Ismeretlen terület

A halk szavak rezgése elenyészik. Ameddig csak elért, körben fordulnak a tekintetek. Az emberszerű és a felismerhetetlenül torz lények mind az összeölelkezett párosra néznek. Az átrium fáin rezegnek a levelek. Az apró rovarok zümmögnek körülöttük. Furcsa lüktetés szalad ki az ezüstös páncélból. A hercegnő keze a vértje alá nyúl, egy rövid lélegzetig marad ott, majd előhúz egy fémhátlapos üveget. Villan a fény, egy percig böködi ujjaival. Elakad a lélegzete. Chris oda kapja fejét. Alena tekintete kiüresedik, mozgása egy pillanatra rendezetlenné válik. Nem több egy pár lépésnél, de éppen elég, hogy észrevegye.

— Baj van? — suttogja magát összébb húzva — Ez rossz nekem?

— Az attól függ, tudod-e mit jelent az Első Harcos tisztsége.

— Elmondta, hogy szinte érinthetetlen leszek. Olyan, mint te!

Alena megáll. Arcára ismét a hideg üresség ül ki, de a lüktetés gyorsul, mégis félrever egy-egy összehúzódást. A fiúra néz, de a zöld szemek szürkébbek, mint előtte.

— Én nem vagyok érinthetetlen.

— De te olyan... Olyan... Jól tudod, amit kell!

— A tudás nem tesz érinthetetlenné. — suttogása is elhalkul — Én is az Ítélő Tábla elé kerülhetek.

— Miben más az Első Harcos?

Egy perc telik el a válaszig, a fürkésző zöld szemek a fiúról a távoli sürgő forgó lényekre emelkednek. Körbe fordul, alaposan felméri a távolságokat, mielőtt ismét megszólal.

— Közvetlenül a Felső Ház alá tartozik. Az Ítélő Tábla nem érintheti.

— Akkor Atyád olyanokat választ, akik nem élnek vissza vele?

Alena szemöldöke megrándul.„Megint az a tekintet… Mintha ufót látna… Pedig ő az, nem én!”A fiú nem mosolyog. Érzi szája körül az izmok önkéntelen mozdulatait. Lefelé húzzák sarkait. A Hercegnő három lélegzetig marad még szótlan. Körülöttük lassan élednek a zajok, a kíváncsi tekintetek fordulnak, látszólag dolgukra indulnak.

— Atyám több mint ötszáz éve választott utoljára. — suttogja — Nem dobálózik ezzel a címmel.

A fiú barna szemei elkerekednek. Az öreg Császár képe kúszik eléjük, a félhomályos szobában.„Ötszáz éve… Egy százast letagadhatna…”Apránként tér vissza a folyosóra. Újra az ezüst hajú Hercegnőt látja, de átfut rajta egy érzés, nem tudja visszafogni, kitör belőle.

— Alena, te mennyi idős vagy?!

— Harminchárom éves vagyok. — sóhajt — Ez miért érdekes?

— Csak kíváncsiskodtam. — elfordítja fejét — Azt tudod, hogy Mona mennyi idős? — arcán elfut a forróság, füle is felizzik, szinte lángol.

— Ezt tőle illene megkérdezned. — aprót köhint — Huszonegy éves.

Rövid rándulás húzza össze az ember nyakát.„Olyan sok?!”Összeszorítja szemét. Számol, de fejében összekavarodnak a dolgok.

— Az földi években mennyi?

— Tessék?

— Tudod, van az, ahol most vagyunk, meg ahonnan én jöttem...

Egy lélegzet mélyre szalad. Alena elkerekedett szemekkel néz vissza az egyre kisebbre összehúzódó fiúra.

— Én nem tudom, mennyi idő egy földi év, Chris.

— Mégis megértjük egymást… — még jobban görnyed — Azt hittem ezt is tudod, nem csak a szavaimat érted.

— Neked nem mondták el, hogy működik az implantátum?

— Én... Azt sem tudom igazán mi az... Csak azt tudom, hogy itt van. — nyakához emeli kezét — Ezt is te mutattad meg.

Az ezüst páncél alatt a tüdő hirtelen telik meg. A szíjak ropognak alatta, akárcsak a nő öklei. Arcára valami furcsa ábrázat ül ki. Eltűnik.

