A Kaletusi aljas sör

Mély sóhajok emelkednek a korgó gyomor felett. A veszedelmes tálról az ember elfordítva tekintetét a távoli fehér falra bámul, magában elmerülve gyötri elméjét az elmúlt és a leendő rémképekkel.

— Kedves tőled. — kezére a forró érintés nehezedik — Megnevettettél, de legközelebb máshogy csináld!

— Nem azért csináltam. — lassan húzza el karját — Azt sem tudom, mi, micsoda az asztalon. — gerincében a pulzálás egyre vadabbul cikázik, de már tudomást sem vesz róla — Baleset volt.

A kantin lassan ürül körülöttük. A lézengő lények apránként távoznak, kik párban, kik egyesével. Csend marad az ajtó visszhangja után. Már nem zavarja Christ, saját mélyülő lélegzeteit hallgatja.„Ez talán nem öl meg…”Hangosan korgó gyomrát görnyedten szorítja össze, de nem néz a tálra, a fehér falat bámulja egyre üresebben.„Napokra, azt mondta… A városból sem mentem el egy délutánnál többet.”Megszakad a sóhajtozás. Elkalandozó tekintete a lány arcáig jut. Újra azt a mosolyt látja, amit már többször megfigyelt az apró szájzug rángásokkal. A kék szemek méricskélik. Chris gyomrában mozdulnak a buborékok, a gyötrő forróság alatt egy másik érzés is erősödni kezd.„Nem igazi…”Az ember hallgat, egy halk nyeléssel fojtja el magában mondanivalóját, de a lány tovább nézi, egyre feszélyezőbben.

— Érdekel, mi van a tányéron?

Egy lélegzetig gondolkozik, a csillogó ajkak sarkát lesve.„Nem… Nem kell a szánakozó vigyorgásod, sem a gyilkos gyümölcseid!”Mélyet sóhajt. Visszamosolyog.

— Persze! Mi az hogy!

A szuszogás megakad a zafírok alatt. Elkerekedett szemmel néz a kócos barna tükörképre. Szemöldöke megrándul ajkai ráncosabbak lesznek, de Chris tovább mosolyog, még csak meg sem rezzen a lány lassan széteső álcájától. Szokatlan bátorságot érez, gerincében a csapkodó ütések is egyre erőtlenebbül vergődnek benne. A forróság enyhül, már csak kellemes melegként érzi bőre körül. A lány ruhájába törli kezét, alapos, szinte már kényszeresen dörgöli magához.

— Rendben. — a tányérhoz nyúl, egy kis piros gombócot emel fel — Ez édes. — mereven fogja ujjai közt — Sok energia, kevés salakkal.

— Értem. — közönyös hangja mögött belül elfut a mulattató érzés.

A vörös bogyó aprókat rezdül, pedig Mona feszesen tartja az ember előtt. Mintha csak arra várna, hogy a fiú érte nyúljon. Chris még a száját sem mozdítja, rendíthetetlenül tükrözi a hamis mosolyt. A gyümölcs visszakerül a tányérra, egy másikat csippent meg ujjai közt.

— Ez savanyú. — megforgatja a zöld, rücskös gumót — Anyagcsere lassító. Segít megtartani a vizet. Az űrutazás egyik legfontosabb…

— Értem.

Mélyülnek a szuszogások. Már nem tartja sokáig, hamar visszaejti a tányérra. Gyorsulnak mozdulatai, kapkodva keresi a következőt.

— Ez csípős. — a kékes forma, mint a szilva — A szájhigiénia legjobb…

— Értem.

A kék burok halk sercenéssel hasad el az ujjak között. Egy csepp zöldes lé hullik le a tányérra. Nagyot koppan. Az űrszilva melléesik, nem is engedi visszább, csak elejti. Másikért nyúl, bizonytalanabb kézzel.

— Ez is savanyú. — mosolya görcsösen feszül, hangja remeg — Ez a tüdő tisztántartásában segít, ha poros közegben…

— Értem.

A szék aprót nyikkan a hátrébb csúszó lány alatt. Fehér bőre vörösre vált, szemöldöke ütemtelenül ráng felette. Nem áll fel, egy újabb termésért nyúl. Csak harmadjára sikerül elkapnia az apró szemet.

— Ez édes. — hangja jegesen karcol — Kevés energia, de jót tesz a…

— Értem.

— Mit értesz?!

— Hogy az asztalnál semmi sem az, mint aminek látszik. Minden valamilyen célt szolgál. — hidegen néz mosolya felett — Azért van itt.

A szavak megülepednek az asztal felett. Nem bánja meg, pedig a fakuló ajkak lekonyulnak előtte. Mintha gátlásai eltűntek volna, fókusza pedig minden teret kitöltene benne. Az apró kis rezzenések mind tisztán látszanak előtte. A szuszogás erőltetett ütemében hallani véli a kis hibákat. Pontatlan. A remegő kék szemekbe néz, tovább mosolyog.„Ez még nem az.”Szája sarka ádázul kúszik fel.

