Az új kezdetek pofonjai

A laktanyák udvarán a hűs szellőben is hullámzik a fekete páncélok körül a levegő. A gyakorlatozó századok közt sétál az Első Harcos, a rideg tekintet álcája mögött. Egy alezredes kíséri, büszke beszéde lépésenként zavarodottabbá, hangja lélegzetenként halkabbá válik. Chris nem figyel rá, unottságát sem rejti. Céltudatosan halad, a Bátor Tízek felé tart. Bajtársai jóval távolabb eddzenek a többi egyenruhástól, a magas falak északkeleti sarkában, látóhatáron kívül.

— Köszönöm, Alezredes, innen már odatalálok.

— Első Harcos, ha szüksége lenne még valamire, csak…

— Nyugalomra, Alezredes! — egy szigorú pillantás — Csendre! Most!

Egyedül megy tovább, a megtorpanó tiszt nem kérdez, fordul és magára hagyja. Az ember még percekig sétál, mire odaér az árnyas terepre. Teljes a némaság, a tíz bajtársa szótlanul ücsörög a fűben, zárt kör alakzatban. Nincs náluk puska, csak egy pisztoly, mindenki oldalán. Mint akik meditálnak, úgy gubbasztanak a földön.

— Dicső reggelt a Föderációban! — köhint — Igazán meggyőző.

Csak egy sisak mozdul, a többi rezzenéstelenül mered tovább a kör közepére. A Tizedes feláll, tiszteleg, majd felnyitja rostélyát. Groteszk arca még önmagához képest is furcsa, Chris elsőre nem is érti, mit lát.

— Hogy történt, Uram?

A halk kérdés puskaként dörren, az Első Harcos álcája egy lehelet alatt omlik össze. Tartása megrogy, szemét lesüti, összeszedett gondolatai felkavarodva borítják be elméjét. Egy percig áll, amíg szólni tud.

— Igaza volt, Podis. — mélyet sóhajt — A bőrös becsapott. Elment, a nehezét pedig ránk hagyta... Az aranyketrecben két új kis pamacs vár.

A körben mozdulnak a sisakok. Nem néznek rá, csak egy-egy rövid rezdülés fut át a társaságon. A lélegzeteik gyorsulnak, de nem szólnak.

— Van új edzésterve, Uram? — egyet lép előre — Még az üreg a cél?

— Maguknak igen. — elfordítja arcát — Két fekete bundánk van, a vastag és a vékony. Az alom nagyrésze átbújhat a kerítésen, ha egy barát segít nekünk. — ökle roppan — A vékony bunda oda vissza járhat, amíg a tíz nyuszi eliszkol az üregig. A kékszemű pont jó méret…

— Mi lesz a fehérrel és az új két kis nyúllal, Uram?

— Maradunk. A fehér nyúl a legfeltűnőbb, észreveszik, ha eltűnik…

Pofon csattan. Hangos és erős, amilyet egy Pantamo katona csak adni tud, kilenc bajtársa nevében. Az égő érzés elfut az ember arcán. Nem képes szólni, mozdulni sem igazán, csak áll, miközben az izzó ütés kifejti hatását. Némán vár tovább, amíg tisztese kifújja magát.

— Az alom egyben marad, Uram! — kihúzza magát — A tizenhárom nyuszi együtt ás tovább. Ha keletnél szikla álja útját, másfelé túr.

Kilenc sisak biccent a körben. A dobbanások nem gyorsulnak, a lélegzetek is csendben emelkednek tovább. Egy könnycsepp gördül, sisteregve szalad át a forró tenyérnyomon, elfut a felkanyarodó ajkak mellett. A Fehér Nyúl is bólint, akárcsak Sárga Pamacs. Összenéznek.

— Új ketrec kell az alomnak, Tizedes. — szája kiegyenesedik — Legközelebb kijárom a Kígyónál, hogy a tizenhárom nyuszi egy fészekbe kerülhessen. A két új kis barna pamacs védtelen egyedül.

— Száztizenhárom, Uram! — groteszk mosolya szélesedik — Ha ma a Kígyónál jár, egy békés nyuszi hordáról is tegyen említést. Érdemes.

