A Fehér Lovag

A fehér elemek lekerülnek a tartóról, a fekete kezeslábas már az ember tenyerében serceg. Tapogatja, szorongatja, egyre biztosabb benne, hogy nem egyszerű szövetet tart. Csöveket érez. Tasakokat.

— Mi ez? — a kis sámlira terítve felsőjét kezdi húzgálni.

— Ne vetkőzzön! — újra felé nyújtja — A ruhára vegye rá.

— Melegem lesz. — megmarkolja — Izzadós típus vagyok.

— Podis mondta, hogy nem fogja érteni. Vegye rá nyugodtan!

Nem felesel, a hátán megbontva magára húzza. Nyúlik, mégis van tartása. Végez, nyakán a kis madzaggokkal összezárja. Végignéz a fémeken, nem csak szíjakat lát, csövek, csatlakozók is lógnak belőle.

— Ezek mik? — megpöcköl egy acélgyűrűs hengert — Ezek nem voltak a terven. — a mellvért elejét emeli — És ezek a pici fedett rácsok?

— Podis azt mondta, a Pantamo fajról azt beszélik, hogy még a Danstáknál is körülményesebbek. — pimasz mosollyal folytatja — Szerinte az ember még náluk is rosszabb. Gondolom erre célzott.

— Ez a Tizedes műve? — hunyorogva nézi — Belekontárkodott a saját tervébe? — felül összekapcsolja a hátvérttel — Nyughatatlan alak.

— A kezeslábas miatt. — a csatlakozókra mutat — Volt egy ötlete a szabónak, ahhoz igazíttatta át a fémeket. — sóhajt — Egy párszor.

Az acél emelkedik, Chris fejét átdugva kötögetni kezdi. A szivacstömés itt-ott megnyomja a hirtelen mozdulatban, lassan puhul, majd eltűnik az érzés. Körbefordul, vállait, karjait átmozgatja. Semmi.

— Akkor is meleg. — elmosolyodik — A napon megfőz, az biztos.

— Szellőzők. — becsatlakoztatja a csövet — A kezeslábasban is vannak. — derekához ér, egy kis, puha gombócot paskol — Pumpa. Fel is tudja fújni a fekete anyagot.

— Miért akarnám felfújni? — megvakarja tarkóját — Úszni?

— Hogy nagyobbnak látszódjon. — már vigyorog — Mint a Pantamok.

A karvértek, lábvértek sorra a helyükre kerülnek. Egy-egy összeérésnél a sötét helyiségben elfutnak a szikrák. A szíjak nyüszítve feszülnek, a kis pumpa békésen szuszog az ember tenyerében.

— Rekeszek a bal és jobb combnál. — egyiket kiakasztja — Talpak eltérő feladathoz. Szikrázhat is. A lábfejére való fémek kapcsos…

— Ez a bolond a cipőmnek is páncélt csináltatott? — szemöldöke fennakad — Podis kissé túlzásba esett, azt hiszem.

— Mondta, hogy valami hasonlót fog mondani. — felnevet, de azonnal elharapja — Azt üzente, így nem tudja magát lábon lőni.

— Nem mintha olyan sokat lövöldöznék. — letérdel — Még szerencse, hogy nincs háború. El kellene halasztani a szerelés miatt.

Nincs nevetés, Tarkas lepillant, Chris fel, egyszerre sóhajtanak. Csendben készülődnek tovább, a sok lógó, csüngő alkatrész a helyére kerül, a páncélkesztyűk is feszülnek a kezeken. Egy dolog van csak hátra, a sisak. Elé lép, belenéz a sötét üvegbe, tetejéről a groteszk fekete acélszörny néz vissza rá. A nyuszi.

— Hogy festek benne? — körbefordul, de a torzító felszaggatja hangját, ha nem tudná, hogy ő beszél, nem is jönne rá — Jó lesz?

— A Tizedesen jobban állt. — hátat fordít — Ön olyan benne, mint az a közlegény… Novis, ha jól emlékszem.

— Nagyon vicces, Tarkas. — elindul kifelé — Igazán humoros.