— Matechust és a szervezettség. — suttogja — Mit tapasztaltál, miután megkaptad a 6-os szintű frissítést?

— Nyíltak az ajtók... De a híd nem... — keze átcsúszik tarkójára — Az olvasás! Elkezdtem megérteni a jeleket.

— Erre való az implantátum. Azonosít, de fordít is. Szavakat, jeleket, számokat, viszont olyan értékeket nem, amit nem ismerünk.

— Alena, mit tud még...

— Hallgass! — halkan mondja, mégis a fiú szája összetapad.

Megragadja az ember vállát, tolni kezdi. Gyorsan halad, a lényeket kerülgetve egyre kapkodóbban vezeti ki a sűrűjéből. Percekig tart a sietős vonulás, egy üres szakaszon lassít le, de nem szól semmit.

— Alena, már beszélhetek? — suttogja.

— Halkan.

— Miért szóltál úgy az előbb?

— Itt a falnak is füle van. Te vagy az Első Harcos, ne viselkedj úgy, mint egy tudatlan kisgyerek.

Az erős marok szorításában tovább roskadozik az ember.„Mit gondolt a Császár? Ötszáz év után odaadja nekem? Mit akart ezzel elérni?”Sóhajai mélyülnek, de az erő minden fuvallattal száll el a testből.

— Tudod már hol fogsz aludni?

— Nem ismerem a lehetőségeket... Te hol fogsz aludni?

— Ma a Föderációs Vezető Megbízotti szükségrezidencián. — finoman elmosolyodik — De ha nálam húznád meg magad, Mona összetörne. — egy gúnyos félkacaj csúszik ki, mégsem érződik benne rosszindulat.

— Nem is akartam nálad… Az Első Harcosnak is van ilyen... Lakhelye?

— Igen, de nem kötelező. — elkomorodik — Az elődöd sem használta.

Alena élesen fordul, egy széles ajtó paneljét érintve megnyit egy utat a falban. Belépve egy földi hivatal káoszának ezerszerese tárul a fiú elé. Mindenféle lények kiáltoznak, marakodnak, csúsznak másznak a kígyózó sorokban. Alena erőteljes léptekkel halad balra, Chris alig tudja követni a forgatagban. A levegő párás, furcsa szagok áradnak. Citrom, vágott fű, szalonna illat terjeng a térben.

— Gyere, ne maradj le! — kézen ragadja — Sietünk!

Egy újabb ajtó tárul, ami egy szűk folyosón át egy másik helyiségbe vezet. Mindenhol a fehér csillogó burkolatok takarják a falakat. Mint száz Protinen, úgy szaladgálnak a zöld lények a teremben. Alena megáll. Az ember bámészkodás közben neki ütközik. Szabadkozva hátrál, de a Hercegnő nem szól. Vár.

— Alena, mire várunk?

— Frissítésre. — ismét karon ragadja, majd húzni kezdi — Oda!

A fiút egy ablakhoz cibálja. Nem köszön. Kezét egy kis panelra helyezi.

— Az Első Harcos egy kilences szintű engedély módosításért jött.

— Kilences?! —az ügyintéző csápos hölgyszerűség összerezzen.

— Mozogjon, nem érünk rá!

A lény kapkodva csattog el az üvegtől. Amíg várakoznak, Chris fejében újra felkavarodnak a gondolatok.„A Taktikai Tiszt hatos szintű volt… Ez kilences… Az a termetes ufóasszonyság sem tűnt túl nyugodtnak…”

— Alena, neked milyen ez a szint dolgod?

— Mit érdekel az téged?! — a hang jég hideg, szinte már fenyegető.

— Nem értem az egészet... — suttogja — Csak érdekelt... Sajnálom.

— Nyolcas.

Az ernyedő szorításban megrezzen az ember karja. Nem reszket, nem is remeg, csak egy önkéntelen rándulás, mégis egymásra néznek.„Én lettem a főnököd?! Ezért bámulsz így rám? Vagy nem?”

— Méltóságos Úr... engedje meg kérem... — a fiú nyakához emeli a pittyenő eszközt — Készen is vagyunk, Méltóságos Uram! Elnézését kérem, hogy megvárattam! — már száguld is vissza a helyére — Tehetek még valamit Önökért, Föderációs Vezető Megbízott?