— Ma? — szeme elkerekedik — Én nem tudok most ilyesmiről, Podis.

— Már tud, Uram! — pupillái szűkülnek — A Kígyó mozgolódik, a bolyhos felhőket a horizont pereméről fújta a szél. Keresni fogja önt.

Botako kezét hasához emeli, fejét egy fél lélegzetig hátra billenti. Kilenc sisak követi a mozdulatot. Chris fordul, határozottan indul visszafelé. Már húsz lépésre jár, amikor hangszálait megfeszíti.

— Csak így tovább, Tizedes! Meg vagyok elégedve az egység haladásával! — már rekedten üvölt — Dicső reggelt a Föderációban!

Mire a századokhoz ér, elfutott hangja megelőzi. Tisztelegve várják az osztagok, a kísérő tiszt ismét mellé szegődik. Chris hidegen szól hozzá.

— Alezredes, a főépületben van dolgom! — oldalra pillant — Kísérjen át, még szükségem van a segítségére!

— Parancs, Első Harcos! — még léptei közben is kiegyenesedik — Mire van szüksége, Uram?

— Mutasson be nekem egy hasznos bürokratát! — egy félmosoly szökik arcára — Informálódni szeretnék a hírszerzés legfrissebb adatairól.

A tempó gyorsul, Chris egyre hosszabbra veszi lépéseit. Nem fut, mégis a nála jóval nagyobb tiszt is igencsak kapkodja lábait, akárcsak a levegőt. A központba érve az Első Harcost egy protokoll titkárra bízzák. Az elmúlt napok eseményei érdeklik. Kérdései átgondoltak, a Centaco Maxim fővárosának állapota és helyzete kényszerű kitekintést igényel a Föderáció teljes galaxisára.

A tisztviselő a szokatlan kíváncsiság keltette meglepetését leplezni próbálva segítőkész magatartása mögé rejtőzik. A Dikave faj képviselője bár külsőleg kísértetiesen hasonlít a Noraman tudományos tisztjére, meglepően empatikusnak mutatja magát. Együtt kezdik kutatni a listákat. A kalóztámadások szerepelnek első helyen. Ritkultak, de nagyobb erővel csapnak le. Második helyen a belső lázongások szerepelnek. A peremvidéki városok felkelései, tüntetések, lázadó civilek a katonák ellen.

A gazdasági nehézségek közt akad fenn Chris szeme, a bánya lázadás említése felcsigázza. A hosszú kutakodás során egyre mélyebbre ássa magát a Föderáció ezzel kapcsolatos aktáiba, de ami igazán érdekli, ahhoz ketten együtt sem tudnak hozzáférni. Rangját bevetve végül ráveszi a kísérőjét, hogy elvigye a legmagasabb szintre. Morhon Zagir Ezredest keresik fel, a helyi védelmi erők parancsnokát. Csak az Első Harcos lép be, mögötte a záródó ajtó jelzés értékű számára.

— Dicső reggelt a Föderációban, Ezredes!

A fekete sisak egy pillanatra fordul csak el az asztaltól, de a felettes látványa nem váltja ki a megszokott reakciót. Sem tisztelgés, sem üdvözlés nem felel az Első Harcos köszöntésére. A meghűlt irodában Chris egyre zavarodottabban áll, szemét újra és újra a rangjelzésére fordítja, de az a helyén van, jól láthatóan. Feszengő ácsorgása végül felébreszti haragját, tettetett szigorával ismét megszólítja a tiszteletlen tisztet.

— Rossz a hallása, Ezredes? Vagy csak nem tudja, ki áll ön előtt?

— Pontosan tudom, Első Harcos! — a hang üres, alig zúg benne tónus.

— Akkor talán köszönthetne illő módon!

A szék nyikkan, a fekete-fehér egyenruha emelkedik. Zagir fegyelmezett léptekkel sétál az elöljárója elé, termetes kezét felemelve lendületből csapja arcon. Chris döbbenten áll az új, lángoló tenyérnyommal. Nem tud szólni, csak értetlenül mered maga előtt a fekete sisakra. Az Ezredes sem mozdul, tekintélyesen áll, magát kihúzva. A lélegzetek elcsendesednek, csak a lámpa zümmög felettük.