— Ez… — harmadjára sikerül megcsípni a krumpli szerű barna valamit — Ez nem egy íz… Nem is jó semmire… Csak finom.

— Értem… — torkán akad a szó, fogai közt a kemény gumó is.

Mona helyéről felállva, reszketve nyomja a fiú szájához. Szemöldökei összeszorulnak, a zafírok villámokat szórnak. Mosolya más, mint eddig bármikor. Ajkai sarkában a zug sötét árnyékot vet. Tovább szélesedik. Chris nem kap oda, még csak fejét sem húzza el. Száját lassan eltátva óvatosan harap a falatból, vigyázva a Tündér ujjaira. Rágni kezdi. Nyel.

— Ez tényleg finom. Olyan igazi. Önmagáért van. Köszönöm!

Mona lassan ereszkedik vissza székére. Egész arca vörös, de már nem úgy, mint előtte. A darabot a tányérra teszi, kezével megkapaszkodik az asztal szélében. Nem mosolyodik el újra, csak üresen mered a gyümölcsökre.„Félre ment a falat, Tündér?”Az ember szokatlan bátorsága ismét elhatalmasodik rajta. Már nincs lüktetés a hátában, a kedves illat is csak egy lett a sok közt, a terített asztalnál.

— Nem bánom, ha segítesz. — kezét a lányéra teszi — De ne azért csináld, amiért szoktad. — végig simítja — Az legyen igazi!

Az érintés odacsalja a zafír pillantásokat. Egy rövid rezzenés. Nem húzza el kezét, lassan kúszik fel tekintete az ember arcára. Nem mosolyog, de nem is szomorú. Talán ő is meglepődött.

Jobb keze nem mozdul a fiúé alól, balját törli meg ruhájában, majd a tányérból megcsípve egy kóstolót tart Chris elé, éppen egy lélegzetnyire. A harapás óvatos, még szája is tisztes távolságban záródik a puha ujjaktól. Csendesen rág, gyorsan nyel, majd hümmögésével felel a bemutatóra. Újabb gyümölcs emelkedik. Minden harapás egyre bátrabban közelít, miközben Mona ajkaira újra mosoly kanyarodik. Nem egy fiatal nőé, gyermeki pajkossággal kuncog az egyre szemérmetlenebb mozdulatokon. Az ember tudja, hogy lassan átlép minden határt, amit odahaza sosem tett. Tisztán látja, mit művel.„Neki is tetszik!”Nem érez gátlásokat, a bátorsága körbe veszi, mintha mindig is ott lett volna vele.„Ilyen vagyok. Még ilyenebb!”Utolsó kóstolóinál már nem csak ajkaival érinti az ujjak hegyét. Fogaival egy-egy véletlennek tűnő apró harapást is megenged magának. Mona pironkodó kuncogása ellenére, újra és újra felemel valamit a ragadozó elé.

— Egészségügyi Tiszt! Azonnal jelentkezz a Hídon a Clomat Chasirte példánnyal!

— A Hídon? — Chris hunyorogva néz a lányra — A zöld szadista most veled akar egy szakadékba löketni? Mire kíváncsi? Hogy leesek-e?

A Tündér a készüléket markolja, de nem tud válaszolni a nevetéstől. Egészen elvörösödve küzd a levegőért, egy percig is eltart, mire felel.

— Megyünk, Tudományos Tiszt! — a végén elkacagja magát.

A lakoma félbeszakad. Amint felállnak, a pult mögül a csápos csapos gördül melléjük, Morbor padlóra szórt maradékát, majd az asztalt szedi le szélsebesen. Minden tiszta egy pillanat alatt. Chris egészen beleszédül a látványba. Nem múlik a távozásával. A falak apró rángásokkal mozognak körülötte.„Biztos fordul a hajó.”

Mona megy elől, az ember egy lépéssel lemaradva. A körfolyosón haladnak, mellettük rohamléptekben elsuhanó kreatúrák csattognak, zizegnek. Chris figyelmét felkelti.„Hová sietnek?”Megáll leskelődni.

— Gyere, ne maradj le, mert… — a forduló Tündér szemei elkerekednek, a kedves mosoly eltűnik, ajkai egyenesen feszülnek.

Chris lassan indul a lány felé. Minél közelebb ér, Mona úgy néz egyre ijedtebben. Elvigyorodik, hajába túrva kezdi vakarászni tarkóját.

— Ne félj már! Nem mondtam komolyan, hogy le fog löketni a Hídról. — gondolatai egyre kuszábbak lesznek — A Híd nem is olyan híd... Ez ilyen űrhajós dolog, csak nem értetted meg! Én láttam egy filmben.