— Végeztünk! — fordul, határozott léptekkel elindul visszafelé.

— Köszönöm szépen! Viszont látásra! — int a fiú, majd ellopakodik a vezetője után, az értetlen tekintetek kereszttüzéből.

A Hercegnő nem lassít, szedi lábait. Chris ismét emlékeibe merül, a megszólítás Peter gúnyos szavait idézi benne.„Csak akkor hívott így az alkatrészboltban, ha valamiről úgy gondolta, lustaság lehetett az ötletgazda…”A fal lassanként elfogy mellettük. Egy csarnok végén az üvegajtón át végül kiérnek az épületből. Egy végtelennek tűnő város látképe tárul elé. Minden hófehér. Égig érő tornyok, széles lapos épületek kavalkádja babonázza.

— Ez gyönyörű… — suttogja — Elképesztő ez a hely. Nézd mekkora!

— Giccses tornyok és hamis csillogás, Chris. — rövidet fújtat — Téged tényleg könnyű lenyűgözni, úgy látom.

Csak a talpak kopogása marad. Chris lesüti szemét, a fehér köves útra bámul, úgy kullog tovább a Hercegnő mellett. A sóhajok rövidülnek, a lépések nyúlnak.„Ügyes vagy, Chris… Megmutattad, ki a turista…”

— Nekem az a kedvencem. — Alena halkan szól, gyengéden érinti a fiú vállát, miközben bal kezével egy lapos, romos kőépületre mutat — Még Thammis első éveiben épült, közel hétszáz éves. — elmosolyodik — Egy olyan korból való, ami tisztább volt a mostaninál. — elhallgat.

— Sötét idők… — suttogja — Ezt mondta apád. Én ezt nem is értem.

— Nem is kell. — az érintés visszavonul — Jobb is, ha nem érted.

Ismét csak a léptek zaja marad közöttük.„Nektek talán, de én nem szeretem nem érteni a dolgokat.”Újra sóhajtozik, kezét zsebeibe dugva sétál a Hercegnő mellett. Kavarog benne minden. Oldalra néz.

— Butának tartasz, Alena? Őszintén…

— Nem. — előre mered — Tapasztalatlannak és meggondolatlannak.

— Nem látom a különbséget. — lépései hangosodnak — Tényleg nem.

— Mert tapasztalatlan vagy. — elmosolyodik — És ki is mondod, ezért vagy meggondolatlan. — lassan komorodik el — Majd belejössz.

Nem beszélnek többet az úton. A nap már ereszkedőben jár, mire a föderációs rezidenciák épületéhez érnek. A hatalmas üvegajtón kívülről is látszik a beltér tükröződése. Amint belépnek, Chris tekintetét rabul ejti az előcsarnok részletessége. Az apró ívek, széles görbületek fénylő összjátéka babonázza szemét. A recepciós pult oldala puha bársonyszerű szövet. Tetején fehér kőlap díszeleg. Az ember lopott lépésekkel közelít a márványra hasonlító anyaghoz. Kezét már emeli.„Csak egy pillanatra megfogni, hogy milyen sima...”

— Chris, gyere már!

— Jövök, jövök!

Öt ajtó áll a bejárattal szemközti falon. Mások, mint a hajón, ketté nyílnak, nem fölfelé. Alena előttük várakozik, az egyik fénylő panel mellett.

— Felkísérlek.

— Hova?

— Chris, kezd zavaró lenni a figyelmetlenséged.

— Sajnálom. — lesüti szemét.

Az ajtó kitárul, egy felvonót rejt. Beszállva a fiú rezzenéstelenül áll meg a sarokban, csak pillantásaival fürkészi a feliratokat. Alena egyre mérgesebbnek tűnik szemében. A lift száguld, a kilencvenhetedik emeletre tart, a nemesi rezidenciák felé.