— Nem emlékszik rám, igaz? — sisakja előrébb billen.

— Bevallom, nem, Ezredes! — rátekint a rangjelzésére — Pedig egy ilyen bemutatkozást nem felejtenék el.

— Úgy véli, árulást követtem el? — Zagir a fegyveréhez kap, tokjából kirántva nyújtja az Első Harcos felé markolatát, de hangja végig higgadt marad.

Chris egy lépést tesz hátra. Arca a grimasztól rándul össze. Kezét nyújtja a pisztolyért, de nem veszi magához, csak tenyerével gyengéden tolni kezdi lefelé.

— Nem hiszem, de nem tudom, miért tette, amit tett.

— Ez kölcsönös bennünk, Első Harcos. — fegyverét helyére teszi — Én sem tudom, miért tette, amit tett.

Az Ezredes hátat fordít, asztaláról kezébe veszi terminálját. Csendesen kezd keresgélni, majd a fényes üveget Chris felé fordítja. Az ember szeme elkerekedik. A három merénylet képeit látja maga előtt. Szíve gyorsul, akár csak lélegzetei. Szemöldöke összeráncolódik.

— Ezért dühös? — fújtat — Mert félbetéptem egy rohamszállítót?

— Nem. — sisakja felfelé billen — Azért vagyok elégedetlen, mert elfutott, amikor el kellett volna rendelnie a szükségállapotot.

A görcsös érzés eltűnik az ember arcáról. Fejében a gondolatok cikáznak, a nap eseményei peregnek előtte. Mentegetőzni készül. Vitába szállni. Nagy levegőt vesz, majd egy utolsó pillantást vet a képekre.

— Sajnálom. — nem szól többet, szemét lesütve áll tovább mereven.

— Én is az előbbit. — balját háta mögé csapja, fejével biccentve tiszteleg — Remélem innentől mindketten méltóbban fogunk viselkedni a tisztségünkhöz.

A fagyos légkör eltűnik, mintha sosem lett volna. Zagir egy széket odahúzva hellyel kínálja felettesét, majd méltóságteljesen ül sajátjára.

— Miben segíthetek, Uram? — Chris felé fordul — Artish Titkár nem volt egyértelmű a kérését illetően.

— Bizonyos aktákhoz nem fértünk hozzá. — az ablakra tekint — Erre kerestünk megoldást.

— Milyen aktákról lenne szó?

Hosszas merengés követi a kérdést. Az Első Harcos hazudni készül, de szája nem mozdul. Újra és újra átgondolja, mit feleljen. Tudja, hogy az igazság veszélyes, de egy különös érzés nem engedi mást mondani.

— A titkosszolgálat és a különleges erők jelentéseit szeretném látni.

Zagir a terminálját emeli. Keresni kezd. Sisakjának fekete üvegén tükröződik a fényes írás. Chris anyagát nézi, nem a jelentéseket.

— Önnek már átadtak egy speciális katonai terminált. — nem fordul el a képernyő felől — Miért nem azon olvassa a dokumentumokat?

— Azt hiszem, azt elvesztettem. — mosolya savanyúan szélesedik — Utoljára a Morbir Nomos felszínén láttam a kompban.

A fekete sisak a tarkóját vakaró ember felé fordul. Szótlanul nézi a kínjában vigyorgó elöljárót, közben egy apró fújtatás szűrődik ki az üveg alól. Az Ezredes feláll, majd az ajtó felé indul.

— Kérem kövessen! Jelentjük az elveszett eszközt és igényelünk egy másikat.

Együtt vonulnak a hosszú folyosón, csendesen haladnak, Chris nem kérdezősködik, Zagirnak sincs más mondanivalója. Egy lifthez érve lefelé mennek tovább. A szerkezet gyors, az utazás mégis hosszúnak tűnik az ember számára. Az ajtó nyílik, kilépnek rajta. A tiszt indul előre, mögötte lemaradva halad az Első Harcos. Szemét a céltudatos járás köti le, nem lát egyetlen felesleges mozdulatot sem.„Mint egy harcos…”Egészen belefelejtkezik a katona látványába.