A csillogó ajkak eltávolodnak, de hang nem jön ki rajtuk, csak üres fuvallat.„Nem nyugodott meg.”Kezét a megtorpant lány vállához emeli. Egy simításnak indul, baráti dörgölés lesz belőle. Tenyere alatt felgyűrődik az űrruha szövete. Széles vigyorral kezd újra beszélni.

— Protinen nem fog bántani, Tündér... — Mona arcához hajol, de fókuszálni sem tud olyan közelre — Ő harcos! Morbor… Megvéd minket a szadistától. — grimaszol — Olyan erős, mint egy tank!

Hátrébb billen a remegő falak közt. A lány orra mocorog, szemöldökei összeszorulnak.„Miért ilyen ingerült? Nem figyel?!”A zafírpár elindul.

— Gyere! — már hidegen zúg a vékony hang.

A határozott léptekkel vonuló Monát nézi. Görcsös járása, katonás menetként inkább tekinthető, mint vidám sétának. Az űrcsizma talpai hangosan csattognak.„Billegteti magát?!”A hullámzó mozgás egyre látványosabb. Chris régi szemérme sehol, bátran legelteti szemét a lány ringó formáin. Körbe néz.„Nincs itt senki… Nekem csinálja!”Érzi szája sarkában az izom sercegését. Fogai össze-össze verődnek. Feje lassanként kezd észrevehetően ködössé válni.„Ez megint a lány szaga lesz! Igazán kezdhetne vele valamit!”A körfolyosó belső felén megálló Mona már elkerüli figyelmét, tovább halad, mintha ott sem lenne.

— Hová mész?! — mélyen dörmög a vékonyka hang — Ide jövünk!

A fiú lábát oldalra lendítve pördül, elindul a hívás irányába. Miközben visszafelé halad, észreveszi, hogy a folyósó falai ferdén állnak.„Csoda hogy nem esik szét… Ezek nem is tudnak űrhajót építeni… Még ablaka sincs!”Monához érve megáll mögötte. Már ő is ferdén várakozik. Tovább billeg, szinte táncol neki a formás leányzó. Kezével előre mozdul, de visszarántja.„Nem adom magam ilyen könnyen!”Kihúzza hátát, arcára komorságot erőltet.

Az ajtó nyílik, egy liftet rejt a steril fém. Belépnek. Az acél csattan, az ember körbefordul. A lány szemérmetlen mozgása már unalmas. Miközben száguldanak, ő a finom illesztések egyenetlenségeit nézegeti. Távolodnak és közelednek egymáshoz. Hangosan felnevet.

— Ezek egy liftet sem tudnak normálisan megcsinálni! — meglöki a lányt, tenyere puffan az űrruha vállán — Nézd meg, Mona! Olyan, mint a Föderáció! Mindjárt szétesik alattunk! — vísítva röhög.

A célemeleten nyílik az ajtó. Kilépnek, a fiú szétnéz, szemei elkerekednek. Érzi az egész szint lassú, egységes forgását.

— Hogy nem szédülnek el idefent. — komorságát újra feszülten őrzi.

Szorosan a lány mellett halad, mereven előre néz, mintha nem is akarná észrevenni a csábító mozdulatokat. Mona válla többször is hozzá ér, egyre feltűnőbbnek érzi a dörgölőzési kísérleteket. Elrejti magabiztos örömét, még csak rá sem néz.„Az elérhetetlen Földlakó!”

Egy fekete páncélajtó előtt állnak meg, Morbor akár ötször is átférne széltében, lehajolnia sem kell alatta. Sisakos alakok őrzik, sötét üveg fedi arcukat, de az egyenruhák formái árulkodnak.„Nem emberek…”Az ajtó feltárul. A bent helyet foglaló díszes társaság az érkezőkre tekint. Chris a Kapitányt látja meg először. Megáll a záródó fémnél, majd karba tett kézzel neki támaszkodik a falnak.„Űrhajós Chris… Morales pilóta a csillagok közt!”Komoran bámul a tisztekre.

Matechust elkerekedett szemmel néz vissza a tükörképre. Szúró pillantását egy másodpercre Morborra veti. A harcos azonnal összébb húzza gigászi testét.

Protinen feláll a székből és megkezdi mondandóját. Chris nem figyel, nem is érti, miről beszél. A sok ülést, fényes üveget és színes gombot bámulja. A hatalmas szoba még gyorsabban forog, mint kint a szint. A székén támaszkodó Kapitány követi szemével a vendéget.

Egyre bátrabban, egyre határozottabban nézelődik. A Híd már aggasztóan gyorsan forog. Protinen zagyvaságai elhallgatnak. Síri csend marad a székek között. A felé közelítő Morbor töri meg.