A műhely elhallgat. A kohók is halkabban hörögnek, a tekintetek egymás után fordulnak a vakító jelenés felé. A fehéracélhéj minden lépésnél szórja a szikrákat, a talpak egy Beraddo súlyával rázzák a padlót. Szétnéz. Megakad pillantása, a sötét üveg mögül a kék szemeket veszi célba. A Tündér felé halad tovább, peckesen mozog, vállait is megjáratja benne. Mona ajkai remegve távolodnak el egymástól, hátrálni kezd, egészen egy padig botladozik. Megakad, kezeivel megkapaszkodik szélében. Már csak egy fél karnyi van köztük, de az ember megáll, egyet hátrébb lép. A kisfiú fut feléjük, öklét emeli, közéjük áll. Egy fújtatásig szorítja szemöldökét a sisakra bámulva. Eltűnnek a ráncok, hangosan kiált fel.

— Chris! — körbeszaladja — Ez nagyon… Nagyon harcos lett!

— Chris?! — Mona sikoltása megrázza a falakat — Mi ez a borzalom?!

— Hát… — tarkójához kap, de csak a szikrák repkednek — A bundám.

A Tündér összerezzen a torz hangtól, arca már a páncél fehérségével vetekszik. Szája mozdul, de csak a levegőt kapkodja. Elena is megérkezik hozzá, felnéz, ajkai felkanyarodnak. Ő is kiált, az üvegek beleremegnek hangjába.

— A nyuszi! — szökdelni kezd — A mi nyuszink! Ott van a homlokán!

— Bizony. — letérdel — A jelkép jelképe.

Mona közelebb hajol, rápillant a fekete állatra. Arcát az undor és valami megmagyarázhatatlan érzés rajzolja át, de nem szól, csak belenéz a sötét üvegbe, a tekintetek mégsem találkoznak. Mögötte Tarkas lohol, mellé érve markába csapja a kommunikátort, helyére pattintja a rangjelzést is. Chris feláll, kihúzza hátát. Az acél serceg.

— Talán mégis jobban áll magának, mint Novisnak. — mosolya kiszélesedik — De Podison még jobban. Ő magasabb. Sokkal.

— Nincs jelentősége. — lassan fordul, még egyszer rápillant a Tündér arcára — A lényeg az, hogy a kígyó örüljön! — már recseg az egész fehér sisak az üvöltéstől — Uraim! Szurkoljanak, hogy hazaérjek!

Táskáját megmarkolja, int a gyerekeknek és elindul az ajtó felé. Minden mozdulatának hangja van, érzi kívül és belül a páncél hatását. A két kicsi mögé szegődik, sajátjukat felmarva felveszik a formációt. Mona hat lépéssel lemaradva követi, de a Térolvasás nem tiszta, a sisak sokat elvesz hallásából. Félútig jut, amikor egy csáposarcú barna lény halk, mégis erőteljes hangon szól előtte.

— Lássunk egy ütést, nagyúr! — szörcsög — Lássunk mi is valami jót!

Az ember megtorpan. Arcán elfut a forró bizsergés, az érzést tovább fokozza, hogy mögötte Tarkas már skandálni kezd.

— Ütést! Ütést! Ütést!

A csarnokban visszhangként terjed, tízen, húszan, majd mindahányan harsogják a szót. A padló is beleremeg, a törött üvegek ki-kihullanak az ablakkeretekből. A kegyelemdöfés mögötte szól, előbb David, majd Elena is beszáll a kiáltások közé. Vállához nyúl, megragadja a pántot. Kimért mozdulattal emeli oldalra, mégis a sercegés szikrákat sejtet, akárcsak az ünneplő rabszolgák tombolása. Elengedi, hangosan puffan a padlón. A por felszáll. Csend lesz. Lábát finoman eltolja. Kitámaszt. Fülében az összes szívhang lüktet, szinte egyként dobognak. Hátra feszíti jobbját, nem visz bele minden erőt, a mezőt sem ébreszti, csak előre csap. Az acél reccsen, karja körül a szikrák elindulnak, a lendület sodorja őket, mint egy lövést. Egy szerszám a földre esik. Koppan. Őrjöngő üvöltések kísérik. Reng a padló, a fal és talán a város is. Tarkas hangja áthasít a tömegen. Újra skandál.

— Fehér Lovag! Fehér Lovag! Fehér Lovag!

