lefolyó.

— Az más, Podis. — leguggol mellé — Nem állhatok oda minden alkalommal a Császár elé azzal, hogy tizenhat napot meditálnék. — elmosolyodik — Még a végén kinevetne, vagy valami.

— Jóval egyszerűbb lenne, ha a harcosság nehezebb részét is meg tudná osztani a csapattal. — oldalra néz — A Surranó Bátor Tízek...

A padló halkan serceg Chris talpa alatt. Félre sandít, a tekintetek találkoznak. Felröhögnek, veszett vihogásuk még a port is kirázza a fal repedéseiből, az apró szemcsék megcsillannak a lámpafényben.

— Mindenkinek egyszerűbb lenne. — letörli könnyeit — De sajnos az nem működik, és belőlem is csak egy van, még ha próbálok is eltűnni.

— Talán nem eltűnnie kellene, Uram. — Botako lassan feltápászkodik — Lehet, hogy éppen az ellenkezője. Látszani, amikor nincs is ott.

— Olyan gyors nem vagyok, Podis. — vigyorogva vakarja meg tarkóját — Itt is, meg ott is nem lehetek egyszerre. Az csak a menyéthajúnak megy a kivetítőkön. A statiszta nem harcos, és nem is katona.

— Elhiszik, hogy ön az?

A mosoly lassan hervad le az ember arcáról, keze is leereszkedik nyakától. Feláll, a géphez lép, rozsdás burkolatát megsimítja, de nem is érzi az érdes felületet, csak a pergő szemcsék súrlódását hallgatja.

— A kígyó felismerné, hogy nem én vagyok. A kísérő hercegnőm is zokon venné a kísérletet. — rácsap az acélra — Zagir Ezredes sem venné be. — köhint — Pedig én azt sem tudom, hogy néz ki az arca.

A szikra előtör, leszáguld gerincén, majd átjárja egész testét. Nem pusztán lüktet, rázza az izmokat, feszíti csontjait is. Lassan emeli tekintetét, a sárga arc felé fordulva hunyorogva néz bajtársára.

— Podis… Már ezerszer meg akartam kérdezni… — közelebb lép — Ha maga és Pinta háttal állnak, honnan tudják a fiúk, hogy melyikük melyik? — újra végigméri — Én nem tudom megmondani.

— Ők sem. — elmosolyodik — Két sisakos Pantamo katonát az anyjuk sem tudna megkülönböztetni. — megérinti az ember arcát — De rajtunk ez nem segít. Ha a Császár megtűrné az Első Harcoson a fekete sisakot, a dublőre már abban parádézna a kivetítőkön.

— Valóban. Túl általános, mintha az Első Harcos is csak egy egyszerű katona lenne. — egyre mélyebben mered a tisztes szemébe — A kígyó a színházat szereti. Harsány és látványos jelképet akart, ezért nem kaptam ki a fél város lerombolásáért. Tetszett neki. Fenyegető volt.

— Uram, ha képes lenne egy termetes fehér ököllé változni, a Császár annak örülne a legjobban. — a földre köp — Csak rávésetné, hogy Thammis és azzal csapkodná a galaxis lakóit.

A levegő megszorul a mellkasokban, a két bajtárs egyszerre kezd remegni. Robban a röhögés, a rázkódás már egész darabokat hasít le a törött burkolatból. A fullasztó vihogást a léptek szakítják félbe, a két pamacs csattogva rohan, de mire beérnek, már csak komor vezetők állnak velük szemben. David a sisakból a földre borítja a kerekeket, Elena két markát a magasba emeli, mosolyogva lengeti a szíjakat. Botako értük nyúl, egyesével átnézi őket, de az utolsó után felmordul.

— Kis Moralesek… — megvakarja állát — Melyikőtök is a lány?

A kis Tündér felfújja arcát, bőre egészen bevörösödik. Mellette a fiú is színeződik, harsány nevetése kiszakad belőle. Nem mulat sokáig, a bosszú tenyere nagyot csattan tarkóján.

— Nagyon jó! — a Tizedes a kezéhez kap — Te vagy az! Fogd ezt a tízes szíjat, add oda Novisnak, azután csapj oda neki egy ilyet, de sokkal erősebbet! — a fejét dörzsölő Davidhez fordul — Te meg mond meg neki, hogy ha még egy tízes kurtát meglátok, tőlem nagyobbat kap!

Már nem is néznek fel a vezérre, csak fordulnak és indulnak, de az ajtó előtt azonnal megtorpannak. Nincs kérdés, sem más hang, a küszöbön mégsem lépnek át, csak bámulnak a padlóra.

— Na? Mire vártok? — letérdel a géphez — Nem volt világos?

— Novis nem nevetett ki. — Elena feje még lejjebb billen.

— A sisakját is odaadta. — David megsimítja a karcolt nyulat rajta.

— Csak mondjátok meg neki, hogy Podis nem kért tízest! — Chris elmosolyodik — Menjetek nyugodtan!

A varázsszó elhangzik, ismét a hangos csörtetés tölti meg a folyosót. Botako leporolja a kerekeket, táskájából a kis üveget előhúzva kenegetni kezdi őket, majd be is teszi a szerkezetbe.

— Gyerekek. — nagyot fúj a masinába, a por felcsap belőle — Olyanok, mint a két újonc a kapunál. — gúny szökik a hangba, arca mégis másról árulkodik az embernek — Nem való fegyver a kezükbe.

— Valóban nem. — közelebb lép — Talán éppen ezért kell ásni. Értük.

A Tizedes egy lapos pillantással les oldalra, de nem szól semmit, csak halkan szerelgeti tovább masináját. A kerekekre feszítve egyik szíjat akasztja a másik után, egy rövid horkantást követően némán dolgozik.

— Nem kérdezte, Podis. Nem kérdezte, hogy eldöntöttem-e.

— Nem volt rá szükség. — felpillant rövid hajára — Már elkezdte.

— Apróság. — lehajtja fejét — Attól még dublőröm nincs.

— Tényleg egyszerűbb lenne egy fehér ököl, Uram.

A szikra megvadul, a pulzálás már-már elviselhetetlenül rázza a húst. Chris felnéz, de nem az omló burkolatot látja. Valami mást. Szája felkanyarodik, fogait a lélegzet jeges huzatként csapja meg.

— A Császár ökle… — kihúzza magát — Nem ököl… Fehér páncél.