— Kérdezni szeretne valamit, Első Harcos?

A kérdésre Chris felkapja a fejét. A sisak meredten előre áll, nem fordult felé, mégis úgy érzi, a vezetője figyeli.

— Ha már így rákérdezett… — megvakarja tarkóját — Honnan tudja, hogy kérdezni akarok valamit?

— Nyomozó vagyok, az a dolgom, hogy tudjam.

Tovább sétálnak a vibráló fények alatt. A kettejük közötti légkör más, mint a pofon előtt. Az ember arcára mosoly szökik. Zagir egy széles ajtó elé lép, de a panelt nem érinti azonnal. Megvárja, amíg az elöljáró felzárkózik mögé, együtt vonulnak be a különös helyiségbe. Mint egy apró erődítmény, úgy tárul szemük elé a páncélozott beltér. Nincs csillogás, megerősített fémek borítanak mindent. Az Ezredes az üvegfalú pulthoz lép, beszélni kezd. A túlfelén egy százados hallgatja a parancsot. Chris némán figyel. Tanul.

A folyosóra ismét ketten lépnek ki, de már egy új terminál pihen az Első Harcos kezében. Zagir nem kérdez, tovább indul. A folyosó végén egy hatalmas terembe lépnek. Tisztek százai ülnek asztalaiknál, halk beszéd szűrődik át a gépek zúgásán. Egy elkülönült sarokban állnak meg, a köríves kanapénál, majd az Ezredes hellyel kínálja az elöljárót.

Együtt ülnek le, de a tiszt nem szól többet. Csendesen figyel. Chris percekig nézelődik a serénykedő katonákra pillantva. Érzi bőrén a kíváncsi tekinteteket. Fészkelődését egyre látványosabbnak látja az üveg tükörképében. Torkát megköszörüli, azután halkan kérdez.

— Mire várunk, Ezredes?

— Én arra, hogy kipróbálja az új terminált.

Egy gyors tarkóvakarást követően az ember maga elé veszi a szerkezetet, kezével megérinti a hátlapját. A fény felvillan, a rendszer azonosítja a kilences szintű engedélyt, de Chris nem mosolyog. Érzi a figyelő tekintetet. A kalóztámadások aktáit kezdi nézegetni. Perceken át véletlenszerűen nyit ki jelentéktelen leírásokat, apránként halad célja felé. A rejtélyes eltűnések keltik fel figyelmét, de mást talál, mint amit keres. A Föderáció peremén időről-időre egész településnyi népesség tűnik el, egyetlen éjszaka alatt. A ködös jelentések Kaedru hordákat és Árnyékharcosokat emlegetnek. Egy fél órán át olvasgat, mire eljut a bánya lázadás közelébe. A fegyelmezett tiszt vele szemben mozdulatlanul ül. Chris szeme fennakad. Arca rándul, nem tudja rejteni indulatait. Ötszáztizenhárom elítélt eltűnéséről olvas, de dühét a tíz halott őr ébreszti.

— Rossz hírek, Uram?

— Nem tudom… Azt hiszem.

Zagir mozdul, kérdés nélkül átül az ember mellé, sisakját a fényes üvegre fordítja.

— A Minris Concelloi lázadás foglalkoztatja?

— Csak az őrök halála bosszantott fel.

— Ezen ne eméssze magát! Csak áthelyezték őket. A jelentés hamis.

— Miből gondolja? — szemöldöke felszalad, érzi gyűrődni homlokát.

Az Ezredes ujja az üveg fölé emelkedik, megáll a Különleges Erők felirat felett, hangja azonnal nyugtatóan hat a felzaklatott füleknek.

— Mielőtt ide kerültem, dolgoztam velük. A Különleges Erők egysége nem likvidál.

— A jelentés szerint a lázadók gyilkoltak.

Az ujj mozdul, a fényes üvegen egy hosszú lista nyílik. A rabok nevei. A száguldó sorok gyorsan pörögnek, de a Harcos szeme mindegyiket elolvassa. Szíve megdobban. Egyetlen gyerek neve sem szerepel rajta, mintha ott sem lettek volna.