Elfut. Átveszik. Mindenki a Fehér Lovag nevét harsogja. Valami megmozdul az ember mellkasában. Nem lüktetés, nem is a szikra, valami más. Már nem az arca ég, egész testét feszíti az érzés. A két kiáltás tovább fokozza. Lassan fordul, David és Elena is ökleiket a magasba tartva üvöltik. Úgy érzi, már bármire képes lenne. Elmúlik.

Mona reszketve áll, szája kitátva marad, tekintete üres, mégis süt belőle valami vészjósló borzalom. Nem bírja nézni. Elfordul. Az ember tartását érzi megrogyni a fémek alatt, pedig nem nehéz, mégis egyre erőtlenebbek izmai. Nem jelképként indul tovább, botorkálva lépdel, táskáját csak harmadjára tudja felhúzni a földről, keze kétszer is mellé nyúl, a pántból jóval többet lát, mint amit kellene. Fogy a levegő a fém alatt, pedig a szűrő szelel, de nem hallja lélegzeteit, az üvöltés elnyom minden neszt. Balján egy rezdülést érez, a meleg csak később ér át az acélon. A kohók füstjébe beszökik a kedves illat. Mona húzni kezdi, kivezeti a hangzavarból, egészen az utcáig vonszolja. A fehér út széléig jutnak, előbb jobb, majd bal térde is megrogy. Szikrázik a fém a kövön. Zihál és fújtat, mégsem kap levegőt. Fullad. Balja a karima alá nyúl, letépi a sisakot fejéről. Hörögve tölti tüdejét. Felnéz, de a lány nem viszonozza, a kék szemek az acélba kapaszkodó kezére merednek. Undort lát a kedves arc helyén. A gyerekek is kiérnek, már nem skandálnak, bátyjukhoz rohannak és rázogatni kezdik.

— Semmi baj! — suttogja — Csak megszédültem… Semmi baj!

Térdéről lebillenve megül a fehér kövön, kifújja magát, mögötte a csarnok is lassan elcsitul, a kiáltások helyét átveszi a serény munka zaja. Nem áll talpra azonnal, még mozogni sem mer igazán. A tisztuló képben egy alakot lát meg először. Nem ismeri, egy szürkeruhás idegen, semmi több. Egy sarok mögül fordul ki, azután a következőnél le. Egyetlen pillantásig néznek össze, mégis elfogja egy rossz érzés. Egy másik váltja, de az sem kellemesebb. A szuszogás gyorsul felette.

— Jó érzés volt, Chris?

— Úgy nézek ki? — mosolyogva les fel, de arcáról csorog a verejték.

— Nem ez. Ami előtte volt.

A két kis barna szempár kíváncsian mered rá, lélegzeteiket elfojtva kapaszkodnak bátyjukba. Végignéz rajtuk, karjai mozdulnak, átöleli őket. Nem válaszol, csak sisakjáért nyúl és a fejére húzza. Szelel. Szól.

— Menjünk haza!

Tápászkodni kezd, még meg-meg billen, mégis elindul. Oldalán a két gyerek nem ereszti, balján is érzi a hőt, a Tündér vele haladva tovább fogja. Éppen csak a sarokig érnek, oldalán reccsen a kommunikátor.

— Első Harcos, itt a Császári Rezidencia. Kérem jelentkezzen!

Oldalához kap, de az acélmarokkal csak ügyetlenkedik, sokadjára sikerül leakasztani a szerkezetet.

— Itt az Első Harcos, hallgatom, Császári Rezidencia.

Hosszú szünet követi a választ, de még jár a torzító visszhangja az ipari falak között, amikor ismét felzúg a rádió.

— Első Harcos, itt a Császári Rezidencia. Őexcellenciája audienciára várja. A pozíciójára légi fogatot küldtünk. Kérem, ott várakozzon!

Egy dobbanás kimarad. Oldalra fordul, ránéz a kék szemekre. Nem hallja a lány szívverését, mégis az arcára van írva minden. A levegőben a szél hangját túlsüvíti egy hajtómű sistergése. Térdére vágódik.

— David, nyúlüreg! — megrázza — Te vagy a parancsnok! Vidd haza…

— Negatív, Első Harcos. — egy beugró mögül előlép a szürke ruhás idegen — Mind a négyüket várják a Főépületben.