— Chris! Chris! Neked beszélnek!

A magabiztos fiú kétszer is hátra fordul, de csak másodjára sikerül irányba állnia. Egy ülésben megkapaszkodva húzza magát egyenesbe, de nem a tudósra néz, a lány vörös arcára bámul, lehunyt szemeire.„Neki sincs kedve itt lenni…”Felnevet.

— Clomat Chasirte példány, konstruktív kritikád van az elmélethez?

— Van! A konstruációs izém... — nem halkul, hangosodik — Csak arra gondoltam, hogy miért nincsenek itt ablakok... Mert én nem láttam egyet sem! — a támlát eresztve botlik meg, nagyot koppan a padlón.

A kapitány tenyere nagyobbat csattan arcán. Megrázza fejét. Újra Morbor felé néz, majd finoman biccentve jelez. Az óriás döngő léptekkel közelíti meg a tápászkodó embert.

— Chris, most gyere velem kérlek. — nem dörög, suttog.

— Várjál! Ssst! A zöld szadista beszédet mond! — megkapaszkodik a székben — Oda kell figyelni rá, mert kiszedi az agyunkat! Tényleg!

— Chris, gyere kérlek! Ez már mindenkinek kellemetlen! — megfogja karját, de a fiú szinte nem is érzi a szorítást.

— Várjál! Tudod mi kellemetlen? — felvihog — Egy űrhajón ébredni egy rakás jelmezes bolond közt. — a ruha már sikítva feszül Morbor marka alatt, de mégsem érzi a húzás erejét.

— Chris, kérlek... Gyere!

— Várjál! — kirántja karját — Még van konstruációm! — két szék közé dobbant — Végre elmondhatom! Az egyik kis híján agyonüt, a másik fenyeget, a harmadik feldarabol... — a remegő lányra néz — A mocskos forróságról már nem is akarok beszélni a hölgyek előtt!

— Elég Chris, ez nem te vagy! — megmarkolja — Fejbevert a sör! Elég!

— Tudod miből volt elég?! Az ablaktalan űrhajótokból, meg az ehetetlen gyümölcseitekből. — ujját fenyegetően mereszti végig a társaságon — Elegem van a tűzgyújtó tündérekből! A halandzsázó tudósokból! A vicceskedő kapitányokból meg a szálkás hercegnőkből! — már artikulálatlanul hörög — Elegem van az űrből!

Morbor lassan az ajtó felé terelgeti, de ropogó kezéből magát kitépve visszafordul.

— Tudjátok mi a legrosszabb? — derekán markolva tépni kezdi ruháját — Ez a nevetséges pizsama. Kényelmetlen, idegesítő és azt sem tudom, hogy kell levenni!

Protinen lapos orra megmozdul, szemeiben a kék karikák furcsán fordulnak körbe.

— Clomat Chasirte, az öltözék a toft mellső végtagod utolsó hajlatánál lévő kerek mikrokapcsoló három rövid és két hosszú megnyomásával nyitható. — Mona felé bólint elégedetten, mint aki letudta ígéretét.

A lány elfordul, egészen a fal felé. A Kapitány szeme elkerekedik. Chris vadul markolgatni kezdi jobb, majd bal karján a ruhát, fentről indul, de csuklóján találja meg, amit keres. Nyomkodni kezdi az ütemre.

Öltözéke hátulja, mint láthatatlan cipzár, ketté nyílik. Dereka aljáig érzi a befolyó hideget. Elengedi a gombot. Karjain megernyedve szinte akadálymentesen csúszik le a kezeslábas.

— Nem ismerem hazád szokásait, de itt a Föderáció hajóin az efféle viselkedést tiszteletlenségnek tartjuk. - a Kapitány eltakarja arcát.

Chris végignéz magán. Az űrruha térdéig lecsúszva fekszik előtte. Nincs alatta semmi. Visszatér az érzés, ami órákkal az előtt nyomtalanul eltűnt. Kétségbeesetten kapkod a lehullott kezeslábas felső részéért. A Tudományos Tiszt felé indul, de nem öltözteti, fedetlen karját kezdi vadul markolászni.

— Clomat Chasirte, te megváltoztál! — ujjait belemélyeszti izmaiba— A szövet összetétele sokkal sűrűbb. Egy genetikai transzmutáció...

— Protinen! Viselkedj már! — Morbor hátra taszítja — Elég! — a fiú ruházatát felsegítve az ajtó felé noszogatja.

Chris még visszanéz a megvető pillantások kereszttüzére, majd távozik. Morbor egészen a szállásához kíséri, de csak ott néz fel az óriásra.

— Sajnálom.

— Nem. Én sajnálom. A Kaletusi sör aljas ital. — lesüti szemét, majd biztos, ami biztos, rázárja az ajtót.