— Látja, Uram?

— Mit kellene látnom?

— Az érintett nevek közt csak elítéltek vannak. Az őröké nincs itt.

Egy őszinte mosoly húzódik Chris arcára. Hátra dőlve fújja ki magát, egy kicsit könnyebbnek érzi helyzetét az apró szellőtől.

— Hogy került ide, Ezredes? — ismét a tiszt felé fordul — Hogy lesz a Különleges Erők nyomozójából Fővárosi Parancsnok?

— Magam is voltam a Császár kegyeltje, de én sem tudok jól hazudni, Uram.

Zagir feláll, ismét szemben ül le az Első Harcossal. Nem szól többet. Chris nem pillant rá, zavarában újra maga elé veszi a terminált. Elmélyülten kezd tovább kutatni. A titkosszolgálat jelentései közt is érdekességre bukkan. Egy fantomot keresnek, különleges technológiával felszerelt lényt. Egy szófordulaton akad meg szeme:„Poal álcázás.”Nem először találkozik a névvel. A Császár is említette már előtte. Kíváncsisága felülkerekedik félelmein.

— Ezredes, ki az a Poal?

Zagir körbe néz. Hosszasan forgatja fejét, a körülöttük dolgozó katonákat figyeli. Halkan kezd beszélni, szinte csak suttog.

— A Poal az univerzum távoli népe, az arctalan faj.

— A jelentés egy fantomot említ, álcázással. Ez mit jelent pontosan?

— Egyes szemtanúk szerint a Poal képes láthatatlanná válni. — közelebb hajol — Úgy vélem, ez csak téveszme.

— Szerintem sem túl hihető. — cinikus mosolyát ölti — Egy láthatatlan szabotőr... — felkacag — A Poal a Húsvéti Nyúl rokona lehet.

Az Ezredes nem nevet vele, csendesen vár, amíg az elöljáró kimulatja magát, csak azután kérdez.

— Ez a bizonyos Húsvéti Nyúl is a láthatatlanság hírében áll?

Az Első Harcos arca szinte lángra lobban, száját összeszorítva mered maga elé, de testének apró rándulásai tovább árulkodnak a benne dúló érzelmekről. Egy nagyot nyel, többször kifújja magát.

— Igen… Szülőhazám legendás alakja.

— Értem, Uram.

A kommunikátor hangja szakítja félbe a beszélgetést. A portás a szabó érkezéséről tájékoztatja a lakosztály gazdáját. A terminál fénye kialszik. Chris az Ezredesre pillant, majd elmosolyodik. Zagir feláll.

— Szüksége van még rám, Első Harcos?

— Nem, Ezredes, de nagyon sokat segített nekem. Hálás vagyok érte!

A tiszt balját hátra csapva biccent, kimért léptekkel indul tovább. Fejét egy pillanatra fordítja vissza az utolsó gondolatra.

— Hálájával csak a Föderáció népének tartozik, Uram! — távozik.

Chris is feláll, terminálját hóna alá veszi. Békésen halad a földszinti előcsarnok felé, de még nem tervezi az indulását. Nézelődik, járkál, arcán hideg mosollyal. A központi liftből kilépve kommunikátora ismét szólítja. A Császári rezidencia audienciára hívja, útja egyből a trónteremhez viszi, ott már nem is leplezi jókedvét.

Az ajtó előtt a tisztelgő őrséghez siet, kezéből a gépet egy tizedesnek adja. Nem hangzik kérdés, az ajtó nyílik, az Első Harcos belép a félhomályba. Nem kísérik, egyedül áll az Uralkodó elé. Fejével biccent, majd féltérdre ereszkedik. Az ajtó bezáródik, a sötétben vár tovább.

— Harcosom, gyorsan ideértél.

— Uram, szerencsés véletlen, hogy pont erre jártam.

Thammis szája apró mosolyra húzódik.

— Mesélj nekem, Harcosom!

— Terveim vannak, Uram! Azokon dolgozom!

A Császár feláll trónjáról, halk lépteivel indul az ember elé. A sárga kígyószemek lenéznek a térdelőre.