Egy hófehér csarnok tárul eléjük. A lifttel szemben pazar kilátást biztosító hatalmas üvegek díszelegnek. A padlón puha, fehér szőnyeg. Chris szinte kiront a nyíláson, fáradt lábait a föderációs űrcsizma cipőtalpán keresztül is masszírozza a puhaság. Az egész előtér üres, csak a Hercegnő halk léptei törik meg a nyugalmat. A fiú még egy pillanatig élvezi a puhaságot, majd utána siet. Az előcsarnok négy ajtón át vezet el a különböző előkelőségek szállásaira.

Alena megáll az egyik előtt. Chris utol érve a feliratot böngészi.„Császári Osztag - Első Harcos”Egy percig áll némán, várva, hogy történjen valami. A kínos csendet a Hercegnő töri meg.

— Chris, lennél kedves?

— Igen, igen, elnézést... — megérinti a panelt.

Az ajtó feltárul. A hófehér előtér után, a csillogó elegáns kanapé mögött a naplementés kilátás ismét elvarázsolja a fiút. Alena közönnyel tekint végig az átjáróból nyíló szobán, majd elindul a kisebb helyiségek felé. Chris az ablak elé áll, a látkép percekre az üveghez tapasztja.„A Föderáció másik arca. Ez a város gyönyörű! Azok a furcsa repülő tárgyak, mintha csak autók lennének! Az utakon mindenféle fura szerzet sétál… Az ott csúszik… Az meg pattog… Az de csúnya!” Szíve hevesen ver. Szinte futni akar a liftig, hogy a csodát részleteiben megismerje. Lassan telepedik rá vissza a komorság.„Alena... Ő itthon van. Hideg és kimért. Vajon ez a hely ezt teszi mindenkivel? Lassan kiszívja az örömöt mindenkiből?”

— Ezt vedd fel! — egy öltözékkel áll mögé — Már nem vagy Taktikai Tiszt. Nem mászkálhatsz ebben a ruhában.

Chris megfordul. A Hercegnő egy furcsa vasalt kelmét tesz a kanapéra. Finom szövésű, selymes anyag. Szürke szálai a félhomályban is csillognak.

— Vedd fel, lássuk jó-e. — hátat fordít.

— Alena, ez így olyan kellemetlen... Nem mennél ki addig?

— Chris, mozogj már! Nem érek rá a viccelődéseidre!

A fiú bár viszolyog, engedelmeskedik. Kioldja a tiszti egyenruhát, majd a kanapéra teszi. Az új öltözék szokatlan a szerves űrruha után. Sokkal szellősebb, mégis elegáns. A bal melle felett nincs rangjelzés. Civil öltözék, mégis szabása tekintélyt parancsoló.

— Kész vagyok! — csípőre teszi kezét a nagy bemutatóra.

— Hosszú rád. — Alena elé térdel — Nomah jóval nagyobb volt nálad.

— Ez Nomah ruhája?!

— Igen, de sosem viselte. — bokáig hajtja vissza — Nem is járt itt soha. A Vitmiss háború után el is tűnt a Föderációból... Azt beszélik.

„A fehér páncélos... Az álmok… Emlékek 500 évvel ezelőttről?”A Hercegnő felkelve ismét végignéz a megilletődött emberen. Mosolyogva bámulja, pedig a ruha már érzésre is csak lóg rajta. Chris egy villanásig meglát valamit a felkanyarodó ajkakban. Egy emléket. Eva Moralesét, az édesanyjáét.

— Mi a baj? — egy lépést tesz a fiú felé — Mi ez a bánatos arc?

— Semmi. — elmosolyodik — Csak eszembe jutott valaki. Régről.

Alena szája kiegyenesedik, majd hátat fordít. Hirtelen a mozdulat, egy kicsit még meg is rándul közben. Egy rövidet nyújtózik a sóhajtás után.

— Chris, én most magadra hagylak. A kommunikátorodat az ágy mellé tettem a hálószobában. Ha éhes vagy, használd! — elindul — Holnap reggelre küldetek neked rendes ruhákat.

Rideg mozdulattal int, majd felnyitja az ajtót.

— Alena!

— Igen?

— Köszönök mindent!

A Hercegnő nem válaszol, csendesen eltűnik az ajtó mögött. Chris a sötétedő üveg tükrében magát nézi. Nomah ruháját, benne az Első Harcost. Nem mosolyog, tekintete egészen mást keres a lemenő nap fényében.