— Terveid?! — hangjában a gőgös kíváncsiság zúg — Miféle terveid?

— Egy iskola képe foglalkoztat, Uram! Egy intézmény, ami harcosokat nevel, a Föderáció legjobbjait.

Thammis nem szól azonnal, csendes fuvallatait is alig hallani előtte. Hátat fordít, de nem indul vissza trónjára.

— Egy iskola, Harcosom?! — szavai megrázzák a falakat — Ez semmiség! Mi tart vissza, hogy ezt az apróságot megvalósítsd?

— Olvastam a jelentéseket, Uram! — fejét felemeli — Az intézmény is célponttá válhat. Egy merénylet összezúzná a Jelképe tekintélyét.

Egy acél fedte ököl ropogása visszhangzik a kőfalak közt. A Császár ismét fordul, belenéz a becsvágyónak tűnő szemekbe. Elmosolyodik.

— Előre látó vagy, Harcosom! — kezét a vállára teszi — Mondd, mire van szükséged, hogy elkerüljük ezt a kellemetlenséget?

— A Bátor Tízekre... Áthelyeztetném őket az intézménybe. — nagyot nyel — És egy békeszázadra, amit ők képeznek ki az iskola védelmére.

Meghűl a levegő, de hátán gördülnek a verejtékcseppek. Nem mozdul, rezzenéstelen arccal mered az Uralkodóra. Vállát megszorítja a hatalmas marok.

— Kit szolgálna ez a békeszázad, Harcosom?

— Akit a Bátor Tízek is, Uram!

A tenyér elemelkedik a vállról, Chris arcához ér, három apró paskolással. Thammis diadalmasan vigyorog a mozdulatlan emberre. Trónjához indul, majd helyet foglal. Karját búcsúra emeli.

— Úgy legyen, Harcosom! Most elmehetsz! — lehunyja szemét.

— Köszönöm nagylelkűségét, Uram! — feláll, balját hátra csapva biccent, majd elindul a nyíló ajtó felé.

Az őrség már kint várja, a tizedes a terminált nyújtja felé. Nem veszi át. Kezei remegnek, egész teste reszket. Szemét lehunyva mély lélegzeteket vesz. Karját emeli, hóna alá veszi a szerkezetet, majd elköszön. Az oszlopok mellett az árnyékhoz ér, Alena csendben mellé szegődik. Nem szólítja egyből, csak sétál vele. Zöld szemei a Harcost fürkészik, bizonytalan járását és megrogyott tartását nézi.

— Fáradtnak tűnsz. — vállát éppen csak érinti — Hosszú volt a nap?

— Igen.

— Megvisel a Védencek nevelése? Máris?

— Nem.

Némán mennek tovább. A főcsarnokba érve átvágnak a tömegen, majd az üvegajtón kilépve megállnak. Egy légifogat ajtaja nyílik előttük. Chris búcsúra emeli karját, de a Hercegnő kezébe markolva húzza maga után.

— Gyere, hazaviszlek!

Nem vitatkozik, az út hosszú, nincs kedve egyedül hazamenni. Egymással szemben ülnek le, de nem kezdenek beszélgetni. Alena kijelöli a címet, majd az ablakon át a nyugvó nap fényére fordítja tekintetét. Békésen mered a vöröslő égboltra. A terminál emelkedik Chris kezében, Botako Tizedesnek kezdi üzenetét írni, új feladatait ismerteti. Egy helyet kell keresniük, száztíz katona, száz harcos és az ötven fős személyzet számára. Zárt csarnokot és előadótermeket remél a leendő épületben. Egy apróságot kér még. Egy kétágyas szobát a Védenceknek.

A jármű földet ér, az ajtó nyílik. Alena egy kis papírt ad kezébe búcsúzóul, gondosan összehajtva. Nem mondja, mi az, csak elköszön. Chris széthajtja. Nevek vannak rajta és azonosítószámok, semmi más. A nő után fordul, de a fogat már emelkedik, így elindul az épületbe.

A lift felé sietve kezét emeli a portás üdvözlésére. A felvonó elindul. Első nyugodt lélegzeteit veszi, a béke már csak pillanatokra van tőle, de az ajtóhoz érve kiabálást hall. Belülről szól. Belépve az otthon első nagy csatájának mezője fogadja. Az asztalnál Mona ül lehunyt szemmel, csak homloka remegése árulkodik a fejében kavargó gondolatairól. David a szoba közepén áll, tekintete izzik a dühtől és a sértettségtől. Bal orcáján egy piros folt virít. Tündér tenyér nagyságú. Köztük a fehér kanapén Elena, félig a kárpitba süllyedve vár. Chris végigtekint a háborús helyzeten. Az első ütközet után érkezhetett, a második csata még várat magára.

— Ki kezdi? — cipőjét lelöki magáról.

Hűvös csend fogadja a kérdést, de a levegő tovább nehezedik körülöttük. A kislány pattan a kanapéból, lábait szedve Chrishez fut.

— David megütötte a madzagost. — suttogja — Mona meg Davidet.

— Mert tapogatott téged! — kiált a fiú rekedten.

— Méretett vett. — a Tündér halkan morog orra alá.

Az ember egy percig áll némán, szemét a fiú és Mona közt forgatja, végül David borzas hajába túrva megsimogatja fejét. Nem szól semmit. Az asztalhoz sétál és leül a másik székre. A Védenceket nézi. Komor arca mögött egy érzés kavarodik, mindent megtesz az elfojtásáért, de már képtelen visszafogni. Elneveti magát.

— Szerinted ez vicces?! — Mona felcsattanása az üveget is megrázza.

— Egy kicsit. — az ember jókedve nem múlik, a vörösödő lányt lesi.

— A Föderációban nem tűrik az ilyen viselkedést!

A visszhang lassan lecseng, a levegő is meghűl benne. Csend lesz. Chris felkelve sorstársához lép, vállánál fogva a hálószobába terelgeti a kis Parancsnokot. Elena árnyékként követi őket, hárman telepednek az ágyra. A vezér történeteket mesél nekik, saját különös meséjét, a földi elrablásáról, a Noraman mosdó kríziséről, az űrruháról és a balesetről. Az új életéről beszél. Mona pofonjairól és az idegen világ ismeretlen veszélyeiről. A saját napjával zárja a történetet, Botako, Zagir és Thammis tenyerével. Nem szidja meg a fiút, csak óvatosságra inti. Mire a hegyibeszéd véget ér, a nap már alábukik a horizontnak. Az ifjúságot az ágyban hagyja, a napi izgalom szinte azonnal horkolásban tör ki belőlük.

Mona a széken várakozik, arcát elrejti, a sötétedő égre fordítja. Chris a kanapén foglal helyet, a félhomályban a papírost nézi. Úgy véli, a ház ura már elvégezte dolgát, valami más következhet. Téved. A lány mellé osonva ül le hozzá, így a fiú a papírt újra összehajtja, majd a zsebébe csúsztatja. Már ketten várakoznak a bútor két oldalán.

— Most más voltál.

— Más? — lassan pislog a Tündér felé — Mitől más?

— Más. — tekintetét elfordítja — Most olyan voltál, mint Morbor.

— Beraddo harcos? — szájára mosoly szökik, de azonnal lehervad.

Mona üresen bámul a sötét sarok felé, szuszogásai is egyre ritkulnak. Mintha csak a szavakat keresné, ajkai mozdulnak, de némán marad a fuvallat, pedig újra és újra nekifut a gondolatnak. Sikerül.

— Férfi.

A szó ottmarad köztük, pedig a Tündér nyelve lassanként megered. Az ember már nem hallja. Egy villanásig pillantja a lánnyal töltött első forró éjszaka emlékét. Eltűnik, valami más emelkedik a helyére. A zúgássá olvadó beszéd lüktet fülében, előtte mégis egyetlen kép lebeg, a falon át is tisztán látja az ágyában alvó gyerekeket.„Férfi…”Elfogy a mondandó, újra csendesedik a szoba, végül csak a szívdobogás marad a baloldalon. Chris karját felemelve invitálja közelebb az elszótlanodó teremtést. Összebújnak.

— Nem akartam megütni.

— Tudom.